Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-04-01 / 4. szám

2001. április

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

11. oldal

A mítoszok gyártása: amikor 2x2=5

A mítosz egy beszéd.

Roland Barthes

Olvasom a Magyar Hírlap 2001. január 27-i számában, hogy édesapám, Szilassy László színész, részt vett, mint SS tiszt Szálasi hatalomátvételében. A cikk írója egy bizonyos Nyerges András. Gyerekkorom óta hozzászoktam ilyen fajta írásokhoz. Mivel apám a háború előtt, közismert és közkedvelt személyiség volt, a népi demokrácia történészei és újságírói kilószámra hozták nyilvánosságra a leghihetetlenebb vádakat ellene. Dehát ez az akkori idők praktikái közé tartozott.

Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt feltételezhetjük, hogy összetévesztették a Jászberényben 1913-ban született Szilassy Lászlót, aki hivatásos katona/százados volt, a Nyírcsászáriban, 1908-ban született Szabó Lászlóval, aki majd csak a színészi pályája folyamán vette fel a Szilassy nevet. A százados Szilassy László a nyilasok számonkérő székének volt a vezetője. Ennek a kegyetlenségeit a névazonosság miatt a filmszínésznek tulajdonították. A névazonossságból született a mítosz: Szilassy, színész, szabad idejében - ami igen kevés volt, mert csak 1943 és 44 között 14(!) filmet forgatott, nem is beszélve színházi tevékenységéről - szélsőjobboldali politikusként működött. Az sem érdekelte a mítoszgyártókat, hogy édesapám 1945. április 12-én egy amerikai szőnyegbombázás alatt 150 ember életét mentette meg a Berchtesgarden-i állomáson azzal, hogy egy lángoló vonatról lekapcsolta a vöröskeresztes vagonokat. Ezért Nyugaton vitézségi érmet kapott. Magyarországon viszont reakcióst, fasisztát, majd nyilast faragtak belőle. De úgy látszik ez sem volt elég, s a 80-as években új szerepet adtak neki: SS tisztként. És még mindig ezt a szereposztást kapta a Magyar Hírlap cikkében 2001-ben! így alakult a mítosz. Szegény édesapám sohasem gondolta volna, hogy ilyen szép pályát fut be 55 esztendő alatt: jobboldali érzelmű sikeres színészből SS tisztté válik.

Itt két kérdés merül fel. Az első, miért építették fel ezeket a hamis mítoszokat a kommunista rendszerben; a második, hogy miért ápolják ma is ezeket a mítoszokat egy évtizednyi demokrácia után Magyarországon?

Az első kérdésre egyszerű a válasz: a rendszerváltás értékrendszerbeli változással is jár. Tehát mindazok, akik jelentettek valamit a múltban, veszélyesek voltak. Nemcsak a politikusok, hanem az írók, művészek, színészek is. Ellenük két fegyvert használtak: vagy tehetségüket, vagy jellemüket kérdőjelezte meg az új rendszer propaganda gépezete, esetleg mind a kettőt. Ebben lelkesen közreműködtek azok, akik e személyiségek helyébe léptek, hogy elkerüljék az összehasonlítás lehetőségét. Tiszteletre méltó politikusokból gazembereket faragtak, miközben a valódi gazemberek puccsszerűen átvették a hatalmat. Tehetséges írók száműzetésbe kerültek, mint a század egyik legnagyobb magyar írója, Márai Sándor : „Márai fogalmazása azért is tanulságos, mert magatartásának társadalmi alapja egészen világosan napfényre jut (...) melyet a banktőke ideológusai nem mernek nyíltan kifejezni” - írta róla az ítéletet Lukács György, miközben könyveit a zúzdába szállították. A kép világos: ezeket az embereket nemcsak fizikailag akarták eltávolítani, de még az emléküket is el akarták tüntetni a magyar köztudatból.

így azoknak, akiknek ezek a közemberek jelentettek valami jót, értékeset, meg kellett érteniük, hogy új világ állt be, s ez a világ nem kegyelmez senkinek a múlt rendszerből, legfeljebb - de nem szükségszerűen - akkor, ha hajlandó múltját megtagadni. Ez az esete Páger Antalnak, aki nemcsak jobboldali érzelmű volt, hanem részt vett a kor legnagyobb propaganda filmjében, az Örségváltás-ban, de 56-ban mégis hajlandó volt az új rendszer irányítása alá verni magát; így megváltozott a „Páger mítosz”, a Kádár korszakban írt filmtörténelmek „elnézően” írtak múltjáról...

A többit, sajnos, mi nagyon jól ismerjük, mert mindannyian átéltük: a nyugati magyar emigráció reakciós, osztályidegen, a menekült katonatisztek mind Horthy-fasiszták, a csendőrök mind gyilkosok, a nyugati magyar irodalom jelentéktelen, a színészek - köztük apám - tehetségtelenek voltak, s csak azért szerepeltek (annyit), mert az akkori rendszer nem engedte az igazi - természetesen kommunista érzelmű színészeket - szerepelni. Ez a sok kis mítosz volt az alapja a nagy mítosznak, az új rendszer egyik alapkövének: Magyarország az utolsó csatlós, és a magyarság kollektive bűnös, fasiszta nemzet.

Ezeket bőven ismerjük; dehát a népi demokrácia idejét éltük, ahol az igazságot elnyomta a hatalom propagandája, mely a Goebbels-i módszert alkalmazta: egy hazugságot addig kell sulykolni minél szélesebb skálán, hogy azt a végén már az is elhiszi, aki az egészet kitalálta, így lesz a 2x2-ből 5.

De térjünk a második kérdésre: miért ápolják ma is ezeket a mítoszokat egy évtized demokrácia után Magyarországon?

Próbáljuk a választ távolabbról megközelíteni. Olvashattunk a Délamerikai Magyar Hírlap decemberi számában egy beszélgetést Moldova Györggyel. A hírlap széljegyzeteiben a szerkesztő megjegyzi: „egy világfi fölényével kevert szocialista meggyőződéssel utasított vissza egy könyv-ajándékot”. A könyv Kerecsendi Kiss Mártonnak egy Nyugaton kiadott kötete volt. A visszautasítást Moldova azzal indokolta, hogy a szerző nyilas volt. Kerecsendiről annyit tudok, hogy mint író a népi vonalhoz tartozott. Egy cigány-iskolában volt tanító. Akik ismerték azt mondják, hogy világszemlélete nehezen nevezhető jobboldalinak, inkább szocialista világnézetű volt. Két forgatókönyve - Az Első és A Harmincadik társadalmi kérdésekkel foglalkozik, de nem marxista szemszögből. A nyilas sajtó dicséri a filmeket. Ez már halálos bűn: világos a magyarázat - írja 1983-ban Nemeskürty István - „ki kellett fogni a szelet a vitorlából, dicsérni kellett a filmet jobbról, nehogy a politikailag képzetlen, de ösztönösen balra húzó néző felfedezze egy-egy részletében a maga igazi gondjait.” Még a 80-as években is élt a mítosz, hogy a néző - „ösztönösen balra húzó”.

Lapozgatom Kerecsendi „Emlékkönyv” című kötetét, s keresem a „nyilas jeleket” s meglepetésemre a következőkre lelek: akarata ellenére az akkori filmbizottság a már kész A Harmincadik című filmbe egy utójelenetet erőszakolt bele, amelyhez sem a szerző, sem a rendező nem járult hozzá. „Ez a jelenet - írja Kerecsendi - utólag és szükségtelenül egy csöppentésnyi politikát kevert a tiszta és emberi történetbe.” Hogyan és miért alakult a mítosz, az már világos, de miért hozza elő a múlt évezred végén Moldova, akinek hírneve nagyrészben riportszerű könyveiből jön, tehát feltételezhetően tényekkel és nem mítoszokkal foglalkozik?

A következő magyarázatokat tartom lehetségesnek:

1. Hamis információ: aki most ezeket a mítoszokat előhozza, az a múlt rendszer által írt forrásokból merít. Ezek nagyrészben ideológiával impregnáltak, ezért sajnos semmilyen 45 és 89 közötti adat nem megbízható, pláne amikor történelemről vagy kultúráról van szó;

2. Próbálkozás a morális fölény kimutatására: rendszerint a mítosz ápolói a múlt rendszer kivételezett emberei voltak, olyan kiváltságokkal, amelyeket a lakosság zöme álmodni sem mert. Esetleges felelősségre vonás előtt rámutatnak a múltra, hogy az igazi rosszak ott vannak, mi nem voltunk olyanok...

3. A másság el nem fogadása: mindenki, aki más utakat mutat vagy próbál - pláne ha sikerrel - mint az ő útjuk, az irracionális gyűlöletet vált ki ezekből a mítoszgyártókból, akik bár toleranciát hirdetnek, de teljesen intoleránsak;

4. A presztízs vadászata: bizonyos körök és médiák - nemcsak Magyarországon - kedvelik a sematizált magyarázatokat: a jobboldal rossz, a baloldal jó, így természetes, hogy ilyen jellegű írásokat szívesen közölnek, pláne amikor közkedveltjobboldali közemberekből szörnyetegeket rajzolhatnak;

4. A jelenlegi konzervatív pártok burkolt támadása: ha az akkori jobboldaliak - a mítoszok szerint - a végén megmutatták szélsőséges igazi oldalukat, miért lennének mások a jelenlegi jobboldaliak?

Ne értsen félre a kedves olvasó: nem azt akarom mondani, hogy csak a baloldal gyárt mítoszokat. A mítosz egy eszköz a hatalom megszerzéséhez és megtartására, így természetesen minden politikai vonal használja, kisebb vagy nagyobb mértékben. Ez a mérték a politikusok morális és etikai magatartásától függ, vagyis minél nagyobb a mítoszok gyártása, szerintem annál etikus az illető politikai tábor. S ahogy a népköztársaságban gátlás nélkül használták ezeket, ma is használják a múlt rendszer örökösei.

Olvashattuk az MTI jelentésében (2001. február 26.), hogy az MSZP helytelennek tartotta, hogy „A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja” alkalmából rendezett parlamenti ünnepségen olyan gondolatok is elhangzottak, amelyek nemcsak a diktatúrákat bélyegezték meg, hanem a jelenlegi baloldalt is megvádolták, s ezek a vádak a társadalom megosztását szolgálják, nem a nemzeti megbékélést és összefogást. De lehet megbékélést, összefogást és toleranciát hirdetni, miközben a fent említett mítoszokat mesterségesen életben tartják, nagyrészben pont ezek a baloldaliak, illetve szimpatizánsaik?

Hogyan védekezzünk e propagandagépezet ellen? A következőket ajánlom, fontoljuk meg:

1. Kinek az érdeke a mítosz életre keltése és életben tartása?

2. Ki terjeszti?: például Nyerges András, aki édesapámat SS-ként tünteti fel, a február 24-i írásában, szintén a Magyar Hírlapban, Mécs László költővel foglalkozik. Mécs mint egy hiú sztárköltő van bemutatva. Az írásból megtudjuk, hogy a költő közönsége szélsőjobboldali volt, tehát Mécs is az; természetesen Nyerges nem említi Mécs 1942-ben írt Imádság a Nagy Lunatikusért című versét - Éurópa történelme kormos/tomyán egy Holdkóros megy a Holdhoz. Nem kell magyarázat e sorokhoz, sem ahhoz, hogy miért „felejtette” ki írásából Nyerges.

3. Vizsgáljuk meg a történelmi körülményeket, vagyis alkossunk a kor egyes sajátosságait vevő értelmezést: például tudjuk, hogy Csoóri Sándor verset írt Rákosi születésnapjára. Ez a vád manapság többször megfordul a sajtóban; úgy kezelik az akkori Csoórit, mintha a mai körülmények között és a mai információk birtokában írta volna versét, pedig még nem volt világos az 50-es években, ki volt Sztálin, mint ahogy a 30-as években sem lehetett tudni, ki volt Hitler.

4. Ne hallgassunk, hanem tárjuk fel a valóságot.

Mert nem egy pontszerű esemény a meghatározó. Az a fontos, hogy ki milyen volt egy életen át. Csak így lesz a 2x2-ből újra 4.

Szabó László - Sao Paulo/Brazília

Nyílt levél Döbrentei Koméinak, hadrafoghatóság ürügyén

Kedves Koméi!

Ami a megszólítás szokványosságát illeti, kissé röstellkedem: hosszú évek óta tudjuk, hogy tiszteletbeli bátyámnak fogadtalak, örömmel és szeretettel (egyetlen gyermekként mindig nagyon szerettem volna egy idősebb fiútestvért), így hát persze hogy kedves bátyámnak kellett volna szólítsalak, eleve segélykérőn kissé, node tudod, a férfiszemérem... És bár csak öt esztendő a korkülönbség köztünk, kortársaimmal, a nálad alig fél évtizeddel fiatalabb öccseiddel együtt, hidd el, a mai magyar világban nagyon is rászorulunk tiszteletbeli és egyéb bátyok könyveire, szavaira, létére - egész hétköznapi valójában. Ne legyints: mindjárt megtudod miért.

Új könyved, mely karácsonyra a Püski Kiadónál látott napvilágot, egy rád ezer százalékban jellemző címet és alcímet visel: A hadrafoghatóság ábrándja - Vívódások a terepasztalon. Hivatásos katona, a régi, az igazi Magyar Honvédség tisztjének fia lévén, a világ, hazánk s a fajtánkbéli magyar végváriak ügyesbajos dolgainak állását igen stílszerűen, ha úgy tetszik, genetikai alapon is csak a legjobb értelemben vett militarista jelképrendszerrel és képalkotásokkal tudod szemlélni. Ezért hívlak néha tábornok úrnak, miközben „beadom a jelentést”, és kérek engedélyt törzsasztalodhoz telepedni. Ám enyhítve és finomítva kissé a nagyon is hangsúlyos cím-megfogalmazás értelmezését, fogalmazhatnék úgy is: sportnyelven, sportszemlélettel is olvasható mindez, hiszen versenyszerűen sportoltál is valaha, mielőtt a szintúgy igen sportos tengerészi pályára léptél volna. „Egy térfélen focizunk”, szoktad volt mondogatni, a fentiek szellemében. Igaz. Csakhogy a mez gyalázatosán átizzadt már, a cipő töri a lábat, a régi s az újabb rúgások hegei lüktetnek. Csatára, hadra foghatók vagyunk-e

még? Látod, méltatnom kellene, s mégis, máris a segítségedet kérem, kérjük, kedves bátyám. Nincs ez rendjén, nem férfias dolog.

Könyvedben, mely 1996-os, Sötét delelés című, a magyar esszé történetében is jelentős köteted legfontosabb írásait éppúgy tartalmazza, mint több, azóta elhangzott beszédedet, veled készült inteíjúkat és - ez utóbbiról még lesz szó - 1995-től napjainkig írott rádiójegyzeteidet, publicisztikáidat, bevezetésképpen ezt írod: „még mindig vajúdó, átmeneti korszakban vagyunk. A helyzet alternatív: az út vezethet a magyarság felemelkedéséhez, de lesüllyedéséhez is. Meggyőződésem, tőlünk, szellemi erkölcsi erőnktől, hadrafoghatóságunk hatékonyságától függ, melyik út lesz a miénk.”

Ez a kiindulópont, valóban. Szellemi, erkölcsi erőnk, hadrafoghatóságunk hatékonysága. A harcost pedig ne izgassa, milyen hideg van a lövészárokban, hány napja nem aludta ki magát, és micsoda látvány cafatokra tépve látni bajtársát, kivel előző nap még csöndesen, testvériesen beszélgetett. A hadrafoghatóság mércéje az erő, az erőé a hit: valahányszor az Úr által adott kegyelmi időkben az erő óráját éreztem végigzúgni földi létemen, mindig elcsodálkoztam s ma is elcsodálkozom ahhoz a semmihez sem hasonlítható, nyugodt, lebegő érzésen, amiről tudom, hogy soha többé nem fogom már elveszíteni. Eddig rendben is lenne a dolog. Csakhogy a hétköznapok sokkal gyalázatosabbak, lelkünk gyarlóbb, elszántságunk, mint karunkban a fiatalosnak vélt erő, illanékonynak tűnő. A zordon tekintet, ahogyan a nagyszerű Kecskeméti Kálmán fényképéről reánk tekintesz a könyvedben, el kell bizonytalanítson kissé bennünket. Vajon hol van, megvan-e bennünk az a szívós, könyörtelen, katonás kitartás, rendíthetetlenség, megalkuvás nélküli hit és erő, ami minden igazi hadrafoghatóság alapkövetelménye? Igaz, Háló nélkül című régi írásodban kifejted, végső, szép konklúzió gyanánt, hogy szaltó mortále az élet, háló nélkül - de vajon ahhoz a bizonyos elrugaszkodáshoz az idén ötvenedik évükhöz érkezőknek valóban van-e még igazi, mérhető, bizonyítható ereje? Utánad ténfergő öccseidnek a legtöbbet adó válaszokat köteted utolsó előtti egységében a Szóló (rádiós jegyzetek 1995-től 2000-ig) című részben véltem leginkább megtalálni.

Mint minden szerkezeti egységet új kötetedben, ezt is egy Döbrentei vers vezeti be. Az Elvégeztetett című. Tőkés Lászlóhoz írtad, a legújabb kori magyar történelem (azóta tudjuk: hamis, álságos) hajnalán. 1989-ben. „Megbámuljuk, mint vérzik el a Bárány / a csalárd hatalmak szatócs-oltárán / s ti vezeklitek le Trianont, Jaltát: / a világ-bűntény kamatos kamatját, / pátosztalan s elmehasítón sivár / mártírium, mi osztályrészül kijár, / vállaltad mégis, bármi lesz az ára, / fogy a tűrés halálos jámborsága, / a hallgatás falát le kell bontani.” A falat lebontottuk, Kornél: nem borít el most végleg a váratlan mennyiségben és szennyben ránk zúdult törmelék? Az idegenszívűek üvöltözésének decibelei ránk omlasztják a templomtornyokat, igen, pompásan kimondtad, nagy költőnk, Sinka István méltatásakor, tényleg elég csak helyben járnunk, hogy Kazárföldre érjünk - ez a banda nemcsak a pályáról szorít le és naponta ezer ördögi praktikával fojtogat bennünket, de már-már legeslegnagyobb kincsünket, a magabízó erőt is elorozni próbálja. A fal leomlott, a helyén nem épül semmi, hanem égő szemű, toprongyos nyomorultak téblábolnak a roncsok között, tekintetük egyetlen

pontra - a kereskedelmi televíziók adásainak képernyőire függesztve. A terepasztal billeg, a tisztek térképtáskáiból kiakandikál a borosüveg, a lövegtomyok oldalairól eldobált kozumszemetet sodor le a közönyös őszi szél. Parancsolat meg nem jő, se violaszín pecsét alatt, se sehogy, pedig páran talán még várnánk, a fene bánja, milyen színű pecsét alatt, csak jönne már - de csak szónokok érkeznek, alattuk még a hordók dongái is szétrohadtak immár.

Rádiós jegyzeteidet - melyeknek csak kis részét hallottam elhangzásukkor - végigolvasván, az az érzésem támadt, hogy kételyek és terepasztali vívódások között - talán te magad sem tudod - ez a katonás jelképekben-fogalmakban gondolkodó, tábornok uras, a férfibecsületben s más hasonló, divatjamúltnak nevezett, lesajnált, örök erényekben és klasszikus ideálokban gondolkodó szemlélet: valószínűleg az utolsó menedékünk. A bunker, a bombabiztos fedezék. A végső harcálláspont. Aki pedig - állítom: mi mindannyian, az öccsök nemzedéke - még nem, vagy legalábbis nem egészen juthatott el idáig, még csak botladozik az arcvonal irányába, maga után húzva a fegyvert, de talán már ösztönösen katonás mozdulatokkal - nos, az ezt a segítséget, ezt a tereppontot, ezt a célkeresztet igényli. Nem is csupán azért, mert csak így maradhat magyar férfihoz méltó életben - hanem, ahogyan egyik jegyzetedben írod, "a kommunista korszakok, nezedékek sorából ölték ki a természetes öröm és bizalom érzését." Vagyis, hogy örülni és bízni tudjunk igazán. Egyik tavalyi jegyzetedben nagy Szent Éászló királyunkat hívod segítségül, s elmondod, hogy hermába zárt fejét még évszázadokon át a seregek előtt vitték buzdításul, s a tatárokkal vívott egyik csata után az ezüst fej eltűnvén, midőn előkerült, nedves volt, „mintha megizzadott volna a vitézi szellem fölizzásában. Ha ma jönnél segíteni, hiszem, jobban megizzadnál; üdvöz légy kegyelmes Szent László király”.

Ilyen mondatok, ilyen írások olvastán eszembe jut - pedig lám, te is segítséget vársz-remélsz Szent Lászlótól, miként szerénységem tőled, öt évvel idősebb bátyjától - a régi katonától, ki tudvalévőén fölkapja a fejét az ismerős kürtszóra. Dugovics Titusz című - elnézést a túlzónak tartható jelzőért - nagy esszéd elolvasása után is ilyesmi esett meg velem, s midőn a többi rádiójegyzetet is elolvastam, olthatatlan honvágyaddal zárulván a kötet egy sosem volt-lehetett Magyarország után: már ifjúságom egyik legnagyobb film-élményének, Wajda Mennyegzőjének képei peregtek előttem, s a mondat: „aranykürtöd volt, komám...”

A kürt, kedves bátyám, erősíts meg benne, csak meg kell legyen még valahol. Meglehet, elásták valamerre, netán valami zugolyban prosodik, esetleg Püski-könyvek sorai között rejtekezik, ki tudja?

Hadrafoghatóságunk persze, mindezek ellenére, lehet, hogy tényleg ábránd csupán. Szép, életben tartó ábránd, a szférák magosába emelő ködkép, az örök reményként fölöttünk lebegő, szivárványszínű felhőcske. Igen: mindez lehet, de nem biztos. Azt hiszem, erre tanítottál meg most, kedves bátyám. Ez persze lehet, hogy nem sok, de nekem, nekünk most éppen elég. Főleg ha érezzük, ha megérezhetjük inainkban, meszesedő csontjainkban, petyhüdtté korosodó izmainkban a vigyázz feszülését, midőn kimondjuk, amit Magyarországon 2001-ben ki kell mondani: tábornok úr, jelentkezem. Mindennek jegyében köszönt, a régi szeretettel:

Domonkos László