Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-04-01 / 4. szám

2001. április

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

3. oldal

CZÉRE BÉLA

A magyar külpolitika lehetőségei

Amikor a zsidók Jézust keresztre feszítették

(Folytatás az 1. oldalról)

szabadulásának a napja januárban, vagy a mauthausenié áprilisban.

A mostani április 16-ai megemlékezés indoka az, hogy a németek megszállta Magyarországon 1944. április 16-án állították fel az első gettót Munkácson. Az újkori sötét korszak áldozataira emlékező legújabb emléknap elrendelését ma sok gyanú kíséri. Miért nem a már eddig is meglévő tucatnyi emléknap közül választott egyet a miniszter? Választhatta volna például az ENSZ által is elismert közeli, április 22-i emléknapot is! Ennek a napnak csak egy baja lehet kommunista szempontból, az, hogy soha nem ütközhet Húsvét ünnepével!

Miért Munkácsot választotta a miniszter, amelyik város ma nem is az országhoz tartozik, és ezért erőszakoknak tűnik az emléknapi szerepe? Talán csak nem azért, hogy változatlanul folytatni lehessen a Rákosi korszak és a Kádár éra húsvét idején szokásos keresztényellenes kirohanásait a tömegtájékoztatásban és az iskolákban? Az ország mai területén a német megszállók rendeletéinek engedelmeskedve csak hónapokkal később, ősz felé alakították ki a gettókat - mellesleg a legutolsókat a németek uralta Európában! Ha már felmerült egy újabb 15. vagy 16. emléknap iránti igény, akkor az ország mai területén 1944 őszén létesített gettók időpontjai miért nem megfelelőbbek emléknap megtartására?

A válasz csak a húsvéti ünnep ismételt sötétségbe borításának a változatlan szándéka lehet.

A méltó megemlékezés akadálya az évtizedek óta szokásos történelemhamisítás. A kommunista történetírók mindig elhallgatták azt a tényt, hogy a korabeli Magyarországon keresztül menekült nyugatra több százezer lengyel katona, elhallgatták azt, hogy a német megszállásig több tízezer francia hadifogoly teljesen szabadon mozoghatott az országban, elhallgatták azt, hogy míg Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban és Dániában már évek óta gettóba zsúfolták a zsidó lakosságot, addig Magyarországon erre nem került sor - csak a német bevonulás után.

Az a kommunista uralkodó osztály, amelyik mindig is annak bizonyításán fáradozott, hogy a magyarság egy rasszista, fasiszta nép - és ennek a hazugságnak a fejében számíthatott szovjet elvtársai támogatására - érdekelt volt a tények meghamisításában. Sajnos, a szerencsétlen áldozatok foroghatnának a síijukban - már amelyiküknek ennyije is maradt - mert a halálukról szóló emléknap ma is profán aktuálpolitikai célokat szolgál. Hiába történnek megemlékezések a polgári pártok rendzevényein, a baloldali kézben lévő média mindig csak az ilyenkor szokásos szociálliberális kampánybeszédeket idézi, amelyek gátlástalanul azonosítják a mai polgári pártokat a német fasizmussal, mint ahogyan például a miniszterelnököt is Hitlerhez hasonlítják.

Ezt tették idén február 13-án is, amikor is a rasszizmussal állítólagosán rokonszenvező kormányt ostorozta az egyik fővárosi főpolgármester-helyettes. A baloldal az oktatási miniszter döntése révén tehát ismét nyert egy államilag támogatott kampánynapot, hiszen saját átírt történelmükben ők voltak a fasizmus elleni harc letéteményesei, és erre hivatkozva dicsérik magukat. Egy meghamisított, átírt történelem ismertetése ürügyén persze ezt megtehetik - a szomorú valóság azonban más volt. A német hadigépezet éppen a Szovjetunióval és a baloldali kommunista pártokkal megkötött szövetség idején, 1939 szeptembere és 1941 júniusa között építette meg, töltötte fel az európai lágereket zsidókkal, katolikus papokkal és a polgári ellenzék politikusaival, azaz az akkori kommunisták jogutódainak inkább hallgatniuk kellene, hogy feledtessék kollaboráns, aktívan együttműködő szerepüket!

A kistulajdonosok, a bérből és fizetésből élők, a családosok, a fiatalok, a munkanélküliek, a lakás nélküliek, a nyugdíjasok érdekeit a választási ígéretei ellenére eláruló baloldali és liberális pártok ma már nem tudnak hiteles választási programot meghirdetni, ezért viszik rendszeresen a politikai viták szinterét a rasszizmus és a fasizmus területére.

Ez a taktika arra jó, hogy ne beszéljenek a konkrét tennivalókról, de hiba lenne olyan pártok részéről vállalni a vitát, akiknek ebben a kérdésben sem a múltban nem volt, sem a jelenben nincs felelőssége. Egyéb észérv híján a baloldali pártok már fél évszázada minden politikai ellenfelüket lefasisztázzák, ezt tették a Rákosi érában, „fasisztákat” akasztottak százszámra 56 után, és ma is ezzel „ érvelnek”. Minden bizonyíték nélkül persze - ahogyan tették ezt korábban is.

Március közepén egy szenzációval felérő kísérletről számolt be Lovas István újságíró.Csak azért nem lett nagy szenzáció a szociológiai-politológiai kísérletből, mert a posztkommunista kézben lévő tömegtájékoztatás teljes mértékben elhallgatta a történteket. Lovas István megjelentetett egy írást még 1999-ben a század tragikus - örmény, bengáli, tuszi népet írtó - tetteiről, levonva azt a következtetést, hogy sajnos nincs kitüntetett jelentőségű, egyedi holokauszt, mert minden népirtás mint bűntett, azonosan emberellenes.

írásában csak azt nem közölte, hogy a tanulmányt nem ő írta, hanem csupán fordította. Az eredeti mű szerkesztői a Jeruzsálem Egyetemen dolgoznak, egyikük a lélektan és családterápia tanára, a másikuk az ezen egyetemen működő Holokauszt és Népirtás Intézetének ügyvezető igazgatója. Minden jel szerint olyan tudósok ők, akiket nem lehetne fasizmussal, vagy a népirtások elbagatellizálásával, azaz a népirtók iránti rokonszenvvel vádolni.

A világ más országaiban nem lehetne, Magyarországon azonban lehetett. Csak úgy repkedtek a „náci”, „fasiszta”, „uszító”, „közbűntényes”, „patkány” jelzők a kritikusok szájából a tömegtájékoztatásban, és ehhez hasonló jelzők leírva a sajtóban. Százszámra! Igaz, ezek a kritikusok nem tudták, hogy a Jeruzsálem Egyetem tanárát és a Holokauszt és Népirtás Intézetének ügyvezető igazgatóját tisztelik meg jelzőikkel - és épp ez a bökkenő! Eszerint még mindig a nekik nem tetsző embereket bélyegzi meg a posztkommunista nomenklatúra efféle jelzőkkel, és egyáltalán nem a leírt tartalom, vagy az elmondott gondolat számít az ilyen súlyos minősítések osztogatása során.

Akár levonhatnánk azt a következtetést is, hogy Magyarországon ma egyáltalán nincs jelen a rasszizmus és a fajgyűlölet, hiszen akik az ilyen jelzőket megszokásból osztogatják, azok immáron bizonyítottan alkalmatlanok megbélyegző szerepükre! Ha már a buzgóságukban az izraeli tudományos élet kutatóit is lefaisztázzák, akkor minden korábbi minősítésük hiteltelen! Ha hiteltelen minden korábbi, politikusokat, értelmiségieket megbélyegző megállapításuk, akkor csak egy általuk kitalált, virtuális rasszizmus létezik az országban? Minden jel szerint az igazság ahhoz áll közelebb, hogy „a király meztelen”. Lovas a zseniális kísérletével lerántotta a leplet a megélhetési fasisztázókról!

Idén februárban új lendületet vett a fasiszta bűnök és kommunista bűnök történészi vizsgálatainak a tabutémákká történő merevítése. Az egyik rádióműsor „pártatlan” riportere harciasán számon kérte az egyik kerekasztal-résztvevőn, hogy ugye nem meri vitatni a fasizmus magyarországi áldozatainak a 600 ezerben meghatározott számát? A megszólított ezt vitatni merte utalva az izralei holokauszt-kutató központ fele ennyit sem elérő nyilvántartásaira.

A vitát végül is a rádiósok panaszbizottsága döntötte el, aki megfeddte a szerepkörét tévesztett riportert. Az eset ürügy volt arra, hogy a szocialista párt most egy olyan törvényjavaslatot nyújtson be, amelyik börtönnel büntetné azokat, akik ezt a 600 ezres számot kétségbe vonnák. Nyilván válaszul születnek majd olyan törvényjavaslatok is, amelyek a kommunista uralom 600 ezres megölt és bebörtönzött számát minősítenék tabunak - azaz büntetnék ennek a számnak a kétségbe vonását. Lehet, hogy jó csereüzlet lenne ez, de valahogy a parlamentarizmus tekintélyét ásná alá egy ilyen irányba torzuló törvényalkotás.

Kicsi ország vagyunk, évtizedek óta ismerjük a politikai porond szereplőit. Akik most abból élnek, hogy hivatásos lefasisztázók, azok a múltban is ebből éltek, megtoldva azzal, hogy időről időre hadjáratokat szerveztek a ,j£ulákok”, a „kispolgári csökevények”, a „klerikális reakció”, vagy a „nyugatimádó értelmiség” ellen. Tudjuk személy szerint is, hogy ugyanazok! Ugyanúgy, mint ma feljogosítva érezték magukat arra, hogy egy egész életre tönkre tegyenek embereket, családokat. A megvádoltaknak - ugyanúgy, mint ma - nem volt lehetőségük a védekezésre - ugyanúgy, mint ma. Ha olykor kiderült valakiknek az ártatlansága, akkor legfeljebb elhallgatták a történteket, és minden tekintélyvesztés nélkül túlélték bűntetteiket - ugyanúgy, mint ma.

Az emberi természet és gyarlóság változatlan. Ugyanazok a magukat felsőbbrendűnek érzők, az ártatlanok felett kárörömmel vegyes pálcát törők kiáltottak „feszítsd meg”-et közel kétezer éve, mint teszik ezt ma is meg naponta, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ha ismét hatalomra kerülnek - akkor „tenebrae factae sünt”!

George W. Bush elnökké választása jelentős csapást mért az amerikai liberális-szélsőbaloldali táborra, de ugyanakkor rettegést okozott a magyarországi szélsőliberálisok soraiban is. A „hazai” baloldali médiakommandók idegesen figyelik, hogy a konzervatív politika milyen változásokat hoz az embert az Istentől, a kereszténységtől, a megtartó erkölcsi alapoktól némileg már erőszakkal elfordított Amerikában, s hogy mindennek milyen hatása lesz a baloldal által már régóta aláaknázott Magyarországra.

Mi, magyarok joggal reménykedhetünk, de az sem árt sajnos, ha kellő óvatossággal tekintünk az USA-ra. Nem is azért, mert az amerikai külpolitikában már jelen vannak a látványosan meg is hirdetett Ázsia felé fordulás jelei, hanem inkább azért, mert az Irak és Izrael irányában aktív nemzetvédelmi és katonapolitika egyelőre inkább a magyarországi baloldali köröknek kedvez. Irak agresszív és értelmetlen bombázása - karöltve Nagy-Britanniával - már jelezte, hogy az Izrael és az arab világ érdekeinek egyenlő rangú kezelése az USA részéről egyelőre csak szavakban nyilvánul meg.

A valóság az amerikai nagykövetség közeli Jeruzsálembe helyezésének baljós ígérete, az Arafatékkal való tárgyalások látványos mellőzése, a palesztinok gettóba zárásának elítélésére, az ellenőrző ENSZ-megfigyelők kiküldésére adott USA vétó, a további zsidó telepek engedélyezése Izraelben az USA hallgatása közepette, Arafat házának rakétákkal lövésére, miközben Amerika arra szólítja fel a palesztinokat, hogy hagyjanak fel az erőszakkal.

Ezért úgy tűnik, hogy egy eszményi - tehát nem Martonyi János külügyminiszter által megjelenítendő - magyar stratégia számára még mindig Európa a legfontosabb. De milyen Európa? - kérdezhetjük joggal. Mert a jelenlegi egy baloldali, számos vonatkozásban nem is liberális, hanem szélsőliberális Európa, ahol majdhogynem csak megtűrt „elem” a konzervatív nemzeti gondolkodásmód.

A strasbourgi „romadiadalok” szervezőit Izraelben, a francia kommunista és szociáldemokrata pártok soraiban és a kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, egyes oroszországi zsidó közösségekben kell keresnünk, és nem az egyébként Magyarországon valóban aktívan terjeszkedő orosz ipari körökben és azok poszt-KGB-s tevékenységében. Ez fémjelzi sajnos a mai Európai Unió szervezeteit elsősorban: az agresszív baloldaliság.

Ennek az agresszív baloldaliságnak, szélsőliberalizmusnak sodrában lehet azt a Magyarországot azzal is „megbélyegezni”, hogy nem akar fizetni, illetve nagy értékű műtárgyakat visszaadni a Herzog-örökösöknek, holott a külföldi igényeket rendező magyar-amerikai közös bizottság döntése alapján 1973-ban már 210 ezer dollárt kamatostól kifizetett az örökösnek, Herzog Erzsébetnek. Ám Herzog Erzsébet halála után az új „örökös”, Martha Nierenberg újra pert indított és a magyar bíróság első fokon a magyar állam ellen döntött a perben, ami nemzetközi jogi szempontból is nonszensz. Tehát sosem lesz vége a mohó zsarolásnak és fenyegetődzésnek.

A holland Amnesty Intemationalt már egyszer bocsánatkérésre kötelezték a „cigánygyerekkínzó rendőrök” ügyében kibocsájtott hirdetés után; most a szlovén Amnesty-szervezet adta közre ugyanezt az arcátlan, gyalázatos plakátot (március 29.), s a szervezet európai vezetője azóta sem hajlandó mindezért bocsánatot kérni Magyarországtól.

Nagyon sok, hatalmas összegek fölött rendelkező erő munkálkodik Magyarországon és a világban azon, hogy hazánknak ártson, távlatilag tönkre tegye, országunkat arra kényszerítse, hogy cselédként átengedjük Hunniánkat az egyre aljasabb módszerekkel operáló idegeneknek.

De ha áttérünk az „európai”, nem magyar „mezőkre”, akkor is döbbenetes mozzanatokkal találkozhatunk. A hírhedt belga külügyminiszter, Louis Michel az Ausztria elleni, csúfosan megbukott kiközösítési akció egyik szervezője nyíltan bele akar szólni abba, hogy a májusi itáliai választások során kire szavazzanak az olaszok, és kire ne.

Varsóban végre lemondásra kényszerítették a lengyel főváros egyik vezető művészeti galériájának igazgatóját, Andra Rottenberget, mert olyan „alkotást” állított ki, amelyen a pápát egy meteorit lapítja szét. Anda Rottenbergtől megkérdezték, ha ennyire gyűlöli a hazáját és a kereszténységet, akkor miért nem költözik át Izraelbe?

De szerencsére vannak az európai politikában valóban biztató jelek is. Olyan jelek, amelyek

akár viszonylag rövid időb belül is robbanásszerű pozitív változásokat idézhetnek elő. Először is nem szabad elfelejtenünk, hogy számunkra történelmi, gazdasági, kulturális okok miatt is, a legfontosabb partner Németország. S ezen a tényen mit sem változtat az, hogy jelenleg a már korábban a Homék uszályába kapaszkodott szociáldemokrata, szabadkőműves arculatú kormányzat van uralmon Németországban.

Németországot hiába alázták meg folyamatosan, fel fog támadni rövidesen. Nem nehéz kiszámítani, hogy ennek a német feltámadásnak Bajorország miniszterelnöke, Edmund Stoiber lesz a vezéralakja. A leendő kancellár, aki „büszke arra, hogy német”. S az is szinte biztosnak látszik, hogy ez az új, végre valóban demokrata, de ugyanakkor mélyen nemzeti Németország megbecsült partnerének fogja tekinteni Magyarországot is.

A Michel-féle „európai” szélsőliberálisok, a homokosok és kábítószeresek patronálói már szűkölnek az itáliai választások közeledtekor. Franciaországban a jobboldal - Párizs és Lyon kivételével - szinte az egész baloldalt leradírozta a térképről a helyhatósági választásokon. Ezért a baloldali Európa szinte pánikban van az olaszországi választások előtt. A jobboldali Silvion Berlusconi, a Forza Italia vezetője a választások nagy esélyese, s mellette akár miniszterelnök-helyettesi szerepre is számíthat Gionfranco Fini, a Nemzeti Szövetség vezére. Fini is okosan politizál, ő és a pártja már régóta szakított a Mussolini-féle eszmekörrel. Fini a törvényesség és a rend megerősítésére teszi a hangsúlyt: s erre Itáliában valóban nagy szükség van.

Erre lenne szükség Magyaroszágon is. S ha Berlusconi és Fini várható, átütő sikeréhez még hozzászámítjuk az Umberto Bossi vezette Északi Liga esélyeit is és a jobboldali kereszténydemokraták lehetőségeit, akkor előttünk áll egy fantasztikus potenciális térkép, amelyen a mérsékelt jobboldali (Osztrák Néppárt, CDU), a karakterisztikusabban jobboldali (Froza Italia, a bajor CSU) és a radikális jobboldali (az itáliai Nemzeti Szövetség, a Szabadságpárt) erők már szinte egy csapatot alkotnak majd, kiegészülve a Svájcban előretört radikális jobboldali Christopher Blocher személyével és pártjával.

S akkor majd a magyar nemzeti politika előtt is óriási lehetőségek nyílnak meg, mert nemcsak a szabadelvű és újdonsült néppárti Fidesz lesz, lehet az új Közép- és Dél-Európa konzervatív tengelyében, hanem a radikális nemzeti MIÉP és a talán karakteresebben jobboldali és egyben a Fidesznél szociálisabb gondolkodású MDF és esetleg a megújuló FKGP is.

Mert szeretném hangsúlyozni a következőket. Csontos Csaba, a Magyar Nemzet külügyi szemlézője írta nemrég fanyar rezignáltsággal; „Berlusconi ante protas” (március 22.). Ugyanez a Csontos Csaba január 31-én egy gyalázatos cikket írt ugyanebben a lapban Augusto Pinochet ellen. („Igencsak szorul a hurok Augusto Pinochet nyaka körül.”) Pinochetnek köszönhette a chilei társadalom, hogy megszabadult a kommunizmus rémétől, Allende politikai és fizikai terrorjától. Az USA annak idején - és Thatcer asszony ma is - nagyon is méltányolta Pinochet tábornok érdemeit.

Mindezt csak példának szántam annak bizonyítására, hogy a Fidesz-közeli Magyar Nemzetben, de magában a Fideszben is sajnos jelen vannak azok a liberális erők is, amelyek csak látszólag üzentek hadat a szélsőliberális SZDSZ-nek, a mélyben pompásan összedolgoznak vele, vagy legalábbis azonosulnak annak szellemiségével.

Tulajdonképpen Fini, az olasz Nemzeti Szövetség vezetője olyan programot hirdetett meg, amely feltűnő módon hasonlít az orosz elnök, Putyin erős kezű konszolidációs elképzeléseihez. Épp ezért is, nekünk érdemes volna elgondolkodnunk azon, hogy a Kohl kancellár által már korábban elkezdett, aztán a szociáldemokrata Schröder kancellár idején holt mederbe terelt, de hamarosan újra intenzíven meginduló német-orosz közeledésből mi, magyarok is miként profitálhatnák politikailag, miközben természetesen éberen szemmel kell tartanunk a magyarországi orosz gazdasági teijeszkedést is.

Persze az e fajta ipari-pénzügyi terjeszkedés szinte hatványozottan indul ki Izrael irányából hazánk felé.

A szomszédságunkban Horvátország és tőlünk északra Lengyelország régi, kipróbált barátunk. S Törökországtól Iránig, aztán a mérsékelt arab országokig, majd a délkelet-ázsiai térségig teljed az a széles sáv, amelyben érdemes lenne régi és új barátokat keresni.