Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1-2. szám

2001. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Budapesti ősz és Prágai Tavasz Szibériában Csángó kivándorlás- mint az erőszakos asszimiláció előli menekülés útja Majd’ egy évtizede kutatom a 2. világ­háború utáni magyar-román kapcsola­tok történetét. Elsősorban az erdélyi magyarság helyzete érdekel, és az ez­zel kapcsolatos magyar-román állam- és pártközi kapcsolatok. A moldvai csángók sorsa jó pár évig - ahogy ma­napság mondani szokás - kívül esett a látókörömön. Azt, hogy mostanában egyre jobban foglalkoztat a 2. világhá­ború utáni történetük, egy véletlennek köszönhetem. Pár évvel ezelőtt a külügyminiszté­­riumi iratok közt kutatva rábukkantam néhány olyan követségi jelentésre, amelyekben arról értesítették a buda­pesti Külügyminisztériumot, hogy né­hány moldvai faluból a csángók sze­retnének áttelepedni a rokonaikhoz Magyarországra. Ez fölkeltette az érdeklődésemet. Korábban azt sem tudtam, hogy a tör­téneti kutatás ezzel a kérdéssel külön nem foglalkozott, és mivel a sorsuk összefonódott a székelyekével (őket is a Bácskába telepítették, majd onnan együtt menekültek a Dunántúlra, hogy aztán ma is együtt éljenek Tolna és Ba­ranya megyében), még a szociográfiai munkákban is elsikkadt az a tény, hogy nem csak székelyek, hanem csángók is élnek hazánkban. Mint ismeretes, 1941 május-júniu­sában áttelepedett Magyarországra Bu­kovinából mintegy 12.000 székely. A „hazahozatalukat” hosszas tárgyalá­sok, színfalak közti alkudozások előz­ték meg, ugyanis a budapesti kormány eleinte ellenezte azt. Az akció „mo­torja”, lelke, Németh Kálmán katoli­kus lelkész azonban addig győzködte a budapesti kormánytényezőket (szem­élyesen Teleki Pál miniszterelnököt is), hogy a hivatalos magyar-román tárgya­lások eredményeként a kitelepedés mégis megindulhatott. Azalatt azonban, míg a tárgyalások folytak, Németh Kálmán lement Mold­vába, és néhány csángók lakta faluban (eddigi ismereteim szerint Lészpeden, Klézsén, Pusztinán, Gyoszényban, Gajcsána-Magyarfaluban, Lábnyik­­ban) agitált a kivándorlás mellett. Fel­hívta a figyelmet arra, hogy itt az al­kalom, most a román kormány enged­élyével legálisan lehet kitelepedni. (Néhány katonaköteles csángó férfi már korábban átszökött a magyar ha­táron a katonai behívás elől.) Az agitáció hatására mintegy HO­MO család kitelepedett, ott hagyva minden ingó és ingatlan vagyonát az otthon maradt testvérekre, közeli roko­nokra. (a hatóságok a határon szinte mindenükből kifosztották, és csak egy szál batyuval engedték át őket). 1942-44 között elszórva, még egy­két család áttelepedett, illetve olyan esetek is voltak, hogy a szabadságra engedett, frontszolgálatos katonák nem mentek vissza az alakulatukhoz, ha­nem átszöktek Magyarországra a roko­naik vagy családtagjaik után. Két lész­­pedi család pedig már az 1944. augusz­tus 23-i bukaresti „kiugrás” után a front elől menekültek magyar területre, hogy aztán kalandos utakon ők is a Dunán­túlon kössenek ki. A világháború után a Magyarorszá­gon élő csángók közül néhányan haza­szöktek a szülőfalujukba és beszámol­tak arról, hogy a kitelepített svábok he­lyére költöztek, házat, földet kaptak. Az otthonaikra nagy hatással voltak ezek a hírek, ugyanis nem elég, hogy addig a román soviniszta hatóságok és a katolikus klérus miatt kellett szenved­jenek, de 1945-ben sok helyütt még a földosztásból is kihagyták őket. Ráadá­sul 1946-47-ben az évszázad legpusz­títóbb aszályát kellett elszenvedjék. (Sokan a szó szoros értelmében az éh­halál szélére kerültek!) Mindezek ha­tására sokan fontolgatták a kitelepedést Magyarországra. A magyar hatóságokat kellemetle­nül érintette a csángók kitelepedési szándéka. Túdomásuk volt ugyanis ar­ról, hogy bizonyos román kormánykö­rök megpróbálják különböző ürügyek­kel kiutasítani az észak-erdélyi ma­gyarság egy részét. (A nacionál-kom­­munista igazságügyminiszter, Lucretiu Patrascanu 2-300.000 magyar kiutasí­tásáról beszélt a nyilvánosság előtt!) Attól tartottak Budapesten, hogy a csángók befogadásával mintegy „fel­húzzák a zsilipet”, vagyis olyan prece­denst teremtenek, amelynek következ­tében Erdélyből esetleg több tízezer, százezer magyar fog önként, vagy kényszernek engedelmeskedve, Ma­gyarországra költözni. Ebből a megfontolásból aztán a bu­karesti magyar külképviselet az esetek döntő többségében - a Külügyminisz­térium utasítására - elutasította a be­vándorlási kérelmeket. Pedig helyen­ként, a fennmaradt dokumentumok szerint, mondhatni tömeges volt a ki­­vándorlási szándék. (Lészpedről mint­egy száz személy aláírásával ellátott kérvényt juttattak el a Külügyminisz­tériumba!) A román hatóságok persze szívesen megadták a kitelepedési vízumot, csak­hogy ez kevés volt, ugyanis az áttele­­pedéshez kellett a magyar bevándorlási vízum is! Akik ezzel nem voltak tisz­tában, azok úgy jártak, mint az a 24 szerencsétlen pusztinai család (101 személy), akiket bukaresti román ügy­védek felültettek. Elhitették velük, hogy nagy pénzért el tudják intézni a kivándorlásukat. A családok eladták (sokszor „bagó­ért” elkótyavetyélték) az összes ingó és ingatlan vagyonukat, majd vonatra szálltak, és csak a kürtösi határállomá­son derült ki, hogy a befogadó vízum hiányában nem mehetnek be Magyar­­országra! Hosszú hetekig hányódtak Kürtösön, volt aki megszült, volt aki öngyilkos lett, végül a nagy többség kénytelen volt visszatérni a szülőfalu­jába. (Őket máig megbélyegzik, és fe­lelőtleneknek tartják, csak azért, mert ki akartak telepedni Magyarországra...) Összességében - az eddigi ismere­teim szerint - 1946-47 körül harminc­­egynéhány család telepedhetett át Ma­gyarországra. Hogy ez miként sikerült, azt egyelőre nem tudom. Sajnos azok a személyek, akik lejártak Bukarestbe a magyar külképviseletre, mindnyájan már elhunytak, így nem tudhatjuk meg, kikkel tárgyaltak, kik segítettek a be­fogadó vízum elintézésében... Az elmúlt hónapokban mintegy két tucat olyan baranyai, illetve moldvai idős csángóval tudtam beszélgetni, akik a világháború alatt, vagy 1946-47 során telepedtek át Magyarországra, il­letve akik most is Moldvában laknak. Mindnyájan csángóknak tartják magu­kat (az unokákról már nem biztos, hogy elmondható ugyanez!), ám van két, mondhatni döntő különbség a két csoport közt. Akik áttelepedtek Ma­gyarországra, magától értetődően meg­maradtak magyarnak, megőrizhették - a csángó mellett - a magyar identitás­­tudatukat is. Ezzel szemben az otthon maradot­ttik - leszámítva azt a néhány évet, amikor az ötvenes évek elején Buka­rest még magyar tannyelvű iskolákat is engedélyezett számukra - továbbra is ki voltak/vannak téve a román állam­nacionalizmus elnemzetlenítő nyomá­sának. Az erőszakos asszimilációs politika (mely a modem Románia létrejötte óta folyamatosnak tekinthető) miatt azok, akik még a világháború után erős ma­gyar identitástudattal rendelkeztek (hisz részben ezért akarták elhagyni a szülőföldjüket, és letelepedni egy olyan országban, ahol megmaradhat­nak magyarnak!), most keserűen ve­szik tudomásul, hogy az unokáikkal már csak románul tudnak beszélni! (Tanulságos annak a két lészpedi családnak az esete, akik 1944 őszén menekültek el a front elől. A nagyobb gyermekek Magyarországon jártak is­kolába, megtanultak ími-olvasni, majd a család 1954-ben visszaköltözött Moldvába. A magyarországi iskolában tanultak, még jól beszélnek magyarul, ám az ő gyermekeik már egy szót sem tudnak őseik nyelvén!) Elbeszélgetvén azokkal, akiknek testvérei, rokonai telepedtek át a há­ború alatt vagy után, mindig föltettem a kérdést: nem bánják-e, hogy nem mentek ők is? Mennének ma, ha Ma­gyarország befogadná őket? A vála­szok az esetek többségében ellentmon­dásosak voltak. Sokan mondták azt, hogy amikor még fiatalok voltak, mentek volna szí­vesen - csak akkor Magyarország nem fogadta be őket. Most pedig már elég idősek ahhoz, hogy ilyen nagy váltásba belemenjenek. Egyes helyeken azon­ban azt mondták, hogy a fiaik, unokáik - ha biztosan tudnák, hogy áttelepedé­­sük esetén házhoz, földhöz (vagy va­lamilyen munkaalkalomhoz) jutnának, bizony mennének. Sokat beszélgettem az utóbbi idő­ben a csángók jelenéről és jövőjéről olyan barátaimmal és ismerőseimmel, akiket én csángó szakértőknek tartok. Legtöbbjük egyetértett velem abban, hogy a moldvai csángók „megmenté­sének” (vagyis a magyarnak való meg­maradásának) egyetlen biztos útja van: a Magyarországra való kitelepedés. Az elmúlt évek eseményei éppen eléggé megmutatták, hogy a román po­litikai vezetésben ma sincs meg a po­litikai akarat arra, hogy legalább annak a néhány ezer (?) csángónak biztosítsa a magyar nyelvű oktatást amelyik még igényelné azt. Ebben az esetben pedig nem marad más hátra, mint az asszi­miláció elől Magyarországra „mene­külni”, amíg még nem késő... Vincze Gábor Azzal az emberöltőkön átlhatoló, szinte misztikus vággyal és kíváncsi­sággal közeledem Békésszentandrás­­hoz a vizek között kacskaringózó úton, hogy őseim-elődeim honát lát­hatom három évtized után újra; a kis­­hegyesiek áttelepülésének kétszáza­­dik évfordulóján a Körös partjára ér­kező autóbusznyi küldöttség tagja­ként ugyanis jártam már itt, sőt egye­temista- és diáktársaimmal be is mu­tattuk szülőfalunk íróit egykori szár­mazáshelyünk rajongó közönségé­nek. A rajongás persze nemcsak ne­künk, ott jelenlevőknek, és a tízegy­­valahány többé-kevésbé ismert író­nak szólt, hanem minden kishegye­­sinek, akinek ősei a köröző vizek vi­dékéről indultak el hosszú vádorút­­jukra 1769 tavaszán, mivel Bácsak egyik csábító szépségű völgykatlaná­ban, a Bácsér (ma Krivaja) patak partján ingyenes házhelyet, szérűt, rétet és szántóföldet ígértek nekik. A zsíros, jó földek mívelői aztán két­száz év múlva nem tudtak ellenállni a belső kényszernek, hogy visszalá­­togassnak az atyai házba. S nem is Szentandrást látom már a bevezető kanyar után, hanem égi tüneményként a Holt-Körös jól ki­képzett kicsiny öblében a fényárban úszó hatalmas András-keresztet, Ló­ránt János Demeter monumentális al­kotását, amelyet a nagyközség emelt a millennium és a kereszténység 2000. évének tiszteletére, és amely mellett ott a sziklakért, a kárpát-me­dencei Szentandrás nevű települések köveivel. Mityu bácsiban „katonai” már csak annyi maradt, amennyit vissza tud hozni meg-megbicsakló emlékezete, mert teste már lefordult az örökkéva­lósághoz vezető ösvényre. A Prágai Ta­vasz eddig elhallgatott eseményeit szállította hozzánk a Vasárnapi Újság, miután megszólalt:- Ötvenötben vittek katonának, ha­bár vegyes házasság - apám német, anyám magyar volt - gyermeke voltam, de apám szlováknak vallotta magát, hogy ne vigyék a málenkij robotra, és így én is örököltem a szlovákságot. A sztolipinkákban vittek, utaztunk vagy két hetet, míg megérkeztünk Kraszno­­jarszkba. Ott tiszthelyettesi iskolába, azaz kiképzőbe irányítottak, mert tud­tam a kárpátaljai ruszin nyelvet, meg aztán fizikailag is jól bírtam magam. A kiképzés után, ott helyben, be­osztottak a Timlyuszkij Vörös Zászló érdemrenddel kitüntetett nehéztűzér­­ségi ezredbe, ami elit alakulat volt. Egy ideig éltem a sorkatonák megszokott életét, mígnem a törzsparancsnokság­hoz irányítottak, amolyan irodai mun­kára. Ott, az irodában, a papírok között matatva több ismerős, mármint kárpá­taljai magyar névvel találkoztam, fel is kutattam őket a kaszárnyákban, de ne­hezen barátkoztunk meg, mert kevés volt a lehetőség, no meg idegen nyel­ven: magyarul se nagyon lehetett szó­rakozni,csak néha-néha egy-egy szót váltani, ami bizony jól esett. Akkoriban az volt a divat a katoná­­éknál, hogy a lehető legmesszebbre Sok csodát láttam életemben, de ilyet még nem, mint ez itt ebben a kicsiny tündérvilágban: a szemem láttára kezdi el növeszteni gyökereit az András-kereszt, amelyet felavat­nak és megszentelnek, s amely nem is magasodik fölénk, egyszerű halan­dók fölé, hiszen lent van az öbölben, mi pedig felette állunk. Semmiben sem olyan, nem is le­het olyan ez a kereszt, mint Jézusé volt: még a vértanúságban is létezik alázat! A keresztények üldözésének idején a görögországi Patrasz váro­sában amikor meg akarták feszíteni Andrást, maga kérte: X alakú ke­resztre feszítsék, mert nem méltó az olyanra, amilyenen Jézus halt meg. Olvasom a nagyközség templomának főoltárképén: a megfeszített apostol az egybegyűlt tanítványoknak két nap nem szűnt meg prédikálni! Tiszteletkor a gyökerek körül, és valami nagy egység megteremtése ez a két nap: táborozás származásunk szentélyében. Itt Baráti Szövetséget alakítottak az innen elszármazottak bevonásával, fogadták a Szent And­rás nevét viselő települések küldöt­teit, millenniumi zászlót adtak át a templomban, emlékhelyet szenteltek fel, és életmű-díjakat osztottak ki... Itt egybetartanak egy kicsiny mese­világot! Amikor hazaindulok, s haladok már a kacskaringós úton, félve nézek oda az András-keresztre: talán csak álom volt... De nem: ott áll a reája omló fényben elmozdíthatatlanul. Mind mélyebbre ereszti gyökereit. Csordás Mihály vitték szolgálni őket, no meg egy pá­rat egyazon alakulathoz soroztak be az egynemzetiségiekből, hogy - ezt ké­sőbb értettem meg - beszámoljanak, vagyis beárulják a fajtájukat, ha vala­mit beszélnek. Az ezred kaszárnyái óriási terüle­ten feküdtek, volt belőlük nyolc, vörös téglából épültek, kocka formájában voltak egymáshoz kapcsolva, a törzs­kar épülete előtt egy olyan három mé­ter magas obeliszk állt. A kaszárnyá­kat még a cári időben húzták fel. Egy napon hívatott az ezred párt­titkára és azt mondta: - Délután négyre gyülekező a klubban, eligazításra. Ha­tan szedődtünk össze, mind kárpátal­jaiak voltak. A párttitkár őrnagy elv­társ röviden szólt hozzánk:- Az obeliszket a fiatal szovjet ha­talom állíttatta azoknak a hős magyar internacionalistáknak az emlékére, akik fogságba estek az első világhá­ború éveiben, de a forradalom után nem kívánkoztak hazamenni, átálltak a vörösek oldalára, és fegyverrel har­coltak a Kolcsák és az ellenforradalom bérencei ellen. Nektek az lesz a felada­totok, hogy rendben és tisztán tartsá­tok az emlékművet és környékét. Te - mutatott rám - leszel a felelős. Kivonultunk az emlékműhöz, és ott vettük észre, hogy van rajta egy rézbe öntött emléktábla, amelyen az állt, amit az őrnagy mondott, hogy „a hős ma­gyar internacionalistáknak a szovjet hatalom”. Majd azt is mondta, hogy jól figyeljük meg a kaszárnyák tégláit, mert láthatunk rajtuk valamit. Igaza volt, mert a második és har­madik emeletek magasságában, közel az ablakokhoz, magyar neveket talál­tunk a téglákba vésve, ha jól emlék­szem: Horváth, Kegyes meg ezekhez hasonlókat, évszámokat, helységek ne­veit, amelyekre már nem emlékszem. Mi teljesítettük a parancsot, mert így kellett, no meg jól is esett őseink emléke mellett lenni, és közben el is beszélgethettünk egymással. A szovjet hadsereg napján díszőr­ség volt az obeliszk mellett, egy dob­­ronyi fiú, aki tudott festeni, a parancs­nok beleegyezésével a koszorúra sza­lagot írt - magyarul. Azon a napon - napiparancsban - dicséretben is részesítettek minket a példás szolgálatért. 1956 október vége felé szokatlan élénkség vette kezdetét a kaszárnyá­ban, vagyis a parancsnokságnál: a tisz­tek lótottak-futottak, egyik értekezlet a másikat érte. Csak beszédtöredékeket jegyeztem meg: Magyarország..., el­lenforradalom..., háború...., fasiszták, meg ilyesmik. Az ezredet harci felkészültségbe parancsolták, a kimenőket letiltották, nekem parancsba adták, hogy ne fog­lalkozzam többet az emlékművel. Egy napon leszerelték a bronztáblát, a föl­­dieimet se láttam többé - valahova el­vezényelték őket. November első napjaiban kivezé­nyelték az ezredet a placcra, és az ez­redparancsnok, majd a párttitkár azt mondta, hogy Magyarországon ellen­­forradalom van, a nemzetközi imperi­alista erők, az újra mozgolódó fasisz­ták meg akarják dönteni a törvényes szocialista-munkás kormányt, hogy a testvéri szovjet nép és a hadsereg ez nem nézheti tétlenül - segíteni kell a magyar munkásosztályt. Már javában dúlt a szibériai tél, amikor lefújták a harci felkészülést. Engem visszarendeltek a törzskarhoz, ott vezetett el az utam az obeliszk mel­lett. Új táblát pillantottam meg rajta, amelyen az állt, hogy „A hős cseh in­ternacionalistáknak a szovjet hatalom”. Mityu bácsi elhallgatott, nekem se volt kérdésem. Egy idő múltán megszólalt, azaz mintha magától kérdezte volna: Vajon hatvannyolc tavaszán milyen tábla ke­rült az obeliszkre? Dr. Szöllősy Tibor Széchenyi István: „Nyelvünkben a férfiúi erő megvan, s mondhatni, tán egy nyelvben sincs annyi, s ha van, legalább nincs több. S ím ezen ereje nyelvünknek, mely­nek törzsökös eredetét Ázsia négy vizei közé állítani korántsem olyan balgatagság, mint azt sokan gondolják - tartá fenn eddig létünket, s azon nagy csuda, melyet sokan bámulnak, hogy a magyar annyi tenger viszon­tagság közt sem olvadt még össze más nemzetekkel, nem egyéb, mint természetes következménye nyelve erejének.” (Hitel, 1830)­­................ ..................................................................................... Az András-kereszt gyökerénél

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents