Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. november Csete Ildikó Boldogasszony-kalendáriuma November November 21. Mária bemutatása. - Az Érdy-kódexben Asszonyunk Máriának templomba jelentése. A Pray-kódex már 1200 táján ünnepli, tehát hazánk már az Árpád-korban befogadta az ünnepet. Részlet az Érdy-kódexből: „... szülei felvivék a szüzeknek konventébe, hogy alkalmas ideig ott szeplőtelen tisztaságban lakozzék, emberi jó erkölcsben neveködnék. Mindennek felette kedég, hogy az Úristennek térvényét, parancsolatját és az szentírást megtanulná, kiknek miatta Úristent tudná dicsérni, szolgálni... A szülők azt adták Istennek, ami előttök legdrágább, legszerelmetesebb vala, úgy mint az ő egyetlen egy leányokat. Ezen ünnepet mi is szenteljük, és rajta örvendezzünk és vigadjunk...” „Te kedves Nyelv, melynek ügyéről itt fűzfám alatt talán fűzfa módra okoskodtam, szólítsd meg még fiaidat azért, amivel Anyjoknak tartoznak. ” (Katona József) Szabó Magda ... édes anyanyelvűnk szavai itthon és szerteszórva az öt világrészben, könyörögjetek érettünk, magyarul beszélőkért, ámen. Szabó T. Attila Csak a magunk beszédével és írásával való elégedetlenségből születhetik meg az a lázas, munkás igyekezet, amellyel az anyanyelv szellemének megismerésére és megőrzésére lejuthatunk. Az idegen szó nem gazdagodást, hanem legtöbbször szókincsbeli szegényedést jelent. A trafalgari tengeri csata előtti napiparancsból való nelsoni szöveg magyarul így szól: „Anglia elvárja minden fiától, hogy teljesítse a maga kötelességét”... ha mindenki a nelsoni elváráshoz igazodnék, másképpen állana a magyarság jelene, jövője, ezutáni sorsa... ... behunyt szemmel és alvó lelkiismerettel kell járnia annak, aki a jelenlegi nyelvi helyzettel megelékszik, és nem törekszik arra, hogy az anyanyelv fáján éktelenkedő sok-sok vadhajtást temesse, és az anyanyelv földjében buján tenyésző dudvát kigyomlálja. rad, a nemzet is él, bármi sínylődve is sokszor - mint erről számos a példa -, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggeteg lombjait. Tőkés László Jól tudjátok Ti is, hogy az utóbbi időkben mennyire elszennyeződtek földek, erdők, vizek. Hosszú időbe telik még, amíg a Természet megtisztul, és újból tiszta forrásból meríthetünk. Hasonlóképpen szükséges, hogy tiszta forrásból merítsük a tudást, hitet és emberséget. „Csak tiszta forrásból”, ahogyan Kodály Zoltán és Bartók Béla tanította .kristálytiszta”... kőből. Olyan forrásból, melyből a „szép híves patakok” fakadnak. Iskolakezdéskor ezért imádkoztam, és azt kívánom, hogy iskoláink ilyen „tiszta források”, ilyen „híves patakok” tegyenek, melyekből édes anyanyelvűnkön jövőt értető tudás fakad. Veres Péter ... a székely az egyetlen tájnyelv a magyarban, amely igazi nyelv: irodalmi felsőfoka is van... Dalai, balladái és irodalmi művei a világirodalom gyöngyei. Ebben a nyelvben nincs frázis, nincs égbekiáltó „duma”. Mesélőik vannak, rétoraik nincsenek. Gittái István: Mindenszentek Vízbe hullt sárga hársfalevélen visszajárnak a drága szülők. Nyugodt, békés és tiszta az arcuk. Birsalma, naftalin, óbor illatkeveréke lengi be őket, mint vasárnapi templomozást. Libegnek sárga hársfalevélen, szemükben gyermeki tétovaság. Mint nbib. előszörfényképezkednek. Mint akiknek ismerős is, nem is az utcai lóca, az udvar, a ház, saját kertjük, aranylakodalmuk, s a messzefehérlő kő a dombon. A magyarságért dolgoztak „... mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk." Móricz Zsigmond: Erdély 2000. november 3-án Bethlen Gábor Díjat kaptak: Benkő Samu művelődés történész (Kolozsvár) laudálja: Vekerdi László; Herczegh Géza jogtudós (Budapest, Hága) laudálja: Kodolányi Gyula; Kovács Andor - Szöllőssy Árpád közgazdák (Bázel) laudálják őket: Szászfalvi László és Bíró Zoltán; Sava Babic (szerb) irodalomtudós (Belgrád) laudálja: Dudás Károly. Márton Áron Emlékérmet kaptak: Beder Tibor főtanfelügyelő (Csíkszereda) laudálja: Beke György; Cseh Tibor lapszerkesztő (USA) laudálja: Ludányi András; Utasi Jenő rk. plébános (Vajdaság) laudálja: Juhász. Judit; Atzel Endre jogasz (Budapest) laudálja: Beke György. Tamási Áron Díjat kapott: Cs. Nagy Ibolya könyvkiadó (Debrecen) laudálja: Ablonczy László. Szász János ... álmodni csak anyanyelven tehet. Széchenyi István Az egészséges nemzetiségnek pedig egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennma-Dobos László most 70 éves. Életútja és írói pályája nem mondható egyhangúnak. Sárospatakon tanult a tanítóképzőben, majd Pozsonyban végezte a tanárképzőt, marasztották ugyanott a katedrán 1960-ig. Tevékeny részese volt a csehszlovákiai politikai, nemzetiségi mozgalomnak, vezetője volt az írószövetségnek, a CSEMADOK-nak is, volt miniszter a szocialista Csehszlovákiában, igaz, csak tárcanélküli; ám leginkább és igazi hivatásszerűen a könyvkiadás, a lapszerkesztés és a prózaírás érdekelte. A második világháború utáni magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Nagyhírű és nagyívű regényei egyaránt keltettek feltűnést mind az agyrém szocialista realizmus kritikusai mind a kisebbségben élő magyarság körei-Veress Dániel A nyelv állandóan változik, e változások kiterjednek minden etemére, ám maguk a változások olyan természetűek, az átalakulás lefolyása - kivéve a szókincset - olyan lassú és sima, hogy a nyelvet állandóan használó észre sem veszi. ben, Pozsonytól Sepsiszentgyörgyig. Mint kritikus, esszéíró is figyelmet kapott az irodalmi életben, majd a magyarság önszerveződésében. A Magyarok Világszövetsége kárpát-medencei elnöke volt idén májusig. Mint kritikus, nem volt kérlelhetetlen a kezdő vagy haladó, idősebb írótársaihoz, de minden nemzeti-nemzetiségi bürokráciával szemben az volt, kérlelhetetlen. Hogy nemzeti szerveződési gondjainkban nem tudott Ő sem többet elérni, mint amennyit, az nem rajta múlott. Könyveire ezután is olyan szükség lesz, mint tapasztalataira, irodalmi, kisebbségi vagy össznemzeti kérdésekben. A Nyugati Magyarság tisztelő szeretettel köszönti az írót születésnapján! Dobos László- Királyhelmec, 1930. október 28. -Volt idők emléke Évek óta sorra jelennek meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában Wass Albert művei; legutóbb egy kötetbe fogva két regény, az 1940 őszén írt Jönnek! és az emigrációban született Ember az országút szélén látott napvilágot újból a szépen terebélyesedő életmű-sorozatban. A Wasskönyvek iránti érdeklődés nem lanyhul, sőt: ahol manapság magyarok élnek, mindenütt keresik, vásárolják, olvassák ezeket a lélekgazdagító írásokat. Az író személye, kényszerű fordulatokban gazdag életpályája, családjának múltja, övéinek hányatott sorsa ugyancsak sokakat foglalkoztat, mióta egyáltalán beszélhetünk (ismét) szülőföldjén is a Farkasverem, A kastély árnyékában, a Kard és kasza alkotójáról, a szívhez szóló versek költőjéről, - az erdélyi Mezőség dimbes-dombos, szomorú szépségekben bővelkedő világának sírig hűséges fiáról, akinek hamvai végre megpihenhettek a hazai földben, Marosvécsen, az irodalomtörténeti jelentőségű Helikon-i találkozók színhelyén. És amit róla, gróf Wass Albertról, családjáról megtudhatunk, az maga a történetem. Tele rejtélyekkel, múlhatatlan emlékekkel. Ide, a história mélyvilágába bepillantani: csupa élmény. Ilyen szellemi kalandban tehet része annak, aki kezébe veheti a Wass-kor című, nemrég kiadott, impozáns, album alakú kötetet: Siemers (szül. gr. czegei Wass) Ilona emlékiratát. (Fordította Szabó T. Ádám és Gulyás Irén, az Elő- és Végszót írta Hans-Edmund Siemers, szerkesztette és a jegyzeteket készítette Sebestyén Mihály, kiadta a Mentor - párhuzamosan magyar és német változatban. Jelen volt, sikert aratott a frankfurti könyvvásáron.) A szerző, Siemers Ilona asszony - Wass Alber anyósa és egyben nagynénje - a mezőségi Szentgothárdon született, a nagymúltú Wass család sarjaként; 1910-ben férjhez ment a német Hans Siemershez; második lányukat, Évát vette feleségül „Albi”, - Wass Albert. Főúri körökben sem azelőtt, sem akkoriban nem volt ritka a belházasság rokonok között. De ezek az erdélyi magyar nagy famíliák szinte mind családi kapcsolatba kerültek egymással az idők rendjén: a czegei és szentegyedi Wassok rokonai voltak ilyen-olyan ágon a Bánffyak, a Telekiek, a Bethlenek, a Mikesek, a Halterek, a Zeykek, - hogy épp csak a legismertebbeket említsük. A Wass-ősök legrégibb birtoka Szentegyed volt: II. Endre magyar királytól nyerte volt Lob és Tamás, jutalomként a Bizánc elleni hadjáratban tanúsított hősességükért. Hagyomány szerint a család múltja az Árpád-házig vezethető vissza, s miként a történelmi adatok bizonyítják, „Villa Chege”, valamint „S. Gothardo” már 1332-ben templomos település volt, és ezek a mezőségi falvak még 1603-ban is színmagyar lakossággal rendelkeztek Erdély szívében... Azonban hadd idézzek pár sort a szerző fiának, Hans-Edmund Sieversnek a kötetet bevezető Előszavából. „Anyám halála után negyven évvel házunk padlásán (Hamburgban - sz. megj.) bukkantam rá kéziratos visszaemlékezéseire. Feljegyzései az erdélyi Mezőségen töltött gyermekkora, fiatalsága színhelyére visznek vissza, emlékeiben föléled még egyszer a főnemesség páratlan társasági élete a századfordulón, az alkony visszfényében fürdő Osztrák-Magyar Monarchiában.” Siemers Ilona 1950. december 12-én - kerek fél évszázada - távozott az élők sorából; a hamburgi temetőben helyezték örök nyugalomra. Fia tehát 1990-ben találta meg az értékes dokumentumot, édesanyja visszaemlékezéseinek kéziratát. Az utóbbi években több hasonló, az erdélyi magyar arisztokrácia és egykori birtokos osztály múltját, huszadik századi kálváriáit feltáró memoár született, illetve került nyilvánsoságra. Ezek sorában a legfontosabbak egyike kétségtelenül ez a könyv: a Wass-kor. Siemers Ilona a századforduló korabeli Erdélyről, a Mezőségről, de ezen túlmenően a hajdani Monarchia főúri társadalmának belvilágáról, életviszonyairól többet és hitelesebbet nyújt élményszerű feljegyzéseiben, mint az ismert kortárs emlékírók többsége. Olvasmányos tudósítás ez a könyv egy olyan világról, melynek múltba merülő emlékét őrzik még itt-ott a kisajátított kastélyok, az omladozó udvarházak, honnan az egykori tulajdonosok rég eltűntek, szétszóródtak - az elődök által teremtett s felvirágoztatott kultúra, sajátos civilizáció beszédes kellékeivel együtt. Megsemmisültek az évszázados magyar értékek; a történetem kegyetlen forgatagaiban oktalan tragédiák áldozatai tettek a valamikori házat-hazát építő s védelmező ősök utódai. Ennek a veretes világnak a szokásait, erkölcsét, esendőségeit, ünnep- és hétköznapjait eleveníti meg emlékiratában Siemers Ilona, amikor leírja a szentgothárdi gyermekkor játékait és apró falusi örömeit, az utazásokat, a társasági élet színes eseményeit, a mezőségi szüreteket és vadászatokat, a Magurán töltött nyarakat, a bálokat és vacsorákat, a marosvécsi várkastély berendezését és a kolozsvári Bánffy palotát -, mindazt, amire felnőttként, szülőföldjétől távol olthatatlan nosztalgiával gondolt vissza. Női szemmel megfigyelt, el nem felejthető részletek, jellemző mozzanatok elevenednek meg tolla nyomán. Például, ahogyan megrajzolja Vécset, a kastély hagyományos rendjét, és a környéket, ahová a Wass-család ifjú és idősebb tagjai látogatóba jártak el (lovaskocsikon) Szentgothárdról, hisz báró Kemény Kálmán, a vár akkori ura Ilona édesanyjának testvéröccse volt, s feleségével, Pólika nénivel (Dániel Polixéniával) együtt mindenkor szíves vendéglátója a kiteijedt rokonságnak. A vécsi Kemény-família vendégszeretetét örökölte aztán - a várkastéllyal együtt - Kemény Ákos fivérének, az amerikába kivándorolt Istvánnak a fia, az a Kemény János, aki a két háború közötti években itt adott otthont az erdélyi magyar írók nyarankénti összejöveteleinek: a Helikon találkozóknak. Simeres Ilona röviden szól róla, Kemény Jánosról is. De azt már nem említette, hogy vejének, a Helikon íróközösséghez tartozó Wass Albertnek a hamvai ugyancsak itt, Kemény Jánosék sírhantja mellett pihennek az öreg tölgyek alatt, - annak az örökségápoló elgondolásnak a jegyében, hogy előbb-utóbb ezen a megszentelt helyen alakulhat ki a Helikoni írók Emlékparkja, ahogyan a nemrég létrehozott Helikon - Kemény János Alapítvány kuratóriuma tervezi. így old békévé fölösleges vitákat, tünékeny családi konfliktusokat a kegyeletes emlékezés... Külön fejezetben s részletesen lehetne-kellene beszélni a Wass-kor páratlan értékű, roppant gazdag illusztrációs anyagáról, a korabeli fényképek sokaságáról és a szerző rajzairól; mindez önmagában is szenzáció. S ennek kapcsán hosszasan tehetne sorolni a századforduló korabeli jeles közéleti személyiségeket, akik valamilyen szállal mind kapcsolódtak a Wass-családhoz. Ugyancsak sokatmodóak a mezőségi táj változatait, a tavakat, a kis falvak lakóit, házaikat, viseletűket, munkájukat megörökítő egykori felvétetek is. (A képanyagot összegyűjtötte gróf czegei Wass Endre - Wass Albert fia.) 1943-44 fordulóján járt utoljára Erdélyben Siemers Hona. Ekkor még nem tudta, csak sejthette esetleg, hogy vészesen közeledik az idő, mikor Szentgothárd, a Wass család nyolcszáz esztendős jószága végképp odavész. Igen: nemsokára tényleg elpusztult az udvarház odafent a dombon, mely annak idején falai között ősi rendet őrzött, s melynek nehéz tölgyfakapuját - ami mindig nyitva állott a vendég előtt - messzire elkerülte „minden divat, múlandó hiúság, üres és cifra jelszó”. Ki tudja ma már, hogy az esztelen kommunista rombolás eufórikus napjaiban kik és hol rakták tűzre egyebek mellett a szentgothárdi udvar tölgyfakapujának elhurcolt darabjait is? Ám az bizonyos, hogy a volt idők emlékeit semmi sem égetheti el bennünk. Nagy Pál
