Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. január-február BEKE GYÖRGY Magyar drámák városa ARAD Kérdések a mártír Tóth Ilonka kapcsán ül. (befejező) rész Ebbe a városba érkezett Grósz Károly és a magyar pártküldöttség 1988-ban, nyár végén. Tizenegy éve nem volt már magyar-román csúcstalálkozó, mivel a román fél semmit nem tartott be az 1977-es megállapodásból. Illetve, csupán a kolozsvári magyar főkonzulátus megnyitását engedélyezte, de éppen 1988-ban, a budapesti nagy tüntetés után, amelyen félmilliónyian tiltakoztak a romániai falurombolások ellen, minden diplomáciai szabályt felrúgva, kiűzték a magyar főkonzulátust. Az új abb találkozót minden bizonnyal Moszkvából rendelték el, emlékezett vissza az illetékes külügyi titkár, Szűrös Mátyás. (Albonczy László inteijúja a Tiszatáj 1990. júniusi számában.) A szovjet fővárosban a végsőkig kiéleződött az ellentét a reformer Gorbacsov-csoport és a maradi, visszahúzódó kommunisták, Ligacsov Központi Bizottsági titkár között. Ligacsov a szovjet gyarmatbirodalom egységét látta veszélyeztetve a magyar-román viszály kiújulásában. Mindenképpen tény, hogy Ligacsov telefonon tárgyalt erről Grósz Károllyal és valószínűleg Ceausescuval is. Szemtanúk szerint Grósz Károly szinte „elolvadt” attól, hogy őt díszszázaddal várták és kitették a fényképét. Valóban, nagy különbség volt ez ahhoz képest, hogy ugyanitt 1918 november 13- án a magyar kormányküldöttséget az állomásfőnök egymagában fogadta. Kilenc órán át folyt a tárgyalás, és fájdalom, Nicolae Ceausescu teljes győzelmével végződött. A román diktátor számára eleve siker volt, hogy Budapest elfogadta a meghívást. Kiderült, hogy Grósz csak részletkérdésekben volt felkészülve, összességében nem; ezzel szemben Ceausescu egységes taktikát alkalmazott. Lerohanta tárgyalópartnerét, nem engedte, hogy a magyar pártfőtitkár a küldöttség tagjaival tanácskozzék a felmerülő kérdésekben. Aromán főtitkár legnagyobb „fogása” az volt, hogy szinte „mellékesen”, de többször elmondta: Románia ipara képes előállítani az atombombát. Grósz ezt készpénznek vette. A legszomorúbb aradi mozzanat szürkület táján következett. Szűrös Mátyásnak nagy nehezen sikerült a főtitkár közelébe jutnia:- Károly, meg kellene koszorúznunk a vértanú tábornokok emlékművét. Én nem megyek el úgy innen, hogy tiszteletemet ne tenném.- Ti csak menjetek - felelte Grósz -, én nem mehetek. Látjátok, hogy Ceausescuval tárgyalok. Azon a vasárnapon Székelyudvarhelyen jártam. Hétfőn reggel idős barátom szinte sírva fogadott:- Grósz megbukott Aradon. Vele bukott Erdély is.- Hátha éppen Grósz csúfos bukása menti meg végre Erdélyt? Felébredt és egészségesen működni kezdett a nemzeti egység és megmaradás történelmet alakító szelleme. Emlékező Arad Ez a szellem őrzi igazán, másfél évszázad óta, a tizenhárom tábornok emlékét. Arad a maga „szülötteinek” tartja valamennyit. Ez a város 1848-ban, két és fél hónappal Pákozd előtt kedzte meg a szabadságharcot. Mivel a déli határvidéken csak helyőrségek állomásoztak, ezeknek segítségre volt szükségük. Aradról júniusban 700nemzetőr indult a déli harcterekre, gyalogosok és tüzérek, akik július 11-én Versecnél visszaverték a támadó szerbeket. Október 6-a után, hosszú éveken át, amíg tilos volt a nyilvános emlékezés, az aradiak némán gyászoltak, bezárt ajtók mögött, egy-egy szál égő gyertyával. Végre, 1890-ben a város főterén felavathatták Zala György monumentális szoborkomopozícióját, a szabadságharc legnagyobb emlékművét. Addig az aradiak a tábornokok kivégzési helyére, a mártiroszlophoz jártak ki. Itt már a múlt század hetvenes éveiben állt az emlékkő, amelyet Barabás Béla függetlenségi képviselő, lapszerkesztő kezdeményezésére 1881 -ben egy méltóbb oszlopra cseréltek fel. Barabás Béla írta meg, hogy a múlt század hatvanas éveinek végén, az első rögtönzött vesztőhelyi ünnepségre édesapja, Barabás Péter asztalosmester kiásta háza udvarán a tizenhárom ágú, kiszárdóban lévő eperfát, és a kivégzés helyén a földbe tűzte. Minden ágra egy-egy név került, a legvastagabb ágra a Damjanich János tábornoké. Az aradi polgárok és az éppen Arad városában versenyző dalárdisták műsora után rendhagyó epizód következett. Barabás Béla ezt így idézte fel: „Egy asszonynak eszébe jutott, hogy emlékeket visz el, a fából letört egy kis darabkát. A példa hatott... mindenki igyekezett egy-egy darabkához jutni...” Trianon után néhány évig még sértetlenül állt a Szabadság-szobor Arad főterén. Majd az egyik Bratianu-kormány 1925-ben lebontatta. A budapesti Hősök terén álló Zala György-mű méltó párját barbár módon szétvágták és a vár pincéjébe szállították. Mikor 1956 őszén a változás szele sepert végig Kelet-Európán, Bukarest látványos „engedményeket” tett az erdélyi magyarságnak: lapok indultak, iskolák nyiltak, régi kisebbségi sérelmeket orvosoltak. Mindegyik azt a félelmet tükrözte, amelyet a magyarországi társadalmi-politikai erjedés a román vezető körökben kiváltott. Ebben a légkörben ígéret hangzott el a Szabadság-szobor visszaállítására. Annyira komolynak tűnt a szándék, hogy az Előre első oldalán Pintér Lajos kollégánk behirdette az eseményt. Soha nem állították helyre a szobrot. Hanem a helyére sürgősen egy másik szobor került, a román katona hatalmas alakja. Ezek után próbálná meg valaki arra a helyre Zala György szobrát visszaállítani! Az emlékezők továbbra is a kivégzés helyére, az emlékkőhöz jártak ki. Néha engedélyezték magyarországi küldöttség jelenlétét, koszorúzását. De ha nem, Arad magyarsága akkor is kiment a kőoszlophoz és virágot tett az alapzatára. Soha eddig nem zavarta meg senki ezt a néma ünneplést. Elszabadulnak az indulatok A szabadságharc leverésének, a tábornokok kivégzésének másfél évszázados fordulóján, a budapesi kormány méltóképpen kívánt tisztelegni a kivégzett szabadsághősök előtt: Zala György szobrának visszaállításával. Ha nem is Arad főterére, de - a román kormányfő javaslatára - egy közös „szabadság parkban”. Itt egymás mellé kerülhetett volna az 1848-as szabadságharc magyar tábornoki karának szobra és az Avram láncúé, aki Bécs bíztatására a magyar 48 ellenében próbálta kivívni az erdélyi románok jogait. Csakhogy a légkör - úgy látszik - még túlfűtöttebb, mint bármikor Romániában. Ami eddig soha nem történt meg, most elszabadultak a román nacionalista indulatok. Az október 6-i évforduló közeledtével mind kihívóbb nyilatkozatok hangzottak el a sajtóban, gyűléseken. Csokorba kötötték mindazokat a rágalmakat és hamisításokat, amiket másfél évszázad alatt a román nacionalisták összehordtak a magyar szabadságharc ellen. A szétvágott szobor darabjait ugyan sikerült „kiszabadítani” a várfogságból, de a méltó megemlékezésből gyalázkodás lett. ígérete ellenére nem ment el Aradra sem Radu Vasile román kormányfő, sem az igazságügyminiszter, akivel Dávid Ibolya magyar miniszterasszony előzőleg a szobor újra felállítását megtárgyalta. Sőt, Dávid Ibolyát, aki legnagyobb szerepet vállalt a történelmi igazságtételben, minden emberi jóérzést és vendégjogot megcsúfoló becsmérléssel fogadták a kivégzési hely emlékoszlopánál. Szinte harcias hangulat alkuit ki, de a magyarellenes uszítás, a magyar vértanú tábornokok gyalázásának „forradalmáé”. A románok Aradon ismételten megpróbálták kivégezni a százötven éve nyugvó hősöket! Szegény Damjanich János, szerb szülők gyermeke, aki az aradi vár utolsó magyar parancsnoka volt! Szegény tábornokok, mind a tizenhármán! Haynau újra győzött fölöttetek! A Menekültügyi és Migrációs Hivatal 1999. január 28-án kelt, Kollár József menekült státus iránti kérelmét elutasító határozatának indokolásából: „Mivel a kérelmező nem hivatkozott a faji, vallási, nemzetiségi, politikai, illetve a társadalmi hovatartozásból fakadó személyes üldözöttségi okokra, a fentiek figyelembevételével a rendelkezőrészben foglaltak szerint határoztam.” A Menekültügyi és Migrációs Hivatal vései menekülttáborában 1999. november 16-án kelt, 46 vajdasági magyar által aláírt nyílt leveléből: „Mi Jugoszláviából menekült vajdasági magyarok, ezúton szeretnénk választ, vagy megoldást kapni kérdéseinkre... Jugoszláviában a helyzetünk kilátástalan, mivel a szerbeknek túlságosan is magyarok vagyunk és ebből kifolyólag minden egyes háborúban (Boszniába, Koszovóba, Horvátországba) a vajdasági magyarokat küldték az első vonalba, golyófogónak. Külön jelzést kellett a vállunkon viselnünk, hogy meg tudjanak bennünket különböztetni a szerbektől... Szeretnénk megtudni, hogy nekünk, Jugoszláviából kiűzött vajdasági magyaroknak miért nem ad Minden nemzet történetében találunk legendákat, amelyek hősök és szentek pokolra szállásáról beszélnek, ami után a megint napvilágra emelkedő „lény” új életre támad, hogy a nemzet lelkében élő mártírrá váljék. Hogy az 1957-ben kivégzett szigorló orvoslány, Tóth Ilonka esetében - aki nemcsak sebesülteket kötözött, de kézigránáttal is szembeszállt egy támadó szovjet páncélossal-ez nemkövetkezett be, sokat elárul a régi rend titkait illetően. Minek fölnyitni egy ilyen titok kapuját? Ez sem az Antall József miniszterelnök felkérésére az ügyben szakértést vállalt dr. Benedek István professzornak, sem a negyven év törvénysértéseit vizsgáló bírónak, dr. Káhler Frigyesnek - az ő bizottságát a Hóm érában szélnek eresztették - nem sikerült. Mintha láthatatlan bábjátékosok keze működne: a Legfelső Bíróság és a Legfelsőbb Ügyészség mind a mai napig fenntartja a gyilkosság ügyében kimondott halálos ítélet jogosságát. A dr. B. Tóth Matild vezette tanács - a tárgyaló ügyész dr. Molnár György, az ülnökök Kócs Károly és Kolláthi Ferenc voltak, a vádiratszerkesztő neve kitöltetlen maradt - azzal ítélte el a végzős medikát és társait, hogy megölték az árulónak tartott Kollár István rakodómunkást. (Kollár 1952 és 1955 között sorkatona volt a belső karhatalomnál, sógora pedig a felkelés napjaiban is ott szolgált gépkocsivezető törzsőrmesterként.) De miért csak ez az ügy érdekelte a bíróságot s az szinte alig, hogy mit tettek a vádlottak fegyverrel a kezükben a harcok idején? S mint Hajnal László Gábor az októberi Havi Fórumban megjegyzi, miért nem szöktek nyugatra Tóth Ilonka letartóztatása után (1956. október 20.), ha gyilkosok voltak? Miért éppen a december 4-i nőtüntetés napján - amikor Marosán György „gyászruhás kurvák gyülekezetének” minősítette a felvonulókat - születik meg az első vallomás? A forradalomnak ne legyen tiszta nőalakj a - ez járhatott az egykor nőfuttatásban is részes pártember eszében, a nyomozók pedig úgy oldották meg a rejtélyt, mintha csak egy rossz tréfát sütnének el. Miután „megtudták”, hogy hol van elásva az áldozat, majd nem két hetet vártak az exhumálással. A neves igazságügyi orvosszakértő dr. Tamáska Lóránd szerint (Tóth Ilonka nála szigorlatozott), ha ez a tetem került a szigorló orvosnő elé, akkor rögtön látnia kellett, hogy már halott és semmiféle gyilkos szúrásra már nincs szükség. Ahogy Hajnal is írja, a tárgyalásokon kerülték annak ismertetését, hogy a boncolási jegyzőkönyv szerint a holttesten nem találtak tűnyomokat. Ráadásul „a Kollár Istvánként emlegetett áldozatot unokatestvére azonosította fénykép alapján, de 1957. március 14-én mondott kiegészítő vallomásában említést tett arról, hogy rokona gyermekkorában levágta a bal mutatóujja felső végét.” Ez is hiányzott a boncjegyzőkönyvből. Szó sem volt a csonkolásról. Tehát a holttetem valaki másé volt? Az 1957- es év azonban messze van, az elítéltek pedig mindent bevallottak. Csakhogy a Péterfy utcai kórház egyik patológusa, dr. Lambrecht Miklós - aki 56-os tevékenységéért egészen 1963-ig ült - elmondta visszaemlékezéseiben, hogy ott benn közszájon forgott, kihallgatói milyen furcsa ígéretet tettek Tóth Ilonkának. Amennyiben vállalja a gyilkosság színjátékát, megmentheti társai életét. Ha ez nem is bizonyítható, a Hajnal által összegyűjtött adatok szerint megkínozták, s gyógyszeres kezelést, „agymosást” is kapott, de Magyarország feltételeket az élethez...? Szeretnénk tudni, hogy tényleg nem kellenek-e a magyarok Magyarországnak, és ha ez így van, miért nem küldik el a magyar menekülteket egy harmadik országba...? Meddig kell még az elviselhetetlen táborokban élnünk, hiszen mi is magyarok vagyunk? Itt lenne az ideje, hogy eldöntsék, lehetünk-e mi is magyarországon magyarok. Ha pedig nem vagyunk elég maaz édesanyjának kijuttatott vécépapíron azt üzente: „Ártatlan vagyok, nem tehettem mást!” Rájött volna, hogy a reálszocializmusban a vádlottaknak tett ígéreteket nem tartják meg, de azokat már úgy köti a rájuk mért szerep, ahogy a pók tartja hálójában áldozatát? Tehát az 56-osok lejáratását célzandó, megalkottak egy gyilkossági pert, ahol egy szigorló orvosnőhöz másodrendű és harmadrendű vádlottként felvonultattak egy fiatal visszaeső bűnözőt (melyik szabadságharcban nem állnak barrikádra a fiatal vagányok?) és egy rákosista hadseregből elbocsátott („másképp szocializmushű”) katonatisztet. Az ügyet a kispolgári erkölcsökre építő konszolidáció jegyében a nagy nyilvánosságnak szánták, közvetítette a rádió és részletesen hozta a filmhíradó is. A másodfokon eljáró Népbírósági Tanács nem minden elégedettség nélkül teszi fel a kérdést, hogy kik is a per résztvevői, hogy aztán megválaszolja: két író - mindkettejük kiemelkedő szerepét az októberi napok tették lehetővé három egyetemi hallgató, három fizikai munkás és három büntetett előéletű munkás. Felvonultatásuk dramaturgiailag oly kiváló volt, hogy már csak Kollár István szellemének megidézése hiányzott, bár a szellem el is szólhatta volna magát: Én nem is tehetek arról, hogy halott vagyok. 1957. június 20-án kihirdették a végleges ítéletet: Tóth Ilonka, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc kötélen végezte be életét. A forgatókönyv pedig időtállónak bizonyult. Első Ízben a XI. rendű vádlott, Mátéffy Csaba kérte ügye felülvizsgálatát 1975-ben, de elutasították. A rendszerváltást követően Tóth Ilonka fivére fordult a Legfelső Bírósághoz semmissé nyilvánítási kérelemmel, a válasz NT. III. 307/1990/4. szám alatt ugyancsak „nem” volt. A per IX. rendű vádlottja, Lukács József, aki a forradalom leverésének idején egy árulónak tartott társukra rálőtt s ezért 14 évi börtönt kapott, 1991-ben megintcsak zárt kapukra talált semmissé nyilvántási kérelmével. A sors furcsa játéka avagy a rendszerváltás Janusarcúsága mutatkozik meg itt is? Egyelőre el kell fogadni, hogy a jog szigorú logikája - mint azt Hende Csaba, az Igazságügyminiszter politikai államtitkára mondja — nem teszi lehetővé Tóth Ilonka bírósági rehabilitálását? Vagy reméljük, hogy előbb-utóbb sikerül Tóth Ilonka és mások ügyeiben is olyan új törvényi szabályozást találni, amely lehetővé teszi majd az ítéletük semmissé nyilvánítását? Közben pedig egyre nagyobb hullámokat vet Magyarország háborús bűnösként kivégzett miniszterelnökének, Bárdossy László perének újraértékelése is mind történeti, mind jogi szempontból. Lehet, hogy a Bárdossy méltatlan sorsa fölött kirobbant viták kimozdítják majd a holtpontról 1956 talán legtisztább hősének, Tóth Ilonkának is az ügyét? Talán mégis igaza lesz Fejér György Jánosnak, hogy „szólni fog ma s ítéletet hirdet Tóth Ilonka”. A szigorló orvoslány alakját a kivégzését követő elhallgatások hazugságok és ferdítések miatt - némi költői túlzással - Fejér az ártatlanul meggyilkolt Solymosi Eszter mellé teszi, perének egyik vádlottja, az ugyancsak halálra ítélt, aztán életfogytiglani börtönbüntetést kapott Obersovszky Gyula pedig róla szóló könyvében magyar Jeanne d’Arc-ként emlegeti. Ha élne, Benedek István professzornak minden bizonnyal az utóbbi hasonlat tetszene jobban. Tamáska Péter gyarok, küldjenek el egy olyan országba, ahol újra hasznosak és emberek lehetünk... Mi, vajdasági magyar menekültek, ugyanolyan magyarnak érezzük magunkat, mint a magyar magyarok.” Közreadta: dr. Somogyi János, a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodájának vezetője (Magyar Demokrata) f-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------\ Megtervezett iskolaügy „Szerbiában az oktatásügy agóniában szenved - állapítja meg a NIN elemzője. - A tanügy a társadalmi érdeklődés peremére sodródott, a pedagógusok koldusbotra jutottak, a fiatal szakemberek százezrei hagyták el az országot. Úgy tűnik, mintha a rezsim szándékosan sorvasztaná el az oktatást, hogy a vezető réteg magániskolákban képzett gyermekei megkaparinthassák a legjobb állásokat. Miközben ugyanis az állami iskolák egyre mélyebbre sülylyednek, a magán oktatási intézmények egyike-másika valóban európai szintű oktatást nyújt. Az itt végző diákok számára nem gond az elhelyezkedés.” V__________________________________________________________________________________/ Magyar, tehát nem kívánatos Magyarországon
