Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Hoorn gap Gams ®íí Göd© nsoDgraGg ^©©©QHcsooG XVIII. évfolyam, 7-8. szám 2000. július-augusztus A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.-Ft - $3.50------------7 - \ CZEGO ZOLTÁN A fölsereglők hitével Térkép előtt áll a meteorológus, és úgy olvassa ránk a várható időjárást, mint valami ítéletidőt, mely ellen tehetetlenek vagyunk. Nyugatról, keletről hőhullámok majd hideghullámok, csak jönnek, jönnek és ezek a korszerű időjósok csak annyit tehetnek, hogy figyelmeztetnek bennünket, akik frontérzékenyek vagyunk. Ha ránk telepszik a tehetetlenség bágyasztó beismerése - és bizony az elmúlt évtizedekben ez gyakori állapot volt nálunk is, hithű kommunisták zsebes idejében! - csak magunk köré nézhetünk segítségért. Mert ítéletidőkben csak a birkanyáj remegi végig a sorscsapást lehajtott fejjel. Az emberi közösség tetőt és segítő erőket von maga köré az elemek ellenében. És ezen a pörkölő nyáron egymást érik a magyar közösségek világtalálkozói. Immár sosem feledjük a májusi Magyarok Világtalálkozóját. Megható volt az is, mennyire nem volt intemacionális(-lés), annál melegebb és lélekemelőbb azok számára, akik mást nem, csak a szülői házat, szülőföldet, állatkákat és erdőket akartak még egyszer látni Isten kegyelméből itthon, a nép között, mely sosem tagadta meg idegenbe kiugrott, kényszerített honfitársait. És mintha egy égi vagy nagy-nemzeti forgatókönyv szerint, sorjáznak ebben az esztendőben (Csoóri Sándor nevezte el a hazatérés esztendejének) a „világtalálkozók” a magyarok köreiben... És egyre távolabb kerül tőlünk ezek társaságában a tehetetlenség érzése! És ez jó, ez annyira jó, mint a 130 éve nem tapasztalt aszály idején a testet és lelket egyaránt a magasbani haza felé emelő, édes záporeső. Megtapasztaltuk, nagyon is meg a bibliai hét szűkesztendőt szűrünkön, condránkon ezerszáz esztendeje, csak itt né, ahol újból és újból építeni kényszerülünk katedrálisokat, gyárakat és úgy, hogy egy-egy viskót, tyúkólat magunknak is építhetünk a sürgető időkben. És miközben munkánk gyümölcsét, épületeink hűvösét mások ragadják el újból és újból mindmáig, hiába váijuk a hét bőesztendőt, bizony abból hét nap is alig jut a föld és az utca emberének. Erről is tűnődhetünk a heves nyárban, miközben seregeinek a magyarok a találkozókra, fogadalmakra, címeket, terveket cserélnek meg tanácsokat abban a közös dologban, melyet nemzeti összefogásnak, összetartásnak nevezünk mindközönségesen. Vagyunk akik vagyunk így, gyülekezőkön, s lehetünk - amint vagyunk is - szálkák hitvány szomszédok szemében; ám egy legalább bizonyos, az, hogy nem egy napra születtünk. Mondhatjuk ezt olyan áhítattal, ahogyan búcsúzáskor elmondotta ezt a mondatot a falusi ember, a viszontlátás reményében... Nem egy napra születtünk, nem is ezerszáz, kétezer esztendőre, magyarázza a püspök a Magyar Reformátusok Világtalálkozóján, és a hitben, az összetartozásban keresik hívők és elerőtlenedettek egyaránt a nép, a nemzet, az ország és városainak, falvainak, folyóinak jövőjébe vetett hitet. A magyar íróra, ki negyven évet tett életéből arra, hogy az elszikkadó s elapadó nemzetet végveszedelmére ráébressze, arra a magyarra bizony legyintenek a másságos lelkűek, kiknek a gyáva minden mindegy az éltető forrásuk. De hát sotjáznak a magyar polgármesterek Dunaszerdahelyről, Székelyudvarhelyről, itthonról Gödöllőre, és ott is Ady Endre nemzetért-rebegő jajongása üt halántékon: Jaj, nem lehet, nem szabad megállni... És a magyar polgármesterek találkozóján megjelenik csukott szemek előtt az a térkép, melyet nem ostobán kegyetlen hatalmak rajzoltak a magyarságnak, hanem magyar miihók, jó alkotó kedvvel és bizakodó választókkal maguk mögött. És ezt a láthatatlan térképet csakugyan körbelenghetik hidegmeg melegfrontok keletről, nyugatról, délről, északról különösen, mi nem egy múlandó nemzethitre, nem egy napra születtünk. Tehetetlenek vagyunk a fellegek, az égiek ellenében, ám csuda dolgokat lehet művelni a lét, a létünk adott keretében is. Mert ha ezeket a polgármestereket a ffonthatások dirigálnák, akkor régen rossz lenne. De az ő kezük is benne van, hogy íme sereglenek az apróbbak is a Magyar Gyermekek 2000. évi Millenniumi Világtalálkozójára! Egy másik nemzedék, a mienk, a maradék, a vakarék, sürgölődve igyekeznek megtanulni, mit keres a magyar Argentínában, és igyekeznek egymáshoz igazítani a magyar szavakat, szándékokat. Nem tudjuk, a Hazatérés Évében hányán jöttek át a határokon, mentek Erdélybe, Felvidékre, Szabadkára szülőföldet látni a megvédett, elveszített de meglévő Kárpát-medencében. Igen, az egyik nagy emigráns, Wass Albert szavaival élve most: A kő marad... Vizek, határok megugorhatnak ellenünkre, de a kő marad... A meteorológusok meg másmilyen jósok serege, Herdere riasztgathat, mi nem egy napra, nem csak rossz időkre születtünk, és ezt elmondottuk nem egyszer ökumenikus magyar találkozókon is. Nem egy napra születtünk, s a remény erőt ad. A vakság a reménytelenség csalfa délibábjának kórtünete. Csíkszeredában is most sürögnek azok a tanárok, polgármesterek, akik a 770 évvel ezelőtt élt Julianus barát igéjével indulnak ezen a nyáron is a szórványokban veszendőre szánt magyarok megsegítésére, fogadására. Mert segíteni kell az elesetteket. Ez lehet nemzeti ige, minden találkozókon. Ne feledjük: a magyar pártoskodás már ott munkált 1241-ben is, a Muhi mongol-magyar csatatéren... És eltűnt Magna Hungária is. V_________________ _______________/ IFJ. FEKTE GYULA Státustörvény előtt Júliusban dönt arról a magyar kormány, hogy az év utolsó negyedévében milyen tartalommal terjessze az Országgyűlés elé az úgynevezett „státustörvényt”. Azt a törvényt, amely a külföldi magyarok számára egy különleges jogállást biztosítana Magyarországon a magyar állampolgárok jogai és a külföldi állampolgárok túristastátusa között. A törvénytervezet elkészítése már szándék formájában is a szocialista és szabaddemokrata pártok dühödt bírálatát váltotta ki. Az ellenzék a szokásos vádjait ismételgeti, olyanokat, mint sovinizmus, Nagy-Magyarország utópiájának a kergetése, közpénzek révén a 15 milliós nemzet délibáb-képének hajszolása, stb. Talán emiatt is felemásnak és bátortalannak tűnnek azok a jogok, amelyeket a véglegessé formálódó tervezet biztosítana a külhoni magyarság számára. Tóth Gy. László politológus, a miniszterelnök főtanácsadója nemrég átfogó elemzést és hosszabb interjút adott a kormány politikájáról (Magyar Nemzet, május 2. és Magyar Demokrata, május 25.). „A kormány a választási ígéreteinek 31 pontjából 27 pontot teljesített” - hangsúlyozta Tóth Gy. László, emlékeztetve a gyes, a gyed visszaállítására, az első diploma ingyenességének biztosítására, a tb-önkormányzatok megszüntetésére és még számos fontos mozzanatra. Ugyanakkor a koalícióskormányzat már dolgozik a diákhitelen, „gyökeresen átalakítja a lakásvásárlás, lakásépítés feltételrendszerét, hogy ne csak a nagyobb jövedelműek juthassanak helyzetbe”. És tette mindezt a kormányzat a legnagyob természeti katasztrófák idején. A summázó megállapítások után briliáns elemzések következnek, csak kár, hogy a kitűnő politológus amolyan kihagyásos technikájú, balladai cselekményszövéssel homályban hagy bizonyos dolgokat, váratlanul megszakítja saját izgalmas gondolatmenetét. Három, egymást erősítő kérdés mindenesetre máris felvetődik bennünk. Tóth Gy. László megemlíti azt a miniszterelnököt segítő tanácsadói stábot, amely már akkor is szilárdan Orbán Viktor mellett állt, mikor a Fidesz még csak 6 százalékot elért párt volt: Elek Istvánt, Schmidt Máriát, Stumpf Istvánt, Teliér Gyulát. Vajon Teliér Gyula kitűnő, már elég széles körben ismert tanulmánysorozatának következtetéseit nem kellene végre a polgári kormányzatnak a gyakorlat-A minden alapot nélkülöző vádaktól nem kell félni, ugyanis Európa több országában nem hogy különleges státust, de állampolgárságot is biztosítottak a külföldön élő nemzettársak számára. Közismert példa volt a Német Szövetségi Köztársaság esete, amely ország 17 millió kelet-német lakosnak alanyi jogon megadta - és évtizedeken keresztül makacsul fenntartotta - a szövetségi köztársasági állampolgárságot. Horvátország 1993-ban 4 millió határon kívüli horvátnak adta meg a horvát állampolgársághoz való jogot. Lengyelország, bár nem adott állampolgárságot, de lengyelországi tartózkodás esetére különleges jogállást biztosított több mint kétmillió Litvániában, Fehér-Oroszországban és Ukrajnában élő őshonos lengyel számára. Bulgária, Spanyolország és újabban Olaszország élt nemzettársai számára az úgynevezett „minimális státus” megadásának a lehetőségével. Európán kívül közismert Izrael gyakorlata az állampolgárság megadásában, amelynek feltételéül elegendő csak valamely hitközség igazolását felmutatni. A magyarországi szocialisták és szabaddemokraták szóhaszba is átültetnie, valóra váltani, nemcsak a Tóth Gy. László által már említett fontos, de a leglényegesebb kérdéseket illetően mégiscsak másodrendű színtereken, hanem a monetáris politika, a bankszféra, a multinacionális cégek vonatkozásában is? Hiszen ahogy Lóránt Károly is megállapítja elemzésében (Magyar Nemzet, június 6.): az egymást követő kormányok 1988 végétől mindmáig lényegében a kártékony ultraliberális gazdasági modellt, a sokkterápiát erőltették rá Magyarországra is. Mindebből rögtön következik a második kérdés is. Tóth Gy. László pontosan látja, hogy a nyugati baloldal, különösen a baloldali értelmiség úgy szolgálja a fennálló hatalmat, hogy közben minduntalan lázad is ellene, luxusautókon közlekedve forradalmi pátosszal, álszociális demagógiával támad a globalizmus ellen. Hozzátehetjük: némileg hasonló a helyzet a magyarországi baloldal esetében is. Joggal kérdezhetjük ezekután: ha ez a szélsőségesen agresszív, mohó világhatalom - és hazai pénzhatalom - egyszerre globalista és „szociálisan érzékeny” ultrabaloldali, már-már kommunista szimpatizáns, vagyis a világban és Magyarországon is két szerepet játszik egyszerre, akkor nem a nemzeti érdek fokozott védelme, a nemzeti radikalizmus lehet az egyetlen válasz a hamiskártyás baloldal arcátlan játékára? Valószínű, hogy e kérdésben nem a Münchenben nyilatkozott Orbán Viknálatával élve, megvetendő soviniszták, rasszisták ezek az országok? A jelenlegi magyar külpolitika „a lehető legszélesebb konszenzus” megteremtésének a hangzatos jelszavával gyakorlatilag aláássa azt a lehetőséget, hogy egy jó státustörvény készüljön. Hiszen kikkel is akar konszenzust kötni? Azokkal, akik a magyar kisebbségek alapjogait feláldozó alapszerződések sorozatát kötötték meg; akik külföldi kezekre játszották a magyar termelő vagyon többségét, és csak választási vereségük akadályozta meg abban, hogy ne tegyék ugyanezt a termőfölddel? Azokkal, akik a vészesen csökkenő születésszám közepette is súlyosan családellenes adó- és szociális intézkedéseket hoztak, hogy még jobban pusztuljon az ország? Azokkal, akik még mindig annyira gyűlölik az általuk emigrációba kényszerített ötvenhatosokat, hogy megtagadják tőlük a választójogot? Kollaboráns és nemzetellenes múltjuk miatt ezen pártok tagjai teljesen alkalmatlanok arra, hogy nemzeti ügyben egyetérteni lehessen velük. (Folytatás a 3. oldalon) tor miniszterelnöknek van igaza, aki azt mondta, hogy a „nemzeti radikalizmust tompítani kell”, hanem inkább Csurka Istvánnak (Magyar Fórum, április 20.). Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a fideszes kormánykörök állításával ellentétben, a rendszerváltozás még egyáltalán nem fejeződött be. Mert mit is értünk el, hová jutottunk a nemzeti radikalizmus „tompításával”? Magyarországot már régóta nemcsak a megközelíthetetlen tabutémának számító külső államadósság sújtja, hanem a 7000 milliárdos belső államadósság-tömeg is. Amely, jól tudjuk, úgy keletkezett, hogy a behajthatatlan hiteleket a bankok „eladták” a magyar államnak, amely - nem lévén pénze - konszolidációs kötvényekkel fizetett, „így a magyar társadalom egy óriási kártyaadósságot vállalt be” - idézhetjüka Magyar Demokratának nyilatkozó Lentner Csaba MIEP-es képviselőt (június 1.). Ezért nem lehet a monetáris pénzpolitika gépezetéhez hatékonyan hozzányúlni, mert amikor a Fideszkormányzat egyik kezével büntetni látszik e restrikciós politika legfőbb képviselőjét, Surányi Györgyöt, a másikkal mindjárt át is nyújtja neki a dicséretet. De sorolhatjuk tovább a lesújtó tényeket: a multik változatlanul nem adóznak, a közterheket továbbra is a bérből élők és a magyar vállalkozók viselik. (Folytatás a 3. oldalon) CZÉRE BÉLA Tompítani kell-e a nemzeti radikalizmust?
