Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-06-01 / 6. szám
2000. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal BEKE GYÖRGY Civitas fortissimo Junius 11-12. Pünkösd. Húsvét után a 7. vasárnap valamikor a nyár bevonulásának látványos ünnepe volt. Néhány helyen ekkor állították a hajnalfát, szerte az országban nagy hagyománnyal bírt a pünkösdölés: ”... A pünkösdnek jeles napján Szentlélek Isten küldötte Megerősíti szívüket az apostoloknak. Tüzes nyelvek szólása úgy mint szelek zúgása Leszállóit az őfejekre nagy hirtelenséggel...” mondják a szegedi pünkösdölőben. „A pünkösdi király és királyné archaikus alakja -föltételezhetjük - már a magyar középkorban is ismert, sőt a pünkösd az Árpád-korban keresztnévként is fölbukkant.” (Bálint Sándor.) Az ünnepről legszebben, legméltóbban Balassi Bálint költeménye szól: „... Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókat könnyebbítő szele! Neked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak, Az jó hamar lovak csak benned vigadnak...” Trianon nélkül „Az erő városa” a nagy magyar erőtlenségben, mikor mohó ellenségek és eszelős kalandorok tépték szét Szent István országát? Mohács óta vesztett háborúkkal tele a magyar történelem. Nem is nevezném „magyar történelemnek” a Habsburgok négyszáz esztendős magyarországi uralkodását, mert a Duna-Tisza köze és Erdély népe sem tartotta annak. Nemzeti rabságban kicsorbul a kard is, nem szolgálja a hagyományos, Európaszerte áldott-átkozott magyar vitézséget. Csak nemzeti küzdelmek adták vissza a hősiességet, a végvári csatározások, a két nagy szabadságháború, a II. Rákóczi Ferencé és a Kossuth Lajosé. A túlerő ellen, az európai ármány ellen ezeket is elveszítettük, de a vereséget akkor a magyar katona méltósággal viselte. A kurucok fegyvertörése fegyelmezett, méltóságteljes volt. Kossuth katonái Világos után egymás nyakába borultak, sírtak-zokogtak, összetörték fegyverüket, a huszárok leölték lovaikat... Most azonban, 1918 őszén a hazát adták fel, fegyvertelenül, az országot züllesztették szét, a jövőt rabolták el azok, kik méltatlanok voltak a magyar névre. Kiben, miben remélhettünk volna menekülést? Hogyan állhat helyre megint a lelkek egyensúlya? Hadsereg és elszántság, vagyis erő nélkül a köztársaság eleve legyőzött, kiszolgáltatott. Mégis sokan hiszik azt, hogy a magyar nemzet csak akkor védelmezheti meg önmagát, ha előbb eldobja fegyvereit, ha az ország sorsát mások jóakaratára bízzák. Az új elnök, Károlyi gróf arra alapoz, hogy ha ő antant-barát - miként ezt a parlamentben nyíltan kijelentette -, akkor ettől az antant is magyarbaráttá válik. Ha ő liberális, akkor a liberalizmus karjaiba veszi Magyarországot és kivezeti a fénybe és jólétbe. Ha ő békét hirdet, akkor az antant fegyverei fogják megvédelmezni a magyar földet a szomszédok fegyverei ellen. Ady Endre szólaltatja meg legkeservesebben ezt a magyar tragédiát, az Üdvözlet a győzőnek lélekszakító soraiban: „Ne tapossatok rajta nagyon. / Ne tiporjatok rajta nagyon. / Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön. / Ki íme, száguldani akar.” Minden népnek önrendelkezést! - jött az üzenet Amerikából 1918 legelején. Miért vérzett volna tovább a magyar, ha az Újvilág az ő sokszázados álmainak beteljesedését ígéri? De mire 1918 őszén az eszme Európába érkezett, visszájára fordult. Az önrendelkezés minden szomszédos népre vonatkozott, csak a magyarságra nem. Az amerikai elnök miért adott szabad kezet Masaryknak, hogy egyoldalúan „átrendezze” Közép-Európát? Nem tudták Washingtonban, hogy a cseh légiósok olyan területeket szállnak meg - Kisalföld, Ipoly-mente, Ungvár, Beregszász amelyeknek magyar lakossága, a fölényes többség, soha nem szavazna önszántából az új csehszlovák államra? Erdélyben pusztán a román területi igények bejelentése elegendő ahhoz, hogy a román királyság csapatai fokozatosan megszállják egész Erdélyt és e Kelet-Magyarországot, s átvegyék a közigazgatást is, amit az egyébként megalázó belgrádi magyar fegyverszüneti egyezmény nem engedélyezett nekik. Maniu, Goldis erdélyi román vezetők szemébe vágják a teljes körű autonómiát felkínáló magyar nemzetiségi miniszternek, Jászi Oszkárnak, hogy a teljes elszakadást követelik. És azért, hogy ne kényszeríthessék rájuk az antant vezetői a népszavazást, meghirdetik a maguk külön „népgyűlését” 1918. december elsején Gyulafehérváron. A budapesti kormány pedig előzékenyen a MÁV különvonatait bocsátja a román küldöttek rendelkezésére. Mozdul az erdélyi magyarság is, de mindenütt pusztán békés tiltakozásra. A székely ség nem tudja elfogadni, hogy ezeréves önállósága után idegen uralom alá kerüljön. Tervet szőnek a Székely Köztársaság kikiáltására. Ennek jogi alapja a Wilson-féle önrendelkezés. A Székelyföldet néhány erős szál kapcsolná Magyarországhoz, egyébként maga gondoskodna a honvédelméről, mivel Budapestnek - a belgrádi fegyverszünet előírása szerint - vissza kellett vonnia katonáit. Akkoriban vonult át Erdélyen, hazafelé tartva, Mackensen tábornok német serege. Háromszéken a jó székelyek úgy gondolják, hogy szövetségre lépnek a német katonákkal, együtt beveszik magukat a hegyi fészkekbe, ahol esztendőkig tarthatják magukat. Amíg a világ el nem ismeri a székelyek önálló köztársaságát. Még a románok gyulafehérvári gyűlése előtt, 1918 november végén a székelyek nagygyűlést tartottak Kézdivásárhelyen. Majd egész Erdélyből összegyűltek a magyarság küldöttei Kolozsváron, válaszul a románok állásfoglalására. December 24-én a lapok közlik a távirati jelentést: „Vasárnap Kolozsvárott a Mátyás király téren, a szabad ég alatt, 120 ezer ember fogadta meg, hogy együtt akarnak maradni a magyar néppel és Erdélyt az utolsó csepp vérig védeni fogják.” A küldöttek Erdély minden részéből elindultak Kolozsvárra. És a MÁV most nem biztosított külön szerelvényeket számukra, mint három héttel előbb a Gyulafehérvárra tartó románoknak! A Nagyszebenben székelő román hatalmi szerv pedig, az úgynevezett Kormányzótanács parancsot adott a román megszálló csapatoknak, hogy tartóztassák fel a Kolozsvárra igyekvő tömegeket, így torzult el az egyenlőség és a méltányosság. Sem a gyulafehérvári román gyűlés, sem a kolozsvári magyar kívánság nem került a békeszerzők párizsi asztalára. A győztes nagyhatalmak még akkor sem vettek tudomást a népek kívánságairól, ha az egybeesett imperialista érdekeikkel. Csak másfél évvel a trianoni békeparancs után, 1921 decemberében ütött rést a magyarság köré vont rabgyűrűn Sopron lakossága, amelynek kivételesen megengedték, hogy akaratát nyilvánítsa, és amely többségében Magyarországra szavazott. Azóta lett Sopron a hűség városa: civitas fidelissima. Egy másik magyar város, Balassagyarmat a civitas fortissima megtisztelő jelzőt kapta. Az erő városa! Izgatott viták a magyar kormányhivatalokban. Bennfentesek arról beszéltek, hogy Károlyi Mihály növekvő aggodalommal figyeli a Keletről, Nyugatról, Délről érkező híreket, magába roskadtan látja, hogy miként szedik szét, az antant megállást parancsoló szava ellenére, az országot. Károlyi egyetlen tette egy kiáltvány volt, amelyben az állt: „Mi még mindig reméljük, hogy az antant, ha jól megismeri ügyünk igazságát, érvényesíteni fogja nálunk is a népjogoknak azokat a magasztos elveit, amelyeket az egész háború alatt hirdetett, s nem fogja engedni, hogy Magyarország jogosulatlan, hódító törekvések áldozatául essék.” Kegyes szólamok, a halálos naívság! Ám Balassagyarmat népe maga szólt bele saját sorsába! A vasútasok kezdték: megtagadták a szolgálatot. A cseh szerelvények, amelyek egyébként mind a MÁV-tól zsákmányolt mozdonyokból és vasúti kocsikból állnak, nem tudnak áthaladni a gyarmati állomáson. A cseh légiósok erre tömegével tartóztatják le a magyar vasutasokat, betuszkolják őket az állomás épületébe, lehúzatják a cipőjüket, bottal véresre verik a talpukat. Csakhogy az ellenálló vasutasokhoz hamarosan csatlakoznak a diákok és a városban tartózkodó, még egyenruhát viselő magyar honvédek. Tűzharc az állomás körül: halottak és sebesültek mindkét oldalon. A cseh légiósoknak menekülniük kellett a városból! Balassagyarmaton a nemzet ocsúdott a halálos mákonyból, a mindenbe beletörődő mozdulatlanságból, az önfeladásból. Ez azonban sokáig tilos téma volt a magyar történelemben, emlegetni sem lehetett. Mintha valamiféle nemzeti szégyenünk lett volna, s nem példázata annak, hogy bizonyos történelmi fordulókon az ellenséges sorssal, mint a trianoni átok, csak erővel lehet szembeszegülni. Nyolcvan éve, hogy Magyarországot a győztesek feldarabolták. Nyolcvan éve, hogy e helyzetbe nem tudunk és nem is akarunk beletörődni. Nyolcvan éve, hogy nincs stratégiánk Trianon és következményeinek orvoslására. És nyolcvan éve, hogy az állandó defenzív helyzetből képtelenek vagyun offenzív állapotba jutni. Trianon óta a nemzet állandó visszavonulásban van. Évtizedek óta olyanokkal vigasztaljuk magunkat, mint hogy még mindig magyarul beszélnek a legtöbben a Kárpát-medencében, meg hogy mi vagyunk a térség geopolitikai kulcsa, Erdélyben még erősen tartják magukat a székelyek stb A hangulatunk, a hozzáállásunk de-vel és még-gel kezdődik -: még bírjuk és de, ha úgy alakul... (Miért alakulna magától csak úgy?) Közben pedig fogyunk, pozíciót vesztünk és a bennünket gyűlölő szomszédaink szükségszerinti játékszereivé váltunk. Szinte vágyunk arra a pillanatra, mikor siránkozva végre majd megállapíthatjuk, hogy nincs már magyar Kárpátalján, elszlovákosodott a Csallóköz, vagy elrománosodott Aranyosszék. Miközben lelki szemeink előtt a Kárpátok vonulatai lebegnek egyre halványabban, mint kívánatos, de egyre elérhetetlenebb álom. Vagyis egyik oldalon a teljességet akarjuk, másikon viszont még tudat alatt is feladjuk magunkat. Persze abban, hogy fogyunk és gyengülünk, sok igazság van. De ágáló szomszédaink - románok, szerbek, szlovákok - se erősödnek manapság. Viszont továbbra is igen erős és aktív a nemzeti tudatuk. Pedig valódi pozícióink ma is jók. Sokkal többet hozhatnánk ki belőle, mint gyakran gondoljuk. Mert valóban mi vagyunk még mindig minden szempontból Kárpát-medence első népe. A hozzáállásunkon kell alapvetően változtatnunk. Fel kellene hagyni a pusztuló, fogyó, visszahúzódó magyarságképpel. Lelki, tudati váltásra lenne szükség minden magyar fejében, szívében. Fordítsuk meg ezért a helyzetet legalább tudati szinten! Ne azt sulykoljuk például magunkba és környezetünkbe, hogy már csak ennyien vagy annyian vagyunk magyarok a trianoni határon túl. Hanem, hogy a jelen határon túl is van mál(!) ennyi CS ennyi mckgytxr. \/agy is: nem két és fél millió magyar van még román fennhatóság alatt, hanem már ott is vagyunk két és fél millióan. És a Felvidéken is vagy hétszázezren, Kárpátalján kétszázezren stb. Tehát terjedünk, terjeszkedünk. Nem összezsugorodunk és fogyunk, hanem élünk, növekszünk, erősödünk. Csupa pozitív dolog történik velünk. És ha ez egyelőre nem is igaz, legalább ez vezessen bennünket. S ha eszerint élünk és cselekszünk, akkor egy idő után azok is leszünk. A másik fontos dolog az, hogy legyünk irigylésre méltók, tehát vonzóak szomszédaink számára. Ma e vonzást elsősorban az anyagi állapot jelenti. Legyünk tehát minél gazdagabbak, mert ma annál nincs demoralizálóbb számukra. Valószínű, hogy ezért még jobban fognak bennünket irigyelni és gyűlölni, de még inkább akarnak majd hasonlítani hozzánk. Közülük sokan értenek magyarul. Azok lesznek majd a legkönnyebben befolyásolhatók, megnyerhetők. Vajon tudatosult-e bennünk már eléggé, hogy miért az ausztriai magyarok asszimilálódnak a Kárpátmedencében a legszívesebben? Mert osztrákká válni nagytöbbségük számára perspektíva, emelkedés. Persze románosodás is folyik Erdélyben. De az éppen a minőségibb emberek számára nemkívánatos út, hiszen az egyenlő a balkanizálódással. Ez pedig nem annyira vonzó, mint az osztrákosodás. És egyelőre ez a szerencsénk. magyor ncpo mára czintc teljesen elveszettnek látszik számunkra. Viszont a Kárpátalján egyre több ruszin tanul magyarul, mert ebben ők perspektívát látnak maguk és családjuk számára. Jó lenne persze, ha az egész Kárpát-medencében csökkenő magyar népességet a magasabb születés ellensúlyozná. Korábbi évszázadokban igen eredményesen asszimiláltunk más népeket, aminek az volt a fő oka, hogy abban az időben rang és kiváltság volt magyarnak lenni. Ha tehát mi a környezetünk szemében életképes, magabiztos és egyre gazdagodó nép leszünk, akkor számukra irigység tárgyává váltunk, mint voltunk egykoron. És vezető szerepünk is ismét nyilvánvalóvá válik újra az egész Kárpát-medencében. Akkor pedig már akár Trianon politikai és földrajzi revíziója is szóba jöhet. Bognár József Hősök napi ünnepség Sóskúton Június Csete Ildikó Boldogasszonykalendáriuma
