Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. január-február TAMÁSKA PÉTER Az időt csak az idővel lehet legyőzni BORBÉLY ZSOLT ATTILA A magyar tömörülés jogi útja Eörsi Mátyás: „Az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni Az 1918-as összeomlást követő években a magyar közvélemény sokáig csak azt leste, miképp jegyzi a zürichi tőzsde a pénzünket. A „Zürich” név fogalommá vált, misztikus ellenőrző és irányító hatalmasságot jelentett. Ki is beszélt volna önálló külpolitikáról?! Mégis akadt a kormányban valaki, aki arra törekedett, hogy a Vöröskereszttől átvett Dísz téri szegényes hivatalába átvigye a ballplatzi rendet. Kánya Kálmán alatt a Dísz tér is lassan fogalommá vált. Miután a franciákkal, csehekkel és románokkal folytatott közeledési tárgyalások zátonyra futottak, a németekkel való együttműködés gondolatában nevelte fel az új diplomáciai kart, közvetlen feladatukként pedig a minket körülvevő ellenséges érzelmű országok gyengítésében jelölte meg. Mai történetíróink zöme a Kányaféle revizonista politikát elhibázottnak tekinti. Csakhogy - érvelt az akkori kor diplomatája és művelt magyarja ha a térségben végleg az utódállamok kerekednek felül, a kis hazán kívüli magyar tömbök néhány nemzedéken belül beolvadnak a többségi nemzetekbe. Igaz, nyugaton kevés olyan megértő elme akadt, mint a magyar revíziót felkaroló Rothermere lord, s a Népszövetségben nagyszabású beszédeket mondó Apponyi grófot is csak megmosolyogták, amikor az értelmetlen béke terhei alatt nyögő kisembert az ismeretlen katona mintájára „ismeretlen adófizetőnek” titulált. Hosszú szívós munka után az első bécsi döntéssel megtömi látszott ajég: a Foreigne Office is elkötelezte magát a szlovák-magyar etnikai határvonal meghúzása mellett. (Az csak később vált végzetessé, hogy nem kértük az angol és a francia kormánytól a németolasz döntőbíráskodás írásos megerősítését, noha Barcza londoni magyar nagykövet kifejezetten ösztönözte erre az Imrédy kormányt!) A párizsi béke (1947) aztán ismét eltörölte az etnikai alapon húzott határokat, de - Janics Kálmán szavaival élve - maradt az etnikai patthelyzet. A magyar revízió veresége dacára ugyanis elmondhatjuk, hogy csak ott maradt számottevő - a Csallóközben és a Székelyföldön ráadásul egy tömbben élő - magyarság, ameddig 1938 és 1944 (1945) között az anyaállam oltalmazó karja elért. Ez a patthelyzet - igaz, egyre szűkülő területen - minden támadás ellenére újra és újra helyreállt: végleg csak 1989 után, szinte épp abban a pillanatban borult fel, amikor végre egy magyar miniszterelnök ki merte mondani, hogy 15 millió magyar fejének érzi magát - lélekben. (Antall József ezzel a kiállásával még itthon is olyan gyűlöletáradatot vonzott a fejére, mint Galilei mester, amikor azt bizonygatta, hogy a föld forog.) Nem csoda, hiszen nemcsak a szovjetek (legalább 1968-ig), de a nyugatiak is sokáig a térség legmegbízhatóbb államának Romániát tartották. Csak ennek ismeretében válnak érthetővé Kádár János 1958-ban Marosvásárhelyen mondottszavai: „Ha Magyarországon 1956- ban felülkerekedett volna az ellenforradalom, a magyar emberek rabszolgává válnak és a Román Népköztársaságban a magyarok szabadok maradtak volna továbbra is.” Amikor 1975-ben, a Helsinki záróokmány aláírásakor Kádár, megszokott szerepéből kilépve utalt Trianonra is, Kissinger megütközve fordult a magyar küldöttség egyik tagjához: „Azt jelenti-e ez, hogy Magyarország a határok megváltoztatására törekszik?” Trianon emlegetése tehát nem üres szó csupán. Lényegében azt jelenti: ha egy nemzet tiltakozik az ellen, hogy egész hátralevő életében bűnösként bélyegezzék meg, akkor a nagyhatalmak elhamarkodott és megalapozatlan ítéletét fellebbezi meg. A dolog - vélték a párt korifeusai - tehát nem a politikára, hanem a történettudományra tartozik. Az „Erdély története” című nagy munka - amelyet az 1987. évi „Rádiónapló” ismertetett - mégis politikai vihart kavart. Először hangzott el nyilvánosan, hogy a nemzetiségi kérdés nem belügy, de a humanitárius kérdések egyik legfontosabbika. Az új pártelitet képviselő Szűrös Mátyás ugyanitt kijelentette, hogy „Magyarország erkölcsi- politikai és emberi jogi értelemben felelősséget érez és visel a határainkon túl élő magyarokért.” (Az 1988. januárjában elhangzott szavak arra is utaltak, hogy hetven év sérelmeit még parancsra sem lehet elfelejteni.) De mit ért mindez a gyakorlatban? Grósz Károly aradi kanosszajárásárajól emlékszünk, azonban ajótékony feledés homálya borítja Németh Miklós jugoszláviai útját, pedig az is fiaskó volt a javából! Az 1989. novemberi miniszterelnöki látogatás annak tudatában zajlott, hogy a Vajdaságot óhatatlanul Szerbiába integrálják, s a szerb alkotmány módosításával szaporodni fognak a magyar értelmiség elleni túlkapások. Látta-e az épphogy éledező magyar külpolitika, hogy a szocialista világrend felbomlása éppoly etnikai viharral fog járni, mint amilyen egykor a monarchiát söpörte el? Németh Miklós barátságosan meghallgatta Milosevicset, hogy Vicéi Károly zentai költőt a bíróság felmentette, aztán megnyugodva hazautazott. Amikor tehát a kezünkbe vehettük volna a sorsunkat, diplomáciánk csak alkalmazkodott a külső és belső kényszerhelyzetekhez. Schöpflin György ezt a folyamatot „driftingként”, sodródásként írta le. Ez a sodródás fejeződött ki az alapszerződések megkötésének egy részénél (Ukrajna, Szlovákia, Románia), és az illetékesek közül senkinek sem jutott eszébe, hogy ha le is mondunk a revízióról, mért ne írhattuk volna körül már az ukrán alapszerződésben a területi autonómia lehetőségét? A válasz egyszerű: nemcsak Kádár János, de többpárti utódai is megriadtak attól, hogy ama kissingeri kérdésfeltevéssel találkozzanak. A külpolitika végülis amolyan társasjáték féle, nem? Nos, Antall József még a nyolcvanas évek első felében, szűk körben (főképp az Orvostörténeti Társaság előadásait követő beszélgetéseken) egy nagyon izgalmas társasjáték elemeit próbálta összerakni. Abból kiindulva, hogy az időszerű változások kikezdik a meglévő államkereteket, kifejtette, hogy a trianoni szorításból úgy jöhetünk ki, ha egyezségre jutunk a velünk évszázadok óta jóban-rosszban együttélő s társországi viszonyban állt horvátokkal, majd az oly sokáig hungarus tudatú szlovákokkal. Mégis, amikor Antall kormányra jutott, külpolitikájában csak jelzésekben érvényesültek ezek a gondolatok. Jeszenszky Géza az ellenzék által kirobbantott Kalasnyikov-botrány miatt kénytelen volt hűvösebbre venni a viszonyt a létéért harcoló Horvátországgal annál is inkább, mert egyre nagyobb szerb nyomás nehezdett a Belgrád részéről megbízhatatlannak tartott vajdasági magyarokra. Amikor a szlovákok megpróbáltak erőt venni magyarellenes érezelmeiken s a Prágával való szakítás előkészületei során bennünk is szövetségeseket kerestek, a magyar külpolitika vagy hallgatott, vagy a státus quo fenntartása mellett nyilatkozott. (A pozsonyi főkonzulátus a válás valószínűségéről, a prágai nagykövetség pedig Csehszlovákia fennmaradásának esélyeiről tájékoztatta kormányát: külpolitikánk Prágának hitt.) Persze kétségtelen, hogy a realitásokhoz tartozik a kivárás politikája is, az, hogy az időt csak idővel lehet legyőzni. Lehet, hogy Orbán Viktor-amikor fontos stratégiai partnerként kezeli Horvátországot - az antalli társasjáték megvalósításán munkálkodik. Személyes baráti viszonyba került Mikulás Dzurindával is, azonban ő túl sokat tárgyal Meciárral, amit a Magyar Koalíció Pártja kiszorítósdiként értékel. Mégis, e három nép - például a régi Magyarországhoz és a Szent Korona tanához való viszonyában - gyökerükben közös mítoszokat táplál s túl kicsinyre szabott sorsát legalább saját történetének ábrázolásában megpróbáljatúllépni. Mentalitásunk, kultúránk és vallási életünk számos rokon vonást mutat, s ezért nem elképzelhetetlen, hogy Közép-Európa független életének lehetősége Budapest, Zágráb és Pozsony stratégiai partnerségének kialakításán fog múlni. Az is lehet, hogy nem történik semmi. Ebben az esetben az antalli társasjáték csak egy szép orvostörténeti emlék marad. A tiranoni békediktátum a Kárpát-medence magyar történelmi sorsközösségét megszüntette s a szétszakított nemzetrészeket különböző államok uralma alá utalva, centrifugális pályára állította azokat. Talán ez a legnagyobb tragédiája számunkra ennek az elhibázott nagyhatalmi döntésnek. 1920-tól a magyar sorsközösség tudatát ápolni kell, az nem fejlődik spontán módon, sőt a magyar politikum nemzetsemleges és nemzetellenes elemeinek köszönhetően, a nemzeti érdekek egyébként magától értetődőnek hitt felvállalása opcióvá (választhatósággá - a szerk.) lett a magyar politikában. Az ideológiai baloldal képviselői mindig is bizonyos fokú fenntartással viszonyultak a nemzeteszméhez. Trianonnak köszönhetően viszont kijátszhatják és ki is játsszák az egyik nemzetfogalmat a másik ellen. Kende Péter vagy Tamás Gáspár Miklós publicisztikái (hogy csak őket említsem az SZDSZ-hez közelálló sajtólobby médiakommandósai közül) az államnemzet fogalmának javallásával (mely a magyar állampolgárok közösségét azonosítja a nemzettel, rárímelve egyes kilúgozott agyú anyaországiak erdélyieket lerománozó felfogására) lényegében a történelmileg kialakult s a közös nyelv, közös kultúra, s az összetartozás-tudat által egybefont magyar nemzeti közösség ellen lépnek fel. E sajátos, öncsonkító politikai felfogás illetőleg a nemzethez való viszony képezi - miként arra Pokol Béla több ízben rámutatott - a magyar politikum legmélyebben fekvő törésvonalát. Az államnemzeti felfogás hívei, akik kirekesztik politikai horizontjukból a határon túli magyarságot s alighanem titkon minél csendesebb és minél kevesebb problémával járó felszívódását látnák legszíveseben, a nemzet szempontjából vitális kezdeményezések ügyében egységbe rándulnak. így történt ez a Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi ülésén is, a státusztörvény (itt: állampolgári hovátartozás - a szerk.) kérdésében. A nemzeti erők józan megegyezéskészségének volt tulajdonítható, hogy végül az elfogadott határozat szövegébe bekerülhetett a határon túli magyarság anyaországi státuszának rendezési kérdése. Az értekezlet zárónyilatkozatának 3. pontja ugyanis kimondja: „A különböző országokban élő nemzetrészek közötti kapcsolatok sokrétűsége felveti amagyarországijogi szabályozás szükségességét. A résztvevők, tekintettel a határon túli magyarság ez irányú igényére, felkérik a Magyar köztársaság Kormányát, hogy Magyarország és a határon túli magyarság együttműködéséből fakadó előnyök érvényesülése érdekében, megerősítve a nemzeti összetartozás tudatát, Magyarország és a szomszédos országok közös integrációs törekvésével összhangban vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállása törvényi szabályozásának megteremtését.” A Magyar Kisebbség c. nemzetpolitikai szemle utolsó előtti száma (1999/2-3) még a MÁÉRT gyűlés előtt, a kettős állampolgárság kérdését járta körbe, de a hozzászólók egy része, különösképpen Benyhe István, Harrach Gábor és Borbély Imre egy magasabb absztrakciós szintre emelve a kérdést, a határon túli magyarság anyaországi különleges jogi státuszának szükségességéről értekeztek. Borbély Imre szerint a státusztörvénynek a határon túli magyarok külhoni állampolgárságát kellene kodifikálni. Az ötletet teljes mellszélességgel felvállalta a Világszövetség Erdélyi Társasága illetve annak elnöke, Patrubány Miklós is. A szerző a külhoni állampolgárság által megteremendő jogi státuszt a lap legutóbbi számában (1999/4) a következőképpen körvonalazza: „A külhoni állampolgár jogosult lehetne:- Magyar útlevél (...) jelenti azt a minimumot, amit a, józan ész” ehhez az állampolgársághoz kötne. A (...) hipotetikus (feltételezett) nemzettagsági igazolvánnyal szemben, az útlevélnek pozitív nemzetközi és hazai konnotációja (léletkani társítása) van, továbbá nem feltételezi az Európai Unió tagországainak a külön elismerését. A külhoniság nem jelenne meg rajta, a honi állampogárokéval megegyező lenne.-A külhoniságot tartalmazó magyar személyi igzolvány lenne az a bizonyító okirat, amely az egyéb jogosultságok, jogviszony életbeléptetéséhez szükséges. A külhoni magyar jogosult lenne (korlátozható és ellenőrizhető körülmények között).- munkavállalásra Magyarországon. (...) a külhoniak a nem-állampolgárokkal szemben kedvezményes módon juthatnának munkához.- a magyar felsőoktatásban tanulni. (...) A nemzeti utilitarizmus hasznosságszempontjából elsődleges a nemzeti tudás-elit mennél szélesebb alapokra helyezése, a rekrutációt az egész nemzetre kiszélesíteni. A kimagasló tehetségek ingyenes képzését, a magyar állampolgárság milyenségétől függetlenül kéne biztosítani.- a magyar betegbiztosítási renszerben - fizetéses alapon - részesülni.- A külhoni magyar állampolgárt elképzelésem szerint meg lehetne választani politikai vagy önkormányzati funkciókba. A magyar választópolgár legyen abban a helyzetben, hogy ha úgy akarja, akkor külhoni magyar állampolgárt is megválaszthasson. Ez ajogosultság kiteljesítené a nemzeti szuverenitást és segítené a nemzeti integrációt. Ugyanakkor (...) nem lenne jogosult a külhoni magyar állampolgár, „minden további nélkül”, véglegesen letelepedni, honosodni. Ez elejét venné azon félelmeknek, amelyek (őszintén, vagy nem) a külhoni állampolgárságot a tömeges áttelepülés megkönnyítése miatt elleneznék. A honosítás, (mint eddig is) a magyar állam érdeke szerint, vagy, (újdonságként) az adott kisközösség veszélyeztetettségének függvényében történik.” Egy nemzetben gondolkodó értelmiségi számára magától értetődő, hogy meg kell szüntetni azt az állapotot, amelyben egy magyar ember turista legyen saját hazájában azért, mert valahol valakik úgy döntöttek, hogy a határokat tetszőlegesen, saját kinyilatkoztatott elveiknek is fittyet hányva húzták meg. Magától értetődő, ahogy az is, hogy a jelen európai mozgástérben keresni kell mindazon eszközöket, melyek a határon átívelő kulturális, gazdasági, politikai magyar reintegrációt szolgálják. A státusztörvény különösképpen alkalmas a magyar sorsközösség egybekovácsolására. Fő előnye abban állna, hogy a történelemben először az idegen, ellenséges államok uralma alá kényszerített magyarság végre valahára érdekelt lenne magyarsága megvallásában. Ez nyilvánvaló módon olyan disszimilációs (valami mássá válás; ez esetben: visszamagyarosodás - A szerk.) folyamatokat is elindíthatna, melyekben eddig semmi okunk nem volt reménykedni. Az asszimiláció irányának megfordítása vissza nem térő történelmi lehetőség az anyaországi magyar politikai elit kezében. Benyhe rámutat: Az Európai Uniós csatlakozás küszöbén „Magyarországnak keresnie kell a megoldást, hogy az európai politika alakulása ne okozhasson újabb szétszakítottságot magyar és magyar között. A megoldás keresésére annyi időnk van csak, amennyi az uniós csatlakozásunkig még rendelkezésünkre áll.” (Magyar Kisebbség, 1999/ 2-3) Versenyt futunk tehát az idővel. Ebben a helyzetben igyekszik tehát megtorpedózni az SZDSZ és az MSZP a státusztörvény előremutató gondolatát. Bauer Tamás például, még a törvény körvonalainak kirajzolódása előtt, már elvi síkon megpróbálja cáfolni egy ilyen jogszabály szükségességét és hasznosságát. (A „Revízió lélekben" című Bauer-írás következtetése: Ki kell mondani: a státusztörvény zsákutca, olyan „nemzetpolitikai” elképzelések kifejezője, melyeknek nincs realitása, melyek nem kínálnak perspektivikus megoldást a szomszéd országok magyar lakossága számára”. — (Lásd Magyar Hírlap, 1999.12.21.) De a legárulkodóbb az volt, amit az SZDSZ egyik fő külügyese, a magyarromán alapszerződés védelmezője, apqlogétáj a, Eörsi Mátyás nyilatkozott a MÁÉRT ülése után: Az SZDSZ nem akarja, hogy üzleti kérdés legyen a magyarság vállalása a határokon túl. Majd az egyértelműség kedvéért hozzátette: „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni.” Ezt végső soron, aki figyelemmel követte e párt tevékeny ségét, tudhatta eddig is. De hogy ezt ilyen egyértelműséggel egy SZDSZ-es kulcsember fogalmazza meg, arra eddig nem volt példa. Ha netán még akad olyan jóhiszemű magyar, aki úgy véli, hogy az SZDSZ-t ötvözni lehet bármiféle nemzetpolitikát körvonalazó stratégiába, akkor annak hadd idézzük eszébe ezt a nyers őszinteséget: az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni. Szent István Intelmei. Kárpitrészlet (Csete Ildikó)
