Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
2000. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A Mezőség - illúziók nélkül Wass Albert: Farkasverem TAMÁSI ÁRON A jó magyar béke ügyében A mostani békekötés tekintetében sorsunk már olyan szomorú és a reménykedésünk már olyan átszellemült, hogy rögeszmés embernek tonik, aki a jó magyar béke ügyében még szót emel. Sokan vagyunk - s éppen a magyarság java -, akik aggódva s néha bizony borzongással látjuk már régóta, hogy nemzetünk egyik szalmaszál után a másikba fogózkodik. Ezeknek a magyaroknak a rögeszmés, a kissé már tébolyult lelkiállapot nem új. Nem új, csak éppen súlyosabb, mint eddig. Dehát minél rosszabb a rossz, annál természetesebb, hogy a jóról beszéljünk. Vagy a beteg ágya mellett nem az életről kell-e egyre megrögzöttebben szólni? Vagy ha a világ és a magunk bőnében született balsors úgy rendelné, a koporsó fekete gyászában vajon nem sütne-e át akkor is a feltámadás csillaga?! Magyar író számára van-e megszokottabb, szebb és szomorúbb, mint a rosszban a jóról beszélni, a nemzet betegágya mellett az életről, vagy a nagy koporsó révületében, bomlott szívvel és aggyal is, a feltámadásról?! Ilyen szép és szomorú az én írói szavam is. Az értelem, mely ezer körömmel kapaszkodik a valóságba, egyre arra ösztökél, hogy egy szerencsétlen nép szellemi koldusa gyanánt szóljak a világhoz, szóljak a szomszédokhoz és önmagunkhoz. De a lélek érzi a ködöt, mely megüli a világot s mely az értelem szavát elnyeli, mielőtt eljutna egy másik értelemhez. Igen, a lélek érzi ezt, de ugyanakkor valami örökízű melegséggel biztat, hogy szóljak mégis. Köd ellenére és reménytelenül is szóljak. Gondoljak az eszmére, mely makacsabb a ködnél. Csak az eszmére, mely állandóbb és nagyobb hatalom, mint bármilyen nagyhatalom. Gondoljak reá és mondjam el őszintén, amit igaz értelemmel és tiszta szívvel gondolok. Ne törődjek azzal, hogy lesz-e friss világi haszna a szónak, hanem tekintsek a jövőbe és higgyem azt, hogy a világ friss hasznai múlandók, de a felemelő emberi gondolat és az erkölcsi törvény jövendő gyümölcsök talaja. Az őszinte szót, az erkölcsi hitel szempontjából is, csak azzal kezdhetem, hogy önmagunkról beszélek. Nem a bőnösökről, akiket történetesen magyaroknak hívnak, hanem a magyarokról, akik történetesen bűnösek is vagyunk. De akik egy idő óta nem mondanak és nem hallanak egyebet rólunk, csak a bűnt, azok idézzék eszükbe, hogy előbbutóbb és valamiben más nemzetek is bűnösek. A győzelem nem mossa le a bűnt, csak eltakarja, valameddig. Valamint ha egy nép háborút veszített, nem süllyeszthető torkig a megdagasztott bűnbe, erényeivel, értékeivel, emberi és nemzeti jogaival együtt. Igen, mi is bőnösök vagyunk. De nem abban, amit akartunk, hanem abban, hogy jogos küzdelmünket nem azok mellett próbáltuk megküzdeni, akik - vallomásuk szerint - az egyetemes emberi jogokért állottak a harcba, hanem azok mellett próbáltunk küzdeni, akik elveikkel és eszközeikkel szégyent hoztak a világra. De a történelem számára és bárkivel szemben meg kell állapítani, hogy a magyarság nem azért állott a németek oldalára, mintha a magáénak akarta volna vállalni a hitlerizmus elveit és eszközeit. Tanúi vagyunk annak, hogy ezt a magyar nép sohasem akarta tenni, sőt ítélettel és undorral tekintett azokra, akik ezt önként vagy kényszerből cselekedték. A küzdelem célja, hogy a trianoni béke némely vaskos igazságtalansága helyrehozassék, odasodort minket ahhoz a rossz és megkísértő szellemhez, mely a magyar jóvátétel ábrándjával kábított. Nemcsak a fegyverek, hanem az erkölcs diadalát kellett látnom abban, hogy a német alá buktattak egy népet is - az enyémet mely ha bűntársnak látszott is, és tévesen küzdött is, de nem hatalomért és gazdagságért tette azt, hanem három millió testvéréért, akik idegen hatalmak alatt éltek. Minden háború végén győzők és legyőzőnek maradnak a porondon. Egyszerű és fizikailag igaz is, hogy ezzel minden elvégeztetett. De mivel az emberi lét nemcsak fizikai létezés, a háború után békét szoktak kötni, hogy a fegyverek igazságához, vagy igazságtalanságához, hozzáadják az emberi méltányosságot: valami eszmét, melyből győző és legyőzött egyformán emberi életet élhet. Ebből a vágyból és vigasztaló akaratból születtek meg az elmúlt háború különböző elvi megegyezései és alapokmányai is. Egyszer boldog s máskor boldogtalan, aki hisz ezekben az emelkedett elvekben és megnyugtató alapokmányokban. Boldog, amikor azt hiszi, hogy most végre a bölcsesség csillaga alá fordul a világ; de boldogtalan akkor, amikor látja, hogy a csillag helyén csak homály gomolyog folyton, s a gomolgyó homály alatt ott állanak győzők és legyőzőitek: ott állanak elmosódott okmányokkal, meghervadott elvekkel; a fizikai lét ősi, egyszerő és egyoldalú igazságával. Mi magyarok boldogtalanok vagyunk, de - ahogy mondtam - rögeszmés emberek is. Hinni akarjuk, bármilyen nehéz is, hogy erkölcsi alapelvek szerint kell rendezni a világot. Hinni akarjuk, hogy ennek a rendezésnek az eljövetelében a mi tiszta szándékunk és őszinte szavunk is számot tesz. Ezért nem tartjuk fölöslegesnek, sőt emberi és nemzeti kötelességünknek tartjuk, hogy nyűt szívvel szóljunk a szomszédokhoz és biztatással szóljunk önmagunkhoz. Azt hiszem, hogy életem és tapasztalataim teljes jogcímet adnak nekem arra, hogy elsősorban a románokhoz szóljak. Erdélyben születtem és húsz esztendeig éltem román uralom alatt. Ismerem a hibákat és az erényeket mind a két oldalon. Tudják ők, hogy a húszéves kisebbségi életben mindig magyar öntudattal, de mindig nyíltan és tiszta szellemi eszközökkel küzdöttem az erdélyi magyarság emberi és nemzeti jogaiért. Ezt ők, ha nem is vették mindig szívesen tőlem, majdnem mindig megbecsülték bennem. S erről a helyről komoly szóval mondom meg nekik, hogy megbecsülésüket mindig boldogan adtam hozzá ahhoz a szeretethez, amellyel magára a román népre gondoltam. Az az erdélyi föld, amely nekik oly drága, nekem is legalább annyira szívem földje. S ha oly kedves az a föld románnak és magyarnak egyaránt, akkor ne legyen szétválasztó közöttünk, hanem összekötő. Nemcsak ennek a földnek a kölcsönös tisztelete kívánja ezt, hanem a politikai bölcsesség sem mond egyebet. Mindig nagy örömmel töltött el, ha olyan román megnyilatkozást hallottam, mely nem az erdélyi határ vonalára fekteti le a jövőt, hanem a két nép békességére. Ezen a helyen, ahol oly hosszú századok óta vagyunk, ők és mi egyaránt, egymásra vagyunk utalva. A békességből, mely a valóság követelménye, mind a kettőnknek haszna származik; de az üldözésből, melyet folytatnánk, csak közös kár következik. S ha már itt vagyunk az erdélyi földön, mondani szeretnék valamit az erdélyi magyaroknak. Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem s amit ma is vallók. Ez a hitvallásom röviden abból áll, hogy a politikai pártállás csupán becsületes küzdőtér lehet, amely fölött minden magyart egybeölel az egyetlen világnézet, amely így szól: mindnyájan magyarok vagyunk. A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig a határok, de azokat először lélekben s majd talán egy és áldásos dunamenti föderációban gyakolatilag is le lehet bontani. Addig is egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények. (1946) Köszönjük Nagy Pál marosvásárhelyi írónak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta Tamási Áron ma is tanács-erejű írásait. - A szerk. A marosvásárhelyi Mentor Kiadónál újra megjelent Wass Albert 1934-ben írt, Baumgarten-díjas remeke, a Farkasverem. A Mezőség oly sok lírai rajza, évszázadokat átfogó gondolatgazdag históriái, balladás-misztikus holdfényderengései után - pontosabban előtt - az erdélyi magyar élet szikár, kemény vonásokkal, a szike könyörtelenségével kimetszett tablója ez, az oly eleven, s mégis keserő, narkotikus álomba zsibbasztó lét krónikája. Jellegzetesen Trianon utáni mő a Farkasverem. A regény egyik, önkéntes számőzetésbe vonult hőse a hajdani főispán, Zenthay Ferenc például kétszáz holdat tarthatott meg a régi nagybirtokából. De nem jártak sokkal jobban a Mezőség kisbirtokosai vagy a hajdanvolt bocskoros nemes státusába került régi arisztokratái sem. A mezőségi táj, a tavak, a mocsarak, a dombok az álom szépségével és valami panteisztikus, akaratot, egyéni létet szinte megsemmisítő, zsibbasztó zsongással élnek egyszerre a regényben, s ez a félálom-lét irányítja, vagy inkább lebegteti a szereplők mindennapi életét is. Pedig a mő realista, sőt, időnként metszőén szarkasztikus és groteszk, cáfolja azt a kegyelettel dédelgetett tévhitet, miszerint a bajban összefog a mezőségi, az erdélyi és az anyaországi magyar: inkább porladunk az idő barázdáiban, kicsinyes önzések rögeszmés megszállottjaiként vonyítva fel farkasként halálvermünkből a holdra. A regény főhőse, a birtokrészét kártyaadósságok fejében elvesztett, szörny-anyja által kurta pórázra fogott, ifjú korában az írás és a szép női hangok muzsikájába temetkezett Rápolthy Jenő gróf, aki a jelenben a kocsmáros Tóninál, a helyi zsidónál íratja fel hosszú lejáratú hitelre a pálinkákat. Rápolthy Jenő anyja a legdöbbenetesebb példája annak, hogy az erőszakkal elvetéltetett vágyak, elfojtott em-Hallom korán reggel a Kossuth Rádióban nyafogva-hadarva világgá röpített hírt, miszerint itt vagy ott - valahol Magyarországon - „fölállt az új igazgatóság”. Nocsak - tőnődöm a kávé kavargatása közben - ; eszerint mindeddig heverésztek, esetleg éppenséggel szundikáltak a szóbanforgó testület igazgatásra kiszemelt tagjai. Persze, előfordul az ilyesmi egyikmásik régi igazgatóság háza táján is. Határok nélkül... Rádióban, tévében, újságoldalakon nagy divat manapság az effajta „fölállás”. Fogja magát s hirtelen „föláll” a csajágröcsögei labdarúgócsapat vezetősége, a piaci zsebmetszők sztrájkbizottsága, az állástalan kéményseprők érdekvédelmi egyesületének elnöki tanácsa. Nyilván megunták a hosszas üldögélést. Riporteri segédlettel „fölálltak” s megkezdték áldásos tevékenységüket. Hovatovább már senkit sem neveznek ki valaminek, választanak meg ennek vagy annak; mindenkit egyszerően fölállítanak valahová, jó magasra, hogy látva lássa az alant nyüzsgő népség: milyen és mekkora. Ha egy divatszó, egy nyegle fogalmazás, egy fülsértő magyartalanság elindul a maga pályáján, szédületes iramban végzi pusztító munkáját édes anyanyelvűnk közegében. Szegényít és rondít rendületlenül. Nap mint nap érzékelhetjük, hogy a legilletékesebb fórumokon (rádióban, tévében, írott sajtóban) menyire nem vigyáznak a magyar nyelv természetes tisztaságára, eredetiségére; milyen vehemensen hódít ezen a területen is a legzagyvább „globalizáció”. Az innen-onnan felszedett, divatos, nyelvünk jellegétől és szellemétől idegen kifejezések, szólamok mind erőszakosabban szorítják ki a meggyökeresedett, közérthető, szép béri igények milyen torz, pusztító pályákon keresik meg maguknak a kárpótlást. Az asszony - szülei zsarnoki akarata miatt - nem lehetett annak idején a kedveséé: hozzákényszerítették az iszákos Rápolthy Tamás grófhoz. A házaspár mégis az ital agyzsongító barátságával köt egymással szövetséget: a sajtá gyermekeik, elsősorban az ifjú gróf Rápolthy Jenő ellen. A „vénasszony” kúriájában nemsokára hét kutya foglalja el a helyet baglyokkal, varjakkal együtt, odakint a parkban láncaikon tépett szőrő farkasok vonyítanak, s az ebédlőasztal mellé hamarosan odaköltöztetik a sunyi, örökké a vackán kushadó „Rókucit” is. Rápolthy Jenőt megérinti a szerelem, arra készteti, hogy újra bízzon, újra írjon. A hajdani főispán lánya, Zenthay Klára végre rászánja magát, hogy szerelméhez ellátogasson: az „ebédlőben”, a kutyák és a rettenetes bőzt árasztó róka mellett úgy érzi magát, mint „egy utazó, amikor valahol emberevőkre bukkan, akik a szeme láttára nyársra húznak egy csecsemőt”. Zenthay Klárának csakhamar már megunt játék ez a szerelem, de a szeretettel edzett akarat próbája lesz az özvegyasszony, Elza számára, aki rengeteg küzdelem után szlidíti meg Rápolthy Jenő alkoholizmusát. A fiatal pár a hajdani tyúkházat teszi lakhatóvá, s ez az átalakítás pecsételi meg a bomlott agyú vénasszony, Rápolthyné végzetét. Ha már a fia és a menye is „építkezik” - kényszerből, hiszen a kúriában a kutyák, a baglyok és a vaijak laknak - akkor az öregasszony is kitesz magáért: deszkapalotát emel a vedlett szőrő farkasainak. A „palotában” Rápolthyné szerlemes öleléssel vonja magához az ordasait: perceken belül már csak egy véres húscsomó lesz belőle a farkascsóktól. Ez a sötéten groteszk, néha adomázásba hajló látásmód végigkíséri a regény többi szereplőjének sorsát is. magyar szavakat. Szemrebbenés nélkül mondja a riporter, a miniszter, hogy a projekt így meg úgy, hogy ezt vagy azt a teljesítményt nem motiválják a körülmények - és így tovább. Nincs már semmi időszerő, csak aktuális. Meg hot dog és menedzsmen... Jónevő magyar nyelvész állapította meg nemrég: „(...) a jelenkori globális amerikai angol nyelvi hatással szemben nagy az intolerancia”. Itt: minálunk. Kérdem tisztelettel a professzor úrtól: intolerancia, vagyis elítélendő türelmetlenség lenne a nyelvvédelem? Avatag mucsaiság az, ha legdrágább kincsünket oltalmazzuk szelíd konoksággal - szemben az árral? Olvasom egy erdélyi magyar napilapban a krónikás jegyzetíró ama vélekedését, hogy immáron legfőbb ideje vizsgálat tárgyává tenni (s félresepemi az útból) a „megmaradás és összetartás mítoszát”. Erdélyi/romániai magyarokhoz intézte szavait a szerző. De miért látja oly sürgetőnek ezt a vizsgálatot? Ez is kiderül szövegéből. Véleménye szerint „a megmaradás és összetartás mítosza elkerülhetetlenül stigmatizálja a kivándorlás elemi emberi jogával élőket és a hősiesség (marha)bélyegét süti a maradóra”. Meg kell vallanom: javíthatatlan, megrögzött „maradó” vagyok jómagam is. Ugyanilyen helyzetben van kétmillió magyar ember Romániában. Akik szintén elemi emberi jogainkhoz ragaszkodva próbálunk élni - megélni - szülőföldünkön, mindenfajta „hősiességtől” mentes természetességgel, pusztán annak okán, hogy így rendelte sors (amit nem minden alap nélkül nevezünk olykor végzetnek). És most kiderül, hogy egy „mítosz” - a megmaradásé és az összetartásé - „(marha)bélyeget” süt homlokunkra. Csupán azért, mert Erdély Zenthay Klára bátyja, Tibor életidegen precizitással fontolgatja a számba jöhető, számára ideális menyasszonyokat: végül meg is találja az ideális feleségjelöltet Bedő Ágnes, Kicsi Ágnes személyében. A doktrinér spekulációk világában otthonos Tibor a leánykérés után nem is Kicsi Ágnes személyével, hanem kizárólag leendő otthonuk berendezésével foglalkozik. A lány már beletörődött abba, hogy a régi álmok Kicsi Ágnese nem húsból és vérből való volt, s épp ezért életképtelenül jött a világra. De a most már kényszerűen megtalált valóság Kicsi Ágneséhez, az új, reális testet öltött önmagához annál jobban ragaszkodik, mint ahogy vőlegénye becéző szavaihoz, az önbecsülése visszanyeréséhez is. Zenthay Tibor szereti a lányt, de csak amolyan marionet-bábunak tekinti, olyan lénynek, aki számára teljesen értelmetlenül akar szert tenni önálló akaratra. S amikor Kicsi Ágnes elképesztő akaraterővel megnöveszti, önállósítja lényét, Zenthay Tiborban akkor ébred fel az igazi, már nem doktrinér módon mérlegelő szerelem. A „mindenki mást szeret, s közönyös az iránta szerelmet érző iránt” tragikomikus csehovi dilemmája. Ezzel a groteszkbe hajló látásmóddal árnyalja az író sötéten a másik két „szerelmes”, Nánássy Katinka és Szunyogh Karcsi sorsát is. A butácska gavallérba, Karcsiba valósággal szerelmes nénik leleményes rafinériával az elefánt intuíciójával rendelkező Karnyónét bízzák meg a leány leendő hozományának intézésével. Karnyóné olyan ötletesen sérti meg a lány szüleit szinte percek alatt, hogy a mátkaság hamarosan felbomlik. Nyilvánvalóan ez volt a nénik eredeti, titkolt célja. Kárpótlásul Szunyogh Karcsi egy aranyfogat csináltat magának. Az aranyfogat „megpatkoltatja” egy rubin kővel, beléje véseti Katinka monogramját, a K-betőt. Örök emlékezetül. Czére Béla földjén szeretnénk élni ezután is (ahogy lehet); unokáinkat, gyermekeinket anyanyelvűnk szép szavaival tisztességre, hagyományaink, nemzeti kultúránk értékeinek megbecsülésére oktatva (napilapjaink oldalain is - például). Vagyis: mi vagyunk azok, akik egy megbélyegző „mítoszt” életben tartunk. Olykor éppenséggel költőket - egy Reményik Sándort, egy Dsida Jenőt - idézgetve. Ahelyett, hogy vándorbotot vennénk a kezünkbe... Különös, furcsa, megkeserítő „üzenet”-nek érzem ezt egy új évezred hajnalán. Mikoris nem csupán múltunk igaz arculatának redőzetébe próbálunk beletekinteni, de a jelen kavargása közepette is a továbbélés (igen: a megmaradás) reményét tápláló tiszta beszéddel, biztató szóval kívánjuk köszönteni a jövendőt. És azt is olvashattam nemrég egy fiatal erdélyi magyar irodalmár tollából, hogy nemzetiségi szervezetünknek, az RMDSZ-nek olyan jövőképet kell kidolgoznia, mely „nem az irodalomra, klasszikusaink néhány jobban sikerült vagy kellőképpen népszerő mondatára/sorára alapoz (Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, Ne hagyjátok a templomot stb.), hanem a realitásokra”. Ismét kérdeznem kell: az lenne hát a realitásokra épülő jövőkép az erdélyi magyarság számára, melyben nincs helye szellemi kultúránk klasszikusainak, Tamási Áronéknak, és a templomainkat-iskoláinkat féltő, védelmező költői igéknek? Milyen lehetne az a jövő, melyben nincs meghatározó súlya a nagy elődök által teremtett értékeknek? Megütközéssel hallom és olvasom ezt meg azt. Félelmetes a zőrzavar, és ugyanolyan a nemzeterkölcsi satnyaság is. Nagy Pál Noteszlapok
