Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
2000. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal EGYED ÁKOS* A székelyek rövid története Székelységből nőtt a csontom, amiken a fejem hordom. Amíg élek székely vagyok, meghalva is az maradok! Ki népéért mit sem teszen, abból pedig csak por leszen! VI. (befejező) rész Metamorphosis Transylvaniae A Habsburg-hatalom (I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia és II. József idején) több területen is beavatkozott Erdély öröklött társadalmi rendjébe, sőt a társadalom szerkezetét is igyekezett megváltoztatni. Emellett célba vette a társadalmi tudat és a vallási viszonyok átalakítását is. Ezekre a kérdésekre természetesen itt nem térhetünk ki, illetőleg csak annyiban érintjük őket, amennyiben témánkhoz szorosabban kapcsolódnak. A HAGYOMÁNYOS SZÉKELY TÁRSADALOM ALKONYA Talán a székely nemesi rend átalakulása volt a legszembetőnőbb azáltal, hogy a Habsburg-politika gyorsan kiválasztott a nemességből egy felsőbb kategóriát, a tulajdonképpeni arisztokráciát. A birodalmi politika szolgálatában magukat kitüntető nemesi családok a katolicizmus felvételével bárói és grófi címet kaptak, és általában birtokot is. Ez az arisztokrácia aztán bécsi irányultságú lett. Apor Péter, a Metamorphosis Transylvaniae híres szerzője háromszéki torjai kastélyában vetette papírra a társadalmi gondolkodás és a szokások átalakulását, sajnálkozva a régi pusztulása miatt és csendesen háborogva az új divat térhódításán. És éppen a székely primorságból kiemelt Mikes Mihály, Kálnoki Sámuel, Apor István alapította meg Erdélyben a „katolikus státust”; mindhárman grófi címet kaptak érte. De sorolhatnánk tovább a székely főurakat, a Mikók, a Nemes család, a gyergyói Lázár család, valamint mások arisztokrata rendre emelését. A Rákóczi-szabadságharc megállította egy időre ezt a folyamatot, de annál erőteljesebben folytatódott a kuruc mozgalom leverése után. A kurucokkal tartó székely főurak (például a Mikesek) vagyonából számos nemes labanc részesedett. De a nemesi rendnek a legalsóbb kategóriája is változásokon ment keresztül, mert felduzzadt a szegény nemesi rend aránya, az úgynevezett egyházas nemesek száma. A pontosság kedvéért meg kell mondanunk, hogy a 17. század második felében ment végbe e rend elszaporodása. S kifejező erejő az, hogy a Habsburg-korszakban végzett összeírások már nem a régi székely társadalmi kategóriákat jelölik általában, hanem a tipikus erdélyi rendekét. Nem főurakról, hanem nemesekről beszélnek. Elmaradoznak a lófő és gyalog katona kifejezések is. Ez is mutatja, hogy a hajdani egyetemes nemes székely társadalom gyakorlatilag átalakult. Ezután az számított nemesnek, aki maga is felmutathatta valamely elődje nemeslevelét. Hogy mennyire hasonult a székely társadalom a magyarhoz, talán mindennél jobban bizonyítja, hogy berkeiben a nemesség aránya kb. ugyanazt a 8%-os részesedést mutatja, mint a magyarság körében. A hagyományos székely rendek átalakítása jogi úton azzal kezdődött, hogy 1711-ben megszüntették a székely hadrendszert, mivel a székely katonai alakulatok majdnem egyöntetően Rákóczi zászlói alá sorakoztak fel. A korábbi lófői és gyalogrendet ezután többnyire szabad székelyként emlegetik a történeti források, bár a családok még legalább egy évszázadon át megőrizték a hajdani rendiség emlékeit (a templomi ülésrend pedig ennél is hosszabb ideig nyilvántartotta azt). Ennek a szabad székely földmővelő rétegnek az aránya 48-50% körül mozgott a 18. század közepén (12.431 család). Emlékeztetőül: Izabella és János Zsigmond kora előtt az akkori lovas- és gyalogrend aránya 90% lehetett. Mivel a Habsburg-foglalással együttjárt a feudalizmus terjedése is, a jobbágyi és zselléri réteg aránya 40% fölé emelkedett; 1562 körül néhány százaléknál nem lehetett nagyobb az úgynevezett ősjobbágyok aránya az össztársadalomban. A jobbágy- és zsellérréteg *A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja mellett feltőnően nagy volt a kóborlók (vaggi) aránya: 6%. Végül hadd említsük meg, hogy 1750-ben a székelység körében mindössze 1,12%-os arányt ért el a cigány lakosság. Összegezésül elmondhatjuk: a 18. század közepén mitegy fele-fele arányt képviseltek a szabad rétegek, illetve a feudális függőségbe jutott székelyek, valamint a bevándoroltak, továbbá a jobbágynak beálltak aránya. Nehéz volna kimutatni, hogy melyik jobbágyi kategória volt számosabb. A statisztika azonban valamelyest torzít, mert a zsellér rétegbe sorolta a szolgának elszegődött szabad székelyt is, ez pedig nem kis létszámú kategória lehetett: a lófő rendő, a jobb módú szabadok is egy-két szolgalegényt alkalmaztak, de ezek úgynevezett szabad menetelő zsellérek voltak. A történészek egy része szerint a feudális rendszerő nagygazdaság is haladást jelentett a Székelyföld mezőgazdaságában a hagyományos családi földmőveléssel szemben. Nagyon vitatható ez az állítás; először is, a jobbágyrendszer terjedése nagy feszültségekkel járt, s e kései feudalizmust nem a 13- 14. századi, nagy rész még földközösségi kisgazdaságokkal kell összehasonlítani, hanem a 17-18. századival. Ekkor már a családi kisgazdaság magántulajdonon alapult s jól szolgálta a székelység önellátását. Másrészt - példaként - a szász mezőgazdaságra hivatkozhatunk: ott alig volt néhány nagygazdaság, de a mezőgazdaság virágzó fejlettséget ért el. A székely köznép lesüllyesztése jobbágyi állapotba midenképp a szabad székely társadalom veszteséglistájára írandó. Volt egy olyan felfogás is, amelyet a romantika képviselt (élén a legnagyobb székellyel, Orbán Balázzsal), hogy a jobbágyság száma elenyésző volt a székelységben; a másik végletet Bözödi György nevéhez kapcsolhatjuk. Székely bánja címő könyvében csupa jobbágysággal, nagybirtokkal és pusztulással találkozunk. Úgy gondolom, hogy már az eddigiekből is kitőnt: valahol középen van az igazság. Mindenestre Orbán Balázs Székelyföldje közelebb van a székely valósághoz, mint Bözödi szociológiai mőve. landó is volt elfogadni, később sietett szolidaritást vállalni a többiekkel s ezért a fegyvert visszaadta. Eredménytelenül próbálkozott a Bucow helyét elfoglaló Siskovich marsallhelyettes vezette bizottság is, amelynek tagja volt két erdélyi főkormány széki tanácsos: gr. Lázár János és gr. Bethlen Miklós is. A Székelyföld 1763 telét csaknem ostromállapotban töltötte: a polgári közigazgatás fennakadt, sok férfi elhagyta a családi hajlékát, erdőkben, rejtett helyen bujdosott. A hatalom mindent elkövetett, hogy megfélemlítse a székelyeket. Az idegen tisztek azzal fenyegetőztek, hogy az ellenállók házát felgyújtják, földjét elkobozzák. 1763 decemberében Csíkban kritikus helyzet alakult ki: nagy számú idegen katonaság szállta meg az ellenálló falvakat; ugyanakkor mintegy 500 háromszéki indult Csíkba „bátorítani megrettent testvéreiket, nem akarván nemzetüktől elválni”. A csíkiak és háromszékiek Madéfalva község határában gyülekeztek, amit a szervezőbizottság veszélyesnek ítélt s ezért 1764. január 7-én parancsot adott Carato alezredesnek, hogy támadja meg a székelyeket. Az alezredes nem késlekedett s hatalmas vérfürdőt rendezett az ellenállást nem tanúsító nép között. Több százat lemészároltak, sokakat elfogtak s megkínoztak, mások idegenbe menekültek. Ezt a szomorú eseményt „madéfalvi veszedelerrí’-ként tartja nyilván a magyar köztudat. A tömegmészárlás megtörte az ellenállást. Ezt követően Csíkban és Háromszéken, részben Udvarhely- és Aranyosszéken két gyalogezredet és egy huszárezredet szerveztek. Udvarhelyszék nagy része és Marosszék kimaradtak a határőri rendszerből, s így a Habsburg-hatalomnak sikerült a Székelyföldet megosztani, „kettévágni”, a székely szolidaritást hosszú időre megtömi. Háromszéken és Csíkszéken kettős katonai és polgári közigazgatás lépett életbe, Maros- és Udvarhelyszéken megmaradt a régi igazgatási rendszer. Emellett a társadalom szerkezetében is jelentős eltérések alakultak ki a katonásított, illetve nem katonásítot székekben. A székelység mesterséges megosztottsága az 1848-as forradalomig fennmaradt, pedig - különösen az 1790-es évektől - a „székely sérelmek” megoldásának az ügye felkerült az erdélyi politizálás napirendjére. A határőri rend képviselői a katonai terhek enyhítését, majd a határőrség megszüntetését kérelmezték, az udvarhelyi s marosszéki székelység a törvénytelen adóztatás ellen tiltakozott. De a Habsburg-hatalom politikája túlságosan merev volt ahhoz, hogy lehetővé tette volna a kívánt reformok bevezetését. A magyar reformkor eszméi azonban, különösen Széchenyi és Wesselényi Miklós munkái által a Székelyföldön is elteijedtek, és nemzeti jellegő mozgalmat váltottak ki. A reformeszmék elterjedése, a sérelmi politika, valamint a reformmozgalom bizonyos mértékig előkészítette a magyar s így a székely társadalmat is az 1848-as forradalom fogadására. 1848 FORDULÓPONT. Nemzeti szolidaritás A pesti 12 pontot, Petőfi „Nemzeti dal”-ának eszméit a székelység is gyorsan magáévá tette, a Kolozsvárt elfogadott programmal együtt, amelyben az unió ügye az első megvalósítandó követelésként szerepelt. Az 1848-as forradalom és szabadságharc a székelység történetében is alapvető átalakulást jelentett. 1848. május 30-án az erdélyi országgyőlés megszavazta Erdély unióját Magyarországgal, s a következő napokban hozott törvények megszüntették a rendi előjogokat, s ezzel a feudalizmus mint társadalmi rendszer végétért. Erdélyre is kiterjesztették a magyar forradalom vívmányait: a törvény előtti egyenlőséget, a közös teherviselés elvét, a sajtószabadságot s egyebeket. Bár a Székelyföldön 1848 tavaszán számos sajátosság akadályozta a polgári törvények azonnali életbe léptetését, az 1848 őszi agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen elfogadott határozat kinyilatkoztatta a Székelyföld lakóinak teljes jogi egyenlőségét, valamint azt, hogy a székelység a felelős magyar kormányt tartja a maga kormányszervének és kész részt vállalni a magyar szabadságharcban. Valóban, ettől kezdve egészen a világosi fegyverletételig a székelyek teljes erővel harcoltak a szülőföld és az egyesült magyar haza védelméért. Háromszék önvédelmi harca, amelyet különösen Gábor Áron neve fémjelez a magyar történeti tudatban, nemcsak azáltal vált példamutatóvá, hogy megvédte a szülőföldet a császáriakkal szövetkezett román felkelőkkel szemben, de a magyar szabadságharcnak nyújtott támogatás által is: Háromszék önvédelmi harca miatt visszatérésre kényszerült az a császári haderő, amely Magyarország megtámadására indult. Bár a cári haderő behívása által a Habsburg hatalomnak sikerült levernie a magyar szabadságharcot, a közösen vívott hatalmas küzdelem, a helyreállt szolidaritás hozzájárult a magyar nemzet egységének megszilárdításához, amely a trianoni trauma ellenére működik és hat. A magyar szabadságharc emléke a tudat síkján összefogja a magyarságot, bárhol is él a nagyvilágban. *** Olvasóink és a magunk nevében köszönetünket fejezzük ki Egyed Ákos tudós történésznek a sorozat elkészítéséért. -A szerkesztőség. A Habsburg-hatalom erőszakos beavatkozása a székely történelembe azzal vált különösen nyomasztóvá, hogy a 18. század közepén Mária Terézia rendeletére a Székelyföldön is megszervezték a határőri rendszert. A határőrvidék a Déli- Kárpátok, a Keleti-Kárpátok belső övezetében Fogaras vidékét, Hunyad megye és a Királyföld (szász székek) egyes területeit, valamint a Székelyföldön Háromszéket, Csík-, Gyergyó- és Kászon-1944 szeptemberében a Székelyföldön átrontó szovjet csapatok nyomában félcivil, félkatonai román bandák rabolták, gyilkolták a székely falvakat. Szárazajtán 13 civilt, asszonyt, fiatalt, öreget végeztek ki golyóval meg baltával. A fényképen az emlékmű: 13 bazalt könnycsepp. (Albert Levente felvétele) széket, valamint az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc fiúszéket ölelte fel. A szervezést eltérő módon hajtották végre a románok, illetve a székelyek körében: a román határőrvidéken nagyrészt jobbágyokat vettek fel a határőrség kötelékébe, akiknek örökös használatra meghatározott földterületeket juttattak, a Székelyföldön viszont a lófők, gyalogrendőek, valamint az egyházhelyi úgynevezett armalista nemesek lettek határőrök. Itt csak a szervezés első időszakában próbáltak jobbágyokat is besorozni a határőrök közé. A határőri rend szervezése a románság számára felemelkedést hozott, a székelyeknek csak többletterhet s idegen katonai uralmat jelentett. Ugyanis az említett székely rendek már századok óta magántulajdonban levő családi birtokkal rendelkeztek, őket saját gazdaságuk jövedelmének a terhére kötelezték határőri szolgálatra. Érthető, hogy a székelység erős ellenállást fejtett ki a rendszer bevezetése ellen. A székely határőrség megszervezésére 1762-ben Bucow tábornok, teljhatalmú királyi biztos kapott felhatalmazást. A székelyek mindenek előtt azt kérték, hogy a katonáskodás fejében nyerjék vissza azokat a korábbi szabadságjogaikat, amelyektől 1711-ben fosztották meg őket. Mivel erre ígéret sem volt, a székelység Udvarhelyszéken, Csíkban s részben Háromszéken is forrongott, sőt több helyen megtagadta a fegyver felvételét, s ahol időlegesen hajA „madéfalvi veszedelem”
