Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-03-01 / 3. szám

2000. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ: FEKETE GYULA Víz- és vasúthálózat ciánban Méregkeverők Január 30-án az előző napokban bekö­vetkezett olvadás hatására megteltek a nagybányai „Aurul” aranybányászás­­sal foglalkozó, ausztrál-román állami tulajdonú részvénytársasági ülepítő tá­rolói, és a gátakon átcsapó szennyes ár beömlött a Zazar érbe, onnan a Lápos patakba, majd a Szamosba. A 100 ezer köbméternél is több ci­ántartalmú zagy a Szamoson keresztül a Tiszába jutott. Legalább tíztonnányi tiszta ciántartalma bőségesen elegendő lett volna a Tisza mentén élő mintegy 700 ezer ember életének kioltására - hiszen emberek esetében ebből már né­hány milligramm halálos adag. A ciá­nos víz a nagyobb testű halak egyhar­­madát, a kisebbek többségét elpusztí­totta. Eddig mintegy 100 tonna halte­temet emeltek ki a vízből, de a szak­emberek számításai szerint ennek a mennyiségnek a sokszorosa úszott to­vább a Tiszán vagy maradt a jég alatt, illetve az iszapban. A környezeti károk egyelőre felbe­csülhetetlenek. A mérget legkevésbé tűrő kisebb testű élőlények - a meder­fenék élővilágban csigák, kagylók - tíz- vagy százmilliói pusztulhattak el, nem beszélve az alacsonyabb rendű szervezetekről..A tápláléklánc helyre­állásáig értelmetlen lenne halakat tele­píteni a nagybeteg Tiszába, hiszen még a mérgezést túlélteknek is kérdéses, hogy elegendő tápláléka maradt-e. Ve­szély fenyegeti az Európa legtöbb or­szágából már kipusztult, nálunk még meglévő védett vidrákat és rétisasokat is: a mérgezett halakat elfogyasztó vid­rák többsége valószínűleg elpusztult - és találtak már ciánmérgezéstől elhul­lott rétisas párt is. Az egyenlőtlen helyzetű magyar­román viszonyban szinte minden év­ben előfordul hasonló eset. Tavaly a Maroson vonult le szintén ciánszeny­­nyeződés, néhány évvel ezelőtt a Be­rettyó élővilágát irtotta ki a román te­rületen folyóba engedett mintegy száz tonna pakura. A magyar panaszokat rendszeresen visszautasítják, vagy a szennyezők utáni nyomozást „ismeret­len tettes”-re hivatkozva zárják le. A berettyói pakuraszennyezés ese­tében - ahol a helybeliek szerint csak egyetlen cég lehetett volna gyanúsított, mint száztonnányi pakura birtokosa - különösen orcátlan volt a méregkeve­rők érdekeit védelmező, ismeretlen tet­tesre hivatkozó román döntés. Sokan emlékeznek még az 1970. évi árvízre, amikor is magyarországi lakosok tízezrei amiatt váltak hajlék­talanná, mert az áradó Szamos romá­niai oldalán úgy robbantották fel a gá­takat, hogy az ár a mit sem sejtő ma­gyar falvakra zúduljon, és ne fenye­gesse a gyengébben védett romániai oldalt. Azóta van Európában egy különös gát, melyik nem a folyó partvonala mentén magasodik, hanem rá merőle­gesen a határ mentén fut, nehogy is­mét éljenek a szomszédos ország la­kóit bármikor kiönthető, Trianonban rögzített jogaikkal a bukaresti vezetők. Ezen a kiszolgáltatott helyzeten 1997- ben a szocialista-szabaddemokrata kor­mány változtathatott volna, ha valamit levetkőzött volna abból a haza- és nem­zetáruló szerepkörből, mint még a szovjet megszállás idején magáévá tett. Sajnos, az történt ami a korábbi évek­ben: a szokott módon lenacionalistázta, lefasisztázta a román-magyar alapszer­ződésnek azon kritikusait, akik hiá­nyolták az alapszerződésből a romániai magyarság autonómiára való jogait, a magyar egyházaktól elvett javak miha­marabbi visszaadását, a határmenti vi­zek tisztaságának a megkövetelését és az árvizek elleni védművek épségének az ellenőrizhetőségét. A mérgezés első napjaiban a romá­niai sajtó tagadta az ökológiai kataszt­rófa bekövetkeztét és a „szokásos” so­viniszta magyar rágalom ügyködésé­nek tulajdonította a hírügynökségek je­lentéseit. Egyik érvük az volt, hogy bárki megnézheti, a Szamos romániai szakaszán szinte nincs is döglött hal, azaz valahol Magyarországon történ­hetett valami - ha történt. Valóban, alig volt halhullás ezen a folyószakaszon - ugyanis a Szamos már évek óta annyira szennyezett és halott folyó, hogy hal sem nagyon él­hetett meg benne. A Szamos partjára hívott külföldi megfigyelőket ilyen erő­vel hívhatták volna az Aurul vállalat hidrogén-cianiddal töltött derítőinek gátjaihoz is - ott sem láthattak volna döglött halakat... Amikorra már nem lehetett leta­gadni a ciánmérgezés tényét, szégyen­letesen alacsony büntetéseket szabtak ki. A vétkes részvénytársaságot 160 dollárra büntették a baleset késedelmes jelzése miatt, a vezérigazgatót 900 dol­lárra. Ha összevetjük ezt a büntetést an­nak a magyar kamionsofőrnek az ügyével, aki jelenleg a Nagybányához közeli Szatmárnémetiben tölti kilenc esztendős büntetését, mert kamionjá­val áttörte a sorompót és magyar terü­letre igyekezett menekülni a román vá­mosok néhány dolláros - minden jel szerint indokolatlanul kiszabott - vámja elől, akkor égbekiáltó a román „igazságszolgáltatás” ördögi mércéje. Kilenc év büntetés néhány dolláros, a román államot ért (védelmezett) kár miatt - alig több, mint ezer dolláros büntetés egy Magyarországot ért száz­millió dolláros, de talán fölmérhetet­­len pusztítás után! Miből is áll ez a kár? Valószínűleg több ezer tonnányi hal - hiszen csak egy töredéküket, 100 tonnát lehetett ki­fogni, és szigetelt vermekbe elásni. Megbénult több helyen a vízszolgálta­tás, sok település lakosságát drága zacskós ivóvízzel kellett ellátni, mert a ciános víz levonulása idején nem üzemelhettek a vízművek. A Tisza-menti települések az elmúlt években százmilliókat költöttek hor­gásztanyák, vízparti üdülők és vendég­lők építésére, és várhatóan alig lesz vendég a nyáron. Hiszen talán évekig, a halállomány újraéledéséig nem, vagy csak korlátozott mértékben lehet majd horgászni a Tiszán. Közel 500 halász vesztette el kenyerét máról holnapra, hiszen nagyüzemi halászatra sokáig nem lesz semmilyen esély. Ki kártala­nítja őket? Az Orbán-kormány tett ígé­retet, be is váltja azt, ám a halász-élet­mód újrateremtése hosszú folyamat lesz. „Száz vasutat, ezeret, csináljatok! csi­náljatok! / Hadd fussák be a világot, mint a testet az erek.” (Petőfi Sándor) Ma is a vasút az ország vérkerin­gése, úgy, ahogy azt Petőfi a kezdet kezdetén hirdette. Az elmúlt hónapok történései azt valószínűsítik, hogy nemzetközi küzdelem kezdődött a ma­gyar vasutak birtoklásáért, az ország vérkeringéséért. Ez a küzdelem nem nyílt, bizonyos szereplők köztudottan ellenünkre dolgoznak, mások rejtve te­szik ugyanezt. Az elmúlt évtizedben egymást váltó magyar kormányok nem jeleskedtek a magyar érdekek védelme terén, azaz a rossz tapasztalatok után most már ajánlatos gyanakvónak és óvatosnak lennünk. Mik ezek a rossz tapasztaltok? Az ország agyközpontja, a bankok, biztosítóintézetek tulajdonjogának ki­lenctizedé már külföldiek tulajdonában van. Több esetben gyalázatos szerző­dések, állami tőkeemelési és kezességi kötelezettségek vállalásával, alacsony áron, bagóért juttattak külföldi kezekbe hazai pénzintézeteket, és tettek ilyen janicsár üzletkötőket miniszterekké. És a gazdasági életnek egész sor kulcspo­zíciója került hasonló sorsra. Már csak a vérkeringés - a vasúti hálózat és járműpark - maradt meg az ország testében magyarnak. Várható volt az ellene fellépő támadás, amely­nek első hulláma napjainkban zajlott le. A tulajdon elleni támadások már megszokott stratégiáját követve, el­őször a veszteségeket kellett annyira megnövelni, hogy később e vesztesé­gekre hivatkozva érték alatt lehessen eladni. Az ország kiárusításában korábban érdemeket szerzett szocialista és sza­baddemokrata pártvezetők a vasúti dol­gozók szakszervezeteire támaszkodva óhajtották volna elérni ezt a céljukat, hiszen sztrájk révén tetszőleges mér­tékben megnövelhették volna a Ma­gyar Államvasutak veszteségeit, az ezt követő privatizációba történő beleszó­lást viszont a sztrájkalku révén, illetve az igazgatótanácsba delegált vezetőik szavazata alapján kívánták kivívni. Idén februárban elkezdődött a ma­gyar vasút történetének leghosszabb sztrájkja, és egyben a magyar szakszer­vezeti érdekvédelem talán legerkölcs­telenebb munkabeszüntetése. 1904- ben jegyeztek fel egy hétig tartó, 1917- ben néhány napig tartó vasutassztráj­kot, 2000 februáijában viszont két hé­tig bénította meg a vasúti közlekedést a vasúti alkalmazottak 3-4%-a. Furcsa módon a dunántúli, balatoni halászokat is károsította a tiszai cián­­mérgezés. Hiszen a televízió képer­nyőin bárki láthatta, hogy a Tiszát be­borító haltetemekből néhány perc alatt akár mázsányi mennyiséget is össze le­hetett gyűjteni. Épp az alvilág ne élt volna ezzel a lehetőséggel, és ne fogott volna ki töménytelen mennyiségű ha­lat? Hiszen nem állhatott mindenhol ellenőr a kanyargós Tisza partján! Ma szinte senki sem mer halat vá­sárolni Magyarországon, és a korábbi­nak a töredékére zuhant a piaci halvá­sárlás és vendéglői halrendelés. Nyil­ván indokolatlan a mérgezett halaktól való félelem, és vétlenül sújtja a du­nántúli halászokat - de sújtja. A híradások szerint mintegy tízton­nányi nehézfém is került a Tiszába, réz és ólom. Mindkét fém sói mérgezőek, nehéz voltuk miatt lerakodhatnak a fo­lyómeder aljára, és még évek, évtize­dek múlva is károsíthatják a környe­zetet. Míg a cián levonul és elbomlik, ezekből a nehézfémekből néhány grammnyi még évek elteltével is éle­teket olthat ki. A veszélyeztetett, hordalékot lerakó kanyarulatokban csak óriási költségek vállalásával lehet elvégezni a szüksé-Ez a sztrájk az előző évek ismere­tében nyíltan politikai természetű volt, szinte semmi köze nem volt a dolgo­zók érdekvédelméhez. Hiszen ugyana­zok a szakszervezeti vezetők, akik volt szocialista elvtársaikkal megállapod­­taka Bokros-programot követő évekre egy 20%-os reálbércsökkentés elvise­lésében, azok most nem viselték el azt az 1-2%-os reálbémövekedést, amit a vasút mai vezetői garantáltak. Többet akarnak, és inkább országszerte meg­bénították a vasúti közlekedést. Elmulasztott, elárult érdekvédelmi feladataikat most hirtelen és egyszerre vétleneken kívánták bevasalni. Olyan látványosan erkölcstelen volt a poszt­­kommunista szakszervezeti vezetők hirtelen nekibuzduló érdekvédelme, hogy a dolgozók többsége kezdetben sem támogatta a munkabeszüntetést, a sztrájk végén pedig az összlétszámnak csak néhány százalékát alkotó menet­irányítók és mozdonyvezetők tartottak ki szakszervezeti vezetőik mellett. Tisztességes munkavállalókat nem le­hetett arról meggyőzni, hogy a Hom­­kormány idején az ország érdekében nyelték le - és nem elvtársi szolidari­tásból - a szakszervezetek a bérek vá­sárlóértékének egyötödös csökkenté­sét, és most jött el az ideje az akkor elvesztett bérek visszanyerésének! A kormány jól érzékelte a lakosság rokonszenvét és az érdekvédelmet el­áruló kommunista szakszervezetek iránti viszolygást. Nem riadt meg az „országos rokonszevtüntetés”-től sem, ahol néhány száz kivénhedt kommu­nista-szocialista szakszervezeti funkci­onárius rázta az öklét, és elutasította az egyik vasutas szakszervezeti világszö­vetség valótlanságoktól hemzsegő vá­daskodásait is. Ezek a hamis vádak kapóra jöttek, ugyanis olyan állításokat is tartalmaz­tak, melyek szerint a vasút vezetése nyilvántaijta és elbocsátással fenyegeti a szervezett dolgozókat. A vasút erre úgy reagált, hogy - a jövőben elkerülendő a megalapozatlan vádakat - nem kívánja tudni, ki a szer­vezett dolgozó és nem kívánja levonni bérükből a szakszervezeti tagdíjat, és ezt tovább adni a szakszervezeteknek. A vasúti vezetés egyben megszűn­teié a szakszervezeteknek korábban nyújtott - a törvényeset tízszeresen is meghaladó - vállalati támogatást és munkaidő-kedvezményeket. Ezzel egyidejűleg beleegyezett a bérkövete­lésekbe. A vasúti átlagjövedelmek hússzo­rosát eddig zsebre vágó, luxusvilláikat építő szakszervezeti vezérkar saját ha­talmi tébolyának és hazudozásainak ges méregtelenítő, mederkotró munká­latokat. Ilyen áldatlan körülmények kö­zött tessék fölmérni a ciánokozta ká­rokat... Amikor a mérgezett Tisza elérte Jugoszlávia területét, a szerbek azon­nal kártérítést követeltek. Román ille­tékesek kijelentették, hogy Románia sem Magyarországnak, sem Jugoszlá­viának nem fog kártéírtést fizetni, mi­vel a két szomszédos országgal olyan kétoldalú megállapodásokat kötött a határmenti vizekről, amelyek csak tá­jékoztatási kötelezettséget írnak elő, kártérítést azonban nem. Ennek a román kijelentésnek hazai, aktuál-politikai jelntése is van. A tiszai mérgezés harmadik hetében ugyanis a szocialista-szabaddemokrata ellenzék - arra hivatkozva, hogy a környezet­védelmi miniszter szerintük késle­kedve intézkedett a haltetemek össze­gyűjtésében - a miniszter leváltását kö­vetelte. Kik is követelték ezt? Azok, akik ama bizonyos, sok hiányosságtól ter­helt alapszerződésből kihagyatták a ha­tármenti vizekre, környezetvédelemre vonatkozó javaslatokat! Nos, ezek most zajongva másokra mutogatnak! Igen, ők a valódi méregkeverők! foglya lett. Nem számított arra, hogy érdekvédelmen kívüli jogok - mint a privatizációba való beleszólás, a szak­­szervezeti funkcionáriusok törvény adtajogon felüli munkaidő-kedvezmé­nyei és juttatásai, a tagdíjlevonás módja - nem képezhetik sztrájk célját. A sztrájk utolsó napja emiatt bírósági ítélet szerint is törvénytelen volt, hiszen a bérköveteléseket a munkaadók már teljesítették és csak a vezetők előjoga­iért állt a munka. Zavarban voltak a külföldi szak­­szervezetek is, akik korábban vádként fogalmazták meg a szervezett dolgo­zók nyilvántartását - azaz most nem követelhették a szakszervezeti tagdíjak munkaadói levonását. Tudni kell azt, hogy Magyarorszá­gon a Kádár-korban kötelező volt a szakszervezeti tagság, és a legtöbb dol­gozó megszokásból - és a veszekedé­sek elkerülése miatt - mindmáig hagy­ta béréből levonni a tagdíjat. De ha nem a munkaadó vonja le, hanem neki kell fizetnie? Nos, akkor rögtön elgon­dolkodik az ember a szakszervezeti tagságának az értelmén! Több jel szerint nem volt önzetlen a külföldi szakszervezetek sztrájkala­pot támogató anyagi juttatása sem. Hi­szen minél nagyobbak lesznek a ma­gyar vasút sztrájk miatti veszteségei, annál nagyobb eséllyel vásárolhatnak meg Magyarországon jövedelmező va­sútvonalakat külföldiek - és válik ezál­tal is biztosabbá az ottani szakszerve­zetek munkahelye. Bizonytalanná az itteniek helyzete válik. Ahogyan említettem, óvatosnak kell lennünk. A posztkommunista tá­bor korábban nyíltan is megtette az or­szág érdekeit sértő vagyoneladásait - de a másik oldal sem makulátlan! Is­mét felfelé szökik az olajár a világpia­con - azaz javul a vasúti szállítás po­zíciója a közútival szemben. Más országokban újraépítik a ko­rábban felszámolt vasúti vonalakat - nálunk valakik leépíteni akarnak. Ma­gyarország olcsó mezőgazdasági ter­mékei vasúton jutnak el legkedvezőbb áron Nyugat-Európába, azaz felettébb gyanúsak azok a menedzsmenti javas­latok, amelyek szerint még az Európai Unióba való belépés előtt szüntessük meg a vidéki szárnyvonalainkat, mert azok nem felelnek meg az uniós szab­ványoknak! Minden jel szerint vannak, akik nyíltan, durvább eszközök igénybevé­telével, vannak akik rejtve, finom ér­vekkel pályáznak az ország testét bo­rító érhálózat megszerzésére. Az elmúlt hetekben vesztett a rossz oldal, da vajon győzött-e a jó? c---------------------------------------------------------------------------------------------------\ Tisztelt Miniszterelnök Úr, Tisztelt Miniszter Úr, Tisztelt Országgyűlési Kép­viselők! Az Alkotmánybíróság 20/B/1993. számú határozatával kötelezte az Or­szággyűlést az abortusztörvény „válságindikátió”-jának és a válságterhessé­gek esetén követendő eljárásnak az újraalkotására. A mai magyar gyakorlat súlyosan alkotmánysértő és szembeszáll a jogál­lami gyakorlattal, mely a fogamzástól valóságosan védi a magzati életet. Ép­pen ezért élesen alkotmányellenesek és a közvéleményt félrevezetők Pusztai Erzsébet államtitkár kijelentései, mely szerint a jelenlegi törvény „alapvetően jó”, „változtatásra lényegében nem szorul”. Mindezek alapján kérjük - sőt a mai katasztrofális helyzetben követeljük a felelős politikusoktól a következőket:- Szűnjön meg a pártállamtól örökölt állami keretek között folyó népirtás.- A magyar egészségügy vezetői között nincs helye annak, aki az anyagi­lag érdekelt, 5.200.000 legális abortuszt végrehajtó abortőrök érdekképvise­lője. Szűnjön meg a legális abortuszhoz kapcsolódó minden anyagi érdekelt­ség, szűnjön meg a virágzó magyar abortuszipar. A magyar orvosvezetés és a szülés-nőgyógyász orvosok tartsák be a nemzetközi és hazai etikai rendet, kö­vessék az alkotmányos gyakorlatot. Az abortuszkérdés nem orvosi belügy, ha­nem rendkívül súlyos komplex társadalmi, erkölcsi-jogi probléma.- Kérjük, olvassák el az Akotmánybíróság határozatát; ennek nyomán a rendszerváltozás 10 évében jogállami példák nyomán alkossanak olyan tör­vényt, mely alkotmányosan és valóságosan védi a fogamzástól létező emberi életet.- Nyugat-európai példák nyomán a válsághelyzetben lévő nők 30%-nak gyermeke megmenthető egy hatékony válságtanácsadás során. MENTSENEK MEG ÉVENTE 20.000 EMBERI ÉLETEtT Miután az 1992-es Országgyűlés alkotmányellenes, a nyugat-európai gya­korlattal szembenálló törvényt alkotott, a ma felelős politikusainak megkerül­hetetlen feladata az alkotmányos rend megteremtése e területen az Alkotmány­­bíróság döntése szerint. Százak Tanácsa V______________________________________________________________/ Egy ország lett a vesztes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents