Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
fflmoügjacpBams cdtf GDd® ®7©©G ffl®mg[7®Bs dHD CD cd cd □ dl ® m G XVIII. évfolyam, 3. szám 2000. március A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 /-----------------------1----------------------\ CZEGO ZOLTÁN Petőfi monarchiájáról Úgy hírlik világhuzatos kis hazánkban, hogy Kazahsztánból sikerült hazatelepednie egy évtizedek óta ott élő magyar családnak. Hogy mit keresnek ott is a magyarok? Lehet, hogy a bibliai jóslat a szétszóratásról nem is a köztiszteletre nagyon is pályázó zsidókra, hanem a legalább annyi szenvedésre és üldöztetésre kiszemelt magyarokra vonatkozik. 1991-ben Zánkán ismertem meg egy kazahsztáni magyar csoportot: nem tudtak magyarul. Olga Feketének hívták az egyik kamaszlányt, egy szót sem ismert abból a nyelvből, melyet nemzete nyelvének vallott... Még a 48-as forradalom idején röppent föl, együtt az égő ország füstjével a legenda, hogy a forradalmat leverő oroszok sok magyart hurcoltak Szibériába. Aztán az első, majd a második világháború valósággá váltotta mindazt; magyarok ezrei maradtak el. Ezért kutakodik évtizedek óta fejemben a gondolat, hogy élt, él ott egy Petőfi, megismerte az Ural hegységen túli magyari rokonságot, és 1867-ben, az itthoni kiegyezés ellenében egy csokorba s hazába akarván gyűjteni a chanti, mansi és a többi ősrokonokat, megszervezte az Osztyák-Magyar Monarchiát Ázsiában... Eközben manapság újabb és újabb alapítások, telepítések történnek honunkban, de arra aligha számított Petőfi a maga osztyák-magyarságában, hogy a kínaiak özönlik el Magyarországot, valóságos áradatosan. Eközben a Szabad Demokraták Szövetsége névre figyelmet kérő és egyre kevesebbet kapó magyar nép- és országellenes párt itt, a jó meleg védelmet nyújtó áldemokráciában országszerte aláírásokat gyűjt, népszavazást, hogy szüntessék meg Magyarországon a rendszeres sorkatonaságot. „Sorkatonaság: oszolj! Szüntessük meg a kötelező sorozást!” Nehéz elképzelnünk, hogy ismét került egy Linder Béla névvel lefegyverző párt, és akár az a sátán az ország nagy bajában, mikor cseh, szerb, román csapatok martalócai rabolták és gyilkolták 1918-ban, 19- ben a népet, az SZDSZ nem akar katonát látni, mármint magyart! Jöjjenek a zsoldosok, akiknek bárki parancsolhat, és nem kell fölesküdniük a föld, a nép, a korona megvédésére... Ha Petőfi Ázsiában létrehozta volna az Osztyák-Magyar Monarchiát, első dolga minden bizonnyal a honi hadsereg lett volna. Jönnek Kazahsztánból a magyarkák, hozzák az ázsiai híreket a vigasztalásunkra: még mindig jobb, még mindig szebb itt lenni a Kárpátmedencében, noha eltávolítva a Kárpátoktól s a szabad országrendezéstől. És igyekszünk itt eltitkolni előlük, hogy Európában még nincs egy ország, amelyben ilyen gyűlölettel viseltetnének a hazai pártok a szabadon választott kormány ellen, mint Magyarország. Az az igazság, hogy restelljük: itt a magyarra, a magyar kormányra a parlamentben vagy az út szélén, a budai Várban mindent rá lehet mondani, meg lehet taposni az Országház előtt a magyar zászlót, arra nincs büntető törvény. Most az a kívánság (demokráciánkban lehet!), hogy ne legyen magyar hadsereg. Ne legyen fegyver a magyar kezében. Mert ugyebár 1956-ban is ez volt a baj: a katonaság egy része a fölkelő nép mellé állott. S milyen nagy patália lett abból, szegény sokaktól ma is siratott Kádár János alig tudta helyrehozni a dolgot sokszáz kivégzéssel, sokezer bebörtönzéssel. Jelenleg úgy állunk, hogy az egykori Csehszlovákiában még ma is érvényes az a Benes-törvény, mely megfosztotta a magyarságot szülőföldjén az állampolgárságától, kitelepítették százezerszám őket, vagyon- és hontalan maradtak. Mi nem szólunk ebben az ügyben. De hát itt van az újabb „ügy”, a szomszédos baráti Szlovákiában, mely magyar földön létesült. Minden áron és minden hazai törvény támogatásával Zsolnán emléktáblát akarnak állítani Tisonak, aki a zsidók, magyarok gyűlöletében versengett a legvadabb szerbekkel, románokkal. Az ő lelkén szárad 70 ezer, mások szerint 120 ezer zsidó meggyilkolása a frissen kikiáltott független és legelső Hitler-csatlós, fasiszta Szlovákiában. Figyelem a világot magam körül. Bécsben, Ausztria városaiban hetek óta szakadatlanul folyik a tüntetéssorozat Haider és az ő Szabadság Pártja ellen, mert az bejutott a nép akaratából a kormányba. Talán izraeli pénzen, talán az otthoni konyhakiadások rovására, Európa sok nyugati országából seregeinek tüntetni az ellen, hogy ilyen kormány létesült Ausztriában. Na, a világra tekintve, arra is figyelmesnek kell lennünk, hogy a zsidókat százezerszám gyilkoló Tisonak emléktáblát állítván, mit kap a fejére Szlovákia Izraeltől. Hát semmit. Mert Szlovákia nem tét a zsidóság számára. Az nincs kiválasztva. Az Európai Unió, és a nyugati országok, abban az egyik legkiválasztottabb Magyarország, az már igen. Azt vasmarokkal kell szorítani Tel Aviv rendelkezésére. Szeretném, ha Tisó emléktábláját nem koszorúzná Göncz Árpád köztársasági elnök. Szeretném, ha el tudnám tagadni mindezeket a hazajövő kazahsztáni magyarok elől. Szeretném, ha nem úgy fogadnák itthon őket, mint az erdélyi magyarokat, hanem legalább úgy, mint a kínaiak sokezreit. Gazdag ország vagyunk még mindig, hiszen egész Dunát lophattak el tőlünk a szlovákok. Most pedig a románok meggyilkolták a Tiszát a szemünk láttára. Mégis - hátha eljön a nagy Osztyák-Magyar Monarchia? V______________________________________/ MÁRCIUS Petőfi Sándor (Puskás Sándor szobra, bronz) Amit adtál, abból semmi sincs elveszve. Firól fira szállsz Te, mint egy örök eszme. (Arany János) Kimondani mindent nem lehet. Nincs az a nyelv, mely jelképek, metaforák nélkül össze tudná foglalni népe egyetemes mondandóját és igényeit. A magyar nép számára március egyet jelent a szabadsággal és annak örök óhajaival. A nép számára a szabadság a létezés szükséglete, akár a táplálék, a víz, szerelem, utódnemzés. Minálunk a szabadsággal és annak örök márciusával egyet jelent egy költő, Petőfi Sándor neve. Ezért nem nehéz jelképek után kutakodnunk. Ráhivatkoznak félelmükben ilyenkor azok a félvállróli költők is, akik politikamentes költészetből élnek. Az emberi és magyari végre-szabadságot esengőké Március, Petőfivel és a magyar- meg világszabadsággal egyetemben. Mert akik a torokszorító nagy igazságokat megértették és azokat megtartani igyekeznek házi és honi miheztartás végett, bizony mondom néktek, megmaradnak azok az emberek és nemzetek között, emelt fővel. BORBÉLY ZSOLT ATTILA Választás vagy tisztújítás A minap ért véget a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) „kisparlamentjének” a belső választásokkal foglalkozó ülése. Azon nem sikerült elfogadni teljes egészében a belső választások módszertanát szabályozó dokumentumot, de a körvonalak már eléggé egyértelműek. Azt világosan látni, hogy bár a félig elkészült szabályrendszer megengedően fogalmaz, tehát bármely megyében lehet közvetlen választást tartani, a helyi szervezetek többsége az úgynevezett elektoros módszert fogja alkalmazni. Akkor viszont legfeljebb SZKT-tisztújításról (Szövetségi Képviselők Tanácsa) beszélhetünk. S eljutottunk a címben foglalt - s immáron eldöntött - dilemmához, melyet nem más, mint az RMDSZ mindvégig Markó Bélát támogató ügyvezető elnöke, Takács Csaba fogalmazott meg, éppenséggel arra utalva, hogy amennyiben lemondunk az „erdélyi magyar parlament” választásának közvetlenségéről, legfeljebb a testület (Szövetségi Képviselők Tanácsa, rövidítve SZKT) tisztújításáról beszélhetünk. Mint kiderült, a Szövetség második emberének politikai súlya ezúttal sem volt elegendő ahhoz, hogy a fősodor ellenállását leküzdje. (Látványos kudarc 1996 nyarán érte még az ügyvzető elnökséget, mikor az kidolgozott egy igen alapos elemzést a saját RMDSZ-elnökjelölt indításának előnyeiről és hátrányairól, azzal a konklúzióval, hogy e lépés inkább káros volna, mint hasznos. A tragikomikus elemektől nem mentes, de a magyarságnak mindenképpen nagy kárt okozó neptuni tárgyaláson részt vett Frunda György várható pajzsra-emelésének lázában égő RMDSZ-derékhad leseperte az érveket és nagy többséggel szavazta meg mind a saját elnökjelölt indításának tervét, mind Frunda György jelöltségét.) Taktikai hibát is elkövetett az Ügyvezető Elnökség, mely ahelyett, hogy a választások közvetlenségét eleve adott feltételnek tekintette volna s a megyei szervezetekkel a hogyanról tárgyalt volna, egyfajta közvélemény-kutatást tartott: kikérte a megyék véleményét arról, hogy úgynevezett elektoros avagy közvetlen választást óhajtanake. S láss csodát, az „elektoros” módszer nagy többséget nyert. Ennek persze két oka van. A megyék úgy vélhették, (s a később a döntéshozó testület elé került tervezetben ez így is szerepelt, csak később módosult), hogy az elektorok kiválasztásának módját ők maguk határozhatják meg, így ez egyszerrejelent fáradság- és költségkímélést valamint a saját hatalmuk átmentését. De ahhoz, hogy az egész belső választási problémakomplexum jelentőségét érzékelhessük, a kérdést a maga történetiségében kell megvizsgálnunk, vagyis vissza kell térnünk az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatig. Ekkor nyilvánította ki ugyanis az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének két kongresszus közötti (akkori) legfelső döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa az erdélyi magyarság belső önrendelkezési igényét s fogalmazta meg ezen alapuló autonómiakövetelését. A Kolozsvári Nyilatkozat állt a Szövetség belső önépítkezési elképzelésének 1993. januári átszabása mögött: a belső önrendelkezés volt az elvi alapzat, melyre az állammodellt mintázó szervezeti keretek, az alsóháznak megfelelő SZKT, a felsőház analógiáját jelentő Szövetségi Egyeztető Tanács, a kormánynak megfelelően létrehozott ügyvezető elnökség valamint a bírósági hierarchiát helyettesítő bizottsági rendszer épült. (Folytatás a 4. oldalon) Egyházak arca Tőkés László visszaemlékezését hallgatva a temesvári forradalom eseményeiről, ismerős kép rajzolódott elénk. Ott a kétségbeesettek tisztaságval és a nincstelenek elszántságával indult a megmozdulás, kiengedve a palackból azt a reménységet, hogy - győzelem esetén - orvosolhatóak lesznek a népi nyomorúságok. Ha a tiszta forradalom egy érdekcsoport kiváltságaként sutban marad, az azt jelenti az erdélyi magyarság számára, hogy a szülőföldjükön való megmaradás esélye csökken, az asszimilálódás vagy emigrálás esélye viszont tovább nő. Erdélyben a tényleges demokratizálódás egyúttal magyar nemzeti ügy is. A volt szocialista országok más változatokban, de hasonló alaphelyzettel találják szembe magukat. Hasonlóképpen a magyar keresztyénség történelmi egyházainak állapota országonként, felekezetenként sok részletben eltér egymástól, de az alaphelyzet tekintetében, valamennyi ugyanabban a cipőben jár. Történelmi egyházakon kifejezetten a magyar keretyénség egyházait értem. Úgy vélem, hogy ezzel a kifejezéssel jogosan csak őket illethetjük. A társadalom egészének vajúdása alól, melyet a posztkommunista korszakában él át, nem vonhatják ki magukat az egyházak sem. Azoknak sok arca van. Az egyik - amelyről a legkevesebbet beszélünk - a posztkommunista profil. Pedig ajánlatos lett volna eddig is, minél szélesebb körben tárgyalni a kérdéskört a mielőbbi megoldás reményében. Ezért próbáljuk az alábbiakban vázolni: - milyen a posztkommunista egyház ábrázata? A posztkommunista egyház bűnvallás nélküli egyház A világ fiai között találunk legalább néhányat, akik odaálltak azok elé, akiket elárultak és elmondták, hogy szánják, bánják bűntetteiket. Azonban - például a prominens egyházi vezetők között, akik pedig leginkább érintettek a diktatúra kiszolgálásban - ilyeneket hiába keresünk. Beszélnek ugyan bűnbánatról, de sohasem egyes szám első személyben, s nem nevezik néven saját bűntetteiket, s főleg nem mondják ki azok előtt, akiknek ártottak velük. Mivel nincs szégyenérzetük, nem utálják meg és nem tagadják meg bűneiket, s - amennyiben rajtuk áll - másokat sem engednek bűneikből megtisztulni, felszabadulni. Hamisításokkal, csúsztatásokkal igazolják magukat és a személyes, konkrét, nyilvános bűnbánat nélkül elnyerhető bűnbocsánat gyakorlatával, bűnbe viszik a rájuk bízottakat. Pedig a miként ’ hit nélkül lehetetlen Istennek tetszem ’(Zsidókhoz írt levél: 11,6.), akként bűnbánat és bűnvallás nélkül sem vezet út az élő Isten közösségébe. Következésképpen a posztkommunista egyház élő kegyesség nélküli egyház. Az a bűnmegvallás, mely 2000 éven át hozzátartozott a keresztyének hitgyakorlatához, nem választható el a megtérés, újjászületés, megigazulás, megszentelődés lelki történéseitől. (Folytatás a 9. oldalon) 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI
