Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-11-01 / 11. szám

1999. november

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

11. oldal

(Folytatás az 1. oldalról)

Utunk első része nyugodtan telt. A vasúti jegyekkel, valamint a személyazonosságot igazoló iratokkal kapcsolatos formaságokat Varga Béla intézte. A jegykezelők és a csendőrök vigyázzba vágták magukat előtte, amikor felmutatta képviselői igazolványát. Mert Varga Béla plébános úr a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője volt a magyar parlamentben.

Ahogy a papok szoktak egymás között, sokat és halkan beszélgettünk a vonaton. O a maga valóságos történetét mesélte, én azonban külön ehhez a futárjárathoz kitalált mesét adtam elő. Ez teljes mértékben érthető volt, hiszen biztonságom érdekében nem volt szabad megmondanom valódi nevemet. így hát Henryk Strassburgerként, a Sikorski kormány pénzügyminiszterének fiaként mutatkoztam be, aki Lengyelországból jutott ide, és most az apjához igyekszik.

Varga Béla paraszti bölcsességéről ismert édesapjáról mesélt, nagy szeretettel emlegette egyszerű, falusi asszony édesanyját, testvéreit. Végül elkezdett részletesen mesélni Andor öccséről, aki szintén pap volt, és akinek útlevelébe ügyesen beragasztották az én fényképemet. Én természetesen az indulás előtt minden fontos életrajzi adatát betanultam, miszerint Börcsön születtem, ide és idejártam iskolában, ezen és ezen a napon szenteltek pappá. Varga Béla mosolyogva nyugtázta vizsgámat. Az általam idézett összes adat pontos volt.

Később Lengyelországról és a lengyelekről kezdtünk beszélgetni. Varga plébános úr beszélt a lengyel királyról, Báthoryról, Bem és Dembinszky tábornokokról, a Petőfi költészetében fellelhető lengyel utalásokról, végül mérhetetlen szerénységgel a maga tevékenységéről, arról, hogy milyen nyílt vagy földalatti módszerekkel segített a lengyel menekültek százain. Mindezekkel már tisztában voltam, hiszen budapesti gondviselőm tanácsára elmentem Balatonboglárra, hogy utazásunk előtt legalább látásból megismerhessem Varga Bélát. Voltam néhány általa celebrált misén, hallgattam szentbeszédeit. De erről most egy szót sem szólhattam. Utitársam arról sem tudhatott, hogy a balatonboglári lengyel gimnáziumba jár a menyasszonyom, Ewa, aki rengeteget mesélt Varga Béla tevékenységéről. Ewa egyébként személyesen ismerte Varga plébános urat és jó néhány ügybe be is volt avatva, mivel hamar megtanult magyarul, és a plébánián több alkalommal töltötte be a tolmács szerepét, amikor a lengyel ügyekről esett szó. Tőle tehát már tudtam, hogy milyen nagyszerű ember Varga Béla. A kötelező titoktartás nem csak egy irányba működött, így hát Ewa nem tudta, valójában milyen célból is érkeztem Balatonboglárra, s meg volt győződve arról, hogy kizárólag a szerelem vezérelt hozzá, s csupán ezért töltöttem néhány napot a Balaton mellett.

Varga Béla sem ismerhette addigi tevékenységemet, melynek eredményeképpen engem bíztak meg e különösen felelősségteljes feladattal. Mindjárt 1939 szeptemberében futár lettem a Lwów- Budapest közötti útvonalon, később eljutottam Franciaországba, Sikorski tábornok akkor alakult egységéhez. Egy angol hajó fedélzetén szó szerint az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnöm Franciaországból, a breton partokról Plymouth-ba. Angliában elvégeztem a hadapródiskolát és egy, amolyan diverzáns-kiképző tanfolyamot. A futárszolgálatra, illetve a lengyelországi összeköttetés fenntartására jelentkeztem önkéntesnek,, és 1941 decemberében ledobtak Lengyelországban. Most éppen felbecsülhetetlen értékű hazai információkkal utaztam visszafelé, Angliába. Mint később megtudtam, az auschwitzi megsemmisítésekről, a lengyelek és zsidók főkormányzóságbeli borzalmas szenvedéseiről szóló jelentések voltak ezek, továbbá beszámolók a lengyel földalatti mozgalmat gyengítő komoly politikai különbségekről, aztán diverziós tervek valamint a fiatalság titkos oktatásának programja. Ezekben az ügyekben a londoni központ sürgős döntésére volt szükség, egyúttal el kellett juttatni Londonba a hitleri bűnök bizonyítékait, amelyeket a világ továbbra sem akart elhinni.

Nem ez volt az első magyarországi utam. Ez alkalommal Szlovákián keresztül jöttem lengyel területről, s először kellett Budapestről Londonba mennem. Az eredeti terv szerint Budapestről Románián és Bulgárián keresztül kellett volna utaznom a semleges Törökországba a vasúti vagonok alatti búvóhelyek egyikében. De a lebukás veszélye

Hét határon át

fenyegetett, mert a Gestapo küldetésem nyomára bukkant, s így az előzőekben megállapított útvonalat el kellett vetni. Budapesti gondviselőmnek másikat kellett rögtönöznie, s így született a terv, miszerint a magyar összekötő segítségével, legális úton megyek Svájcba. Ez volt az egyetlen, egyben az utolsó lehetőség, mert a lengyelországi posta eljuttatása nem tűrt halasztást. Varga Béla plébános úr tehát hatalmas kockázatot vállalt. Korábban futáraink soha nem éltek hasonló módszerrel.

A magyar-horvát határon Varga Béla az idegesség legkisebbjeiét sem mutatva, a legnagyobb nyugalommal intézte az összes útlevél- és vámügyet. Amikor a határőrökkel beszélt és átnyújtotta útleveleinket, én a hálókocsi-fülke felső ágyán feküdtem, s azon izgultam, nehogy meghallják, milyen hangosan ver a szívem. Horvátország ebben az időben fasiszta, és a németek által teljes egészében ellenőrzött ország volt. Egyelőre minden sikeresen ment, de Zágrábban megszakadt az idill. A pályaudvaron már várt ránk egy emberünk, horvát egyenruhában, mert kapcsolatban állt az ottani szolgálatokkal. O értesítette magyarországi barátainkat, hogy az utazás első részében szerencsével jártunk. Számunkra azonban rossz hírei voltak. Le kellett szállnunk a vonatról, és egy szállodába kellett költöznünk. Az utazás úgy volt megtervezve, hogy ne érintkezzünk német szolgálatokkal, amelyek esetleg felismerhették volna személyemet, illetve lebukhattam volna a hamis útlevéllel.

így hát Zágrábból Olaszországon keresztül kellett utaznunk Svájcba. Kiderült azonban, hogy ezen az útvonalon a jugoszláv partizánok a levegőbe röpítettek egy hidat, s jó néhány nap eltelik, míg újra megindulhat rajta a közlekedés. Maradt még egy lehetőség: Ljubljanán, a Harmadik Birodalom területén keresztül. De ehhez német tranzit vízum beszerzésére lett volna szükség. Ott álltunk a dilemma előtt: hogyan tovább? Menjünk vissza Budapestre, vagy vállaljuk a legnagyobb kockázatot? Én határozottan s minden áron Londonba akartam jutni. És ekkor Varga Béla döntött, belépünk az oroszlán barlangjába. Nekem természetesen a legkevesebb jogom sem volt ezt a lépést elvárni tőle. Minek a nevében? Hogy valami Henryk Strassburger nevű kófic eljuthasson az apucijához? Varga Béla azonban nem habozott. „Kedves barátom, megpróbáljuk azt, ami lehetetlennek látszik. Németországon megyünk keresztül!”

Elmentünk mindketten a német követségre, és átutazó vízumot kértünk. Legelőször a német konzul hallgatott ki bennünket, majd átirányítottak a Gestapora. Ott másodszor is kihallgattak, de már sokkal részletesebben. Aztán futottunk a német fotográfushoz, aki a vízumokhoz szükséges fényképeket készítette. Varga Béla igen hosszan magyarázta a németeknek, hogy nagyon gyorsan Svájcba kell jutnunk, mert hát rám operáció vár, a hangszálaimat műtik, a magyar képviselői igazolványával hadonászott, és tettette, mennyire fel van háborodva a hídrobbantó partizánok miatt.

Két napig vártunk a válaszra. Nekem ez a két nap két évszázadnak tetszett. Tűkön ültem, és kétségbe voltam esve, hogy nincs fegyverem, mert akkor egyedül próbálnám átverekedni magam. Varga Béla imádkozott és minden nap misét celebrált a zágrábi székesegyházban. Én meg ministráltam neki. Buzgón imádkoztunk Szűz Máriához, Lengyelország és Magyarország patrónájához. Még a templomban is átéltem egy nyugtalan pillanatot, amikor felajánlották, hogy misézzek én is. De Béla atya odajött és megmentett. Végre hívattak a német követségre, s megkértek, hagyjuk ott útleveleinket, hogy beüthessék a vízumokat. A legidegfeszítőbb órák következtek. Mi lesz, ha rájönnek, hogy az én útlevelemben kicserélték a fényképet? Ha meg már nyomon vannak és tudják, ki vagyok, hogyan viselkedjek? Amikor végre visszakaptuk útleveleinket a vízumokkal, a bepecsételt hatalmas horogkeresztes sassal, nem hittünk a szemünknek. De ott állt fehéren, feketén: Érvényes a III. Birodalomhoz tartozó Szlovénián keresztül történő átutazásra. November 20-án este azonnal vonatra ültünk, és Szlovénián keresztül eljutottunk Olaszországba. KésőbbTrieszten, Velencén, Páduán és Veronán át egyre közelebb jutottunk Svájchoz. Milánóban, ahol a csatlakozásra vártunk, hatalmas bombatámadást éltünk át. De végül ezt is magunk mögött tudtuk. Másnap, amikor a vonat átment végre az olasz-svájci határon, térdre rogytunk, és imádkozni kezdtünk együtt. Később Varga Béla azt mondta: „Eddig a percig én ügyeltem rád, mostantól fogva te vigyázol énrám.”

Bemben azonnal fogadott bennünket a Lengyel Köztársaság nagykövete. Csodálkozott ugyan, hogy a két bejelentett magyarpap közül az egyik tiszta lengyelséggel szólalt meg, ráadásul lwówi akcentussal. Természetesen felfedtem, hogy valójában ki vagyok, és milyen segítségemre volt Varga Béla. A nagykövet kávét hozatott számunkra, s elnézést kért egy pillanatra. Biztosan ellenőrizni kívánta személyazonosságunkat. Rövidesen visszajött, és a kezembe nyomott két, Svájc egész területére érvényes, első osztályú vasúti szabadjegyet, valamint néhány ezer svájci frankot, s megkért, mutassak meg mindent Béla plébános úrnak, amit csak látni kíván. Hiszen kijár nekünk a pihenés az idegfeszítő utazás után. Betartottam a nagyövetnek tett ígéretemet. Jártunk Genfben, Lausanneban, Luzeme-ben, Davosban, s mindenütt a legjobb szállodákban vettünk ki szobát. Voltunk színházban és moziban. Különös érdeklődéssel néztük a filmhíradókat, a II. világháború frontjairól érkező átfogó tudósításokat. Mennyire mások voltak ezek, mint az UFA (német filmgyártó vállalat) hírhedt goebbelsi krónikái!

Rövidesen elérkezett a búcsúzás ideje. Kikísértem Varga Bélát a berni pályaudvarra. Egész úton ellentétes érzelmek viaskodtak bennem, megmondjam-e neki igazi nevemet vagy sem. Hiszen kalandos utazásunk alatt fogadott testvérből szinte valódi öccsévé váltam.

Széchenyi István egyik életrajzírója jegyzi: A kiváló hazafi jellemrajzának kontúrjait minden más tetténél leghívebben a Pestet Budával összekötő híd megépítésére tett erőfeszítései rajzolják meg. Mert - mint mondja - a hídverő embert minden esetben a jó szándék vezérli.

Környezetünk tárgyi világából talán a híd az, amelyet leggyakrabban illetünk a humánum alapvető sajátosságaival. Bizonyára azért, mert tárgyi valóságában is az emberséges magatartásra irányuló szándékunk alkotja meg. A híd az ellentétek feloldásának, a közeledésnek, baráti kézfogásnak, a jó szándéknak ajelképe. Jelképe mindannak, ami a Káin bélyegétől szabadulni vágyó ember legbensőbb indíttatása.

Szabó T. Attila, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerzőjének tanúsága szerint, a nyelvünkben legelőbb 1561- ben előforduló híd kifejezésünk a hit szóból származik. A hittel élő ember hidat épít, az istentelenek hidakat rombolnak.

Amikor Széchenyi István 1833-ban hazatér újabb, Andrássy Györggyel tett angliai körútjáról, amelyet egy Pestet Budával összekötő állandó híd megépítésének tanulmányozása végett tett, az útról készült bizottsági jelentésének végén megjegyzi: Számtalan dolog van, mi elválaszt, s csak kevés, mi összeköt. Ezen kevesek egyike a híd, amelynek két ellentétes oldalú pillére a jóravalóság és békességre való törekvés gondolatába van ágyazva.

Egy állandó híd megépítésének terve, amely Pestet és Budát összekötné, már korábban foglalkoztatta Széchenyit, s ennek érdekében kezdeményezésére 1832-ben meg is alakul a Pest-Buda Hídegylet, amelynek munkássága révén 1836-ban törvényben határozzák el a híd megépítését. A híd tervezésével az angol Tiemey William Clarkot, építésével ennek névrokonát,

A konspiráció szabályai azonban szigorúak voltak. Szomorúan álltam tehát a peronon, a vasúti kocsi ablakából pedig a fivérem mosolygott rám. Végül döntöttem, felfedem titkaim legalább egy kis részét, hogy saját magam előtt azért rendben legyek.

Összeszedtem az erőmet és elnézését kértem, amiért a személyemmel kapcsolatos részleteket nem mondtam el neki. Csak a keresztnevemet ámlom el. Nem Henryknek hívnak, a nevem... „Igen, tudom, Tadeusz a neved” - mondta Béla atya. Lábaim szó szerint a földbe gyökereztek. Ebben a percben a vonat elindult, de Varga Béla még hozzá tudta tenni: „Ne bánkódj, most már úgyis örökre testvérek maradunk.”

A háború alatt nem találkoztam többet Varga atyával. Csak később jutott tudomásomra, hogy milyen óriási szerepet töltött be a mi magyarországi ellenállási mozgalmunkban. így nála, a balatonboglári plébánián rejtőzködött hosszabb ideig a londoni emigráns lengyel kormány miniszterelnök-helyettesének fia, Marian Mikoaljczyk, aki Maria Hulewicz összekötő társaságában került a Lengyel Főkormányzóságból Magyarországra. Marian Mikoaljczykot üldözte a Gestapo, később Magyarországon már a német titkosszolgálat kereste, minthogy mérhetetlenül fontos személy lett volna egy esetleges politikai játékban, apja zsarolásában.

Az a módszer azonban, amellyel Varga Béla engem kísért Svájcba, már nem volt használható. A konspirációban általában soha nem folyamodnak kétszer ugyanahhoz a módszerhez. Felderítésünknek egy másik, Románián és Törökországon át vezető menekülési útvonalat kellett kidolgoznia és ellenőriznie. A fiatal Mikolajczyk ez idő alatt, mintegy három hónapon keresztül a bogiári plébánián tartózkodott. Szintén Varga Béla volt az, aki megszervezte Edmund Fietowicz utazását Budapestről Londonba, és

az ugyancsak angol Clark Adamot bízták meg.

Az építési munkálatokat 1839- ben kezdték el, és 1842. augusztus

24-én ünnepélyes keretek között lerakták az alapkövet.

Kossuth Lajos javaslatára a hidat Széchenyi Istvánról nevezték el.

A még csak készülő híd deszka pallóin az első kocsi 1849. január 1- jén haladt át, amikor a koronát menekítették Budáról Debrecenbe. 1849. május 21-én az osztrák katonaság megkísérelte felrobbantani a majdnem kész hidat - eredménytelenül. Ugyanez év júliusában a visszavonuló honvédség Clark Adam kérlelésére és tanácsára végül eltekintett a híd felrobbantásától, és csak részleges rongálást hajtott végre, amely könnyen javítható volt.

A Széchenyi-hidat 1849. november 20-án adták át a forgalomnak. A három nyílású híd két parti oszlopon és két diadalíves mederpilléren nyugszik. Középső nyílása 202 méter. Eredeti hossza 375 méter. A kőpillérek tetején áthúzott óriás láncokra függesztették a híd pályatestét. A láncok végei a partokon mélyen a föld alatt létesített lánckamrában vannak lehorgonyozva. A hidat díszítő kőoroszlánokat Marschalkó János dívissza. És mindezt olyan helyzetben, amikor a német elhárítás a sarkunkban volt, és azt, aki együttműködött velünk, könnyen falhoz állíthatták.

A sors úgy hozta, hogy Béla atya még egyszer a segítségemre sietett. Valójában nem is az enyémre, hanem a menyasszonyoméra, Ewáéra, aki a háború után a feleségem lett. A magyarországi német megszállás után Ewa Budapestre került. 1944. november 4-én éppen akkor ment át villamossal a Margit hídon, amikor a németek felrobbantották azt. Ewát, más utasokkal együtt, súlyos állapotban a Rókus kórházba szállították. Három hét után kihozták őt magyar barátaink, hogy elkerülje esetleges letartóztatását. Budapesten ekkor már a nyilaskeresztesek voltak hatalmon, s véres dolgok történtek. Ewa a barátainknál élte át Budapest ostromát, nehezen jött rendbe. S lám, milyen a Gondviselés, 1945 tavaszán összehozta őt Varga Bélával. Ettől a pillanattól kezdve véget ért minden gondja. Varga atya arra a következtetésre jutott, hogy ha már egyszer én lettem az öccse, akkor Ewa természetesen a húga. Azonnal elhelyezte egy kolostorban, ahol Ewa teljesen visszanyerte erejét, és néhány hónap múlva visszatérhetett Lengyelországba.

A háború után legelőszőr Párizsban találkoztam Varga Bélával, ahová ő mint a Magyar Nemzeti Bizottság küldötte érkezett a béketárgyalásokra. Varga Béla ez idő tájt igen fontos szerepet vállalt az újjászülető Magyarország politikai életében. Mondanom sem kell, milyen öröm és megindultság kísérte találkozásunkat. Szinte éjjel-nappal beszélgettünk. A későbbi években, amikor Varga Béla az Egyesült Államokba emigrált és New York-ban telepedett le, rendszeresen meglátogattam, amikor ott jártam. Mihelyt megérkeztem, első utam mindig a lengyelek nagy barátjához s a mi kétszeres megmentőnkhöz vezetett.

Józsa Péter fordítása

Balatonbogláregykori plébánosára, a kisgazdapárti képviselőre, Varga Bélára emlékeztek halálának negyedik évfordulója alkalmából 1999. október 29-én a Balaton-parti település római katolikus templomának kriptájában.

szítőszobrász alkotta 1852-ben. Megépítésének idején ez volt a világon az első acél felhasználásával épült híd, Európában pedig a legnagyobb és legszebb ilyen jellegű építmény.

A híd azóta kétszer pusztult el, először 1913-15 között építik újjá s ennek során a vasszerkezet súlyát is növelik. 1945. január 17-én éjszakaa németek ismét felrobbantották. Újjáépítését Sávoly Pál hídmérnök tervei alapján végezték. Első felavatásának századik évfordulóján, 1949. november 21-én adták át újból a forgalomnak. Újjáépítőjének vallomása szerint: „a híd a legszebb a világon, összeköti a partokat a vizek, völgyek fölött, az embereket az emberi szakadékok fölött.”

Amikor jóravalóság munkál az emberekben, jelképes és valóságos hidakat építenek. Amikor az ellenségeskedés gonosz indulata borítja el agyukat, lerombolj ák a partok s az emberi szakadékok fölé emelt hidakat.

Idén ünnepeljük a Lánchíd fennállásának százötvenedik évfordulóját. De ünneplésünk közepette sem válhatunk annyira önfeledtekké, hogy ne gondoljunk szomorú lélekkel a Vajdaság lebombázott hídjaira. (PT.)

Másfél száz éves a Széchenyi-lánchíd