Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. november BEKE GYÖRGY Magyar drámák városa - Arad I. rész „Régóta érzem, hogy Aradot valami külső végzetszerűség helyezte oda, ahol van. Mintha vele nem a történés logikája, az alkotó tényezők tudatos összjátéka pepecselt volna, hanem az óriás erők különös szeszélye. Akár a Nagy Magyar Alföld, Budapest, Nagyvárad, Temesvár felől közeledünk fel, akár a hűvös és rejtélyes Erdély felől ereszkedünk le hozzá, valami furcsa, nyomasztó hangulatunk támad.” így jellemezte a Maros-parti várost 1930-ban az Erdélyi Helikonban Rrenner Miklós, az erdélyi magyar újságírás legendás hírű Spectatora, aki ugyan nem Aradon született, hanem a felvidéki Garamberzencén, de ebben a városban tanárkodott hosszú éveken át, míg el nem költözött Kolozsvárra. Zseniálisan megérezte és megírta Arad jellegét, lelkületét, tragikumát. Igen, mintha ennek a városnak csak a dráma, a fájdalom, a kereszthordozás jutott volna az ezer esztendős magyar történelemből. Miként Kossuth Lajos írta volt róla: „Az ősök keresztet írtak az állam címerébe; Arad pedig a magyar Golgota.” A nemzeti Golgota hasonlatát sugallja minden magyarnak az, hogy itt ér véget százötven évvel ezelőtt történelmünk egyik legnagyobb kísérlete, a 48- as forradalom és szabadságharc. Felmérések igazolják, hogy minden magyar vidéken, a Dunántúlon éppen úgy, mint a Székelyföldön, Komáromban vagy Kishegyesen a népi emlékezet legnagyobb erővel a szabadságharc élményét őrizte meg. A nép leikébe írt történelem ez. És itt törik le a zászló, Aradhoz fűződik a fegyverletétel - Világos nagyon közel esik ide -, az aradi vár sáncában végzik ki a tizenhárom tábornokot, ez teszi a várost a bukás, de egyben a felemelt fej, a nemzeti öntudat és áldozatkészség jelképévé. Olyan erős kötésünk itt a szabadságharchoz, hogy az 1849-es tragédia szinte elfödi a város történelmét, amely a magyar drámák valóságos láncolata. Egy-egy megrázó esemény, mint az idei október 6-i gyásznap váratlan és rendhagyó román meggyalázása juttatja eszünkbe, hívja elő a múltból ezt a tragikus aradi magyar sorsot. Véres országgyűlés Orod-Arad első történelmi szereplése: máig megrázó nemzeti dráma. Második Béla, vagy Vak Béla király 1131-ben ide hívta össze az országos gyűlést. Ezen kötelesek voltak megjelenni a magyar főurak mind, azok is akik kisebb vagy nagyobb mértékben vétkesek abban, hogy 1115 körül, hatéves korában Bélát az uralkodó, Könyves Kálmán parancsára megvakították. A főurak abban bíztak, hogy II. Béla, immár megkoronázott uralkodó, megbocsátott neki; egyébként sem tehették volna meg, hogy a királyi hívásra ne válaszoljanak. A fiatal vak király felesége, Ilona, a szerb nagyzsupán, I. Uras lánya azonban bosszút forralt férje megcsonkítói ellen. Hatvannyolc főurat helyben felkoncoltatott, noha a király kérlelte, hogy felesége ne álljon bosszút rajtuk, benne már nem él harag irántuk. A szerb asszony megbüntette a kisebb vétkeseket is, életfogytig tartó börtönbe záratta őket, családjukat száműzte, vagyonukat elkobozta. Ezzel a véres országgyűléssel lépett be Arad a magyar történelembe. A mészárlás négy és fél évszázad múltán is élénken élt a magyar történelmi tudatban; Heltai Gáspár, a XVI. század jelentős prózaírója az aradi leszámolást bőven taglalja a Krónika az magyaroknak dolgairól című, 1574-ben írt könyvében. Magyar történészek több ízben vitáztak az esemény fölött: mikor is történt tulajdonképpen? Közvetlenül II. Béla megkoronázása után? A krónikának arra a kitételére támaszkodva, hogy a király négy fia kíséretében jelent meg az országgyűlésen, Benkő Elek nem közvetlenül a koronázás utánra, hanem későbbi időre teszi a történteket. Árnyalhatja a király jellemképét a vidék történelmében járatos Márki Sándor felvetése, hogy II. Béla a frissen alapított aradi prépostságban kívánt végső nyugovóra térni. Itt érezte igazán hatalma teljében magát, az iszonyú bosszú színterén, vagy ellenkezőleg, vezekelni akart azzal, hogy sírhelyét megosztja a kivégzett főurak temetőjével? Heltai Gáspár szövege talán erre vall, hiszen szerinte a király megpróbálta csillapítani a bosszúálló királynét. Bélát végül nem Aradon, hanem a magyar királyok hagyományos temetkezési helyén, Székesfehérváron helyezték örök nyugovóra. Egészen más jellegű némely román történész állítása a véres aradi országgyűlésről. Vannak egészen meghökkentő vélekedések is erről. Mircea Rusu, aki munkáiban leggyakrabban az erdélyi várak históriájával foglalkozik, Arad váráról szóló, 1980-ban megjelent könyvében nem többet és nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a véres aradi országgyűlésen nem magyar főurak két tábora került szembe egymással, hanem a katolikus magyar király gyilkoltatta halomra Maros-vidék ortodox román urait! Ez a „vakmerő” állítás kitérőt kíván meg. Első adatok a szlávok érkezéséről maradtak fenn: ők a XIV. szzadban jelentek meg ezen a vidéken, pontosabban Lippa környékén. Róluk Küküllei János krónikás tesz említést. Ezzel a szláv betelepítéssel függhetett össze ferences kolostor alapítása 1325-ben Lippán, az új lakosság megtérítésére, illetve lelki gondozására. „Románokra utaló adattal először szintén Arad megye keleti hegyvidékén, a Telegdiek Szád és Kapu közötti uradalmának 1337. évi birtokfelsorolásában találkozunk: az akkor megörökített Caprewar helynév biztosan románból eredeztethető, miként egy korai kenéz emlékét őrizte meg a közeli Kereszténykenézháza falu 1340-ben oklevélbe foglalt neve is” - írja Benkő Elek. A különbség az aradi országgyűlés és a románság első, elszórt jelentkezése között ezen a vidéken - csekély két évszázad! Tudjuk, hogy a hivatalos román történelem-szemlélet a diktatúra időszakában (gyakran ma is) úgy tekint vissza a hajdani történelmi időkre, hogy mivel jelenleg nyomasztó román többség uralja az aradi tájat, a Székelyföldön és a Partiumon kívül az egész mai Erdélyt -, román lakosság, sőt, egyenesen román többség volt itt akkor is, évezredünk elején. Sajátságos logika! MirceaRusu dolgozata 1980-ban jelent meg. Más szövegekkel akkor talán meg sem jelenhetett volna. Ha belemegyünk ebbe a képtelen „játékba”, vagyis elfogadjuk a Rusu nevével jelzett feltételezéseket, mint valós történelmi tényeket, akkor ez egész sor nevetséges kérdéshez vezet el. így: Ezek szerint román főurak vakították meg, Kálmán király parancsára, a gyermek Bélát? Ilyen döntő szerepet játszottak a korabeli magyar állami életben a románok? Tehát: a 68 főrend lemészárlása nem is bosszúállás volt, hanem - mai kifejezéssel élve - egyféle „etnikai tisztogatás”, amelynek során Aradon nyugati keresztények gyilkoltak halomra keleti keresztényeket, katolikusok ortodoxokat, magyarok románokat! Éppen Ilona királyné adott volna parancsot ilyen kegyetlen leszámolásra hittestvérei, az ortodoxok ellen? Megátalkodott hittagadó lett volna Uros szerb nagyzsupán leánya? Ilyen vérszomjasok voltak a korai magyar katolikus királyok, ha bizánci, görög keresztényekkel kerültek szembe? Lélegzetelállító hamisítások. Ebben a tükörben már nem is meglepő, hogy a Szabadság-szobor aradi „kiszabadítása” és jogaiba helyezése kapcsán a román nacionalista politikusok és újságok kórusban harsogták, hogy a tizenhárom mártír tábornok közönséges gyilkos volt, akik román vért ontottak; az emléküket sem lehet megtűrni Romániában! Mélyen gyökerező „hódítás” Ezeken a téreken, a Maros völgyében, illetve a Bánságban bukott el Dózsa György forradalma 1514-ben. Ceglédről délnek indult a paraszti had, Dózsa ösztönösen N ándorfehérvár felé tartott, egykori katonáskodásának várába. Előbb Szegedet akarta bevenni, de a Tisza-parti város nem hódolt meg a keresztesek előtt. Dózsa ekkor seregét Aradnak fordítja. Nagylakot győzelmesen beveszik. Apátfalva véres megtorlások színtere. Dózsa további hadi célja Arad, illetve még fennebb a Maros mentén Lippa és Sólymos vára. Mind a kettő jelentős erődítmény. A Maros szűk völgye itt vezet át Erdélybe; a pa-rasztvezér biztosítani akarta a serege „hátát”, Szapolyai János erdélyi vajda támadásával szemben, amit Erdély felől várhatott. Nagylak: nevéhez illően csakugyan nagy lak, kiterjedt község a Maros jobb partján. Oklevelek először 1192-ben említik. Trianon kettőbe vágta: nyugati, kisebbik része Magyarországnál maradt, keleti fele Romániához került. Román elnevezése: Nadlac. A szónak semmi értelme, a magyar helységnév fonetikus átírása. {Folyt, köv.) Magyarország mint küszöbrongy Ismét gyarapodott 300 ázsiaival az ország lakossága Kaptunk egy újabb figyelmeztetést. Ismét én vettem föl a kesztyűt, lám, és nem a magam, de az ország, egy veszendőre szánt nemzet nevében. Ha tele lennék negativizmussal és borúlátással, meg sem szólalnék, de hát megint nekem kell szólalnom, és ismét „ugyanarról” századszor is, mint akit nem vertek még elégszer szájon. Ha más is szólana ez és sok más nemzetérdekű ügyben, nem kellene ismételnünk magunkat néhányan. De hát eme néhányunkat valamikor betápláltak, „fölhúztak” a családban, a könyvek és környezetek világában, és akár egy óra, védjük és mondjuk a magunkét - mások helyett. Valahogy így is rendeltetett ez az írók pászmájának kimérésekor. Megint kaptunk egy figyelmeztetést a fogyó nemzet és az idegenek beáradása témájában. Háromszáz afganisztáni, sri-lankai, pakisztáni, bangladesi szedett-vedett embert csempésztek be Magyarországra valutáért. A rendőrség véletlenül jött rá a rabszolgakereskedésre. Ez a mi rendőrségünk bebetonozta magát a véletlenekbe. Abból él. A kérdés az, mi lészen a háromszáz analfabétával, akik egy szót sem tudnak magyarul, azt sem tudják (!), a föld melyik részén leledzenek most. (Megjegyzés: azóta, hogy ezt írtuk, több nagy emberszállítmány érkezett és ragadt meg az ígéret magyar földjén.) Újabban egyre-másra kezdenek éhségsztrájkba, szabad mozgást követelve. Mi azt sem tudjuk többek között, hogyan jöhettek át a magyar határon, lepecsételt teherautókba zsúfolva? Mi a jó Istent csinált akkor a határőrség, a vám, a rendőrség? Mit vettek be, mit vettek el a csempészektől (szintén forte-valutában esetleg; mert ez sem az első eset), hogy a magyar belügy elhitte: fagylaltport hoznak, vagy selyemhernyó-tenyésztők számára bibliográfiát, esetleg a vidám bélyeggyűjtők nemzetközi társasága fúvószenekarának kottákat. Tény: a kocsikat senki meg nem vizsgálta a magyar határon. És most itt a háromszáz idegen. Láttuk a képernyőn: egy marék ember, fejlett második jelrendszerrel, tagolt beszéddel, láttunk egy képet az ázsiai középkorból... Szeretetre születtem, nem gyűlöletre. De hát ez már hányszázadik szállítmány? Hány tízezer idegen teng-leng Magyarországon táborokban, utcákon, bandákban? Hány Kerepestarcsa kell ide, hogy mindet ellása, lázadásaikat lenyelje (elfojtása kizárt! Itt demokrácia van, az idegen szent, ez a nemzetközi globalizáció mintaországa!), és meddig özönölnek ide erre a gyermekzsebkendőnyi területre a világ legelvadultabb nyomorfelületeiről százezrek? És kinek érdeke, hogy ez igenis így legyen? Ide írom: azok érdeke, akik csak úgy tudnak uralkodni ezen az országon és népen, ha kihal végleg a szocializmus ravataláról az idegenimádat kötelező kényszerpányváján legelésző népből a nemzeti önérzet, a nemzeti összetartás. Kerepestarcsán jártam 1989-ben. Nem sokkal a menekültlázadás után. A táborparancsnok végtelen nyugalommal vezetett végig a termeken. Infemális, alvilági látvány, kosz, rüh és afrikai, albániai, ázsiai stb. helyekről beszökött emberek. És igen, emlékszem, volt tucatnyi román is, azok voltak a legszájasabbak, követelték a nemzetközi jogaikat, szabad mozgást az országban, papírokat és pénzt, és kérdésemre - nem véletlenül tudok románul -, hogy hol is vannak az ő papírjaik, hát azt vágták a szemembe, hogy Magyarország dollármilliókat vág zsebre a Nyugattól, hogy őket fogadja, ellása és Svédországba, Svájcba, Ausztriába szépen átsegítse... Az ám! Egy afrikai néger sírva mondta, hogy az egész rokonság összefogott, eladta tevéket, hogy előteremtsék utazásához a pénzt. Akkor némult el, mikor megkérdeztük: hogyan jött át a határon? Ne részletezzük. Megint kaptunk egy figyelmeztetést, és megint föltehetjük a kérdést, melyre soha senki nem fog válaszolni a nép nevében a Belügyminisztérium, a kormány részéről: meddig lesz átjáróház ez az ország? Meddig és kik köteleznek arra, hogy befogadjuk két elmaradott földrész állampolgárait épp mi, a kis nyomorultak, míg a „művelt Nyugat” senkit be nem ereszt ezek közül? Voltunk Hitler - igaz, kelletlen, vonakodó - csatlósai, ma is annak neveznek amott, ha nemzeti egységről és honi megmaradásunkról merészelünk szólni itthon. Most többek között szűrő terület vagyunk a Nyugat küszöbén. Úgy is mondhatom: lábtörlő. Ide csak az nem jön be, aki nem akar. Itt a cigányság, a kínai a dédelgetett. És az afgán, a bangladesi, aki ma is érti az itteni cigány törzsek nyelvét. Megértetik magukat. Magam csak azt nem értem, meddig megy még ez a beözönlés? És kinek fogjuk majd elmondani az Aranybulla, a Szent Korona történetét? Kit fog itt ötven év múlva egyáltalán érdekelni a nemzet története? Hiszen ezek internacionalista előcsapatok, akiknek sosem fog fájni a magyar történelem és az ország meg nemzetépítés! Olvastam egykor - megvan még? - a felírást Budapest belvárosában a Mátyás-pincében: Itt járt Mátyás király, megevett öt tojást. És lám, a terjeszkedő kínai birodalom a szemközti saroképületet megvásárolta, megnyitotta a százharmincezredik kínai vendéglőt Magyarországon. Ott van. És én itt, ezen a helyen akár leteszem a nagyesküt, hogy már odaképzeltem az Országházba a kínai gyorsbüfét. Meglesz, bizton állíthatom. Mert eddig már eszébe jutott valakinek, és ha nem, eladom az ötletet. És talán nem lészen Csurka Istvánon kívül senki, aki ellent merne szólni. Mert mit szólna hozzá a művelt Nyugat!? Ismét kaptunk egy figyelmeztetést, legalább annyadik ez, mint ahányat küldött Tajvánnak Kína a hatvanas években, utolsó figyelmeztetésként... Figyel valaki egyáltalán erre? Vagy csak a közszolgálati magyar krimitévé, mely a mostani hivatalos magyar kormány és a magyar nemzet(ség) egyik legnagyobb ellensége? Én még le merem írni Csurka István író, politikus nevét. Másutt még kiejteni sem merik, mert akkor esetleg elvesztik a zsidók, a liberálisok, ex-kommunisták kegyeit. Nekem már nincs itt amit elveszítenem. Már csak a hitem maradt. Meg a nagy reménységem, hogy egyszer majd megjelennek a határoknál azok, akik valóban a magyar országot védik a bávatag, reményhagyott nemzet vámszedői ellenében. Háromszáz bizony dalolva indult és félholtan érkezett Magyarországra az ásziai pokolból. Mi lesz itt vélük? Évente 30 ezer lélekkel csökken az ország lakossága. Ezekkel a nyomorultakkal kell benépesítenünk Árpád országát, a maradékot? Nincs sem nyugaton, sem keleten akihez fohászkodhatnék. Én csak a nemzet maradék gondolkodóihoz fordulok esengve: szólaljanak már mások is, hiszen ketten, hárman már néha megfáradunk! Kiáltson már valaki hangosabban mint én: nem fogadunk be több rühes, éhenkórász ázsiait, afrikait a Nyugat parancsára! Fogadja be a Nyugat a cigányt és a maradék középkort! Kövekkel és sírva dobálom a magyar egeket és a kövek rám, ránk hullanak vissza. Nekünk senki nem válaszol odafentről, égi és kormánymagasságokból. Bennünket úgy agyon lehet hallgatni, mint Csurkát és a pártját, az egész programját. Tagkönyvek, beosztások nélkül oda tartozunk, oda a leprások közé, akiket nem illik megemlíteni: hiszen itthon élnek azok, s itthon is születtek. Mi bajuk van még? Az első világháború, Trianon és Magyarország nyugati parancsra történő földarabolása, Erdély Romániához(!) csatolása után a székely így szusszan föl: - Hát, én tudtam, hogy a háborút megnyertük, de hogy Romániát is hozzánk csatolják, azt sose hittem volna. A jó öreg harcosok most azon tűnődnek, vajon mikorcsatolják hozzánk Kínát, Afganisztánt, Ceylon szigetét és Pakisztánt, és főként Bangladest, hogy a cigány törzslakossággal végre egyesülhessenek az itteni cigányok, és immár ők lennének többségben. Akkor Demszky polgármester végre kitűzhetné erre a liberál-Romapestre a cigány lobogót. Ismét kaptunk egy figyelmeztetést. Vettem, adom, add tovább... Czegő Zoltán Utóirat: sajnos a törvényes, de leginkább törvénytelen bevándorlás szakadatlan folyamat.
