Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-11-01 / 11. szám

1999. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Bang Jensen IFJ. FEKETE GYULA Hazaárulók napja: november 4. Vannak nemzeti ünnepeink, van a magyar ál­lamiságnak ünnepnapja, van nemzeti gyászna­punk, vannak egyházi ünnepnapjaink. Az em­beri természetből adódóan szívesen emléke­zünk meg dicsőséges eseményekről, az emberi hitről és szeretetről, hajdan volt szeretteinkről - és nem szívesen hozzuk szóba az emberi gyarló­ságunkból fakadó hitvány cselekedeteket. 1956. november negyedikén kezdte el a tör­vényes magyar kormány elleni fegyveres harcot a szovjet hadvezetés. Hogy elkerüljék a külföldi beavatkozás vádját, égető szükségük volt né­hány magyar politikus hivatalos, „segítséget kérő” levelére - és erre a gyalázatos szerepre akadt jelentkező bőséggel. Néhány napig válo­gattak közöttük, míg megállapodtak Kádár Já­nos személyében, mint a legmegbízhatóbban. Az ezt követő 33 év mindegyikében november negyediké a vazallusi hűség kinyilvánításának és a mindenkori szovjet vezetés irányába tett kötelező hálaadásnak a napja volt. A lakosság szemében így vált a hazaárulók koszorúzó, a kommunizmus tartós uralmára koccintó ünnep­napja a magyarországi hazaárulás jelképes em­léknapjává. Nagyon sokan rosszul emlékeznek, akik úgy gondolják, hogy a Kádár-rezsim aszerint válo­gatta meg bizalmi embereit, hogy azok miként vélekednek az október 23-ai „eseményekről”. Itt a hatalom teret adott többféle magyarázatra és véleményre, ugyanakkor kényszerült is erre, hiszen meg kellett magyaráznia Kádár János október végéig tartó közszerepléseit is. Amiben nem ismert semmilyen, a hivatalostól eltérő álláspontot a kommunista rendszer, az novem­ber negyedikének a megítélése volt. A hazaáru­lás közös bűne emelte hatalomra Kádár János kiszemeltjeit, és ezt követően csak azok válhat­tak méltóvá magasabb posztok elnyerésére, akik cinkosak voltak ebben a hazaárulásban. Nekik látványosan és nyilvánosan szerepelniük kellett november negyedikén, méltatniuk kellett ezen a napon a „fasiszta csőcselékkel” szemben álló szocialista párttagok bátorságát és esküt kellett tenniük, hogy akár életük árán is követik elődeik önfeláldozását. Ez a 33 éven keresztül következetesen mű­ködtetett módszer elérte a célját és sajnos ma is érezzük a következményeit. Az ország polgári pártjai egy olyan posztkommunista utódpárttal állnak szemben, amelynek vezetői sokszorosan kiállták a kádári alkalmassági próbát és a legki­sebb koncért is hajlandóak eladni az ország jövőjét. Elég, ha csak az 1994 és 1998 közötti országlásukra gondolunk, amikor garasokért el­kótyavetyélték őket támogató külföldi tőkések­nek az ország energiaszolgáltató rendszerét; el­lenezték a kisebbségi sorba kényszerített ma­gyarság autonómia - igényeit; ismét elkezdték volna a brezsnyevi döntéssel, egyenlőtlen szer­ződéssel ránk erőszakolt - ma már csak szlovák érdekeket szolgáló - nagymarosi gát felépítését; előkészületeket tettek arra, hogy az egyetlen megmaradt hazai vagyont, a termőföldet külföl­diek kezére játsszák; családellenes intézkedé­sek sokaságával tudatosan tették lehetetlenné a gyermeknevelést és idézték elő a mai Magyaror­szág lakosságának immáron tragikus mértékű fogyását. Hosszasan sorolhatnánk még azokat az országot rontó bűnöket, amelyeknek ilyen halmazatban történő elkövetésére csakis évtize­dekig edzett, hivatásos hazaárulók képesek. Mint az idézett években tették ezt a hazai szoci­alisták és szabaddemokraták. A civilizált pol­gári országokban nem sok zavart okoz, ha vala­melyikben egy polgári kormányt felvált egy baloldali színezetű kormány, hiszen nem kell aggódniuk, hogy egy ilyen váltás veszélyez­tetné a kistulajdonosokat, a parasztságot, az egyházakat, a nagycsaládosokat, a szabad saj­tót, vagy a nemzeti kultúrát. Nálunk egy kor­mányváltás esélye mindig a múltban kiképzett hazaárulók hatalomrajutási veszélyét hordozza magában. Ha szóba kerül november negyediké, sokan nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget ennek a napnak. „Hát diktatúra volt, ha kényszerből is, de ünnepelni kellett ezt a napot!” Ugyanazt tette velünk ezen a napon Kádár, mint amit tett az erdélyi magyarokkal Ceau­­sescu. A román diktátor előszeretettel alázta meg őket azzal, hogy december elsején - a román „egyesülés napján” - méltatniuk kellett ezt a - magyarságra nézve oly gyászos - ese­ményt. Kádár is diktátor volt, és a szovjet katonai védelem árnyékában nem érdekelte, hogy a köz­nép mit gondol ezen a napon. Őt csak a hatalmi környezete érdekelte, és éles szemével rögtön felfedezte, hogy ki ünnepel kelletlenül, kény­szernek engedve ezen a napon, ki issza le magát már a koszorúzások előtt, hogy meneküljön lelkiismerete elől. Ezek már alkalmatlanok vol­tak a kádári mérce szerint szükséges hazaáruló szerepre, és politikai karrierjük szükségszerűen megrekedt. Kádár számára nem nosztalgia, vagy 1956-os szerepének az igazolása volt no­vember negyedikének a megünnepeltetése, ha­nem hatalma távlati megtartásának a záloga. Évtizedek múltak el, míg a pártkatonák is felismerték, hogy Kádár mire használja ezt a napot. Nem véletlenül mutatta be úgy november negyediki kitüntetését Grósz Károly a televízió közönségének, mint számára a legkedvesebb kitüntetést. Ezzel a megnyilvánulással elnyerte Kádár kegyét, és így 1988 tavaszán már meg is tudta buktatni. Drámaírók örök témája az, hogy a meghódí­tottak, alávetett sorsúak adott helyzetet elfog­adó magatartása mikor csaphat át hazaárulásba. A három részre szakadt Magyarország Habs­burg uralta területén például olyan nyomtatvá­nyokat terjesztettek, miszerint az erdélyi feje­delmek közönséges janicsárvezetők, törökbé­rencek. Valójában ezek a fejedelmek épp a hazá­jukat óvó béke elérése érdekében kényszerültek fegyvercsöndre, adót fizettek a töröknek, de minden eszközzel óvták országuk földjét és tulajdonait, védték a történelmi egyházakat, a hazai anyanyelvet és kultúrát. Eszükbe sem ju­tott volna mecseteket építeni török kereskedők­nek, termőföldet eladni a török földesuraknak, szobrot emeltetni a magyarok százezreit legyil­­koltató Szulejmán szultánnak, tiltani vagy le­nézni a magyar kultúrát, a magyar viseletét és népi zenét. A mai hazaárulók mindezeket ön­ként, hatalmi függés nélkül megteszik. Most októberben nagy vihart kavart Kövér Lászlónak, a politikai titkosszolgálatokat irá­nyító miniszternek az ellenzéki szabaddemok­ratákat és szocialistákat bíráló kijelentése. A miniszter véleménye szerint a szabaddemokra­ták vezérelte sajtó azért támadja agresszíven a kormányt, mert feledtetni akarja, hogy a párt tagjai „1992 után a Demokratikus Charta ren­dezvényein együtt szorongatták a vörös szegfűt nyugdíjas ávósokkal és munkásőrökkel” - azaz a Kádár éra erőszak-szervezeteinek a tagjaival. A miniszter véleménye szerint a párt tagjai lel­kű smeret-furdal ást éreznek azért, „mert 1994- ben kormányra mentek olyanokkal, akiket jogi értelemben csak azért nem lehet hazaárulóknak minősíteni, mert ez a bűncselekményi kategória elévült!” A posztkommunista utódpárt vezetői egysé­gesen felhördültek a nyílt és igaz megfogalma­zás hallatán. A minisztert, beszédét követően, lemondásra szólították fel, és a szerintük „szél­sőjobboldali hangnem” miatt megdöbbenve for­dultak „Európa közvéleményéhez” segítségért. Mintha nem az történt volna, hogy éppen politi­kai elődeik ellenében kérlelte emlékezetes no­vember negyediki kiáltványának befejező mon­dataiban Nagy Imre miniszterelnök Európát és a világot: „Segítsenek! Segítsenek!” A miniszter szavai nyíltan megnevezték a volt Hom-kormány uralkodó szellemiségét, a folyamatos hazaárulást, és ennek történelmi gyökereit. Eddig ezek a pártok szélsőséges és fasiszta címkével illeték az ilyen szókimondást, és gondoskodtak a szókimondók kirekesztésé­ről, vagy szalonképtelenné nyilvánításáról. Vá­ratlanul érte őket tehát az a magatartás, hogy a kormány nem fél néven nevezni a tényt, azaz a szocialista vezetők múltbéli hazaárulásait. A szocialisták mindmáig elmulasztották, hogy ki­vessék maguk közül a hazaáruló múlttal rendel­kezőket, vagy azokat, akik politikai karrierjüket a hazaárulásnak, mint követendő ideológiának a szolgálatára alapozták. A „hazaárulás” körüli politikai csatazaj nyil­ván eltart még néhány hétig. Mint ahogyan a gyilksok sem szeretik a „gyilkos” minősítést, a prostituáltak sem az ennek megfelelő vulgáris kifejezést, úgy a tényleges hazaárulókat is rop­pant módon felháborítja kilétük felfedése. A szociál-liberális tömegtájékoztatás igyekezett úgy beállítani a miniszer kijelentését, hogy a „hazaáruló” minősítés minden volt párttagra, sőt az összes rájuk szavazóra vonatkozott. Ez nyilvánvaló hamisítás volt, de ennek hatására a miniszter a későbbiekben elnézést kért azoktól a szocialista párttagoktól és szavazóktól, akiket akaratán kívül megsértett. Nos, a Magyar Távi­rati Iroda úgy kürtölte világgá ezt a gesztust, miszerint „A titkosszolgálati miniszter megkö­veti a megrágalmazottakat.” Mi a tanulság? Az MTI vezetőit a kormány nevezi ki, az ő felelősségük az, hogy kik, milyen híreket továbbítanak az országból. Kádár János hideg számítással nevelte ki a hazaárulók hadát, azaz nem szabad lebecsülni az ebből adódó veszélyeket. Nem lehet úgy ellenük küzdeni, hogy bevesszük őket a kormánycsapatba! 1956 dicső történelmi napjainak évfordulója a leg­időszerűbb alkalom arra, hogy megemlékezzünk szabadságharcunk dán vértanújáról, Povl Bang Jen­­senről. Miután a szovjet hadsereg vérbefojtotta a győz­tes magyar forradalmat, Hammarskjöld, az Egyesült Nemzetek Szervezetének akkori főtitkára több íz­ben felszólította a Szovjetuniót és a Kádár-rezsimet, hogy tegyék lehetővé az ő vagy az általa kijelölt „vizsgáló csoport” számára, hogy a helyszínen győ­ződhessenek meg mindarról, ami Magyarországon végbement. December 4-én a budapesti bábkormány megbí­zottja közölte az ENSZ Közgyűléssel, hogy kormá­nya „készen áll a főtitkár fogadására”, csupán az időpont meghatározására kért „egy kis haladékot”. A moszkvai diplomácia megszokott módszereinek megszokott trükkje volt ez, amit jól ismer a világ, - egyszerűen hazugság. Hammarskjöldnek be kellett látnia, hogy terve­zett útja végleg elmarad, így 1957. január 10-én a Közgyűlés megalakította az úgynevezett Ötös Bi­zottságot, pontos nevén a Magyar Probléma Külön­bizottságát, azzal a céllal, hogy a magyar forradalom eseményeit kivizsgálja, különös tekintettel a szovjet fegyveres beavatkozás tányéré. Az Ötös Bizottság főtitkára az angol Jordan, titkára pedig a dán Bang Jensen volt. A Bizottság alapos és jelentős munkájának zö­mét Bang Jensen végezte Európában és Amerikában 111 tanú kihallgatásával. 1957-ben, egy márciusi napon, munkahelyemen táviratot kaptam Povl Bang Jensen aláírással, mely­ben arra kért, hogy a magyar forradalom eseménye­ivel kapcsolatban személyes tanúvallomásomat a megadott időpontban és helyen tegyem meg. Povl Bang Jensen külső megjelenésre is impo­záns volt. Magas, karcsú termetével, jó kiállásával azonnal magára vonta a környezet figyelmét. Jó modorával, finom, egyszerű beszédstílusával nem­csak őszinteség és barátságosság jelét adta, de azon­nal elárulta, hogy magas szintű moralista is. Forradalmunk eseményeivel kapcsolatban egya­ránt nagy érdeklődéssel kérdezősködött a spontán felkelés történelmi okairól, a forradalom kezdeti eseményeiről, a szovjet hadsereg magatartásáról, a Kádár-rezsim bábkormány jellegéről, majd pedig a szabadságharcosok fogságba hurcolásának bizonyí­tékairól és a forradalmi munkástanácsok bátor, de kilátástalan politikai küzdelméről. Akkor már kirajzolódott a forradalom három szakasza. Az első a magyar nemzet győztes forra­dalma, melyet az országban állomásozó szovjet csa­patok harci bevetése sem tudott megakadályozni. A második szakaszban a Szovjetunió - biztonságos kivonulásának előkészítését hazudva - több mint 2000 tankját zúdította az országra és leverte a győz­tes forradalmat. A harmadik szakasz beszélgetésünk időpontjá­ban még folyamatban volt, melyet a még küzdő munkástanácsok kilátástalan harca fémjelzett. A második szakasznál jegyezte meg Bang Jen­sen: „Igen, ez a nemzeti függetlenségért vívott küz­delem volt!” Kis fekete fedelű noteszába még kisebb, mond­hatnám miniatűr ceruzájával szorgalmasan jegyze­telt tovább, és amikor jelentősebb adatot kapott tőlem, megállt és tréfálkozva mondta: „Ez olyan nagy hír, hogy nem fér bele a jegyzetembe!” Ilyen „nagy hír” volt számára a szovjet hadsereg parancsnokával történt találkozásomnak az az epi­zódja, amikor leplezetlenül elismerték, hogy hadi­foglyokat szállítanak a Szovjetunióba. Nem tudták letagadni. Sarokba lettek szorítva egy 1956. november 21-én rendezett „meggyőző” tanácskozáson, amelyen munkástanácsok elnökei vettek részt. Ugyanis többen szemtanúként bizonyí­tottuk a deportálás tényét, melyet a szolnoki vasútál­lomáson figyeltünk meg. Batov tábornok vezérkari főnöke kemény hang­súllyal hozta tudomásunkra, hogy: „Igenis a Szov­jetunióba szállítjuk őket. mert ők a mi hadifoglya­ink! És nyugodjanak meg, ha büntetésüket letöltöt­­ték, ugyanúgy hazatérnek, mint a II. világháború hadifoglyai.” Az egyik munkástanács elnöke (egy hölgy) azonnal felszólalt: „Hát ha Önök hadifoglyokat szednek össze, akkor mi hadiállapotban vagyunk egymással!?” „Hogy maguk mit gondolnak, az a maguk dolga!” - válaszolt zavartan az ezredes, mire Batov tábornok vágott közbe és igyekezett kimagyaráz­kodni a kényes csapdából. Ekkor jómagam húztam elő a „Népszabadság” -úgy emlékszem - két nappal korábbi számát, mely Kádár rádióbeszédét tartal­mazta, és felolvastam belőle azt a részletet, hogy: „... ellenséges rémhírterjesztés az, hogy a szovjet hadse­reg hadifoglyokat ejt és szállít el az országból...” Erre a tábornok is veszített joviális diplomatikus­­ságából és kijelentette, hogy: „Bennünket nem érde­kel, hogy mit mond Kádár. Ebben az országban két hatalom van! Az egyik mi vagyunk (és közben agyondekorált mellét veregette), a másik meg ma­guk (két mutatóujjával mutatva ránk, színészies vi­­gyorral, mint aki élvezi, hogy milyen érdekeset talált mondani).” Bang Jensen mély figyelemmel jegyzetelt és csak akkor derült enyhe mosolyra arca, amikor beszámolómban odajutottam, hogy: „.... És kép­zelje ezt a társalgást módomban volt 1956. no­vember 28-án Kádárnak előadnom, amikor ipará­gunk munkástanácsainak követelését tártuk elő neki, a parlament alagsorában levő miniszterel­nöki irodájában (a fenti szobák oroszok számára voltak lefoglalva).” Az itt következő kérdés-felelet sorozat azt a tényt erősítette meg, meyre Batov tábornok célzott, mi­szerint Kádárnak csak bábszerepe volt. Állandóan azt ismételgette, hogy a munkásság vegye fel a termelő munkát és majd „ha helyreáll a rend, az oroszok úgyis kivonulnak”. (Eszerint a Kádár óhaj­totta rend 25 éve sem állt helyre!) Egyébként Kádárnál hivatkoztunk a K. Gre­­bennyik gárdavezérőmagy aláírásával megjelent falragaszokra (és annak egy példányát át is adtam Bang Jensennek), melyek egyértelműen bizonyítot­ták a szovjet katonai megszállás és az általuk gyako­rolt elnyomás tényét. Erre is, mint minden más kérdésre, Kádárnak csak semmitmondó, pártzsar­gontól hemzsegő megjegyzése volt. „És benyomá­sai alapján milyen véleményt alkotott Kádárról?” Ekkor letette kis noteszát és mintegy ezzel is új téma megnyitását jelezte. „Az átlagosnál csiszoltabb, de szimpla pártfunk­cionárius benyomást kaptam róla. Megtörtnek, szín­telennek látszott. Személyisége egyáltalán nem tűnt vezető egyéniségnek.” Ez volt röviden a válaszom és meg kell vallanom, hogy akkor bizonyos részvétet tudott kelteni maga iránt, amikor Batov tábornok szavait idéztem neki: „Bennünket nem érdekel, hogy mit mond Kádár...”, mert erre Kádár idegesen és zavartan kezeit tördelve így szólt hozzánk, egy­­egy szavát idegesen ismételve: „Hát látják barátaim (!?), hogy milyen lehetetlen helyzetben vagyok! Legalább maguk segítsenek! Majd meglátják...” És aztán jött ismét a pártzsargon maszlagolása. Jellemleírása be is bizonyosodott: akik velem voltak ezen az emlékezetes találkozón és otthon maradtak, mindannyian 8 évi fegyházbüntetést szenvedtek át, egyik bajtársunkat pedig, aki Kádár sopánkodásaira így biztatta őt: „Miniszterelnök úr, ne tűrje az ilyen megaláztatást, hanem mondjon le...!” - raboskodásának negyedik esztendejében tudtuk meg - egyszerűen agyonverték a börtönben. Ezt már nem mondhattam el Povl Bang Jensen­nek, mert akkor már ő is hősi halott volt. Mert, hogy is gördültek az események? Az Ötös Bizottság jelentését az ENSZ-közgyű­­lés 1957. szeptember 10-én 85 százalékos többség­gel elfogadta és ezzel munkáját be is fejezte. Bang Jensen viszont továbbra is az érdeklődés középpont­jában maradt, mivel az ő feladata volt a kihallgatott 111 56-os menekült tanú nevének és címének meg­őrzése. A szovjet delegáció követelte a névsor kiadását a főtitkárságtól. Bang Jensen azonban megtagadta a lista átadását, kijelentvén, hogy a kihallgatott tanúk­nak ígéretet tettek, hogy nevüket titokban tartják, mert kiadásuk nemcsak őt bélyegezné szószegőnek, hanem a szovjet delegáció révén a tanúk élete is veszélybe kerülhetne. A szovjet delegáció állandó követelését arra ala­pozta, hogy Bang Jensen, mint ENSZ alkalmazott, nem tarthatja birtokában az ENSZ iratait. Ő pedig adott szavát nem másította meg... A küzdelem sokáig folyt, míg egy napon, 1958 januátjában, a Bizottság elégette a listát az ENSZ épületében. Ezzel megpecsételődött Bang Jensen sorsa is. Az ENSZ fegyelmi eljárást indított ellene, melynek folytán állását 1958júliusában elvesztette. Fellebbe­zését is elutasították. De ez sem volt elég! 1959. november 23-án búcsúzott el családjától utoljára, munkájába indulva. 26-án akadtak rá átlőtt fejjel New York mellett az egyik parkban, kezében saját pisztolyával. Halálának oka és körülményei nem lettek kivizs­gálva. Állítólag felesége beleegyezése nélkül ham­vasztották el holttestét és nagy sietve már november 28-án Dániába szállították. Akárhogy is halt meg Bang Jensen, megölték vagy a halálba zavarták, mindenképpen a magyar forradalom tanúiért történt bátor kiállása eredmé­nyezte tragédiáját, és így ő az 1956-os Magyar Szabadságharc hősi halottja. Zárószóként még csak annyit, hogy a Magyar Szabadságharcos Világszövetség a 25. évfordulóra készülődve, Bang Jensennek méltó emlék állítását határozta el. Ennek keretében egy nemzetközileg ismert magyar szabadságharcos újságíró összeköt­tetései révén a közelmúltban kapcsolatot keresett Koppenhágában Bang Jensen családjával, a dán külügyminisztérium útján. Nem merték azt állítani, hogy nem hallották a nevet, de elzárkóztak minden felvilágosítástól. Lát­szott, hogy nemkívánatos Bang Jensen emlékével foglalkozni; detente-klíma (itt: megalkuvó - a szerk.) játja Nyugat-Európában, melyet egyszerűen úgy kell tolmácsolnunk, hogy a szovjet terror térnye­rése ijesztően növekszik. A jövő szabad magyar Budapestjének minden bizonnyal egyik legmegbecsültebb emlékműve lesz majd a Bang Jensen-szobor. Addig is őrizzük nemes emlékét a magyar szívekben. Rozgonyi Oszkár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents