Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal „Jelszavas liberalizmus" Minden igazi nemzeti himnusz olyan közös imádság, amelyhez egyének élményei, emlékei kapcsolódnak, ezek adnak érzelmi töltetet neki. Ha a nemzet közös ihlet, miként a költő írja, akkor himnusza ebből az ihletből születik. Egyértelműen áll ez Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc művére, minden magyarok himnuszára. Pedig megszületése (1823) óta legalább annyi szenvedést, mellőzést, megaláztatást kellett elviselnie, mint magának a nemzetnek. Bécs egyszerűen nem vett tudomást róla, Moszkva felháborodott, hogy a magyar Hymnus Isten és a nemzet párbeszéde. Volt idő, mikor csak Erkel muzsikája hangzott fel ünnepélyeken, hivatalos fogadásokon, Kölcsey versét elfeledtették, hogy a fiatalok már szinte nem is ismerték. Miként érezték volna át, váltott volna ki belőlük áhítatot? Felszabadítólag hatott a nemzet egészére, mikor végre közösen imádkozhatta: Isten áldd meg a magyart! A Hymnus minden visszaszerzett sora magyar századok nemes hódítása volt mai tudatunkban. így érkeztünk el végre megint oda, hogy a kiváló irodalomtörténész, Alexa Károly kimondhassa: „Évről évre mélyül a jelentése, súlyosbodik az értelme, sőt- remélhetőleg- ércesedik az üzenete annak a ténynek, hogy a magyarság a kultúra ünnepéül a Hymnus születésnapját választotta. ” Kölcsey Hymnusa mellé, idők során, népünk odahelyezte Vörösmarty Szózatát is, mintegy második nemzeti imádságként. Jó választás volt, a hazaszeretet, a szülőföld, a megmaradás igazi himnusza, s ráadásul még a Karácsonyt eltörlő, Isten ellen mindennapi háborút viselő „moszkvai időben” is énekelni lehetett a szövegét. Pedig éppen annyira imádság ez is, mint Kölcsey fohásza! Erdély „ román idejében ”, vagyis 1918 óta a magyarnak nemcsak Isten vált tilossá, de a haza is, még inkább birtokos formában, úgy, hogy hazánk. Ohó, lehet ez „magyar hazánk” is, ébredtek a közéletiperzekutorok, és a fogalmat mindig ki kellett bővíteni: „hazánk, Románia”alakjában jelenhetett meg csak a sajtóban, könyvekben. Nemcsak sajtótörténeti adalékként mondtam el ezt most, hanem az is eszembe jutott, hogy Vörösmarty Szózatát egy román történész tette elfogadhatóvá Romániában: az egyébként erősen vitatható dákoromán elmélet hirdetője, Constantin Daicoviciu. A bukaresti televízió magyar műsorában, Bodor Pál mikrofonja előtt elmondotta, hogy ő a Szózatban az egyetemes hazafiság, a szülőföld szeretetének csodálatos művét látja, amit bármely nép - a román is - bátran a magáénak vallhat és énekelhet. Megvolt tehát a „menlevél”. Még egy harmadik „nemzeti imádság ” is bevonult Erdélyben a tiltott magyar énekek közé: a Székely Himnusz. Feltűnt, terjedt, mindenki tudta és zárt, baráti körben, magyar gimnáziumok bentlakásaiban énekelni is merészeltük. Eldugott falvakban a templomokban is fel-felhangzott. Népszerűségének titka az, hogy a kisebbségbe k.ényszerített erdélyi magyarság életérzését, lélekfogását fejezte ki. Magam a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium bentlakásában ismertem meg a Székely Himnuszt, mindjárt első gimnazista tanulóként. Ebben az iskolában - más erdélyi magyar iskolákban is - Kölcsey Hymnusát tudni kellett betéve, elejétől végig. Nem a tanáraink tanították meg, hanem azestiszilenciumon - tanulási időben - a felsős diákok kérdezték ki, mint a napi leckét. Suhogott a nádpálca, ha valaki belesült. Kölcsey után a Székely Himnusz következett. Ezt egyik osztálytársunk, az angyalosi Kovásznai Miklós tudta a legjobban, ő tanította meg valamennyiünknek. Úgy ivódott belém a Székely Himnusz, mint a bujdosók imádsága. Erdélyi „többlet” - a magyarságtudat mellett. Mert ez azoknak a fohásza, akiket a sors száműzöttekké tett saját szülőföldjükön. Ne hagyd el Erdélyttiltakozás Trianon lélektiprása miatt, könyörgés a szabadító időért. Igen jól érzékelte ezt a román hatalom is, hiszen bot és zárka járt érte. Egyébként Erdély földjén saját himnuszt írtak maguknak a szászok is, amit szabadon énekelhettek az„ elnyomó ” magyar uralom idején. S talán itt kell említeni, hogy erdélyi volt az az Andrei Muresanu (Besztercén született), aki a 48-as román forradalmárok indulóját, a máig nagy tisztelettel övezett Desteapta-te romána-t (Ébredj román) írta. A Székely Himnusz a kisebbségi idők magyar imádsága, jelképe, bizakodása. Erdélyen kívül, elsősorban az anyaországban és nyugati tájakon a diktatúra idején vált közismertté, mintegy közösség-vállalássá a székelységgel, egész Erdéllyel. De hallottam énekelni a Felvidéken és a Délvidéken is. Szinte természetes, hogy ünnepélyes alkalmakkor, Kölcsey Hymnusát követően felhangzik mindig. A Duna Televízió 1998 karácsonyán az éjféli misét Nagyváradról közvetítette, a Bazilikából, Szent László szellemotthonából. Legendás templom, legendás mai püspöke, Tempfli József, minden magyar ügy pártfogója, Tőkés László református püspök társa az erdélyi magyarság jogvédő közdelmében, öntudatosításában. A mise végén felhangzott a magyar himnusz, majd a székelyek imádsága. Nagyvárad Karácsonyt ünneplő magyarjai mind tudták és énekelték: Ki tudja merre, merre visz a végzet... Gábor Dénes 1998-ban kiadta Gondolatok a Székely Himnuszról című munkáját. (Székely Útkereső Kiadó, Székelyudvarhely). A hatvankétéves kolozsvári bibliográfus és ex libris-gyűjtő, akit egyik értékelője egyenesen „mágusnak” titulált, igazi bibliográfusi alázattal és pontossággal járt utána a Székely Himnusz születési körülményeinek, a vers és a zene szerzőjének. (Előtte egy székelyudvarhelyi könyvtáros, Gellért Géza adott ki összeállítást: Ki tudja merre, merre visz a végzet... címmel 1995-ben.) Csanády György volt a szövegíró, Mihalik Kálmán a zeneszerző. (Nyughelye a szegedi temetőben, fejénél székely kopjafa.) Csanádyról a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötete 1981-ben még nem volt hajlandó tudomást venni. Óvatosság, tájékozatlanság volt? A Péter László főszerkesztette Új Magyar Irodalmi Lexikonban (1994) már címszót kapott. Eszerint 1895- ben Székelyudvarhelyen született költő, hangjátékíró és rádiórendező volt. Egyik darabját, az I.N.R.I. című Krisztus-drámáját 1940-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be. Műsorokat szerkesztett Erdély életéről. Nem feledkezik meg a lexikon arról sem, hogy 1921-ben Csanády írta a Székely Himnusz szövegét. 1952-ben halt meg Budapesten. Mihalik Kálmán bánsági születésű orvos (1896-1922), aki alkalmi zenedarabokat szerzett, talán ezért is feledkezett meg róla 1965-ben a Zenei Lexikon. Erdélyi magyar főiskolások „bujdosó éneke” volt a Székely Himnusz eredetileg. Legtöbbször támasz nélkül álló, szülőföldjükről elűzött fiatalok, akik már 1920-ban Budapesten szervezni kezdték a később ismertté vált SZEFHE-t, vagyis a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét. (Létezett a magyar fővárosban 1944-ig egy Bálványosvár Jelképes Székely Község, valahol a Vilmos császár, most Bajcsy-Zsilinszky úton, de semmiféle nyomát nem találtam.) Ez a SZEFHE- miként Csanády írta - „akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságunkban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt. ” Minden májusban Nagyáldozatot tartottak, legtöbbször a Zugligetben. Tűzet raktak, székely ruhát öltöttek, botokat faragtak, koszorúkat fontak. És nyilván énekeltek. Csúfolódók, lélekidegenek „a fehér ló áldozásának” nevezték az összejöveteleket. %ok rigmusokkal, énekekkel válaszoltak. Sárika nagyasszony, a Székelyudvarhelyen élő özvegy dr. Bakk Elekné emlékezésében úgy írja, hogy a himnuszt már 1923-ban énekelték a budai hegyekben, székely kivándoroltak, cserkésztalálkozókon. %o maga 1933-ban tanulta meg, Gödöllőn, a IV. Nemzetközi Cserkészjamborén, ahol 55 nemzet cserkészfiataljai képviseltették magukat, és ahol Teleki Pál gróf volt a főparancsnok. Jól tette Gábor Dénes, hogy mindezekre emlékeztet hűségeseket és feledékenyeket. Hogy az én Székely Himnuszom ne váljék kallódó értékké, miként annyi más ebben a hagyományokat, érzelmeket, hiteket sorvasztó magyar világban! Beke György *** A Nyugati Magyarság Beke György írásával köszönti a Magyar Kultúra Napját, valamint a magyar hagyományok és művelődés építőit. Szekfű Gyula írja Magyar történet című nagy munkájában Alexander Bachról, az 1849 utáni Bach-korszak névadójáról, hogy „a 48-as bécsi forradalom egyik izgató liberális ügyvédje építette ki a világtörténetben is emlékezetes páratlan elvtagadás árán” az önkényuralom rendszerét. Megállapítja azt is az izgató liberális ügyvédről, hogy amikor hatalomra került, megkísérelte a társadalmi-gazdasági élet bizonyos modernizációját. Erről mi más jutna eszünkbe, mint az SZDSZ látványos mozgása 1989 és 1998 között. Az 1989-es óriási antikommunista frazeológiáját sokan elhitték: a négyigenes szavazás körüli hónapokban sok, jobb sorsra érdemes magyar polgár állt melléjük. 1990 után (a Fidesszel együtt) élesen magyarellenes politikájukkal tulajdonképpen megmutatták igazi arcukat. Rettegésük mindentől, ami a magyar életben gyökerezik (nemzeti múlt, nemzeti gazdasági érdekek, magyar történelmi egyházak, elszakított területek magyarsága, Trianon, területi revízió, stb.) és konkrét családi kapcsolataik (AVO- s szülők, körömlehűzó apuka, volt kommunista belügyminiszter papa, stb.) predesztinálták őket 1994 irányába. Kisebb belső viták után végül győzött a rájuk annyira jellemző hatalom éhség: így született az SZDSZ-MSZP koalíció. Ezek az emberek már 1989-ben is a liberalizmus tógáját húzták magukra. Annak az eszmerendszernek a ruháját öltötték föl s kezdték hangoztatni eszméit, amelyhez korábban az égvilágon semmi közük nem volt. Az ember szellemi fejlődése hosszabb folyamat eredménye: egyik napról a másikra nem lehetséges Maoistából vagy egyébfajta balosból liberálissá válni. (Liberálisból nemzetivé sem.) Meg is látszik a boldogtalan Magyarország mostani állapotán tevékenységük eredménye. Pethő Sándor, a másik nagy huszadik századi magyar történész-gondolkodó megfogalmazásával lehet talán a legtalálóbban jellemezni viszonyainkat. Szerinte a korrupció iszapja és az opportunizmus futóhomokja lepi be hazánkat. A korrupció, amely korántsem a Horn-kormány idején kezdődött (hanem az antalli évek alatt), beteggé tette társadalmunk minden rétegét, amelyek a nagyobb pénzekkel kapcsolatba kerültek. Az SZDSZ pedig, aki annak idején azt ígérte, hogy a kormány „belső ellenzéke” lesz, opportunista módon megalkudott a helyzettel, s hagyta, hogy a korrupció elhatalmasodjék. Sőt, a Tocsik- és még néhány nagyobb-kisebb ügy azt bizonyítja, hogy nemcsak hagyta, hanem részt is vett/vesz benne. Vagy tallán ez (is) az oka a megalkuvásának? Mindenesetre Pethő Sándornak az a megállapítása egy, a mostanihoz hasonló történelmi korszakunkra, hogy az adott rendszer „az emberek gyengeségére és rossz tualjdonságaikra spekulált”, a mai magyarországi helyzetre nagyon is ráillik. Emlékezzünk még a szép Kádári évekre: a kaparj kurta, (légy párttag), s jut majd Zsiguli, Szaratov hűtőszekrény, bulgáriai utazás. Most nagyobb léptékű az össznemzeti csalás-sorozat: nagyon sokan úgy tudják, hogy ha közel kerülnek az MSZP-hez vagy az SZDSZ-hez, könnyebben jutnak kölcsönhöz, magasabb beosztáshoz és pénzhez, pénzhez, pénzhez. Ez a két párt egészen egyszerűen kihasználja a korrumpálható embertársaink jellemgyengeségét. Mondhatja valaki, hogy e párt volt kormánybeli tagjai a maguk területén kísérlik a magyar viszonyok modernizációját. Messziről, az ügyesen elmondott beszédek szintjén valóban így látszik. Közelebbről azonban azt kell észrevennie a pártatlan szemlélőnek, hogy az SZDSZ csak ott változtat, ahol a maga embereit tudja előnyökhöz juttatni. Alexander Bach is modernizált, de kinek jutna ma eszébe, hogy ne az önkény uralmi Bachrendszerről beszéljen! Attól, hogy Bach modernizált itt-ott valamennyit, történelmi léptékű elvtagadása cáfolhatatlan. Ez a helyzet az SZDSZ-szel is. E párt kapcsán két lehetőség adódhat: vagy páratlan elvtagadást művelt, amikor koalícióra lépett az MSZP-vel, vagy nem is volt liberális, sem 1989-ben, sem később. A legvalószínűbb azonban az, hogy az SZDSZ-nek nem is voltak elvei, csak céljai: a hatalom és a pénz. A hatalomban majd négy évig részesültek. Ezért cserében megszűnt, mert saját maguk megszüntették antikommunista szerepüket. Opportunizmusuk nyilvánvalóvá vált, hiába próbálják antikommunista szólamaikat a szakszerűségre vonatkozó frázisaikkal helyettesíteni. Pénzt szereztek a mi vagyonúnkból, a magyar polgárok zsebéből, akiket egyébként maguk között csak zombiknak, bennszülötteknek neveznek. Látom a budapesti, nyírségi, miskolci utca ágrólszakadt, rongyos ruhájú magyarjait, mint a bátran antikommunista, magyarellenes, liberális, szakszerű SZDSZ-kormány tevékenységének eredményét. S látom e párt korifeusainak 600-as Mercedesek, óriási villáit, elegáns, jól szabott öltönyeit, széles, de kegyetlen mosolyait. És mégis, vagy éppen ezért gondolom: kedves SZDSZ, a nagy játszma lassan véget ér. Igaza van Pethő Sándornak, aki a jelszavas liberalizmusról értekezett, s igaza van Herczeg Ferenc magyar írónak, aki ezt mondta: liberális az, aki nem lehet más. Kastélyok Nemzeti Örökségünk címmel sorozatot indít a Publi-City 1492 Kiadó és Reklámügynökség. A sorozat első darabjának - Kastélyok a történelmi Magyarországról címmel - sajtóbemutatóját november 5-én tartották meg Budapesten. Bagyinszki Zoltán, a kastélyok elkötelezett fotográfusa elmondta, hogy húsz esztendő kutatómunkájának eredménye ez a kötet.A könyvben 155 magyar kastély képanyaga található, háromnyelvű - magyar, angol és német - ismeretterjesztő szöveggel. A könyv megrendelhető a Publi-City 1492 Kiadó címén: 1065 Budapest, Nagymező u. 4. Telefon: (36 I) 343-0780 Az én himnuszaim
