Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-07-01 / 7-8. szám

1999. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal KOCSIS ISTVÁN A Szentgyörgyi István Színművészeti Díj és az erdélyiek Kinga, az Árpád-házi királylány a szentek panteonjában Díjat ad át - a Szentgyörgyi István Szín­művészeti Díjat, az egyik legrangosabb színművészeti díjat - a Budapesti Szé­kely Kör és a Szentgyörgyi István Alapít­vány jelentős erdélyi színművészeknek, - ma éppen Szabó Ducinak, Csiky Ibo­lyának és Botka Lászlónak -, és e díjáta­dás minden esztendőben nagy ünnep.* Tulajdonképpen egyik legszebb ün­nepe az erdélyi színjátszásnak... A legnemesebb és leghűségesebb magyar színjátszást ünnepeljük mindig a Szentgyörgyi István-díj átadásakor... A leghűségesebbet és legnemeseb­bet... Igazolni tudjuk, hogy így van... Nemcsak ünnepi szónoklatunkat díszí­teni találtuk ki minősítésünket... Kérdéseket, egyszerű és bonyolult kérdéseket teszünk fel magunknak dí­josztások alkalmával... Ily egyszerűeket: Mi a színház? Mi volt a színház? Mi ma a színház? De ily bonyolultat is: Mi által válik nélkülözhetetlenné a színjátszás? Válaszképpen ennyit jegyezzünk meg: A magyar színjátszás valamikor na­gyon jelentős volt... Másfél ezer eszten­dővel ezelőtt is. Ha ezt a réges-régi szín­játszást minősíteni akarnánk, ennyit mondhatnánk: Szakrális Színház. Léte­zését megsejtjük abból, ahogyan a nép­hagyomány és a krónikáink a magyar szakrális királyok küzdelmeire emlékez­nek. Például a SzentLászló küzdelmeire. De a magyar színjátszás nagyon jelentős volt a reformkorban is, de még száz esz­tendővel ezelőtt is. (Színjátszásunknak ezt a korszakát nevezik a magyar színját­szás aranykorának színháztörténészeink, és nem véletlenül.) De nemcsak jelentős volt régebben színjátszásunk, hanem sajátosan magyar is. Es éppen ezért tekintették jelentősnek külföldi szakértők is. Nem divat manapság Szakrális Szín­házról beszélni, de a mai napon feltétle­nül kell beszélnünk róla, mert az erdélyi színjátszást éppen az teszi sajátossá, hogy akarva-akaratlanul, tudatosan vagy nem tudatosan, de őrzi a régi korok szín­házának: a szakrális színháznak a hagyo­mányait... Ma éppen színművészek gyönyörű alakításait köszönjük meg a díjátadással, dicsérem mégis elsősorban közönségü­ket, az erdélyi közönséget, mert ez a közönség az, amely kényszeríti az erdélyi színjátszást, hogy őrizze méltóképpen a régi idők szent hagyományait... Miképpen őrizze méltóképpen? Titkok titkát kell most megfejtenünk, amikor szent hagyományokról beszé­lünk... Kezdjük azzal, mi volt a régi idők magyarja számára az Igazság, a harc, a hűség, volt-e küldetéstudata, s ha volt, milyen volt... Tudnunk kell e kérdésekre a választ, hogy méltóképpen értékelni tudj uk, mihez ragaszkodik az erdélyi ma­gyarság, mihez ragaszkodik a székely­­ség, mit tekint szent hagyománynak, mi­nek a megőrzését tartja fontosnak, minek az őrzését válj a el a színjátszástól... A méltó választ keresve e kérdésekre, különös eredményhez jutunk... Rájövünk például arra, hogy a szé­kely drámai hős maga is - nemcsak a múltban, ma is - szakrális személy. Ak­kor is, ha vezető személyisége egy na­gyobb vagy kisebb közösségnek, akkor is, ha egyszerű családfő... És ki is a szakrális személy? Aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal... Aki Híd a természet és a természetfeletti között, a földi és az égi világ között. Milyen a drámai hős, aki szakrális személy? Hűséges... De mit jelent számára a hűség? Hűséges az, aki képtelen megtagadni Istent. Hűséges az, aki felismeri az utasí­tásokban, törvényekben, parancsokban Isten akaratát, aki így engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedik. E felsi­­merés alapja engedelmességének... A szolga engedelmességének alapja a féle­lem vagy a hála... A szakrális személy nem ismeri a félelem és a hála érzését, csak a hűségét... A nemes hosszú ideig szinonimája a hűségesnek... Mint ahogy a székelynek is szinonimája. Komoly székely családokban ma is elvárják a családfőtől, hogy hűséges le­gyen: engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedjék. Dehogy volt ez a régi magyar életben? Valóban csak Istent il­lette meg a hűség, vagy a királyt is? A királyt is, ha a király Isten akaratát közve­títette, azaz valódi szakrális király volt, és mindenki annak is tekintette. Attila, Szent László, Hunyadi Mátyás ilyenek voltak. Ha pedig a király a ma­gyar nép köztudatában már nem volt szakrális uralkodó, akkor a hűség a Szent Koronának szólt. Amikor az erdélyi színjátszás hűsé­ges voltáról beszélünk, akkor az erdélyi színjátszás művészeinek hűségére gon­doljunk, s vegyük mindig figyelembe, mit jelent a valódi hűség... Különös, igen különös az Igazsághoz való viszonya is annak a drámai hősnek, annak a szakrális személynek, akinek a titkát próbáljuk most megfejtem... Nehéz ma már erről beszélni, mert az Igazság visszavonult a látható világból... Létezik, de visszavonult... De mi, illetve ki az Igazság a régi korok magyaljai számára? Az Igazság Isten Önvédő megnyilat­kozása, a legnagyobb Erő, a legszilár­dabb Hatalom... Az az Igazság tehát, akivel a régi magyarok találkoztak, nem elvont foga­lom... Az Igazság Lény... Élőlény... Igaz, hogy nem a Földön lakik, de figyeli, mi történik a Földön... Milyen volt a régi korok magyarja számára az Igazság és a harc, a küzdelem viszonya? Hitték: Nem győzethetnek le, mert a földi igazságot az Élő Égi Igazság meg­védelmezi... Mi volt számukra a csatatéri küzde­lem? Úgy tartották, hogy ha az Igazság Isten Ónvédő megnyilatkozása, a legna­gyobb Erő, a legszilárdabb Hatalom, a harcban csak az győzedelmeskedhet, akinek a pártján az Igazság áll... Hitték, hogy kardjuknak minden találata tulaj­donképpen az Igazság villámcsapása... Hittek abban, hogy a harc által látóvá válhat z ember... Látja az Élő Égi Igazsá­got, a Legyőzhetetlent... Látja azt az Iga­zságot, aki Isten önvédő megnyilatko­zása... Megvilágosodik... Hittek bizony abban, hogy az embert a Harc megvilá­gosíthatja... S a meg világosított ember győzedelmeskedik: önmaga felett is és a múlandóság felett is. Hitték: A harc Isten-ítélet... Igen, a régi magyarok még hittel hit­tek, hogy az igzságért harcolót maga az Élő Égi Igazság veszi külön pártfogá­sába. S ez növelte hitüket, küzdőszelle­müket, önbizalmukat. Az Égi Élő Igazságról, aki legyőzhe­tetlen, természetesen nem csak a régi magyarok tudtak. De a régi magyar küldetéstudatban a magyarság különleges szerepe az Élő, Égi Igazságnak a méltó szolgálata. Emlékezzünk most a székelyek leg­nagyobb hősére, Attilára mint drámai hősre. Attila a legnagyobb földi hatalmat győzi le Róma kapuinál: a fosztogatásra éhes győztes sereget... Csak egy esetben győzheti le őket? Ha nem kell őket le­győzni... Ha ők is tudatában vannak an­nak, hogy Attilát Isten fordította vissza - közvetlenül nyilatkoztatván ki neki aka­ratát. Attila az Élő Égi Igazsággal, Isten önvédő megnyilatkozásával találkozott. Hogy Attila mint szakrális király az Igazság jelenlétében vívja meg hadjára­tait, arra mindenki emlékszik, a vele ro­konszenvező és az őt gyűlölő is... De most Attila hallatlan tettének (győzelmét ki nem használva visszavo­nul) mai megítélése kérdéséhez szeret­ném még hozzáfűzni: Aki Attila e tettének a jelentőségét megérti, az Attila tettét a Krisztus utáni idők legnagyobb tettének tekinti. Gonduljunk most először is arra, hogy Attila előtt is fordított már vissza győztes hadvezér hadsereget égi pa­rancsra, minden földi kényszer nélkül, de utána már nem.-Az én világom nem e világból való - mondta az Úr Jézus.- Én a parancsot nem e világból kap­tam - mondhatta Attila. Aki a parancsot kiadta, az az Élő Égi Igazság, aki Isten Önvédő megnyilatko­zása... Igen, Isten Attila jelenlétében is­mét megnyilatkozott, látható formát öl­tött - és ez a legnagyobb bizonyossága annak, hogy a legsorsdöntőbb helyzetek­ben ismét látható alakot vesz föl, testet ölt, megnyilatkozik, érvényesíti akara­tát... És ez a mai magyarság és a mai embe­riség legnagyobb reménye... Éurópa minden jelentős színházában be kellene most mutatni egy igazi Attila­­drámát... Most, az ezredfordulón... Olyat, amilyent a régi magyar szakrális színházban játszhattak. Mert arról szólna: az emberiség, ha visszafordul a hagymányokhoz, a szakrálishoz, akkor reménykedhet... Akkor nem kell tovább félnie. (...) S ha a dráma hőse nem király, hanem egy háromszéki vagy udvarhelyszéki családapa? Ez a lényegen semmit sem változtat. Emlékezzünk csak arra, hogy a székely népmesében a családfő mindig úgy visel­kedik, mint egy király... S arra is, hogy a székely hagyomá­nyokban a családfő mindig szakrális sze­mély: Híd környezete és az Ég között... Ez egyébként a régi székely-lét legna­gyobb titka. A magyar színjátszás száz esztendő­vel ezelőtti új aranykorában Jászai Mari és a többi nagy vezéregyénisége színját­szásunknak éppen azt vették nagyon ko­molyan, hogy az a legértékesebb színját­szásunkban, ami sajátos. Meggyőződé­sem, hogy nem a drámaírói szabadsággal élek vissza, amikor a Megkoszorúzott című monodrámában Jászai Marival el­mondatom, hogy mi a valódi színját­szás... Idézem:- Hiszek a Színház lehetőségeiben! A Színház előkészíthetné a csodát... A Színházban az történhetne... Az ember megvilágosodhatna... A csoda történne meg: az ember megpillanthatná az Iga­zságot... Szókratészokat, győztes Szók­­ratészokat nevelhetne a Színház... Ráéb­resztené az Embert arra, hogy nem a pillanatnak kell élnie... Felszabadulna... Látóvá válna... Látná az Élő Égi Igazsá­got, a Legyőzhetetlent... Látná azt az Igazságot, aki Isten önvédő megnyilatko­zása... Megvilágosodna... Az Embert bi­zony a Színház megvilágosíthatja... S a megvilágosított ember győzedelmeske­dik: önmaga felett és a múlandóság fe­lett... Bizony szent háborút vívunk a Színházban... A szakrális beavatások he­lye lesz a színház: sikeres beavatásokon fogunk ámulni... A katarzis maga a tisztí­tótűz... Mi is történik a történelem azon nagy drámai helyzeteiben, amelyek alap­ján a leg valódibb király drámát, a legma­­gasztosabb tragédiát meg lehetne írni? Ó, e legvalódibb királydrámát az teszi iga­zivá, hogy főhőse az adott drámai hely­zetben csak akkor győzedelmeskedhet, ha nem győzedelmeskedik... Vereségé­ben diadalmaskodik: nem megsemmi­sül, hanem belép az örökkévalóság kapu­ján... És e kapu fénye elárasztja a nézőte­ret... És a katarzis ellenállhatatlan erővel sugalmazza, hogy aki meg akatja tartani életét, elveszti, aki pedig földi céloknál nagyobbakon tartja tekintetét, az meg­nyeri... A katarzis a halhatatlanság itala... A katarzis más minőséggé formálja az embert... Azzá, aki megvívja szent hábo­rúját a sátánnal... Vakon lépnek be a szín­házba és látókként távoznak... A szakrális fejedelem is a nézőtéren születik... Nem a színpadon valósul meg a szakralitás, hanem a nézőtéren... És aki a valódi ka­tarzist legmélyebben átéli, megpillantja Teremtőjét... É pillantásba belehal és új­jászületik... Áldott legyen a katarzis! Ál­dott legyen a beavató színház minden szent rítusa: megvilágosító ereje és ha­talma... Mindehhez a Színháznak már csak méltóvá kell válnia! Mindent el kell követnünk, hogy méltóvá váljon... A szí­nész szent pap legyen és a színésznő szent papnő... Szentet avató szent pap és papnő... Egyetlen kínzó rémálmom, hogy végül a látszatszínház győzedel­meskedik, mégpedig örök időkre... Nem, nem fog győzedelmeskedni, gondunk lesz rá, hogy ne győzedelmeskedhessen. A Színház Út... Út, mely vezethet a Mennybe, de vezethet a pokolba is... És azon múlik, hogy hamis papok vagyunk vagy valódiak. A mai magyar színjátszással ismer­kedvén, Jászai Mari vagy Szentgyörgyi István bizonnyal összevonnák a szemöl­döküket... De Erdélyben talán kiengesz­­telődnének, látván, hogy vannak utódok, akiknek hite, magatartása, művészete méltó a nagy elődökéhez... Közöttük Csiky Ibolya, Szabó Duci, Botka Lász­ló... De végképp megengesztelődnének, látván, mihez ragaszkodik az erdélyi ma­gyar közönség, mit tekint szent hagyo­mánynak, minek a megőrzését várja el a színjátszástól... Befejezésül arra biztatom az ünnepelt művészeket: Csiky Ibolyát, Szabó Ducit, Botka Lászlót, tanulják meg és minden este mondják el Jászai Marinak - igaz, csak egy monodrámában elmondott - imáját:- Méltó, valóban méltó, Neked is tetsző, Téged is szolgáló további küzde­lem lehetőségét add meg nekem, Min­denható Istenem, miképpen fenn a szín­padon, azonképpen lenn a földön is. Ámen. *Elhangzott a Fészek Klubban, a díj­­kiosztási ünnepségen (Rövidített szö­veg.) Megérdemelné, hogy minden nemzet nyelvére lefordítsák és kinyomtassák a XV. században lengyel nyelven írt élet­rajzát- tartották századokon át. Johannes Dlugoss ugyanis a középkor női esz­ményképét fedezte fel IV. Béla magyar király és Laszkárisz Mária görög császár­lány gyermekének, Kingának az életpél­dájában. Kinga, a magyar Árpád-házi uralkodócsalád egyik legkiválóbb alakja június 16-án vonul be a szentek panteon­jába, II. János Pál pápa e napon avatta szentté a lengyelországi Oszandecben. (Magyarországot Göncz Árpád köztársa­sági elnök, Dávid Ibolya miniszter asz­­szony, Várhegyi Attila és Semjén Zsolt ál­lamtitkár képviseli.) Árpádházi Boldog Kinga életének er­délyi motívumaira emlékezvén az általa vezetett szerzetesi kolostor előtt székely emlékkaput állítanak fel, jeles székely mester munkáját. Az erdélyi magyarság ezzel a monumentális építménnyel (ma­gassága hét méter, szélessége 11 méter) ismételten hitet tesz egyházhűsége, II. János Pál pápához való ragaszkodása, illetve a lengyel-magyar barátság mel­lett. A kapun két nagyméretű portré lát­ható: Kinga és Hedvig arcmása. Az egye­temépítő Hedvigről, Nagy Lajos kirá­lyunk lányáról, a lettek és litvánok ke­resztény hitre térítésének legfőbb pártfo­gójáról viszonylag széles körben élnek ismeretek szülőhazájában és Lengyelor­szágban egyaránt. Kingáról itt, Magya­rországon meglehetősen keveset tudunk. Élete (1224. március 4-én született és 1291. július 24-én távozott az élők sorá­ból) a hősies helytállás, leleményesség és emberbaráti szeretet példaképe. Állítólag már világrajövetelét is cso­dák jelezték. Gyermekkorától kezdve el­ragadtatott tiszteletet mutatott Szűz Má­ria iránt, hasonlóképpen családjának többi tagjához. Vallásos lelkületét a szü­lői ház légköre alakíthatta ki, éppúgy, mint leánytestvéreiét. IV. Béla király négy lánya közül három jutott el az élet­szentség magaslatára. Margitot 1942- ben avatták szentté, Kingának most jut ez az egyházi megtiszteltetés. Az Árpád­házi királylányok közül egyedül Margit fejezte be életét szülőföldjén, a másik három, Kinga, Jolán és Konstancia más nemzetek példaképe lett. Kinga életének számos motívumát j ól ismeri az utókor. Tudjuk, hogy kik voltak még idehaza a nevelői, s azt is, hogy kik szolgálták tanácsaikkal és gondoskodó védelmükkel választott hazájában, Len­gyelországban. Az is bizonyos, hogy lel­ki fejlődésére erősen hatott a korabeli Magyarországon nagy népszerűségnek örvendő, az egyház megújulását hirdető ferences és domonkos szerzetesrend. És már gyermekkorában vonzáskörébe ke­rült a türingiai fejedelemasszonynak. Ár­pád-házi Szent Erzsébetnek, legalábbis szellemi értelemben. A gyermek Kinga nem csak mint a nagynénikéjére, de mint önfeláldozó életű fejedelemasszonyra is felnézhetett Árpád-házi Szent Erzsé­betre. Életrajzírói szerint vonzó külseje, jó­zan életszemlélete, küzdeni tudása és Szí­vós kitartása szinte megszámlálhatatlan akadályon segítette át. Mint Margit, Kinga is már kora gyermekkorában elha­tározta, hogy teljesen Istennek szenteli életét. Nem térítette el az elhatározásától az apai szándék, aki politikai megfonto­lások miatt a krakkói és szandomiri Bo­­leszláv hercegnek szánta feleségül. Kin­ga - e tekintetben eltér az életútja Szent Margitétól - hosszas lelki vívódás után meghajolt az apai akarat előtt, 1239-ben, amikor a tatár hordák már Magyarország közelében pusztítottak, feleségül ment Boleszlávhoz, azzal a kikötéssel, hogy mint testvérek élnek egymás mellett. Bo­­leszláv kezdetben hallani sem akart Kinga fogadalmáról, amelyet állítólag még a szenátus is tárgyalt. Később azonban, feleségének a pél­dáját látva (aki rendszeresen segítette Krakkó külvárosainak szegénynegyedeit - szinte teljes magyarországi hozomá­nyát, a kor dokumentumai szerint elké­pesztően magas összeget, negyvenezer arany márkát áldozott erre -, ápolta bete­geit, még a bélpoklosokat is), maga is hasonló fogadalmat tett, és belépett a fe­rencesek harmadrendjébe. Népe Sze­mérmes Boleszlávként emlegeti azóta is. Amikor Lengyelország déli területeit is megtámadták Batu kán seregei, Kinga férjével együtt menekülni kényszerült. Először a Dunajec partján, egy sziklára épült várban húzták meg magukat, majd továbbmentek Morvaországba, ott vár­ták ki, míg a tatár hordák eltakarodtak földjükről. A legenda szerint Kinga, aki minden megpróbáltatásban hűséggel kö­vette hitvesét, mezítláb kapaszkodott fel a meredek szirteken, és amerre haladt, az utat vérei és könnyel jelölte meg. Könnyéből fehér, véréből piros virág haj­tott ki. A kő alól pedig, amelyre keserves sírás közben lerogyott, keserű vizű forrás fakadt. A tatárok elvonulása után a lengyel uralkodói párra is ugyanaz a szerep várt, mint idehaza IV. Bélára. Egész országu­kat kellett újraépíteni. Ebben az időben alakították ki Krakkó mai városszerkeze­tét, az óváros sakktáblaszerű beépítésé­vel. Ekkor épültek fel templomaik is, ezeknek azonban ma már csak a részletei láthatók. Kinga, „az irgalmasság földi angyala” segédkezett az újjáépítésben, az éhezést és a nélkülözést is vállalva. Mivel a belső viszálykodás is gyöngítette új hazáját, a második betörésnek könnyű prédája lett Lengyelország. Kinga áldo­zatos segítőkészsége az újabb csapások ellenére sem csökkent, sőt inkább növe­kedett. Alakja ekkor vonult be a lengyel történelembe. Népszerűségét csak egy későbbi magyar származású királynő, Hedvig tudta kicsinykét elfedni. Amikor édesapja hívására hazatért szülőhazájába, és körbejárta az országot, útja valóságos diadalmenet lett a tatárjá­rás után életben maradt maradék magyar­ság közt. A hagyomány szerint ekkor látogatta meg Kinga a máramarosi sóbá­nyát, amelynek egyik tárnáját édesapja neki adományozta. Kinga mintegy a tárna lefoglalásául beledobta gyűrűjét az aknába. Amikor nem sokkal később a magyar sóbányászok Lengyelországban is sóbányát nyitottak, az első napfényre került sótömbben Kinga gyűrűjét pillan­tották meg. (A Krakkótól 12 kilométerre levő sóbánya Lengyelország egyik neve­zetessége. Goethe és Balzac is megláto­gatta többek között.) Negyvenévi testvéri házasság után veszítette el Árpád-házi Boldog Kinga a férjét, Szemérmes Boleszlávot. Noha az egyházi és világi méltóságok megpróbál­ták rávenni, hogy ő irányítsa a hercegsé­get, a hatalom helyett a szezetesi életet választotta, és belépett a ferences rend női kolostorába. Teljes vagyonát az egy­háznak adományozta, és a szegények kö­zött osztotta szét. Ezután durva darócru­hába öltözve kopogtatott be az ószandeci klarissza kolostorba, ahol először egy­szerű nővérként, majd a kolostor vezető­jeként haláláig szigorú vezeklő életet élt. Kolostorába befogadta a vidéki nemesi családok gyermekeit, nevelésüket ma­gára vállalva önmagához hasonló szemé­lyiségeket szeretett volna adni Lengye­lországnak. Kolostorát egy újabb tatár betörés pusztította el. A szerzetes közösségnek, melynek Kinga is tagja volt, szinte az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie Csorsztin várába, ahol magyar katonák mentették meg őket a tatárok rohamai elől. Később Kinga újjáépítette az ószan­deci kolostort, amelynek szellemisége messze földön híres lett. Itt fejezte be az életét 1291-ben Kinga, akit 1690-ben VIII. Sándor pápa boldoggá avatott; 1715-ben XI. Kelemen pápa Lengyelor­szág és Litvánia égi pártfogójának ne­vezte. „Emléke egy a közül a tömérdek szál közül, amely a két szomszéd nemze­tet a századok folyásában oly szorosan egymáshoz fűzte” - írta róla egyik ma­gyar történetírója, Balanyi György. Tisz­teletét a lengyel és a magyar nép százado­kon át őrizte, június 16. után bizonyára még nagyobb szeretettel őrzi tovább. (lőcsei) Magyar Nemzet Szeretne segíteni, hogy idős, beteg, fogyatékos embertársaink szeretetotthonba kerülhessenek? Kérjük, támogassa a Katolikus Szeretetszolgálat Alapítványt. 1519 Budapest Pf. 314. Telefon/Fax: 36-1-209-5185 Számlaszám: OTP XI. kér. Fiókja 11711034-20844534 Hálás szívvel imádkozunk jótevőinkért.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents