Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-07-01 / 7-8. szám

1999. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal A magyar szellemiség konzervativizmusa (Folytatás az 1. oldalról) ami a korábbi kormány fennmara­dása esetén kétségtelenül bekövetke­zett volna. Az Igazságügyi Minisztérium munkájára sokan akkor figyeltek fel, amikor a miniszter nem írt alá egy, a köztársasági elnök által javasolt ke­gyelmi kérvényt egy nyilvánvalóan zsaroló és sikkasztó bankár ügyében. Önmagában a köztársasági elnök kezdeményezése nem keltett megle­petést, hiszen korábban is köztudot­tan a korrupt és önmagukat a törvé­nyek fölé helyező szocialista-sza­baddemokrata kleptokrácia-kaszt védnöke volt -, meglepetést inkább az okozott, hogy vele és a mögötte álló sajtóbirodalommal együtt im­máron egy ördögi hatalommal szembe mert szállni egy miniszter. Nehezen fogalmazó és nagyon sze­rény életvitelűnek tűnő emberek ez­rei bátorítólag írtak levelet, vagy tele­fonáltak a miniszternek, hogy ne en­gedjen a fenyegetéseknek. A minisz­térium telefonkezelőinek elmondása alapján a kritikus napokban szinte minden nyilvános vonal foglalt volt. Jellemző tünet Magyarországon, hogy ez a miniszteri döntés csupán egy aprócska hányada volt a tényle­ges miniszteri teendőknek, mégis alapvetően ennek az egy döntésnek a tükrében ítélte meg a lakosság a mi­niszter munkáját. A külügyek terén járatosak több­ségében szinte általános az a meggyőződés, hogy ebben a minisz­tériumban még kormányváltás sem volt, nem hogy ennél több. Ennek a meggyőződésnek a helyességét fel­színre hozta a NATO és Jugoszlávia szembekerülése, aminek következté­ben a politizáló közvélemény előtt teljesen leszerepelt a külügyminisz­­tériumi gárda. Először azt hangoztat­ták, hogy a koszovói probléma nem azonos a vajdasági helyzettel, hiszen ez utóbbi helyen békésen és harmo­nikusan él együtt 26 nemzetiség, nincs semmi gond! Ezt a hamis hely­zetértékelést óránként bemondta a rádió és nyugati hírügynökségek is átvették. Csak arról nem lehetett szó a tö­megtájékoztatásban, hogy a Bácská­ban és a Bánságban már magyarul sem mernek beszélni az emberek; hogy éjszakánként kötéllel fogdos­­sák össze a fiúkat és férfiakat; hogy szerbeket telepítenek be erőszakkal a magyarok házaiba! Amikor a hivata­losan terjesztett vajdasági idillikus állapotok valódiságát egyre többen kétségbe vonták, akkor a miniszté­rium az ottani magyarokra mutoga­tott, hogy ők tudják igazán megmon­dani, milyen a helyzetük és hogyan kívánnak az esetleges gondokon se­gíteni - azaz a minisztérum ismét strucc módjára homokba dugta a fe­jét és letagadta a valójában tragikus helyzetet. Hiszen hogyan is merné­nek nyilvánosan beszámolni elnyo­mott helyzetükről az ottaniak! Leg­alább annyira túszok, mint a svájci vöröskereszt megbízottainak jó sor­sukról hajdan nyilatkozó német és szovjet haláltáborok foglyai! Ezek után nyilatkozta azt a minisztérium államtitkára - közelebb állók ironi­kus megjegyzése szerint csattogva forgott a szeme -, hogy a vajdasági magyarok egyáltalán nincsenek túsz­helyzetben! Hatalmi kontroll híján a minisztériumi apparátus áprilisban már olyan közel sodródott a nemzeti érdekeket korábban alapszerződések révén is feladó ellenzéki táborhoz, hogy a vajdasági magyarok autonó­miáját követelő vélemények hallatán felháborodásukban a szocialista és szabaddemokrata képviselőkkel együtt kiabáltak repülősóért. Miután a legnagyobb kormánypárt májusi kongresszusának küldöttei kinyilvá­nították óhajukat az iránt, hogy a vaj­dasági magyarok területi autonómiá­jának ügyét karolja fel a magyar kor­mány, azóta a külügyérek elcsende­sedve sunyítanak. Csak remélni le­het, hogy hiába teszik ezt, az augusz­tusban várható kormányátalakítás után arra érdemes személyekre bíz­zák majd egy ilyen fontos ügy, az autonómia sikeres képviseletét. A Szociális és Családügyi Mi­nisztérium mindeddig sikerrel ka­rolta fel az idősek, nagycsaládosok, munkanélküliek, hajléktalanok és rokkantak érdekvédelmét. A Horn­­kormány alatt ezeknek a saját érde­kük képviseletére képtelen rétegek­nek az életszínvonala az átlagosnál gyorsabban süllyedt, ezért ennek az elnyomorodási folyamatnak pusztán a megállítása nagy eredmény. Szo­ciális és adópolitikai intézkedések sorozata segített az elmúlt évben a leginkább rászorulókon - meglehe­tősen durva ellenzéki sajtótámadá­sok kereszttüzében. Ebben a minisz­tériumban valódi rendszerváltás volt. A Pénzügy minisztérium helyze­tének megítélése felemás. A régi elv­társak megmaradása miatt a minisz­térium megnehezíti a még jelenleg is családellenes adórendszer gyökeres megváltoztatását, és egy teljesen ér­telmetlen földadó-ötlettel éket vert a koalíciós pártok közé. Az Európai Unió normáihoz való közeledés je­gyében ugyanis csökkentenünk kel­lene mezőgazdasági termelők nyílt támogatását, viszont a burkolt támo­gatási formák - például az adómen­tességek - továbbra is megengedet­tek. Nem lehet őszinte a minisztéri­umi vezetők véleménye, miszerint az uniós, támogatás-mérséklő elvárá­sok miatt csökken majd a magyar áruk külföldi versenyképessége, ha ugyanezen minisztérium plusz sze­mélyi jövedelemadóval és földadó­val terhelné meg a hazai agrártermé­kek árait. A minisztérium falain belül maradt kommunista maffia átejtette a vezetőit ezekkel a teljesen szükségte­len adóemelési tervekkel, és a nyár végén akár koalíción belüli törést is kiprovokálhat. Mindezen kedvezőt­len események ellenére a miniszté­rium bűnvádi eljárásokat kezdemé­nyezett százmilliárdokat elfecsérlő bankigazgatók ellen - azaz távolo­dott a korrupt szocialista-szabadde­mokrata bankár-oligarcháktól. Igaz, a jobban értesültek szerint nem ön­szántából lepte meg ezeket, hanem felsőbb utasításra. A Kulturális Minisztérium meg­ítélése szintén felemás. A miniszté­rium okkal hagyta abba az eredeti költségvetését már háromszorosan túllépő Nemzeti Színház építését, ílymódon lehetett ugyanis legegy­szerűbben kimászni a sokszorosan egyoldalú szerződésekkel, korrupt megállapodásokkal terhelt, a köz­pénzeket gátlástalanul lecsapoló be­ruházásból. A további zsíros üzletek­ből kimaradó szocialista-szabadde­mokrata üzleti szövetség emiatt dü­­hödten támadja a kulturális kor­mányzatot - többségében épp a kul­turális kormányzat által támogatott sajtótermékekben! Ezeken a poszto­kon ugyanis változatlanul a régi elv­társak döntenek a lapok támogatásá­ról. A közszolgálati rádióban és tele­vízióban változatlanul a Kádár-Ac­­zél korban kiválasztott főszerkesztők döntenek a hírek tartalmáról vagy azok elhallgatásáról. A kiegyensú­lyozott és korrekt tájékoztatást - a retorika szintjén - óhajtó kormány tömegkommunikációs stratégiája el­eve bukásra van ítélve, amiért nem kíván támaszkodni az elmúlt évek médiaháborúiban úgymond „komp­romittálódott” szakemberekre. Azokra viszont, akik kiszolgálták posztkommunista vezetőiket és emi­att nem „kompromittálódtak” - nos, ezekre támaszkodva ugyan hogyan is lehetne megalapozni a hiteles tájé­koztatást? Mi lehet a végkövetkeztetés? Mindeddig még a kormányváltás ér­zése is csak felemás módon tükröző­dik a tudatunkban. A kormányváltás­nál több - még hátra van! Az élet minőségének folyamatossága, a továbbéléshez szükséges hagyomá­nyok nemzedékről nemzedékre történő átörökítése alapvetően konzervatív fo­lyamat. Ebbe ágyazódnak az új tapasz­talatok is, de ezek csak módjával és fokozatosan befolyásolják az életet, nem kényszerítik ki a forradalmi válto­zást abban. Ha az új nem talmi, nem álságos valami, utat talál magának a magyar életben, elismerteti magát. A hagyo­mány sohasem lezárt világot, hanem mindig továbbépülő folyamatot, tovább bővülő kultúrkört jelent; a megkövült, minden új értékkel reflexszerűen, gon­dolkodás nélkül szembenálló hagyo­mányfelfogásnak erősebb a visszahúzó jellege, mint a továbbéltető, a majdani új szintézisek kiindulópontjául szol­gáló ereje. Az érték fogalma a hagyo­mányon belül is változást szenved: ami a múltban abszlút érték volt, az mára esetleg a tradíciók tárházának múzeális részévé válik, vagy akár ki is hullhat a köztudat emlékezéséből. De nem ez a jellemző. A régi és új elemek arányában elsőbbséget élvez­nek az eredetüket tekintve már-már arc­haikus időbe vesző évszázados szoká­sok, tapasztalatok. A múltunk, a törté­nelmünk, a kulturális örökségünk egé­sze egyáltalán nem csak az ünnepeink és a múzeális kiadványaink emelkedett óráiba és lapjaira tartozik, hanem átível a jelenbe: a mindennapok döntéseit meghatározó élményként és tanulság­ként. A magyar alapvetően gazdag belső életet él, szemlélője, de ugyanakkor ala­kítója is szűkebb környezetének. A me­ditativ létben a természeti és társadalmi valóság jelenbeli képére gyakorta rá­­fényképeződik a múlt: mivel a jelen mindig csak egy darabja az élet egészé­nek, a múlt hagyományaiba, a kollektív nemzeti tudat mélyrétegeibe ereszkedő hajszálgyökereink által ezt az egészet próbáljuk felidézni. Az individum, az egyén belső látása és emlékezése, sok­kal inkább képekben, mint fogalmak­ban tűnődő lírai hajlamunk, művésze­tek iránti fogékonyságunk még akkor is feltűnő, ha az életünk során soha nem írunk egetlen verset vagy novellát sem. A kép ugyanis magába tudja sűríteni múltunk lényegét, s a jelen életünk filmje mellé fényképezi azt. Ez az, ami a fogalmi nyelv által csak körülménye­sen megragadható, körülírható. A kép azonban, akár az emlékezés, akár a képzelet által előhívott (lehetsé­ges vagy csak vágyott) jövő látómeze­jén jelenik meg, mindig hordoz valami­féle többletjelentést, a puszta képnek Már számlálgathatjuk: hány nap van még július harmincegyedikéig, mikor is százötven esztendővel ezelőtt egy osztrák ezredes „Fehéregyháza és Héj­­jasfalva között, közvetlenül a szökő­­kútnál eltorzult arcú, elölről leszúrt fel­kelőt látott, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve. Mellette vérrel bemocs­kolt iratok, melyeket a rabló kozákok fosztogatás közben szórtak el, mint számukra értéktelen holmit. A sze­mélyleírás ráillik a költőre.” Petőfi Sándorra... Illyés Gyula látomásos sorait idéztem az imént. Aki mindjárt hozzáfűzte az előbbiekhez: „De hátha mégsem ő volt? Hátha csak megsebesült? (...) Nem men­demonda, hogy az 1030 elesett közt sebe­sülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elvenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: - Ne temessetek el... élek! - Dögölj meg - hangzott felülről, és gur­­gatták rá a holttesteket.” Voltak, vannak más legendák is. Bi­zonyos azonban, hogy azon a július végi napon Fehéregyháza és Héjjas­­falva között eltűnt Petőfi Sándor. És százötven éve kiáltja felénk az örök halhatatlanság mélységeiből: élek! Itt él közöttünk is: egy nagymúltú város jobbik emlékezetében. 1849. július 29-én érkezett Maros­­vásárhelyre, ahol barátjával, Egressy Gáborral Görög Károly és fiatal fele­sége, Ziegler Vilma vendégszerető há­zában szállt meg. (Napjainkban a Had­sereg Háza ez a ház. Homlokzatán az sejtelmes holdudvara van, amely külö­nös színekből, formákból, jelképekből szövődik össze. Lényegében vágyak­ból. Egy ismeretlen, az ismertnél színe­sebb és teljesebb világ üzeneteiből. Ab­ból a világból jött üzenetek ezek, amelyben az ember még nem szakadt ki a természetes környezetéből, még lakta is, nemcsak fogyasztotta környezetét, s amelyben még szellemi csatornákon át érintkezett az egyetemes léttel, s így maga is része volt a kozmosznak és a világszellemnek. A múlt képei sohasem csupasz natu­­ráliák. És a lehetséges, az eljövendő jövőt sejtető képsorok sem azok. A múlt és a fantázia révén megjelenített jövő történelmet és kozmikus létet fog át: az egyénét, a közösségét, a nemzetét egya­ránt. A jelen mindig az a valós kapasz­kodó, ahonnan mindez valamennyire megfejthető; emlékezéssel és képzelőe­rővel az egész képe, az egyén, a nemzet, az univerzum léte legalább az intuíció pókfonalaival összeköthető. Realizmusunk és „platonizmusunk” egyidejű kettőssége jellegzetes vonása a magyar karakternek. A keleti pusztákról és Közép-Ázsiából magunkkal hozott örökség ez: alapvonása a szemlélődő haj­lam és a képi látásmód, élénk fantázia, s az ezek által motivált belső élet, amely állandó kapcsolatban van a külvilággal, a természet és a társadalom jelenségeivel, épp ezért a töprengő, meditativ lét szün­telenül áthajlik a cselekvő létbe, a kép és a gondolat testet ölt a tettben is. Realiz­musunk és a látható jelenségek „égi má­sát”, tökéletesebb formáját kutató-meg­­sejdítő platonizmusunk szerencsésen öt­vöződik a magyar jellemben és a kollek­tív nemzeti tudatban. Realizmusunk józansága politikus nemzetté tette a magyarság egy részét. Egész történelmünk erre kényszerített minket. A honfoglalás előtti évezredek a természet gigászi erőivel és a sztyep­pék, pusztaságok világában bármely pillanatban feltűnhető ellenséggel ví­vott állandó küzdelmekjegyében teltek. A honfoglalás utáni évszázadok sem csak a vizekben, földekben, hegyekben gazdag vidéket jelentették számunkra: a bőség földje, a Kárpát-medence az európai és az ázsiai, a katolikus és a bizánci, a nyugati és az oszmán török, a demokratikus és a kommunista népek kultúrák, ideológiák nagy ütközőzóná­ját testesítette meg mindig. Gazdag belső életünk, „introvertáltságunk” pe­dig korántsem csak keleti, közép-ázsiai örökség. A természetben élő pusztai né­pek túlvilági létre vonatkozó hiedelem­­világa, sámánizmusa egységes egész­nek tekintette a reáliák világát, a földi emléktábla szövege már alig olvas­ható...) Bem tábornok szállása innen nem messze, alig pár méternyire: a Te­leki Domokos-féle házban volt ekkor. Nem kétséges, hogy a költő itt tartóz­kodásuk idején megfordult e falak kö­zött is. Másnap, július 30-án kora reggel kelt útra a sereg - át a Vácmányon, Balavásár, Erdőszentgyörgy, Bözöd irányában, keresztül a gagyi tetőn, Szé­­kelykeresztúr felé. Déltájt már Kele­mentelkén voltak; itt megpihentek. Bem is, Petőfi is a Simán család ebéd­vendége volt. Estére már meg is érkez­tek Keresztárra. (Nem akármilyen me­netteljesítmény ez - a korabeli útviszo­nyok között, szekereken, lóháton, gya­logosan!) Gazdag irodalma van ennek a két napnak. Föltehető és remélhető, hogy most, a nagy évforduló idején sok olvasója lesz (van máris) Illyés Gyula klasszikus veretű Petőfi-könyvének, Hatvány Lajos, Dienes András ide vo­natkozó műveinek és nem utolsósor­ban Dávid Gyula - Mikó Imre Petőfi Erdélyben című, 1972-ben megjelent munkájában is. Hogyha egyáltalán hozzáférhetőek jelenleg minálunk ezek a kiadványok. És örvendetes, hogy Marosvásár­helynek előbb-utóbb ismét lesz Petőfi­­szobra - miként nemrég hírül adatott. (Persze, nem hetekkel-hónapokkal az idei évforduló előtt kellett volna erre gondolnia az RMDSZ-nek, hanem jó­val előbb. így ez is aluszékonyságunk egyik jele...) életet és a kozmikus lét univerzumát. Ennek megértéséhez érzelemgazdag belső életre volt szükség: meditativ készségre és fantáziára egyaránt. De a honfoglalás előtti időszak vándorlásai, hányattatásai sem éppen csak a magyar törzsek pusztai életének tökéletességét vetítették az egyén és a közösség elé mindig, s a megpróbáltatások drámáit gyakorta kényszerült eljátszani és meg­szenvedni a magyarság az 1100 éves kárpát-medencei színpadán is. Az egyén mélyen átélte a nemzet tragédiáit, amelyeknek katartikus résztvevője volt mindig és szembe kellett néznie saját sorsának bekerítettségével is. Mindez együtt hívta elő az elvesztett vagy el nem ért lehetőségek iránti vá­gyat, az élet harmonikus teljessége iránti csillapíthatatlan nosztalgiát, amely általában álomvilágban, legen­dákban, mítoszokban teremtett magá­nak kárpótlást. A mítosz nem csupán képzelet, mert az egyén és a nemzet által átörökített vágyakat testesíti meg, olyan vágyakat, amelyek a magyarság múltjá­nak évezredeibe eresztik gyökereiket, a kollektív nemzeti tudat ősrétegeibe, s ez a kollektív nemzeti tudat a világegye­tem szellemi koncentrátumának e földi létben is életre kelthető darabja. A mí­tosz a kollektív nemzeti akarat által az ősidőkben egyszer már életre hívott csodára réved vissza a közösségi emlé­kezéssel. A csodára, amely megismétel­hető, mert a múlt évszázadainak és évezredeinek minden felgyűlt, meg nem semmisült energiáit fókuszba fogja a jelen tetteinek nagy pillanatai­ban. Ezeket szoktuk utólag csodának nevezni, mert előre nem láthatott, logi­kailag össze nem illeszthetett motívu­mokból sűrűsödött össze a megmagya­rázhatatlanul nagy tett már-már nem is emberi, hanem isteni heroizmusa. A csoda valóságra válása nem „deus ex machina”, hanem a természetes lét parancsait, isteni sugallatait követő nemzet történelmének életmentő ener­giakisugárzása. A kezét a történelem eleven vérkeringésének pulzusán tartó nemzet és ember jutalma. A mese, a monda, a mítosz egésze ezt a lappangó erőt őrzi. Különösen a sanyargattatás, elnyomatás, a történelmi zsákutcák idő­szakában. Felkészíti a lelket a szikár, lehangoló lenyomatok, a jelenbeli reá­liák mögött a még nem létező, csak belső látásunk mezején körvonalazódó igazabb valóság észrevételére. A pla­tóm ideára. Amelynek láthatatlanul is imaginárius, képzeletbeli teste, „aszt­­rálteste” van és rajtunk is múlik annak földi megtestesülése. Czére Béla De hol áll majd ez a szobor? Bizo­nyosnak látszik: nem a Petőfi téren. Nem a Görög-ház előtt. Nem Bemék hajdani szállásának közelében. Most pedig joggal megkérdez­heti nem egy vásárhelyi és nem vá­sárhelyi érdeklődő: de hol itt a Pe­tőfi tér? Mert ilyen utcanévtábla Marosvásárhelyt egy idő óta sehol nem látható. Nem bizony. Minthogy bő kilenc évvel ezelőtt a nagy táblaleverések balkáni hevületében a vásárhelyi Pe­tőfi tér hollétét jelző táblácskák az elszabadult indulatok áldozatává vál­tak. S meglepő módon azóta senki illetékesnek a szeme nem akadt meg ama honi különösségen, hogy ebben a városban, ahonnan Petőfi Sándor elindult Fehéregyháza felé, van ugyan egy kicsiny tér róla elnevezve, de ezt nem jelöli semmi. Persze, tudjuk mi, hegyne tudnánk, hogy hol a Petőfi tér Marosvásárhe­lyen. Mint ahogy azt is jól tudjuk, me­lyik a Kossuth Lajos utca. Vagy a Vö­rösmarty. Ám valószínűleg jönnek er­refelé júliusban olyan kirándulók is a szomszédból, nyugati országokból, akik esetleg megkérdik: miért ez a fura megkülönböztetés? Hát nem lenne sürgős feladata a városvezetésnek új táblákat készíteni s elhelyezni ott, ahol majd még emlé­kezni is összegyűlünk talán? Hisz Petőfi mindörökké Marosvá­sárhelyé - is. A miénk. Nagy Pál Hol a Petőfi tér Marosvásárhelyen? Több történt-e, mint puszta kormányváltás?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents