Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám
CZEGO ZOLTÁN Jöjjön a száz igaz tanácsa Figyelmet is alig keltő közhelynek tűnhet a megfogalmazás a kis népek legeslegújabb kori riadalmában: az, hogy siratni, temetni nagyon megtanultak, sorsuk jóvoltából. Magunk is közibük tartozunk. Ám itt és azonnal el kell határolnunk magunkat azoktól a „kicsiktől”, akik vad elszántsággal fogtak hozzá nagyon is megkésve az ország- és nemzetépítéshez, gyorsított ütemben találtak ki maguknak történelmet, legendarendszert, szóval mindent, ami megvolt a nagyobb vagy nagyobbacska népek valóságos történetében. Magyarország a nagy elhatárolódások jelenét éli. Pártok elhatárolódnak egymástól, politikusi alig-egyéniségek, kik súlytalanságukban képtelenek és gyávák cselekedni országos haszonnal -, nos, ők elhatárolódnak azoktól, akik téglákban, országépítésben és az emberi szemét eltakarításában fontolgatják a nemzet sorsát. Szomorú szívvel kell megkülönböztetnünk magunkat azoktól a (néha lenézett) kis népektől, melyek földhöz vágták élet-koldulásra a markukba nyomott kalapot, és a maguk életét akarják élni végre, a maguk országában. Ne szaladjunk messze, itt is vannak közülük a közelünkben, meg távolabbra is, Ázsiában meg Afrikában. Temetni megtanultak, sírokat ásni és megkeresni a régiekét. De megtanultak nemzetben cselekedni, nem csak gondolkodni, ahogyan az Magyarországon a maximumot jelenti - kifejezésben. Idézetek országa és nemzete vagyunk, holott csak eleink Százak Tanácsát kellene megidéznünk, egy-egy évenkénti ülés ideje-erejéig legalább. Azokat kellene közibénk idéznünk, akik - tisztesség ne essék a mai megbecsülendők körében! - máig elémenőleg helyettünk gondolkodnak. Ázsiai múltunkat a fejünkre idézik mindazok, akik ebből élnek és ellenünkre. Igaz, van Túrán, éltünk ott, élünk itt, nem kis ámulatára azoknak a tudósoknak, történészeknek nyugaton vagy másutt, akik hajlandók vélünk és nem helyettünk kutatni keleti történetünket. Nekünk azokat kell mai napig is megsüvegelnünk, akik magyar országrészeken építik nemzeti légváraikat, és lehetőleg ellopják azt a nyereg alatt puhított húst is, mely csupán a lovunk marját gyógyította. Nekünk azok iránt kell figyelmesnek lennünk mindmáig, akik együtt (antantok) és külön naponta vonják kétségbe létjogainkat a saját valóságunkban. Holott össze kellene hívni azon százak tanácsát, mely a mi nemzetünk megmaradására örök érvényű tanácsok, törvények fűzérét diktálta belé a történelmünkbe. Azok között lenne Szent István királyunk, létében és intelmeiben meghamisítatlanul, a rendteremtő Könyves Kálmán minden bizonnyal. És ott komorlana királyi-magyar fönségében Berzsenyi, Arany János. Szépen köszöntjük és illő tisztelettel István királyunkat ez esztendőben is, pedig ez is azon évek közé tartozik, amelyek temetni és sírokat keresni tanítanak. És ott ülne abban a tanácsban, az imagináriusban, a képzeletiben Petőfi Sándorunk, ki 150 esztendővel ezelőtt halni is tudott a nemzetért, hazáért. Ügyért, mely ma is ügy és magyar, és amely ma mázas húsosfazékká aljasuk, etetvén a hazai és idegen érdemteleneket. Eközben fölsikoltani halljuk ma is, mindiglen is Kölcsey tolla nyomán a szatmári adózó nép fiait, és egy egész ország sanyarú sorsa ad nagyon is illő szürke hátteret a kilátástalansággal küszködök számára. Pártok osztják a koncot a szemünk láttára, és a mostani parlamentünk a nemzetellenes politika egyik nagy szégyengyülekezete, mely parlament nem akar döntéseket hozni a szervezett bűnözés, a nagyúri és nagypolitikai szervezett lopás-rablás elszámoltatására sem. Idézetek, történelmi freskók népe leszünk mindaddig, míg meg nem idézzük Zrínyi Miklós, Petőfi, Széchenyi és a többiek „tanácsát”: üljenek közénk, figyelők közé. Jajokban, szegénységben annyira kristályosodott ma gondjaiban a nemzet, hogy szót tudnánk érteni vélük, ama Százak Tanácsával. Temetni, koszorúzni megtanultunk. Azt is igen jól tudjuk, hogyan kell fölrémíteni a nemes holtakat, a jeltelen sírokat, legendákat, a megtartó léleknyomokban élő eleinket. Hát miért nem cselekszünk azon százak szerint és azok nevében, akiknek gondolatai megigazulva és végérvényesen vezéreszmékké válhattak egy nemzet ügyében?! Petőfi 150 éve halott. De 120 esztendővel ezelőtt megszületett a másik két nemzetépítő, Móricz és Szabó Dezső. Utóbbi ma is a kirekesztettek sorsát éli szeretett hazájában. A mostani hazai politika elhatárolódik azoktól is, akik ha nagyhatalmi kegyből nem, hát erővel próbálnak afgánok, albánok, kurdok, netán magyarok lenni saját földjükön. A jó szomszédság mázában gyönyörködnek nagyszájú politikusaink, a Nyugat és a maguk saját nyugalma érdekében. És nem hajlandók észrevenni, hogy cselekedni kell a sokszor idézett falu- és templomrombolások ellen ott, ahol tilos a magyar szó, szintúgy tiltott Petőfi, Árany szobra, és a magyarirtó tábornokokról neveznek el magyar városokban magyar utcákat. Ez az elhatárolódások ideje, és mindezt nem az 1849-es forradalom és szabadságharc letörésének gyászos évfordulója mondatja vélem, hanem az a riadalom, melyben él a szétugrasztva fohászos magyar nemzet. Mert amíg a nemzet elhatárolódik a magyar érdekben történő magyar cselekvéstől, addig csak a fosztogatás hona leszünk. Azon százak tanácsát kell megidézni, összehívni, melynek tagjai amostani jelenünkig szóltak és - cselekedtek. NAGY PÁL Szabó Dezső igazságai 120 éve született a nagy magyar író Életeim című önéletrajzi könyvét Szabó Dezső így indította egykoron: „Születtem: 1879. június 10-én Kolozsvárott a Felsőszén utcában.” Százhúsz esztendővel ezelőtt kezdődött életének „gyönyörű és fájdalmas” pályája-A jelek szerint ez az évforduló sem bizonyult illő alkalomnak a ráfigyelésre; szétzilált szellemi életünkben semmi rezzenet sem emlékeztet arra, hogy volt egyszer- nem is olyan régen: századunk első felében - egy rendkívüli, robusztus magyar tehetsége a tolinak, a fölpezsdítő gondolatnak, akiről megfeledkezni: több mint restség. (Az író Gellért-hegy i szobránál tartott megemlékezésen, ahol ifj. dr. Fekete Károly, a debreceni Református Kollégium igazgatótanácsának elnöke és Csurka István író, a MIÉP elnöke mondott ünnepi beszédet, a budapesti írótársadalom, a sajtó, a televízió, a rádió ezúttal is látványos távolmaradással tüntetett...) Az én nemzedékem Szabó Dezső nevét annak idején, a harmincas-negyvenes években Ady Endre és Móricz Zsigmond nevével együtt, ezektől elválaszthatatlanul emlegette; ez a nagy triász volt bontakozó eszmélésünk irányának meghatározója, magyarságtudatunk alapjainak kimunkálója. S az maradt - a későbbi kiátkozások, becsmérlések, tiltások ellenére is. Nem felejthetem el: esztendőkkel ezelőtt meglepetten olvastam az Életeim akkori kiadásának bevezetőjében egy ismert irodalmár vélekedését, miszerint „Szabó Dezsőnek fontos szerepe volt abban, hogy a két háború között ez a Kerecsendi Kiss Márton Szabó Dezsőnek Csillagálmú, megrugdalt göröngy, kihez a titkok gyónni járnak. Oszlatja a ködöt felettünk s világol a Látóhatárnak. Ha majd egykor boldogabb népek feltúrnak földet, múltat, csendet, a századok tanulják tőle, magyarnak lenni mit jelentett. (1941) réteg (t.i. a fiatal értelmiség) álradikális jelszavak bűvöletében elfordult a társadalmi és politikai haladástól.” Hát nem! Éppenséggel Szabó Dezső volt az - többek között - aki rányitotta szemünket a társadalmi-politikai valóságra - „az egész látóhatárra”. És azóta is élnek figyelmeztető látomásai a magyar lelkekben; faggatnak, izgatnak, kérdőjeles tűnődésekre késztetnek változatlan erővel. A kiváló irodalomtörténész, Várkonyi Nándor írta róla 1942-ben: „(...) bizonnyal egyike a legnagyobb arányú tehetségeknek, akiket a magyar föld teremtett. Nincs még írónk, akinek az elgondolása, látomása elérné az övének méreteit (...), aki legalább érzéseivel oly nagy tömegeket s időket fogna át.” Hozzáfűzte mindehhez Várkonyi: „Nagy, új igazságok, gondolatok gomolyognak benne, (...) az elhanyagolt magyar népnek és veszendő értékeinek megmentésére inti a társadalom lelkiismeretét.” Jelenünk furcsa fintora, hogy a százhuszadik születésnap alkalmával Szabó Dezső ébresztésének szükségességét kell a magyar lelkiismeret figyelmébe ajánlani. Mert a veszendő magyar nemzeti értékek félresöprését, eltüntetését szorgalmazó, gyanús kultúr-igyekezet szószólói újfent arra törekednek, hogy az ő súlyos öröksége (is) minél inkább kiszoruljon a köztudatból. Úgy véljük: az itt következő szövegidézetek meggyőzően érvelnek Szabó Dezső ma is időszerű igazságai mellett. Nagy Pál (Folytatás a 8. oldalon) IFJ. FEKETE GYULA Több történt-e, mint puszta kormányváltás? Egy éve vette át a hatalmat posztkommunista többségű elődeitől a mai Országgyűlés, közel egy esztendeje polgári kormány irányítja a végrehajtó hatalmat Magyarországon. A Kádár korszak restaurálásától megundorodott lakosságnak a kormányalakítás előtt álló győztes politikai erők többet ígértek egy puszta kormányváltásnál, de - a vesztes fél megnyugtatására - kevesebbet egy rendszerváltásnál. Ez valóban megnyugtatás volt, hiszen 1990- ben elmaradt a kommunista diktatúrát felváltok ígérete, a „tavaszi nagytakarítás”, és ez a történelmi mulasztás egyenesen vezetett az akkor győztes Magyar Demokrata Fórum széteséséhez és a szavazók tőle történő elfordulásához. Utólag mégis ezt az egyszerű hatalomváltást nevezték „rendszerváltásnak” - azaz a volt nómenklatúra számára valóban nyugató hatású lehetett 1998- ban egy ennél is kevesebb változást ígérő kormánypolitika. Egy év elteltével már indokolt mérleget készíteni: mi valósult meg a politikai változásokra vonatkozó ígéretekből, tényleg több történt-e egy sima kormányváltásnál? A Belügyminisztérium munkájában nemhogy a rendszerváltás nem tükröződött, de még a kormányváltásnak is alig volt fuvallata. Például az a - már Rákosi kor óta (!) - személyzeti főnök, aki a Hóm érában visszatért ávós bajtársai láttán (ne feledjük, az akkori belügyminisztériumi tisztviselőknek rendfokozatuk is volt!) felbátorodva, minisztériumi fejléccel, körpecséttel igazolta azt egy ausztráliai bíróságnak, hogy Magyarországon a Rákosi érában nem verték a rabokat, mert ez tilos volt - nos, ez a perszóna ez év elejéig páváskodott a minisztérium folyosóin. Megadták neki a nyugdíjba vonulás tisztes lehetőségét, ahelyett, hogy azonnal kipenderítették volna a minisztériumból múlt év júliusában, az emberiség ellen elkövetett bűntettek nyilvánvaló leplezése miatt. (Egyébként az ausztráliai pert a szerencsétlen, rendőrségen agyonvert áldozat özvegye a gyanúsított ávóssal szemben elveszítette, hiszen immáron egy „rendszert váltott”, volt kommunista ország hatóságai igazolták hivatalosan, hogy nem történhettek akkoriban rendőrök által elkövetett atrocitások.) Az is csalódást okozott sok emberben, hogy az 1997 novemberében elkövetett hírhedett rendőri brutalitások indítékait nem tárta fel az új minisztériumi vezetés, az elkövetőket nem vonta felelősségre. A ,.Nyugati Magyarság” akkoriban beszámolt Pongrátz Gergely megbilincseléséről és az 56-os tüntetők ütlegeléséről, valamint arról is, hogy a rendőrök az utcai járókelők közül elővezették azokat, akik - mert tábla volt náluk, nemzetiszínű köpenyben voltak vagy zászló volt a kezükben - azzal voltak vádolhatok, hogy tüntetésre igyekeztek. (Tették ezt akár több kilométerre a kifogásolt helyszíntől, puszta gyanú alapján.) Nos, a remények ellenére az akkori félj elentések és a letartóztatások következményeit azóta sem orvosolták, és az emberi szabadságjogokat lábbal tiprók változatlanul a minisztérium védelmét élvezik. Annak talán örülhetünk, hogy esetleg nem lépnek felfelé a ranglétrán, (Folytatás a 3. oldalon) 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI II] go mg] at? Bams ®í? COo® gfflosG ° cacpmgjPOD® ir®cg(gB(í]®mG X Tó 9 ír jú Hús-Tu gusztus"' A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 116.-Ft - $3.00
