Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-05-01 / 5. szám

1999. május

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

11. oldal

Rekviem a kárpátaljai népirtás áldozataiért

1944 novembere, decembere (Erdélyben már az év szeptembere - A szerk.) és az 1945-1949-es évek a magyar nép súlyos tragédiájának a korszaka. Kárpátalján, Csonka-Beregben, Erdélyben és a Vajdaságban ártatlan emberek tízezrei ekkor váltak a gyilkos erőszak áldozatává. Szlovákiában ekkor üldöztek el százezreket otthonaikból és tettek földönfutóvá.

A magyar népnek ideje lenne végre megismerni a történteket, és illene tisztességesen meggyászolni 1944 őszén ártatlanul elhurcolt, földönfutóvá tett, megalázott, legyilkolt és pusztulásra szánt fiait. Le kellene végre dönteni a magyarság faji alapon történő népirtásával kapcsolatos tabukat. Mernünk kellene végre beszélni róla, és pontosan számba venni az ártatlan áldozatokká vált halottainkat. Végül pedig tanulnuk kellene történelmünknek ebből a tragikus korszakából.

A kárpátaljai területek elfoglalása után közvetlenül, elhurcolták és a Szovjetunióba hajtották a kárpátaljai és a csonka-beregi civil férfilakosságot, akiknek legalább a fele odaveszett. Ugyanilyen sorsra jutott Kelet-Szlovákiában a bodrogközi és Erdélyben a halmi járás férfilakossága.

Eszak-Erdélyben a szélsőjobb román önkéntesek magyarok ezreit koncolták fel a hely sznínen, és tízezreit hurcolták el kényszermunkára, akik hasonlóan végezték, mint a kárpátaljai férfiak. A Vajdaságban a fentiekkel egy időben Tito partizánjai 40 000 magyart mészároltak le. A civilekhez hasonló útvonalon, Szolyván és a Kárpátokon át hurcolták a szovjetunióba és kényszerítették munkaszolgálatra a magyar hadifoglyok tízezreit, akiknek egyharmada már szintén Szolyván elpusztult, a többinél pedig megtette a maga hatását az élelemhiány, a kimerültség, a csontig hatoló hideg, a betegségek, a rossz körülmények, a reménytelenség és megalázó bánásmód. Ezt követte aztán Szlovákiában a magyar családok százezrekre rúgó deportálása, amit szintén sokan nem éltek túl.

Összességében sok tízezerre tehető a magyarság körében a zsidóságéhoz hasonló faji megkülönböztetés alapján végfehajtott népirtás. Nem a háborús bűnösöket, nem aháborúért felelős politikusokat büntették, hanem az ártatlan lakosságot üldözték és irtották a kollektív felelősség elve alapján, mintha az egyszerű emberek bármiről is tehettek volna.

Joggal vetődik fel a kérdés a túlélőkben, az áldozatok hozzátartozóiban és minden jóérzésű magyar emberben, hogy mindez miért, és kik a felelősek? (...)

Kárpátalján és Csonka-Beregben, amikor 1944 késő őszén elcsitultak a harcok, amikor már úgy tűnt, hogy itt véget ért a második világháború és béke lesz, megperdültek a dobok. Az addigra várva várt béke reménye szertefoszlott.

A dobpergés és a városokban kifüggesztett plakátok a magyar és a német férfiakat, 18 évestől hol 50 évesig, hol 60- ig, munkára szólították háromnapi élelemmel. Málenkij robotra, mint mondták álnokul.

Pedig a magyar férfilakosság deportálása a szovjet hadvezetés előre kitervelt cselekedete volt. A 4. ukrán front 1944. november 13-i, 0036 számú határozata ugyanis kimondta, hogy „... Kárpátalján a magyar és a német nemzetiségű hadköteles civil személyeket is ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és (...) külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogolytáborba kell irányítani...” Vagyis Kárpátaljáról és Csonka-Beregből a teljes férfilakosságot elvitték, csak az asszonyok, gyermekek és az idősek maradtak. Sőt később a német ajkú lakossághoz hasonlóan még a magyar etnikumhoz tartozó nők közül is sokat elvittek. Erre a sorsra jutottak továbbá a hadifogságba került férfiak is.

1944. november 18-át követően aztán december 16-ig Csonka-Beregből és a Kárpátalja magyarok lakta falvaiból, városaiból végeláthatatlan sorokban özönlöttek a halálra szánt magyar férfiak minden irányból Szolyvára, hogy aztán három-négynapi ott tartózkodás után, jócskán megritkulva folytassák útjukat tovább, géppisztolysorozatoktól kísérve, térdig érő hóban, étien, szomjan, farkasordító hidegben, lyukas lábbelikben, átázott, lerongyolódott ruhákban, minden elképzelhető megaláztatást elszenvedve, állati sorba taszítva, a Kárpátok hágóin át, majd marhavagonokba préselve a Szovjetunió lágereibe, haláltáboraiba, hogy aztán ott halljanak éhen, fehérjehiányos állapotban vagy flekktífuszban, megalázva és reménytelenségben. (...)

Jöttek a határ magyar oldaláról, Beregdarócról 200-an, Beregsurányból 130-an, Tarpáról 433-an, Gulácsról 126- an, Gelénesből 100-an, Vámosatyából 166-an, az egész Csonka-Beregből 2738- an, a szabolcsi részekből 2931 -en, a szatmári sarokból számlálatlanul, és jöttek az ország más megyéiből is, mert hajtották őket. Sőt ezen az útvonalon terelték a Szovjetunióba a magyar hadifoglyok zömét is.

Özönlöttek a munkára berendelt, de Szovjetunióbeli internálásra ítélt férfiak a határ kárpátaljai oldalán lévő magyar településekről is. Asztélyból 106-an, Badallóról 200-an, Bátyúból 215-en, Kígyósról 115-en, Kaszonyból 368-an, Nagybégányból 219-en, az ungvári járásból 3313-an, a munkácsi járásból 1117- en és a felső-tiszavidéki szórványtelepülésekről 1730-an. (...)

A Csonka-Beregből és a Kárpátaljához tartozó beregi településekről összegyűjtött férfiak útja újra Beregszászon át vezetett. Itt töltöttek egy napot és egy éjszakát, részben a gimnázium, részben a bíróság udvarán és épületében. A magukkal hozott élelem a legtöbbjüknél már itt elfogyott, pedig ezután jött még az első nagyobb megpróbáltatás. Ugyanis másnap regei ezres transzportokba, négyes oszlopokba rendezve őket és géppisztolyos katonák, valamint felfegyverzett ruszin partizánok által körülvéve, géppisztolysorozatokkal nyomatékot adva a davaj, davaj kiáltásaiknak, elindították őket Szolyva irányába. Ezzel aztán kezdetét is vette a magyar férfiak halálmenete. Nem áltatták már őket málenkij robottal, foglyok voltak a szó igazi értelmében. (...)

Az éjszakákat pajtában, kitört ablakú és a tetőn át beázó iskolákba zsúfolva töltötték. Reggel aztán éhesen, kialvatlanul, betegen, átfagyva hajszolták őket tovább. A kísérő katonák hadifogolynak, háborús bűnösöknek hitték őket, és aszerint is kezelték ezeket a „málenkij romotra” összeterelt és halálra rémült civileket. Minden szökési kísérletet és a menetoszlopból való kilépést vagy kiesést géppisztolysorozattal toroltak meg.

Az elhurcoltaknak hamar rá kellett ébredniük, hogy a málenkij robotra való toborzás hazugság volt. Sőt a magyarul is gagyorászó ruszinok igyekeztek is megértetni velük, hogy Szibériába deportálják őket, „ahová valók” - mondták -, de még a családjukat is utánuk küldik, különösen, ha szökni próbálnak vagy szimulálnak. Ezért aztán a betegeket és kimerülteket a társaik cipelték Szolyváig, hogy aztán ott fagyjanak meg, haljanak éhen, pusztuljanak el flekktífuszban vagy arzénmérgezésben. De még a halál is megváltás volt az elszenvedett megpróbáltatásokhoz képest.

így lett Szolyva a magyar genocídium jelképe.

így lett Szolyva a magyar Golgota!

(...)

Azoknak a csoportoknak, amelyek reggel érkeztek a szolyvai gyűjtőtábor elé, meg kellett várniuk a kapu előtt, hogy helyet csináljanak a számukra. Előbb a meztelenre vetkőztetett halottakkal zsúfolásig megrakott szekereket engedték ki, és a foglyokat csak aztán engedték be. De még így is nagy volt a zsúfoltság.

Több túlélő is elmondta, hogy maga a hullákkal megrakott szekerek látványa is megdöbbentő és hátborzongató volt, vagy az, ahogy a halottak elálló és megmerevedett végtagjait letördelték, azonban még ez is semmiség volt ahhoz képest, ami a lágeren belül fogadta őket. Az udvaron kimerült, beteg emberek ültek vagy feküdtek szanaszét a havon, az épületben pedig haldoklók. A zsúfoltság olyan nagy volt, hogy csak ülőhely jutott, de az sem mindenkinek. Voltak, akik csak az udvaron találtak helyet maguknak, és ott próbáltak pihenni vagy aludni, ami egyenlő volt a biztos halállal. Szemét, piszok volt mindenütt, és úgy bántak velük, mint az állatokkal.

Itt azonban már kaptak egy kis darab kenyeret és konzervdobozban egy kis levest, 4-5 nap óta először. No és egy kanálnyi sokat vitatott cukrot, amibe a feltételezések szerint arzént kevertek, és ezzel mérgezték meg a foglyokat. Mindenesetre azok, akik elfogyasztották a kiosztott cukrot, hamarosan igen nyomorúságos halált haltak, vagy napokig görcsökben fetrengtek. Az üggyel kapcsolatosan viszgálat is történt, de csak néhány bennfentes eltávolítására került sor, és azóta

sem lehet a mérgezési teóriáról semmi biztosat tudni. Mint ahogy arról sem, hogy az oltásban részesítettek közül miért betegedtek és haltak meg nagyon sokan. Kísérleteztek velük, szándékos emberirtás történt, vagy csak az oltóanyag volt romlott, esetleg a rossz higiénés viszonyok tehetők csupán felelőssé? Bármi is volt az igazi oka, hallatlan pusztítást végzett a foglyok között. (...)

A lágerben dühöngött a dizentéria és a flekktífusz. December közepe táján naponta százával haltak meg a szólyvai gyűjtőlágerban, olyannyira, hogy nem győzték a halottakat a tömegsírokba kihordani. Ennek ellenére továbra is odahajtották és ott szállásolták el az újonnan érkező foglyokat is.

Vajon nem hallottak volna még a megszállók országában az ilyenkor évszázadok óta alkalmazott karanténról? Nem valószínű! Lehet, hogy beleillett a terveikbe? (...)

Nem!

Ezek az emberek egyszerűen csak magyarok voltak! Többnyire apró falvakban élő és a földjeiken gazdálkodó, minden más néphez hasonlóan békére vágyó, egyszerű emberek. A háborúnak ugyanolyan áldozatai, mint mindenki más. Többségük még katona sem volt, de akik voltak, sem önként, a maguk jószántából hagyták el földjeiket ebek harmincadjára és a családjukat árvaságra, hanem mert kötelességükké tették. (...)

A kommunista vezetés és a területi egyéb nemzetiségű vezetők is őket áldozták fel. Értük nem emelt szót senki és nem állt ki senki. Ők voltak az áldozati bárányok, akiket koncnak dobtak oda a vörös fenevadnak, hogy kitobolhassa magát rajtuk. Még olyan kommunista vezető is akadt - Vas Zoltán személyében -, aki elégedetlenségének is hangot adott, mivel nem tartotta elég hatékonynak a szovjet hátoszági csapatok deportáló és népirtó tevékenységét.

Vagy milyen felelősség terheli a háború utáni kommunista vezetést a csonka-beregi, a szatmári és a szabolcsi és más megyék lakosságának a deportálásáért?

Ezeknek a kérdéseknek a tárgyilagos megválaszolásával mind ez ideig adós maradt a történelemtudomány.

A magyarság színe-virága, apák, férjek, fiatal emberek tízezrei pusztultak el a szolyvai haláltáborban, és kerültek tömegsírokba, melynek ma már a helyét sem találjuk. A túlélők becslése szerint mintegy 20 000 civil és hadifogoly alussza örök álmát ott, a halál völgyében.

Nyugodjanak békében!

Az utódállam azonban gondoskodott róla, hogy még holtukban se zavarhassanak. A tömegsírokba építették a benzinkutat és a betonutat, hogy még nyoma se maradjon az ártatlan magyar emberken elkövetett gyalázatnak.

Nincs hely, ahová az édesanyák, a feleségek, a gyermekek, az unokák és dédunokák legalább időnként egy szál virágot elhelyezhetnének. Rakják csak akopjafa alá, úgyse szorgalmazza azóta se senki a 10 év előtti felbuzduláskor eltervezett emlékpark felépítését.

Én is hat évig vártam, amíg édesapám hazajött. Délelőtti istentiszteleten voltunk, éppen karácsony előtti aranyvasárnap volt, amikor rokkantán, megnyomorodva bevánszorgott a templomba, mint egy koldus.

Mikor beült a családunk által használt padba, megkérdeztem a mellettem ülő nagybátyámat, hogy - vajon ki lehet az idegen?- Mivel hasonlít is hozzá, és tétovázás nélkül a mi padunkba ült, minden bizonnyal az apád lesz az - mondta a nagybátyám. Amikor elment 11, amikor hazajött, 17 éves voltam. Eleinte nem tudtam, mit kezdjek az apámmal. Kortársaimmal apa nélkül nőttünk fel. Idő kellett, hogy megismerjem és ismét megszeressem.

Akik hazajöttek a falunkba, 201 elhurcoltból 69-en, azoknak sem volt könnyű eleinte a beilleszkedés. A többségük azonban haza sem jött, már Szolyván meghalt.

Hányszor elmondták a magyar genocídium tólélői, talán nem is túlozva, hogy „többet szenvedtünk, mint Jézus Krisztus a keresztfán. Sokszor szívesen túllettünk volna már az egészen, vállalva még a keresztre feszítést is, csak vége legyen. A velünk lévő papok és az erősebb egyéniségek tartották bennünk a lelket, hangsúlyozva, hogy ne dobjuk el magunktól az életet, bármilyen súlyosan is nehezedik ránk a sors keze, mert várnak otthon

szeretteink, vár az édesanyánk, a feleségünk, és várnak gyermekeink, és mi tovább éheztünk, tűrtük a szomjúságot, a megaláztatást, az elállatiasítást, és vonszoltuk csont és bőrré fogyott testünket tovább. Aki feladta, az menthetetlenül elpusztult.”

Amíg az apáink az utakon és a haláltáborokban vívták a maguk élethalálharcát, mi itthon vívtuk a magunkét az orosz katonákkal, a terrorcsapatokkal, a mszin és a román rablóbandákkal vagy a még náluk is rosszabb padlásseprő honfitársainkkal.

A Kárpátalján és más elcsatolt területeken pedig még azóta is kisebbségi sorban, másodrendű polgárként él a magyarság, megfosztva mindattól a jogoktól, amelyek a többi állampolgárnak természetszerűen járnak, mint például az anyanyelvi oktatás, a magyar névhasználat, a kétnyelvű bizonyítvány vagy az anyanyelvi felsőoktatás és az autonómia.

A férfiak pokoljárása pedig folytatódott. „Szolyvára érkezésük után 4-5 nap múlva az életben maradottakból újabb 1000 fős transzportot állítottak össze, és haj szólták őket tovább a Kárpátok hágóin át. Az útra egyesek egy kis száraz borsót, mások babot kaptak, és azt rágcsálták három napon át. Vizük nem volt, csak ha az árokban találtak egy kis pocsolyát, abból ittak, ha engedélyt kaptak rá. A legtöbbször azonban még onnan is puskatussal zaavarták el őket. Az sem ment azonban ritkaságszámba, hogy az engedély nélkül vizet inni vagy egyéb dolgukat végezni kilépőket egyszerűen lelőtték. Délben rendszerint ebédszünetet tartottak, de csak az őrök ebédeltek, a foglyok nem. Ilyenkor a kísérőik, az orosz katonák és a mszin partizánok rendszerint krumplit sütöttek a tűzben és azt ették, a foglyoknak pedig a héját dobálták, mint a kutyáknak, és voltak, akik nem tudtak uralkodni az éhségükön és azt kapkodták fel, azon marakodtak az őrök röheje közepette.”

Ki tudná azonban megválaszolni, hogy a sok szenvedés közül mit volt nehezebb elviselniük; az éhséget, a szomjúságot, a kimerítő menetelést, a húsba markoló hideget, a higiénia hiányát vagy inkább a sok megaláztatást és kilátástalanságot-e?

A túlélők így emlékeznek vissza a fogságbeli megpróbáltatásaikra:

Unoka József beregdaróci túlélőnek sok év kellett, amíg feloldódott, és legalább a családja előtt mert beszélni. Elmondta, hogy „... azt a sok szenvedést, megpróbáltatást és megaláztatást, amit átéltünk, egyetlen állat sem bírta volna elviselni, és csak Krisztus szenvedéséhez mérhető. Az, hogy még ennyien is túléltük - a falunkból elhurcoltak 20 százaléka ugyanis hazatért -, csak az emberi szervezet fantasztikus szívósságának és az emberek leleményességének volt köszönhető. Először az idősek, betegek és azok pusztultak el, akik lelkileg feladták. Zsiga bátyám már a szolyvai utat is nehezen bírta, úgy kellett támogatnunk. Szolyván aztán meg is halt. A testvérbátyámban, Unoka Bélában Sztálinéig tartottam a lelket, és pótadag ételek biztosításával testében az erőt. Őt ott veszítettem el.

A szomszédaim és a falubeliek közül sokan már útközben elusztultak, különösen a zsúfolt, fűtetlen vagonokban haltak meg többen is, a napokig tartó éheztetés, a szomjúság, a lehetetlen körülmények, a pihenési lehetőség hiánya miatt. Azok éltek tovább, akik a dohány adagjukat és egyéb értékeiket is élelemre cserélték, jobb volt az öltözékük, és fiatalabb, erősebb volt a szervezetük. Magam is csak annak köszönhetem az életben maradásomat, hogy nagy dohányos létemre, élelemért lemondtam a dohány adagomról, viszonylag jó csizmában és meleg kabátban mentem el, és kint is minden munkára vállalkoztam, hogy nagyobb adag ételt kapjak vagy munka közben szerezzek.

Ha kőművest kerestek, kőműves, ha ácsot, hát ács voltam. De voltam én szakács, orvosasszisztens, mezőgazdasági munkás, és mindig az, amire szükség volt, hogy kimehessek a lágerből, és ha mást nem, legalább egy kis fagyott répát, krumplit vagy csalánt szerezhessek.”

A kisgejőci Balanszky Ödön írja 1990-ben, hogy „... a lágerben, ahova 1200-an érkeztünk, naponta 20-an, 22-en haltak meg és kerültek tömegsírokba, és a végén csak 160-an maradtunk életben, illetve jöttünk haza. Hol volt a szíve és a lelke - teszi fel a kérdést - az akkori vezetőknek, hogy ilyen embertelen megpróbáltatásoknak és a biztos halálnak tették ki azt a sok ezer ártatlan magyar embert?”

így lehetne még folytatni a túlélők beszámolóit és szenvedéseinek felsorolását, azonban ezek publikálását Botlik József és Dupka György, dr. Füzes Miklós, Cseres Tibor, Csatári Dániel, Dobos Ferenc, Sára Sándor és mások már elvégezték. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák ezeket a könyveket és megnéznék a filmet, hátha akad magyar író, publicista, művész, tankönyvíró, filmrendező, aki érdemesnek tartaná történelmi vagy művészi szempontból való feldolgozásra történelmünknek ezt a szomorú korszakát. Hátha akadna magyar politikus, alapítvány vagy mecénás, aki megfinanszírozna egy pályázati kiírást a Magyar Golgota címen.

Fagyajev vezérőrnagy, a 4. Ukrán Front hátországot biztosító parancsnoka az 1944. december 17-i jelentése szerint Kárpátalja területéről 22 951 személyt gyűjtöttek be és küldtek gyűjtőtáborokba, de - mint írja - a tisztogatás még folytatódik. Az irányításával ezt követően még pótakciót indítottak a helyi ismeretekkel rendelkező kommunisták és a mszin, ukrán partizánok segítségével Szolyva, Munkács, Ilosva, Nagyszőlős, Rahó és Huszt körzetében. A napvilágot látott adatok tanúsága szerint a kárpátaljai elhurcoltak számát 25-30 ezerben lehet megállapítani.

A harctereken, a II. világháború alatt ötöd-, tizedannyi magyar sem esett el, mint amennyien a civilként elhurcoltak közül a lágerekben és útközben meghaltak. Vagyis a kárpátaljai magyarság legnagyobb emberáldozattal járó vérveszteségét a háború után civilként elhurcoltak éh-, szomj-, fagy- és kínhalálra ítélése okozta.

Aránytalanul nagy árat fizettettek a nagyhatalmak játékszereként háborúba sodródott hazánkkal, mind az első, mind pedig a második világháború után. Előbb az etnikai határokat figyelmen kívül hagyva darabolták fel a hazánkat, majd az utódállamok a magyarság népirtásával és földönfutóvá tételével igyekeztek kialakítani a maguk nemzeti hatalmát. Sőt, fizettetik még ma is az elszakított területeken a magyarság jogfosztásával, másodrendű polgárokká degradálásával.

Soha senki nem kért bocsánatot a több tízezer özvegyen maradt feleségtől és a több százezer árván maradt gyermektől. Ki kárpótolja az asszonyok és apa nélkül maradt gyermekek rettegését, a koldusbotra jutott feleséget, az árvaságra jutott gyermekeket, a nyomorba döntött és mégis tovább zaklatott családokat, a sok éhezést és a dermesztő hideg éjszakákon elgyötörtén kiáltott miérteket?

A tatárjárás és a török hódoltatás óta nem volt ilyen, ehhez fogható népirtása és rabszíjra fűzése a magyarságnak, mint Csonka-Beregben és a Kárpátalján 1944- ben. És mindezt milyen meggondolás, milyen nemzetközi jog, háborús gyakorlat vagy milyen ideológia alapján tették?

A kárpátaljai magyarság deportálása és genocídiuma ugyanolyan fajelmélet alapján történt, mint a zsidóság holokausztja.

Ugyanúgy, mint a fasizmus tette, csak ördögibb cinizmussal - barátságot és megbecsülést hirdetve - hajtotta végre a szovjet kommunista terror a hazai elvtársaival karöltve megbocsáthatatlan gaztettét. Ha a kommunista és a fasiszta emberirtás között nem volt eltérés: begyűjtés, bevagonírozás, haláltáborokba hurcolás, munkára kötelezés, alultáplálás, népirtás a sorrend.

Elgondolkodtató, hogy ennek ellenére a két népirtás megítélése mind a mai napig eltérő, holott ugyanarról van szó.

Talán azért, mivel az egyik a vesztes, a másik pedig a győztes hatalom ideológiája alapján végzett népirtás volt?

A magyar mártírokról mindenütt néma csend.

Kétségtelen, hogy előre kell nézni annak, aki haladni akar. Ennek ellenére egy magára valamit is adó nép eltemeti és meggyászolja a halottait - ha előbb nem volt rá lehetősége, akkor később emlékezik a múltjára, és azon van, hogy az utódai is megismerjék a történteket, ezért feldolgozza azt a történelemtudomány, az irodalom és a művészet eszközeivel, időnként megemlékezik a történtekről, és tanul a történelméből.

Dr. Unoka József (Havi Magyar Fórum)