Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
1999. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Az évszázad kiváló fotóművésze A világ fotósai Ceglédet tartják Magyarország fővárosának... Háromnegyed évszázaddal ezelőtt született egy gyermek Tóth István névvel (vajon hány tízezer Tóth István létezhet széles a cseppnyi hazában?). Szülei Cegléden telepedtek le. Az ifjúvá serdült Tóth Istvánnak merész álmai voltak. Furcsa mesterséget fundált ki magának. Hajószakács! Vagyis olyan ember, aki egyrészt mindig a legfinomabb ételekben dúskálhat, miközben bejáija a világot, öt világrész legvarázsosabb tájait... Édesapja komolyan vette fia elhatározását. Felvitte Ceglédről Budapestre, az akkori idők egyik „legmenőbb” vendéglőséhez, a Nyugati pályaudvar restijének bérlőjéhez, az országos hírű Démusz-mesterhez. Akinek lányát, Ellát az akkor pályakezdő, később élő klasszikussá váló író, Németh László vette el. Démusz vendéglős végigmérte a fiút. Kicsit beszélgetett vele, majd apjához fordult: - Ki tanítom a gyereket, de az sokba fog kerülni! Mert nemcsak sütni-főzni-felszolgálni kell ám nálam, de megtanulni, szakács módra, leglább négy világnyelvet... Tóth István szerény jövedelmű édesapja máris fordult vissza fiával Ceglédre. Tegyük hozzá, kesernyésen, hogy nem kellett hozzá nagy nekikészülődés: a Nyugati pályaudvarról indult vissza a vonat... A fiatalember szótlanul tudomásul vette az élet mindennél szigorúbb parancsait. Nem lesz hajószakács. De az utazásokból - álmaiból - végképp nem enged! Majd engedelmesen, a józan apai tanácsra hallgatva, kitanulta a vaskereskedői szakmát, ami a biztos pénzt hozta Tóth Istvánnak a házhoz. Meg is nyitotta Cegléden takaros vaskereskedését. Ám alighogy felhúzta a redőnyt, máris le kellett húznia... Államosították. Életének keserves korszaka következett. Ceglédtől egy távoli faluba helyezték, a helybéli vaskereskedésbe, segédnek... Ami hajnali keléssel, odavissza szóló, törődéses személyvonatos zötykölődésekkel járt. Este ért haza nap mint nap. A véletlen szerencse, vagy maga a Gondviselés segített megváltozhatatlannak tűnő állapotán. Cukrász barátja, akinek szintúgy be kellett csuknia üzletét, hogy pénzhez jusson, eladta ingóságait. Márkás fényképezőgépét Tóth Istvánra „sózta” rá... Az akkor frissiben nősült férfi nem bánta: jó lesz majd a születő gyerekeket megörökíteni vele. De amilyen akkurátus embernek született az ifjú házas Tóth István - ha már lúd, legyen kövér nemcsak a fényképezés technikai részét akarta elsajátítani, hanem a művészit is... Szerencséjére a korszak legjobb fotós esztétájának, Haller Frigyes Gusztávnak könyvére akadt, akinek tanácsai alapján elkezdett otthon, saját környezetében művészkedni... Készített csendéleteket, tájképeket. Lefotózta gyermekkora emlékeit. Modellek után készített „beállítós” fényképeket is. Mindezekkel felpakolva, felutazott Ceglédről Budapestre. Beállított Haller Frigyes Gusztáv lakásába, hóna alatt a szerző Miért nincs fotóesztétikánk? című cikkével. Ebben Haller Frigyes Gusztáv azon panaszkodik, hogy az akkor vagy 150 ezres létszámú magyar fotóművész gárdából miért nem törődnek a legtöbben a fényképezés mellett a fotó esztétikájával is? A hírneves esztéta Tóth István fényképeit szakszerűen végigböngészve az ismeretlen amatőr munkáiban - a porszemekben - meglátta az aranyrögöt! Hazaérve Cegléd verébszürke porába, Tóth Istvánban megcsillant valami, egyelőre különös és meghatározatlan remény. Behunyt szemhéjai mögött máris gyulladtak ki ismeretlen fények. Ahogyan Kárpáti Aurél, a híres író, Cegléd szülötte a maga életéről megfogalmazta: „Cegléd verébszürke pora egyszerre tanított meg az igénytelenség bölcsességére és a képzelet édes játékára...” Tóth István akkoriban már - foglalkozása szerint - fotósnak számított... De ne gondoljunk most egyébre, mint a kecskeméti Duna-Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet meg a Ceglédi Gyümölcstermesztő Kutató Intézet szakfotósságára. Ami azt jelentette, hogy ezer, tízezer, százezer számra fényképezte évtizedek alatt a „kísérleti” alanyokat, a paradicsompalántáktól a rügyező kajszibarackfákig, óráról órára, napról napra, évszakról-évszakra, mi marad meg állandónak és mi változik azokon a nemesítések, egyéb tudományos beavatkozások következményeképpen. Szabadidejében viszont a képzelet játékait követve, mindig tudatosabban fotózott. Mégpedig Haller Frigyes Gusztáv útmutatásai nyomán, aki a szükséges „tanoncidő” letöltése után fogta néhány igazán jól sikerült képét, becsomagolta, és elküldte Brüsszelbe, a nemzetközi fotográfusok szövetségének kiállítására. Tóth díjat nyert. Felfedezték. Mégpedig az itt is látható Nehéz út volt és a Ménesterelés című képeivel. Az egyiken az öregember egyszerre száz ránca, amelyek olyanok, mint őszi mélyszántás után a ceglédi határ, másikon meg a világszerte ismert nosztalgikus érzület, a sokszínű délibáb, a sivár puszta, a borzongató magyar múlt, az ősi ázsiai hagyaték után. Ezzel indult meg Tóth István a világhír felé. Előbb a képei járták be a világot Brüsszeltől Tokióig, Ausztriától Argentínáig, Londontól Hongkongig-ezután személyesen a fotóművész is. Rengeteget utazott - gyermekkori álmai beteljesüléseképpen, ráadásul meghívásokra, sohasem saját pénzen- és számtalan csodát látott Indiától New Yorkig. Éppen a New York-i út volt, 1980- ban, a legnagyobb csoda. A világ fotósai hosszú évek óta azon tanakodtak, hogy évről évre meg kellene jutalmazni azt a fényképészt, aki múltjával és jelenével leginkább alkalmas Az évszázad kiváló fotóművésze kitüntetésre. És 1980-ban, legelőször, Tóth Istvánra esett a választás, aki nemcsak személyesen vehette át a kitüntetést, hanem tíz legkiválóbb képét azonnal megvásárolták tőle, és a legrangosabb fotómúzeumban állították ki, örök időkre... Álomszerűén szép napok vártak New Yorkban a ceglédi Tóth Istvánra. Találkozott az akkor már életének nyolcadik évtizedén túl járó, magyar származású, világhírű André Kertész fotóművésszel, aki kedves mosollyal így fogadta: - A lenyugvó nap köszönti a felkelő, diadalmas napot... Hosszú, estébe haj ló délutánt töltöttek együtt New York egyik legelőkelőbb felhőkarcoló palotájában. Kölcsönösen lefényképezték egymást - emlékül... A nemrégiben 75. életévét betöltött Tóth István eddig kereken 2200 nemzetközi kiállításon szerepelt fotóival, lehet, aki kiváló emberismerettel, ösztönös lélekbúvárlással, az általa megismert személyiségek iránt érzett, szánalommal párosult szeretettel rendelkezik. Vegyük példának Barcsay Jenő festőművészről készített fényképét. Tóth István megkérte a művészt, hadd töltsön el vele együtt - láthatatlanul - egy egész napot... Barcsay beleegyezett. Majd vele nem törődve, végezte tennivalóit. Közben beszélgettek: - Milyen jó, hogy egyedül él, nem zavarja senki, a képeivel foglalkozhat reggeltől estig... Majd kibuggyanva belőle a szó, hozzátette: - De este, amikor már pihenni térek, nincsen senki, aki akár egy pohár vizet adjon... így készült el a számtalan külföldi kiállításon díjat nyert kép: Barcsay magába töppedve ágya szélén ül. Előtte, az alkonyati fényben az a bizonyos pohár víz... Az egyik magyar fotós, albumot készítve művésztársairól, a portrék alá rövid szöveget írt. Tóth István: „... Átrajzolta Magyarország térképét. A fotóstársak és kiállítók szerte a világon úgy gondolják, hogy Magyarország fővárosa Cegléd...” Tóth István 2200 külföldi kiállításán több mint 50 országban, a vendéglátók nyelvére fordítva ezzel a földrajzi megjelöléssel szerepelt: „Cegléd, Magyarország...” Ahol Cegléd mindig megmaradt, csak hazánk nevét fordították a vendéglátók nyelvére... Életének summázata? Amikor bárhol a világon erről faggatták, szerényen ezt a választ adta: „Miért kellett volna nekem mást csinálnom életem folyamán, mint azt, amit szeretek? Mentem a magam útján...” Tóbiás Áron 330 díjat, érmét, aranyserleget, ezüstkupát, márványszobrot, díszoklevelet, kitüntető jelvényt és címet nyert. Sok kiállításra zsürielnöknek hívták meg, így Indiába is. Ott egy hónapig volt vendég, majd újra hívták, most már „csak” fotózni... Egy csepp India címmel rögzítette emlékeit. Indiai képeit nemcsak idehaza mutatta be kiállításokon, hanem világszerte éppúgy, mint a vendéglátó szubkontinens államain, tartományain és városain végigjáró vándorkiállításon. Válogatása - 1500 fényképből - Indiában maradt, viszonzásul és válaszul a mesésen gazdag vendégszeretetre. Idehaza kedves fotós-alanyai az írók, még inkább a művészek, akik magukkal egyenrangúnak tartják Tóth Istvánt. Illyés Gyulát fotózva, a költő megkérdezte, amikor beszélgetés közben megismerkedett éltetútjával: hogyan lehet egy ilyen nagy nemzetközi háttérrel még mindig Cegléden élni? Tóth István válasza: - Miért? Tokióból nézve - ahol többször szerepelt sikeresen, kereken húsz fényképpel - Cegléd ugyanolyan távol van, mint Budapest... Az „Évszázad Kiváló Fotóművésze” sok tízezer fényképével azt is bizonyítja: igazi fotós csak olyan ember
