Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-04-01 / 4. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. DG m mg at? Bams ®CF gDq® ®7@gc DD®mg[?®Bs d]D®©©0tí]@mG XVII. évfolyam, 4. szám 1999. április A DEMOKRATIKUS ES NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 116.- Ft - $3.00 /---------1--------mt------------------------------------------------------\ CZEGO ZOLTÁN Magyarország tag, a nemzet nem A nagy nyerők, azok tudnak harsány kedvvel emlékezni szigorú időre, mikor szerencséjük legyőzte a maguk tehetetlenségét. És a nagy vesztesek, azok aztán csakugyan urai és áldozói az emlékezésnek, hiszen minden tehetségük és küzdelmük ellenére is áldozatai lehettek a sátáni sorsnak. A magyar nemzet életében ma még a sorsfordulat döbbeneté ez a március 12-e, mikor Magyarországot - és nem a magyar nemzetet - ünnepélyesen fölvették az Észak-Atlanti Szövetségbe (NATO). Gergely-nap van. Gergely pápa halálával (604) véget ért a latin egyházatyák sora. Aztán kései kollégája, XIII. Gergely véget vetett a Iulianusnaptámak 1582-ben, és kezdetét vette egy új számítás, a Gregoriánus-féle. Ezzel a mostani magyar Gergely-nappal meg annak eseményeivel a magyar nemzet számára is valami megszakadt, elkezdődött valami új. Ismerkednünk kell a házzal, a bútorzattal, mellékkapukkal és a szokásrenddel, akár egy újabb otthonban, lakótársakkal. Vannak most magyarok, akik csikorgó állkapcsok között morzsolják az új indulás esküjét, mások némán tekintenek a szárnyaló remény után a kék, hideg márciusi égre fel: Istenünk, talán most, talán mától... Mások földhöz vágják a kucsmát átkozódva, hogy tán csak nem megint cseberből vederbe! Aj, igen-igen sokan vannak olyanok, akik eleven testükkel sajdulnak belé az egész, a teljes magyar nemzet eddigi sorsába: Emberek, istenek, hogyan is lehetett ennyit élni szabadság nélkül?! 1241-ben a mongoltatárjárás néhány hónap alatt egyszerűen kiirtotta a magyar nép felét. Másik fele maradt nádasban, barlangban, erdőkben, miközben nyugati krónikások így írtak akkor: Az alig 350 éve Európában élő magyar nemzet eltűnt végleg. Köszönjük az érdeklődést, megvagyunk. Sőt, jött Mátyás, Bocskay, Bethlen. Igaz, ma és itthon, Magyarországon nyíltan tagadják a tatáijárás pusztítását a bevándorlók, de - megvagyunk. Kinek fájna nemzet-temetéseink sora, ha nem nekünk? És ki érdemelné meg a tisztes megemlékezést, ha éltében cselekedni nem mert a népért?! Hogy bírtunk ennyit élni szabadság nélkül? Hogy bír annyi percen át szembenézni a halállal az óceánba alámerülő emberfia, egy szusszanásnyi levegővel -, csak hogy fölhozhassa emberi szem elé fényre a gyöngy kagylót?! Arasznyi közelségben a magyar Március 15, ünnepire csinosítottak a városok, akár az égbolt, és én nem tudom, nem tudok válaszolni a kérdésre: mi közeledünk a Nyugat felé, vagy az jövöget hozzánk nagy bizodalommal és (el)várakozásokkal? 1848-ban itthon akartunk rendet csinálni, és ha az akkori nyugat békén hagy, most nem itt tartanánk, ex-gyarmatként, Habsburg után, szovjet alól szabadulván. Szíjaktól, gúzsokból rugaszkodunk zsibbadt tagokkal, csikasz éhesen, de - maradván e helyen. Nem megyünk. Oldozottan, szabadulva, a magunkét újra rakni, koszorút s kévekötőt a magunk kedve szerint csavarni a magunk oltárai elé... Elég, elég. Itt a helyünk, a vackunk, itt vannak atyánkfiái, itt, karnyújtásnyira. Martonyi János külügyminiszter szavait nehéz lenne elfeledni. Az egész történelmi élményt, mások szavaival is. A lengyel diplomata megszólalt az anyanyelvén is... A mienknek nem jutott eszébe... Nem baj. Nekem itthon eszembe jut az, hogy a magyar nemzetet nem vették föl a NATO-ba. Magyarország tagja a szövetségnek, ám a magyar nemzet hárommilliós része tiszta magyar tömbökben vagy szétszórtan, de itt szorongott és szorong ma is, ezen a márciusi Gergely-napon a szomszédságokban, román, szerb, szlovák, horvát, ukrán és más uralom alatt, ezeréves magyar, történelmi területeken. Erről nem esett szó ott, az aláírás napján, a szemünk láttára. Hol, ugyan hol kínálkozik még ilyen világraszóló alkalom annak a szóvá tételére, hogy egy lépést sem tettünk s tettek a MagyarországotTrianonban szétdaraboló hatalmak a magyar nemzet érdekében?! Martonyi külügyminiszternek ebben a földi életben nem lészen ekkora lehetősége megszólalni, fölszólalni egy világ ünnepi, meghatott odafigyelése körülményei között. Ez elmúlott. A magyar nemzet nem tagja a NATO-nak, csupán Magyarország. Erdélyben több mint kétmillió magyar, Szlovákiában tiszta magyar területen, tömbben 600 ezer, Szerb nyomorúságban 400 ezer magyar lélek imádkozik az ukrajnai 200 ezer magyarért, akiket az árvíz sodor az anyaország felé, Kijev vállvonogatása mellett... Mindennek elmondására talán tényleg nem lett volna alkalmas a március 12-ei belépésünk „egy nagy családba”, de egy szót, egy jelzést ott, legalább... Elhangzott az áhitat perceiben az is, hogy gyermekeink először alhatnak nyugodtan a NATO védőszárnyai alatt. Igaz. De a többi magyar gyermek a gyűlölet idegenségében, a szomszéd eresze alatt? Vannak magyarok, akik ünnepre harangoznak ezen a fölvételi napon, mások félre verik a harangot, vészt sejtve e megosztásban: a véglegességben elúszott, mert kirekesztett magyarság veszedelmében. Ezek a magyarok mind mi vagyunk, NATO-tagok vagy nem tagok. Nem sorjázzuk magunkat a nagy nyerők ünneplői közé ezen a Gergelynapon. Igazságtalan legyőzetéseink, meghurcoltatásaink, forradalmaink csekély jutaléka ez a mostani megtiszteltetés, a tagság. Ezerszáz esztendő, Istenem... És lélegzetnyi biztonság ennyi idő után, ugyanazon a földön. Csak a magyar alföldi pacsirta képes arra a mutatványra, hogy fészke fölött a magasban egy helyben verdesvén, csodaszépen tud énekelni fiainak és az egeknek, el nem mozdulván álló helyéből. Lapzártakor már a NATO fegyveres erői próbálják békére bírni Jugoszláviát. Délvidéki magyar menekültek kérnek biztonságot Magyarországon. Otthonukban albánok ellen vezénylik a szerbiai magyar katonákat. \______________________________________________________/ BANOS JÁNOS A lélek röptét karvalyok körözik A Költészet Napjára „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” (József Attila) Micsoda kegyelemben részesített az élet: korán találkoztam vele. Lecsücsült mellém az árokpartra pásztorkodó nyárban, segítette lépteim misés hajnali teleken. Izzadt velem pokolbendőjű gyárban, vacogott bennem huzatos albérlet-magányban. Megosztotta velem világba fizetését, s meg az alkonyra deresedő reménytelenséget. Nem voltam hát egyedül, csak magam. Születésemtől fogva magam. Ezt érezhette ő is, mikor gyermekhez: hozzám szegődött. Voltunk így sokan ez elárvult árvaságban, mikor a tisztesség garast sem ért. Olyan reménytelenség csipkézte ki álmainkat, hogy ha hitünk nem erősebb a jóra, szétoszlottunk volna menthetetlenül. Mi adott mégis annyival több állhatatosságot, hogy túléljük az árulókjégkorszakát? Mi adott annyival jobb igét a szánkra, hogy kimondjuk. „A hallgatás egyeduralma alatt / rigókat csempészik az ember”? Bizony, rigókat csempésztünk s melengettünk a zúzos időkben: verseket röptettünk föl zsombékról, bozótosból, tisztásról, rengetegből hírnökként, hogy élünk. Csak azért is! Mert kiterítenek, ha becstelenek, leterítenek, ha igazak vagyunk is. József Attila kétsoros hexametere volt a mérték abban a levegőtlen világban, amelyben a fasiszta kommunizmus ítélt lassú agy- és léleksorvadásos halálra mindőnket. Kiszabadulván a jégpáncél alól, immár lassan évtizede levegőhöz jutunk. De a lélek röptét karvalyok körözik. Tisztességesen hát most is - ki ne terítsenek óvatlanul. CZÉRE BÉLA Elveszett nemzeti pártok Magyarországon talán minden probléma akkor kezdődött, amikor a hatalmat teljesen kézben tartó ultraliberálisposztkommunista baloldal a nemzeti alapú demokratizálódást, a valamikor még valódi rendszerváltozást akaró erőkre - a magyarság túlnyomó részére- ráerőltette a jobboldaliság hazug és ravasz címkéjét. A hazai és nemzetközi bankvilágnak, az egyre nyomasztóbban terjeszkedő multinacionális cégeknek teljesen kiszolgáltatott, a médiadiktátumok présébe szorított ország még a kulturális identitásának szerény mértékű visszanyerését sem érhette meg iagzi örömként, mert a reá kényszerített jobboldaliság „felvállalásával” el kellett fogadnia a financoligarchia meghatározó, irányító szerepét is. Sőt: az Antall-Boross-kormányokidején úgy kellett tennie, hogy még örül is a multik és a nemzetközi bankszféra megalomániás gyarapodásának. Ez persze nem pusztán szervilizmus volt az Antall-Boross-kormányzat idején, hanem katasztrofális mértékű tudatlanságból és felkészületlenségből adódó tévedéssorozat is. Közben ugyanis a szélsőliberális-posztkommunista baloldal elterpeszkedett a médiákban, potom pénzen felvásárolt cégek révén bekapcsolódott a multinacionális vállalatok vérkeringésébe, és leányvállalatai lettek a nemzetközi bankoknak, ők maguk vették át morbid tréfaként a „szociálisan gondoskodó” gyám szerepkörét is, az anyagi hatalommal szinte egyáltalán nem rendelkező jobboldal „antiszociális érzéketlenségét” sűrűn felemlegetve. Ez a baloldal által kiosztott .jobboldaliság” persze gonosz, csúf játék volt, a hatalmi egyensúlyra törekvés paródiáj a, amely ráadásul eleve magában hordozta az előre kiszemelt balek áldozat szerepkörét is. Ebben a pozícióban csak veszíteni lehetett, ezt erre találták ki. S az MDF- valamint a többi nemzeti párt - 1994- es veresége után a .jobboldal” olyan holt térbe került, amelyben fokozatosan teret nyerhetett az az elképesztő ötlet is, hogy az 1998-ra magához térő, „új, polgári jobboldal” vezető ereje csakis egy mértéktartóan szabadelvű, a konzervativizmust, a kereszténységet s főleg a magyarságot csak legfeljebb dupla hangfogóval, szordinósan hangoztató párt lehet. Vagyis a valódi nemzeti - konzervatív pártokat menet közben ámyékpártokká változtató Fidesz, a „modem, korszerű jobboldaliság” motorja. Most nincs arra tér, hogy a Bíró Zoltán, Csurka István, Lezsák Sándor, Csengey Dénes nevével fémjelezhető hajdani, ős-MDF-es vonulatból kiemeljük a multinacionális legyalulással szemben álló erőket, hogy külön-külön is meghatározzuk a kompromisszum-keresés más-más szintjén jelen volt nemzetmentő szándékaikat. Ez már sajnos csaka múlt, visszavonhatatlanul. Annál is inkább, mert akinek volt rá szeme, az már 1989. októberében, Antall József pártelnökké választásakor látta, hogy a konzervatív-keresztény jobboldaliság fő sodrában a multinacionális körök és a nemzetközi-hazai pénzvilág előtt a fegyvert már eleve készségesen letevő erők menetelnek. Ennek ellenére abszurd, hogy az 1998-as választásokon a hajdani nemzeti-konzervatív-keresztény erők groteszk alteregójaként egy jobboldalira átszínezett liberális párt vehesse át a hatalmat. Még akkor is az, ha tudjuk, hogy a Fidesz a múlt századi magyar szabadelvűségből nagyon szerény, inkább csak bizonyos polgári hagyományokat feltámasztó párt, s ezért nem azonos az ultraliberális ijesztően polgári radikális gyökerű SZDSZ-szel. Mert így az 1998-as választások után egy mérsékelten liberális, mondjuk szabadelvű párt, a Fidesz áll szemben a baloldali ultraliberális-álszocialista erőkkel, az SZDSZ-szel és az MSZP- vel. Miközben a nemzeti póluson már nincs meghatározó erő. Nyilvánvaló, hogy az MDF multiláncra fűzése az első, meghatározó lépés volt a nemzeti öntudattal és akarattal rendelkező magyarság felszámolása felé. A második meghatározó lépés pedig annak a sajátos paradoxonnak az elfogadtatása volt, hogy a polgári Magyarország az elsődleges, és máris virágzó szféra, s ennek a „ténynek” a fejében el kell fogadnunk a nemzeti, kulturális identitásunk - valójában nem is fideszes, hanem változatlanul SZDSZ- es akarat szerinti - erősen redukált, korcs formáját. Miközben a polgári Magyarország csak amolyan fideszes álom, a valóság viszont a lassanként városnegyednyi területeket elfoglaló multinacionális bevásárló és szórakoztató központok. A végső cél nyilvánvalóan egy olyan parlamentáris váltógazdaság létrehozása, amelyben kizárólag liberális és szocialista pártok létezhetnek. Szélsőliberális és vadkapitalista, valamint mérsékelten liberális pártok, az utóbbiak a polgárosodási folyamat végtelenségig tartó állapotában. E szomorú vicc szerint viszont még a mérsékelt libeárlisok is elfogadhatatlanok az eredetileg bolsevik és multinacionális rablókapitalista változatban egyaránt ragadozó természetű szocliberálisok számára. Ahogy a Fidesz blokkolja le a .jobboldali” térfelet, száműzve onnan vagy pedig ámyékpárttá változtatva minden valódi nemzetikonzervatív-keresztény erőt, ugyanúgy a szoclibárlis baloldal is egyeduralomra tör. A bankszférában, a multinacionális terepen, a kulturális életben egyaránt jármára fűzve a specifikus magyar gondolkodás, hagyományszemlélet meggyőző elemeivel amúgy sem rendelkező Fideszt. Érdemes közelebbről is szemügyre vennünk azt a döbbenetesen lehangoló folyamatot, amely lassú, de biztos ívben azt rajzolja ki, hogy a nemzeti pártok miként veszítették el egy évtizednyi őrletés után az eredeti karakterüket. Vagy hogyan indultak el egy, talán még lappangónak tűnő, de már most végzetes úton. Amikor az MDF 1994-ben elveszítette a választásokat, még elképzelhetetlennek tűnt volna az, hogy a párt feladja önálló arculatát, minden igazán lényeges kérdésben aláveti magát a Fidesz akaratának, s lassanként elindul a beolvadás, a fúzió, de első lépésben legalábbis az unió szánalmas útján. Lezsák Sándor elnökletével az MDF még 1996-ban is sikerrel verte vissza Szabó Ivánék prefideszes próbálkozásait, s a Fórum soraiban egyre inkább teret nyert a KDNP-vei való szorosabb szövetségkötés gondolata is. ’96-97 telén ez a törekvés még nyilvánvaló volt. S hadd tegyük hozzá ehhez mindjárt azt is, hogy a potenciálisan már 1990-ben, tényszerűen pedig 1994-ben sorsdöntő ütközetet veszített magyarság jól látta azt i s: ebben az egyelőre kényszerű lej tmenetben a Fidesz igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. (Folytatás a 7. oldalon)
