Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-07-01 / 7-8. szám

1998. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal SZILÁGYI KÁROLY Padlót fogni, fölkelni! Beszélgetés Ló'rincz Kálmánnal, a Házat Hazát Alapítvány alapítójával. CZEGŐ ZOLTÁN Lesz-e az Istennek tovább is magyarja? — Nem sok embert ismerek, aki ennyi­szer került padlóra, mint te, s aki ugyan­akkor mindahányszor újra és újra talpra állt, s folytatni tudta a küzdelmet. Hon­nan ez a hihetetlen túlélési energia ben­ned? A génjeidben viseled, a nevelteté­sed során tettél rá szert, vagy az élet vértezett fel vele? — Családi örökség. Nem tudom, hány nemzedék halmozott fel, én min­denesetre annyit jussoltam belőle nagy­anyámtól, édesanyámtól és apámtól, hogy remélem még unokáimnak is jut majd. Saját példámmal is tanúsíthatom, milyen fontos szerepe volt a múltban a háromgenerációs családmodellnek. Ná­lunk is három nemzedék élt egy fedél alatt: nagyszüleim, szüleim, és mi, a gye­rekek. Szilárd alapokon álló értékrendet tapasztaltunk magunk körül kezdettől fogva, benne voltunk az élet sodrásában az utolsó porcikánkig. Nagyszüleim harminckilencben megvettek Csepelen egy romos házat, rendbe hozták, kipofozták, nyitottak benne egy hentesüzletet. Alig indult be az üzlet, alig tanult bele valamelyest apám is a szakmába, meghalt a nagyapám — negyvenkét éves korában. Ez volt az első kiütés az életünkben. Én gyermekfejjel még nem sokat fogtam fel belőle, csak azt láttam, hogy nagyanyám maga vette ke­zébe a bolt irányítását, éjt nappallá téve tárgyalt, intézkedett, küszködött a szállí­tókkal, segédekkel, a hatóságokkal. Az­tán — éppen kezdtünk volna egy kicsit egyenesbejönni — negyvenhatban vagy negyvenhétben elvették az üzletet. Pon­tosabban államosították az elvtársak! Kártérítés nélkül. Nagyanyámnak már nem volt mibe fognia, apám lépett a he­lyébe. Új szakmát kellett tanulnia: szer­számkészítő lett belőle. Mert a hitét nem tudták államosítani! Azt mondta: ha szer­számkészítő, hát szerszámkészítő, de köztük is a legjobb akarok lenni. Az is lett. Olyan füle volt, hogy meghallotta az ezredmillimétemyi méreteltérést az acél pengéséből. Emellett tucatnyi olyan ta­lálmánya volt, amivel megkönnyítette a maga és az üzem munkáját. Persze, a kutya se értékelte a szakértelmét. A fize­tése gyalázatos volt, ki kellett valamit találni egy kis pótjövedelemért. Csirkét neveltünk, apám eljárt házakhoz disznót vágni... Elmondom neked, hogyan telt el egy napja. Hajnali három, fél négy körül megszólalt a nagyanyám: Kálmán! (Apám is Kálmán volt.) Aztán tíz perc múlva megint: Kálmán fiam, kelni kell. No, négyre valahogy fölkelt az apám, hatig ellátta az ezer csirkét, megreggeli­zett, hétre elment a gyárba, dolgozott keményen háromig, akkor hazajött, meg­ebédelt és elment disznót vágni — majd mindennap levágott egyet. De úgy, hogy este tizenegyre még a tepertő is ki volt sütve. Éjfélkor édesanyám ott ült vele a kád szélén, nehogy elaludjon a fürdőben. Aztán takarított még egy sort a csirkék után és lefeküdt aludni... És ez így ment napról napra. r Azt akarjuk, hogy a gyermekváll­alás természetes és örvendetes esemény legyen a családban, és ne a szegénységbe vezető utat je­lentse. Örömmel adhatok hírt róla, hogy immár a tizenhetedik gyermek megszületését várjuk azoknál a családoknál, akiknek a Házat Hazát Alapítvány adott ott­hont Tóth Róbert adonyi házát látogatja meg hamarosan a gólya. De hogy igazságtalan ne legyek édes­anyámmal szemben, hadd tegyem gyor­san hozzá, tőle is csak szorgalmat és szívósságot tanulhattunk: amikor elvet­ték az üzletet, a Közgazdaságtudományi Egyetemen kapott munkát, s ott dolgozik a mai napig is, pedig már elmúlt hetven­­három éves. Öcsém is, meg én is jó korán megtanultuk a tisztesség, a szeretet és az egymás iránti megbecsülés mellett, hogy keménynek kell lenni, találékonynak, ki­tartónak. És történjék bármi, a hitünket sosem szabad elveszteni. Hinnünk kell a magunk tudásában, erejében, és hinnünk a Gondviselő segítségében... — Aztán kikerültél Amerikába, és megtapasztaltad, hogy ott-is csak azok számára korlátlanok a lehetőségek, akik tudnak, mernek, akarnak. — A Közgazdaságtudományi Egye­tem elvégzése után gondoltam egy meré­szet és 1969-ben kimentem Amerikába. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a diplo­mámmal a német és orosz felsőfokú nyelvtudással ott nem megyek semmire. Választhattam: vagy beállók valahol egy futószalag mellé heti százhúsz dolláros fizetésért, amiből éppen csak hogy meg lehet élni, vagy keresek valami olyan munkát, amivel tényleges szükségletet elégítek ki. Többet keresek és távlatot is látok magam előtt. Az utóbbi mellett döntöttem. A keresés eltartott egy ideig, dolgoztam könyvtárban, fotóüzletben és egyéb helyeken... Közben megtanultam a nyelvet, kezdtem otthonosabban mozogni új ha­zámban. Miamiban, ahol éltem, jófor­mán minden házat gyönyörű kert övez. Sok idős ember nem tudj a rendben tartam a kertjét, kénytelen fiatalabb munkaerőt alkalmazni. Vettem egy fűnyíró gépet, és elkezdtem házalni. Itt is felfogadtak, ott is felfogadtak, s amikor látták, hogy ren­desen dolgozom, azt mondták jöhetek máskor is. Apám jutott eszembe, és elha­tároztam mindjárt: én leszek a legjobb kertész Floridában. Végül egész szép kis „klientúrám” alakult ki. Mellékágként pálmafát metszettem, ami igen jó üzlet­nek bizonyult. Akkor jött egy sárgaláz járvány, és elkezdtek pusztulni a pálmák. Újabb pályamódosításra volt szükség: szőnyeget tisztítottam, uszodát gondoz­tam, teniszpályákat tartottam karban, vé­gül egy barátom révén, akinek partnerre volt szüksége, beletanultam a gipszkar­ton-szerelésbe. — Ez a gipszkarton-szerelés hozott aztán össze Carter volt amerikai elnök­kel, illetve a Habitat for Humanity moz­galommal, ami új kihívást, új sorsfordu­lót jelentett az életedben. A történetet több inteijúban elmesélted már, én most, ha megengeded, ugranék egyet az időben — a következő kiütésig. Az történt ugye, hogy hazahoztál Magyarországra egy la­kásépítési programot, megcsináltad a Házat Hazát Alapítványt, felépítettél vagy ötven házat, és akkor... — Életem legnagyobb vállalkozása előtt álltam. Még 1991-ben megállapod­tunk Carter elnökkel, hogy ha sikerül megcsinálnom az alapítványt, az 1996-os Habitat-munkahetét Magyarországon tartja. A volt elnök ugyanis, minden évben egy hetet tölt közmunkában valamelyik Habitat-építkezésen kétkezi munkával, mint ács, — s az 1996-os év volt az első, amikor Amerikán kívüli országba jött. Aláírt szerződésünk volt, gyönyörű terveink: Máriabesenyőn, Gödöllőtől 3 km-re akartunk felépíteni húsz családi házat egy hét alatt. Akkor beütött a krach. Az amerikai anyaalapítványunk, a Habi­tat megmagyarázhatatlan, hajánál fogva előrángatott, nem elfogadható indokok alapján, keresztényinek nem mondható módon elfordult tőlünk! Sőt, a Hom-kormányt is arra kérte (?!) a Habitat alapítója, Millard Fuller, hogy a magyar kormány ne adjon infrastruktu­rális támogatást a Házat Hazát Alapít­ványnak, a saját leányszervezetének! Érthetetlen! Erről elég nehéz beszélni, erkölcsileg szinte feldolgozhatatlan!... és akkor a Házat Hazát Alapítvány itt állt egy élő szerződéssel a Jimmy Carter munkahétre, kész tervekkel, amit a Habi­tat nemzetközi kuratóriuma fogadott el, pénz nélkül, állami támogató nélkül! S valami egészen más program, de csak 10 házzal lett a magyarországi Jimmy Car­ter munkahétből! Nem a kuratórium által elfogadott 20 ház (!) terve alapján Mári­abesenyőn, hanem ki tudja mi alapján, s miért Vácon! Én persze tudom! Ez a történet is megér egy külön misét! —Azóta eltelt két év, és—ne szépít­sük a dolgot — azóta is padlón vagy. Innen hogy kelsz fel, Kálmán? — Május 24-e előtt még nehezebben tudtam volna megválaszolni ezt a kér­dést, bár kétségeim akkor sem voltak: felkelek, igenis fel fogok kelni. Most már azt is tudom, hogyan. Szerencsére olyan kormány került hatalomra, amely meg akaij a szüntetni a népességfogyást, csök­kenteni akarja az adóterheket, meg­könnyíteni a lakáshoz jutást, a társada­lom kiemelt fontosságú elemének tartja a családot, egyszóval pontosan olyan, amelyet mi is hirdetünk. Ennek megfelelően tehát nagyobb összegeket szándékozik fordítani a laká­sépítésre is. Ebben kell megtalálni a helyét — a többi tényezővel együtt — a Házat Hazát Alapítványnak is. Kidolgoztunk és napokon belül beteijesztünk az illetéke­seknek egy sor lakásépítési programot, különféle célcsoportokra: mozgássérül­tekre, idősekre, fiatalokra, egyedülál­lókra... nem sorolom őket végig. Meggyő­ződésem, hogy fentről nem lehet megol­dani ezeket a kérdéseket, mindenképp be kell vonni a civil szervezeteket is. És pénzt kell és lehet teremteni a támogatásukhoz. — De a költségvetés megszavazása még odébb van. És addig...? — Még a Carter munkahét idején elkezdődött egy pénzszerzési akció kint Amerikában és Kanadában. Összejött— a Házat Hazát Alapítvány címére — egy igen szép összeg. Ez az adomány alapít­ványunkat illeti. A kanadai törvények szerint ezt a pénzt senki más nem hasz­nálhatja fel, csak mi, mégsem utalja át nekünk a Habitat. — Miért nem? Mi nem szükséglakásokat aka­runk építeni, hanem olyan háza­kat, amelyekben családok ala­kulnak, családok élnek ember­hez méltó módon. Meg akarjuk adni az esélyt akár a háromge­nerációs modell újraélesztésére is. Nézd meg, mit csinált a szoci­alizmus a családokból: apa, anya, egy gyermek a tizenhato­dik kerületben másfél szobás panelben. Havonta egyszer láto­gatják meg egymást, gyerekek az utcán, drog, ital, bűnözés — és kilátástalanság! Szétvert csa­lád, szétforgácsolt egyedek — szétziláitságában gyenge és ma­nipulálható társadalom. V___________________J — Mert azt mondják, hogy nem a Habitat szellemiségében tevékenyke­dünk. Szemünkre vetik, hogy állami tá­mogatást igénylünk. De lehet itt, Ma­gyarországon adományokból építkezni? A szegény nem ad, mert nincs miből, a középosztály alig tud megélni, a gazda­got nem ösztönzi adományozásra az adó­törvény, belső késztetést meg nem érez, hisz zömmel az gazdagodott meg az el­múlt esztendőkben, akikből a szocializ­mus éveiben módszeresen kilúgozták a szeretet és szolidaritás érzését... — Olyat híreszteltek az alapítvány­ról, hogy nincsenek rendben a pénz­ügyei, hogy önfejűén elzárkózik a kettős könyvelés elől... — Ami a pénzügyeinket illeti, csak annyit mondhatok, hogy az APEH átlag félévenként ellenőrzi a könyveinket, és minden alkalommal jegyzőkönyvben tanúsítja, hogy minden rendben van, semmi kifogásolhatót nem talál bennük. Könyveinket egy nemzetközi könyvvizs­gáló cég is ellenőrizte. Mindent rendben talált. A kettős könyvelés esetében nem önfejűségről van szó, csak gazdálkodási logikáról. Magyarországon a jogszabály lehetővé teszi az alapítványok számára az egyszerűsített könyvelést, s mi nem azért zárkóztunk el az amerikaiak által szor­galmazott kettős könyvelés elől, mert úri kedvünk így tartja jónak, hanem azért, mert a magyar adótörvények a kettős könyvelés esetében olyan kötelezettséget rónának ránk, hogy a 25%-os áfát (ami ugye nem olyan kicsiny, mint Ameriká­ban), nem húszéves törlesztéssel, hanem a felépült házaink átadásakor, egy összegben kellene megfizetnünk. Ez azt jelenti, hogy vagy a beköltöző családnak kellene kifizetnie beköltözéskor ezt a milliós nagyságrendű összeget (s honnan fizetné ki, amikor mi eleve rászorulóknak építünk!), vagy az alapítványnak (ami azért nem jó, mert akkor nem fektethetné további építkezésekbe ezt a pénzt). Összegzésként csak ennyit: a Házat Ha­zát Alapítvány Magyarországon műkö­dik, a magyar törvényeknek és jogi elő­írásoknak megfelelően, minden ésszerű törvényes lehetőséget kiaknázva. Tisztességtelen dolognak tartjuk te­hát az ellenünk folyó hitelrontást, külö­nösen azok előtt, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy utána tudjanak nézni a dolgok valós állásának. Nem akarok komor, villámos freskót vetíteni e májusi égre, elég borongós az amúgy is a magyarok feje fölött manapság. Várakról, kemény erő­dökről akarok szólni, hol meghúz­hatta magát a család, míg viharzott odakinn meg a falak tövében a nyu­gati vagy keleti ellenséges hadak vissza-visszatérő látogatása. Emlékezzünk csak együtt, mert az a történeti számontartás: IV. Béla királyunkat 1241-ben Batu kán arra fi­gyelmeztette, hogy a magyarság nemrég lovagolt be Ázsiából Euró­pába, tehát ő, Batu kán még tartja a rokonságot a magyar meg a mongol­tatár népek között. Béla ellenállt a Muhi pusztán, veszített. Ám miután elviharzott a tatár, kirabolva és fölé­getve mindent, ami települést útjá­ban talált, Béla és hitvese, Mária be­látta, hogy várak, erődítmények épí­tése a legelső feladat, amellett, hogy össze is kell terelni a szétrebbent la­kosságot. És egyidőben százszámra épültek a várak, hol meghúzhatta magát a nemzet-család. A várak köré városok épültek, nemzet formálódott olyan ütemben, hogy a német alig győzte ránk erő­szakolni a kereszténységet meg a fő­hajtás áldásos keresztényi voltát. Mert meg kellett tömi a magyar erőt. A Habsburgok legfőbb gondja volt elorozni a magyar várakat, majd a Rákóczi-féle kuruc mozgalom után, továbbá a székely lázadások idején és okán lerontani azokat. Az erődítmények lerontása egyenlő volt a gerinctöréssel. Az önvédelem másik formája az erődtemplomok kiépítése, különösen a Székelyföldön, hol a nemzet határ­őrszolgái tették, amit vállaltak a hon­védelemért. Ebben az időben meg ebben az állapotban született az a metafora a magyar nyelvben, hogy földönfutó. Az, akinek sem háza, sem közössége nem maradt. S bizony, nem a sors üldözte a magyart, hanem az az elszánt nyu­gati, meráni, német meg olasz meg miegymás teuton siserehad, mely nyakára ült a nemzetnek és elüldözte földjéről, honából. De először le kellett rontani a vé­dőfalakat. Újabb időkben e védőfalakat a templomok jelentették, jelentették volna, ha a nyakunkra szabadított szocializmus rettenetében nem ron­tották volna le a hitet s a reményt is, az egyházak mellett. Csa a fiatalabbakat emlékeztes­sük arra, hogy Erdélyben, a Felvidé­ken, meg délen egyetlen biztos hely volt, ahol magyar szót, prédikációt lehetett hallani, a templom. No meg a család. Hadd tegyük hozzá, hogy Kárpátalján meg a csángóknál tilos volt, ma sem szabad magyarul szólni a templomban, iskolákban. Hát lerontotta a kommunista ha­talom az egyház szerepét, akár a vá­rainkat annak idején a török, s leg­főképp a német. Mi maradt? A föld, melyet lehet túrni, de imádkozni is hozzá, termé­sért, áldásért, ha már az égiekben a bizalom megingattatott. Erődrendszer volt, lett volna itt­hon is, másutt is, hol magyarok él­tek és élnek. A helybéli hatalom na­gyon is jól tudta, hogy ezek az „erő­dök” még mindig a nemzet ügyében állanak úgy ahogy. Hát az iskola szellemét kellett megmérgezni, akár a kutakat. így hullott ki a magyar ok­tatásból a nemzeti öntudat erőssége, a történelemtanítás. Egy nemzet akkor roppan meg, ha gerinctörés éri. Hát ezt a kórsá­got szemelte ki a magyar nemzet számára évszázadokon át mindmáig az ellenségünk. A gerinccsigolyákat, a várakat, templomokat, iskolákat kell megroppantani, és akkor masszává, alaktalanná válhat a nem­zet. A nagy szovjet példát követte a hazai kommunista rettenet akkor, mikor a Regnum Marianumot leron­totta. Erődnek tűnt az is. Azt mondják az öregek, hogy ak­kor mintha rengett volna a föld Bu­dapest belvárosában, s elmozdultak a honfoglaló vezérek a Hősök terén, lovastul. Aztán csakugyan megmozdult vala a föld is 1956-ban, s a nép, melynek ötszáz esztendőn keresztül rombolták várait és erősségeit, le­döntötte a kommunista bálványokat. Rengett a föld. Megmozdul-é most a föld alat­tunk, látván, hogy maréknyi dollárért megvásárolható Géza, Béla, István királyunk szent földje ma, a sze­münk láttára? Lesz-e hová süllyed­nünk szégyenünkben, hogy a haza földje, melyet vérrel megvettünk a világ s a nemzet hasznára, ma másé, s bekeríti azt, akár a szovjet a maga kaszárnyáit? Erős várunk csak egy maradt volna, a remény? Vagy alászáll az is az idegen földbe, melyet egykor Ma­gyarországnak neveztek? Tisztul a májusi ég fölöttünk. Erősségünk maradhat a család s a magunk ereje, bizalma a jövendő­ben. A vak reménnyel, igaz, nem sokra megyünk. Nekünk családot, is­kolát, templomot, ipart kell újjáépí­tenünk a magunk számára. Egykor világgá ment a hírünk, hogy letele­pedtünk Európában, s rögvest hazát kerítettünk magunk alá és köré, ha­talmat mutattunk és akaratot kifelé, és a magunk szokásrendje szerint te­remtettünk rendet Erdélyben, Pannó­niában, a Kárpát-medencében. Mi­féle nép lehet ez? - tűnődtek nyuga­ton, és mindent ellenünkre szorgal­maztak. Ma hasonlóképpen akarnunk kell, különben beteljesedik rajtunk Arany János jóslata 1848-ból, hogy ha most nem győzünk, nem lesz az Istennek soha több magyarja. \ Házat-Hazát Alapítvány Felkérünk mindenkit, akinek ott a távolban is szívügye, hogy minél több fiatalt tudjunk lakáshoz juttatni, támogassa a Házat Hazát alapítványt, amely eddig harminc családi házat épített fel Magyar­­országon, és a további 20 befejezéséhez most gyűjt adományokat. A négy éve működő alapítvány olyan családos, többgyermekes fiatalokat kíván a mindenkori piaci áraknál olcsóbb lakáshoz juttatni, akik önerőből nem tudnának építkezni. Forintszámla: Budapest Bank Rt., Belvárosi Igazgatóság 10102086-06389002-00000001; Devizaszámla: Budapest Bank Rt.; Belvárosi Igazgatóság 401-208-941-801-680 V______________________________________/

Next

/
Thumbnails
Contents