Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-07-01 / 7-8. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

1998. július-augusztus

BEKE GYÖRGY

Trianon és a kiegyezés

Sok gondunk, bajunk volt ezen a nyáron, de vajon csak ez-e az oka annak, hogy szinte teljesen megfeledkeztünk Trianonról? Igaz, nem volt kerek évszám, „csak” a 78. évforduló. A nemzeti tudat tisztítása — minden évfordulós megemlékezésnek ez a legfőbb célja, értelme — állandó feladat, különösen az elhallgatások, félremagyarázások súlyos évtizedei után. Szinte azt mondhatnék, hogy a világ magyarsága—a nyugati szórványok közösségei — tartják igazán kötelességüknek, hogy a nemzeti gyász és annak tanulságai ne merüljenek el a feledés tengerében. MertTrianon szelleme akkor is hat, ha nem beszélünk róla, ha nem akarjuk tudomásul venni. Mélyíti a közömbösséget, igazolja a beletörődést, a vereség-tudatot, s ami mindezekből támad: a kisebbrendűségi érzést.

Szemben a magyar feledékenységgel, óvatoskodással, Romániában minden esztendőben megemlékeznek június 4-e román „változatáról”, december elsejéről. Sőt, ahogy telik az idő, mind fontosabbnak érzik felidézni Erdély megszerzésének román forgatókönyvét. Közvetlenül 1945 után csak egy-egy szórványos újságcikk jelent meg az 1918 december elsejei gyulafehérvári román népgyűlés évfordulóin. Ceausescu diktatúrája idején növelték az ünnep fényét, de hivatalos nemzeti ünneppé az utóbbi években vált, mikor katonai felvonulás tiszteleg, hadi eszközöket látni hosszú sorban, jelen van az államelnök, a kormány. Mintha nem egy hajdani „békés” nagygyűlést idéznének, hanem háborús győzelmet.

De ki emlékszik már a való tényekre? A Gyulafehérvárra összegyűlt erdélyi románok — lényegében a Maniu vezette Román Nemzeti Párt aktivistái — határozatba foglalták kívánságukat, hogy egyesülni kívánnak a román királysággal. Három héttel később az erdélyi magyarság tartott hasonló népgyűlést Kolozsvárott, ezen számszerűleg többen vettek részt, mint Gyulafehérváron, és ők a Magyarországgal való együttmaradást mondták ki. Megjelentek itt román szociáldemokraták is, akik a kérdés társadalmi vetületét tartották szem előtt, és nem kívántak egy népköztársaságból a legmaradibb és legkorruptabb balkáni királyság fennhatósága alá kerülni. A trianoni békeszerzők nyilván nem Gyulafehérvár és nem Kolozsvár határozatai alapján döntöttek, hanem a győztes nyugati hatalmak, elsősorban Franciaország érdekei szerint. (Az Amerikai Egyesült Államok nem írta alá a trianoni békeparancsot.)

Ne tudnák mindezt a román történészek és politikusok? Mindig is tisztában voltak vele. Ennek ellenére, legnagyobb nemzeti ünnepükké avatták december elsejét, hogy a románság gondolkodásába belevéssék: Erdély Romániához csatolása nem csupán egy békeszerződés, hanem a román nép történelmi, ,műve” volt,

földi és égi igazságok beteljesülése.

Immár nem nagyon emlegetik a történelmi tényeket. Az ünneplők elfeledkeztek arról, hogy a korszellem, a wilsoni felfogás szellemében, Maniuék 1918 december elsején autonómiát ígértek az erdélyi magyarságnak. Hasonlóképpen a kolozsvári gyűlésen ugyanezt helyezték kilátásba az erdélyi és keletmagyarországi románoknak. Ki emleget ma effélét? A román politikai elit és a publicisták számára már az autonómia kifejezés is azonos lett ahazaárulással, a „szeparatizmussal”, a magyar revizionizmussal. Csoóri Sándor jellemezte legtalálóbban és legfájóbban, magyar fájdalommal az oly szükséges magyar-román kézfogás elmaradása miatt, a tavaly december elsejei gyulafehérvári ünnepséget:

„Nézem a sokaságot: megrendült és elszánt. A katonáknál csak az ortodox pápák átszellemültebbek. Mintha minden jelenlévőt ők térítettek volna át az egyedül üdvözítő hitre: a nemzeti összefogásra.” A magyar költő érvényesnek érzi ezt ajellemzést Emil Constantinescu államelnökre is: „Hisz’, ahogy a fegyveres díszszázadok előtt elvonul, vonzó európai polgárnak látszik, de ünnepi beszéde mögött sorra feltünedeznek a huszadik századi román politika sikeres embereinek az árnyképei: Goldistól Maniun, Titulescun, Bratianun, Antonescun át a még jogar nélküli Ceausescuig. Amit mond, úgy hangzik, mintha minden román szájáról leste volna el. Nem messze a gyulafehérvári, Szent István által emeltetett püspöki székesegyháztól eszébe se jut, hogy a történelmi Erdélyben élt és élő magyarságról is ejtsen néhány szót. Ha tetszik: drámaiakat. Mindenekelőtt azért, mert az erdélyi magyarság szavazata nélkül ő most nem volna Nagy-Románia elnöke”.

Magyarok emlékezése Trianonra soha nem párosult tankok felvonulásával. A magyarság jogait, amelyeket éppen Trianon csorbított meg legfájóbban, soha nem fegyverrel akarta visszaszerezni. A trianoni emlékezések nem a kardcsörtetés alkalmai, hanem — az illő és érthető nemzeti gyász mellett — a magunkba szállásé, az okok megkereséséé. Legalábbis azoké az okoké, amelyek a mi vétkünk, tévedésünk, balgaságunk rovására írhatók. Éppen ezt az oly szükséges nemzeti önvizsgálatot iktatja ki közgondolkodásunkból a trianoni emlékezés elmaradása.

Nem a múlt ellen vétünk közönyünkkel, hanem a jövőnk ellen.

Trianon jónéhány olyan magyar tanulsággal járt, amelyek — ha végiggondoljuk őket — megváltoztatják bevett nézetek, előítéletek, rögeszmék sokaságát a szabadságharcot követő időkből, főleg az 1867-es kiegyezés következményeiről.

Rögeszmés gondolkodásbeli sablonunk például az, hogy a kiegyezésben máig nem látjuk igazán az 1918-as országvesztés, nemzeti gyámoltalanság egyik forrását. „Kiegyezésekre” rákényszerülnek időnként nagyhatalmak is, hát még egy számbelileg viszonylag kicsiny nemzet. A világtörténelemben a nagy birodalmak vonzzák és egyben fogságukban tartják a szomszédos, kisebb országokat, mint a nagy égitestek a csillagokat. A kérdés soha nem az, hogy ki kell egyezni, hanem a kiegyezés jellege: védelmezi-e a kényszerű szövetségest, érdekeit vagy kárát szolgálja-e? A második világháború után a szovjet birodalom vonzáskörében sok-sok nemzeti kiegyezést kötöttek a leigázott népek, a magyarok, csehek, szlovákok, románok, lengyelek. A történelem mindig aszerint ítéli meg majd a szövetkezőket, hogy meg védelmezték-e (a rendelkezésre álló eszközökkel) nemzetük valós érdekeit, vagy feláldozták azokat? Szinte mindegy, hogy az áldozatot egy eszme vagy a kényszer nevében tették.

Lényegében hódító nagyhatalomként viselkedik egy olyan államtömörülés is, mint az Európai Unió. Érdekek ütköznek össze benne, nemzeti érdekek, és a sorsot vállaló politikusoknak eleve a nemzet jövőjére kell gondolniuk. Nem jó folyton csak azt hangsúlyozni, hogy le kell mondanunk nemzeti szuverenitásunk egyikmásik, nem egyszer sorsdöntő részéről, fontos az is, hogy miként tudjuk érvényesíteni a jogos magyar nemzeti érdekeket más nemzetek jogtalan vagy önző érdekeivel szemben. Aligha kétséges, hogy az

1998-as parlamenti választásokon a szavazók döntését is befolyásolta, hogy az uralomra hozott új koalíció pártjai, vezetőik nemcsak az Európai Unió kétségtelen gazdasági előnyeit hangoztatták, hanem nyomatékosan hangsúlyozták azt is, hogy a belépési tárgyalásokon, egyáltalán az Unióban való szereplésünk során határozottan védelmezni fogják a magyar érdekeket. Méghozzá nemcsak az ország, hanem az egész nemzet érdekeit.

Vajon megszavazta volna-e 1867-ben a magyar nemzet (a nemzet egésze, nemcsak vezető rétegei) a Deák Ferenc-kiegyezést? De még inkább időszerű azt kérdeznünk: megszavazta volna-e az osztrák-magyar szövetséget visszamenőlegesen, 1918-ban, mikor ennek minden káros vonása, nemzetveszejtő jellege teljes mértékben megmutatkozott?

Ismerjük a tényeket. A katonai vereségtől meggyengült bécsi udvar kényszerűen elfogadta a Deák Ferenc által megfogalmazott, alapvetően minimális követeléseket. Igaz, a kiegyezésnek volt egy olyan kikötése, hogy tíz esztendőnként felül kell vizsgálni a nemzet és a király egyezségét és az idők változásai szerint módosítani. Ezek a pót-kiegyezések azonban mindig elsikkadtak, formasággá váltak. Elindult a békés fejlődés, Magyarország gazdasági virágzása, amely megalapozta a polgári jólétet. De csak egy viszonylag szűk réteg számára. Ugyanakkor soha nem öltött olyan nagy arányokat a kivándorlás, magyarok szomorú exodusa Amerikába, székelyeké a Román Királyságba, mint a kiegyezéses „virágzás” évtizedeiben. De azt még rémálmában sem képzelte a magyarság, hogy a kiegyezés a trianoni összeomlást készíti elő. Ami bevált mintának tetszett békeidőkben, a „boldog ferencjózsefi korszakban”, az semmilyen nemzeti védelmet nem nyújtott akkor, mikor az ország épsége és jövője ténylegesen veszélybe került. Ugyanis a kiegyezés végzetesen hozzákötötte Magyarország sorsát az osztrák birodalomhoz, de nem hozta létre azokat a feltételeket, amelyek megvédelmezhették volna a dualista keretek között létrejött ország állami önállóságát és épségét.

Egy szavazat volt e nemzeti öngyilkosság ellen: a Kossuth Lajosé. Az emigrációs elszigeteltségben messzébb látott, mint a napi politikában elmerült itthoni magyar politikusok, köztük saját fia, Kossuth Ferenc. Lelki szemeivel „fenyegetőig közelgő óriás harcot látott”, az európai nagyhatalmak politikájának következményeképpen, és felismerte, hogy a világháború, ami aztán 1914-ben ki is tört, szét fogja bomlasztani a Habsburgbirodalmat. A magyar szabadságharc száműzött vezére azt is kiolvasta az idők jeleiből, hogy „a szerteomló romok súlya Magyarországot is eltemeti.” Mégpedig azért — hangsúlyozta —, mert „a szétbomlással mi nem mint önálló tényező jelenünk meg, kikkel számolni kell, hanem mint préda, amellyel a győztesek rendelkeznek.”

Kossuth próféciája — tudjuk - szó szerint beteljesedett.

Melyek voltak azok a jogok, amik természetes módon megilletnek minden önálló nemzetet, de amelyekről a 67-es kiegyezés magyar politikusai önként lemondtak a bécsi udvar javára? Az önálló magyar hadsereg, a magyar vezényleti nyelv, az önálló vámterület, a saját nemzeti bank és saját diplomácia, vagyis külképviselet.

Egy fiatal republikánus politikus, Nagy György, aki éppen 75 évvel ezelőtt távozott örökre, 1923-ban, a század elején a magyar parlament legfiatalabb képviselőjeként hirdette azokat az elveket és követeléseket, amelyek teljes összhangban voltak Kossuth Lajos nézeteivel. E követelések egyikét sem sikerült az utólagos, kiegyezési „tárgyalásokon” a magyar félnek érvényesíteni — a magyar királlyal szemben. Az 1918-as összeomláskor, majd az ezt követő béketárgyalások idején mutatkozott meg ennek minden drámai következménye.

Bécs létszámban és felszereltségben olyan jelentéktelen önálló magyar honvédséget engedélyezett, hogy ez csak inkább díszszemlére volt alkalmas. Csupán gyalogos és huszár alakulatai voltak, tüzérséget is a világháború közvetlen időközeiében kap. Akkor nem volt magyar hadsereg, amikor történelmünk során talán a leginkább szükség lett volna rá: 1918 őszén. Egy török katonatiszt, az ifjútörökök mozgalmának vezére, Kemal Atatürk abban az időben bizonyította be, hogy nemzeti összefogással és katonai erővel vesztesként is sikeresen szembe lehet szegülni az igazságtalan, területrabló békediktátummal.

Ha lett volna hadrafogható magyar katonaság, nincs mögötte önálló gazdasági erő. A kiegyezés elodázta az önálló gazdasági élet és vámterület kialakítását. Csak egyet említenénk: hiányzott az önálló magyar nemzeti bank; ezt a szerepet az Osztrák-Magyar Bank nem a magyar érdekek javára töltötte be. (Majd csak 1924-ben alakul meg a történelem első Magyar Nemzeti Bankja.)

Az 1918-as összeomláskor bebizonyosodott, hogy önálló diplomácia nélkül nem lehet teljes és érvényes magyar

függetlenség. Mikor arra lett volna szükség, hogy ügyes magyar diplomaták felvilágosítsák a nyugati győzteseket a ténylegesen magyar állapotokról — egyebek között a Benes által készített térképek és helyrajzok csalásairól — az Osztrák Birodalomból kiszakadó Magyarországnak nem volt egyetlen hivatásos diplomatája. Még a nehéz szabadságharcát vívó Kossuth-kormányzatnak is volt követe Párizsban és Konstantinápolyban, a korszak legfontosabb nemzetközi központjaiban, a kiegyezés után Magyarországot azonban a világ előtt a bécsi Ballhausplatz képviselte.

Masaryk professzor amerikai kortesútjain, kis túlzással szólva, egymagában nyerte meg a világháborút a cseheknek.

Valamikor Kossuth Lajos az egész amerikai és angol közvéleményt a magyar ügy mellé állította. A kiegyezés eltékozolta ezt a hatalmas erkölcsi tőkét.

Mit nyújtott a kiegyezés a magyarságnak? Látszatra a nemzet hatalma alá rendelte a kisebbségeket. Történelmi vakság kellett ahhoz, hogy a magyar uralkodó réteg ne ismerje fel: az a Bécs, amelyik 1849-ben a nemzetiségeket lázadásra bújtatta a magyar forradalom ellen, most kétszínű játékot űz a magyarsággal. A felszínen érvényesülni hagyta a magyar uralmi törekvéseket, de titokban, a bécsi császári palota egyik szárnyában Ferenc Ferdinánd trónörökös az erdélyi román vezetőkkel a magyarság elleni végső szövetség hálóját fonja.

Minden esetben a dinasztia érdekét szolgálta a szolgamódra véghez vitt kiegyezés —a magyarság kárára. A magyar király soha nem a magyar nép javára cselekedett. Még egy példa erre. Ismeretes, hogy 1918 őszén, a magyar összeomláskor érintetlen, állig felfegyverzett román hadsereg jelent meg Magyarország határainál, foglalta el Erdélyt, és nyomult egészen Budapestig. Miként lehetséges ez, mikor 1916-ban a központi hatalmak legyőzték Romániát, a román királyság Moldvába szorult vissza, majd 1918-ban megkötötte a békét? Magyarázata ennek az, hogy a vereség és békekötés ellenére, a román hadsereget nem fegyverezték le. Feledékenységből? Az 1931-ben megjelent Jancsó Benedek emlékkönyvben megtaláljuk a magyarázatot. IV. Károly mindenképpen meg akarta menteni Hohenzollem Ferdinánd trónját. Gagyi Jenő miniszteri osztálytanácsos, aki az időben az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokságon szolgált Bukarestben, feljegyezte az akkor még győztes magyar király és az éppen legyőzött román király cinkosságát., ferdinánd király személyesen jött el a frontig, hogy találkozzék titokban és bizalmasan Randa ezredessel, Károly király kiküldött bizalmi emberével.”

Talán növelni fogja előrelátásunkat, minden újabb kiegyezéseknél, ha világosabban látjuk 1867 ijesztő csapdáit...

Csíkszereda - Csíksomlyói Római Katolikus templom (Kegytemplom)

Jódi - Görög katolikus fatemplom