Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-04-01 / 4. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. április Lássunk világosan! „A történelem az élet tanítómestere”, tanították akkor, amikor még az elmúlt idők történései nem változtak az időszerű politikai irányzatok kívánságai szerint. A tegnap vagy a közelmúltban átélt események már éppúgy történelemnek tekinthetők, mint a régmúlt cselekményei. A közelmúltra visszaemlékezve, az összefüggéseket megkeresve, a látszólag érthetetlen fejlemények hátterét kutatva megtalálhatjuk a jelen elkeserítő helyzetének gyökereit, csak figyelni kell az élet tanítómesterére. A külső szemlélő előtt a közelmúlt legkülönösebb politikai pályáját futotta be a magukat Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) nevező együttes. Amikor 1968-ra, az ország akkori kontár dirigensei meghirdették az új gazdasági mechanizmus bevezetését, már nyilvánvaló volt, hogy az a gazdasági rendszer, melyet addig a legjobbnak hirdettek, csődbe viszi az országot. Addigra azonban már annyit romboltak, hogy semmilyen javítgatás sem segíthetett azon a torz elméleten alapuló gazdasági gyakorlaton, melyet Moszkvából irányítottak. Hogy mégis működhessen az ország, megkezdődött a kölcsönök felvétele és ezzel katasztrofális eladósodásunk. A Szabad Európa Rádió 1981 -ben diadalmasanjelentette be az első magyar szamizdat, a Beszélő megjelenését. Ettől kezdve folyamatosan ismertették az egyes számokban megjelent írásokat és szerzői nevét. Megismerhette az ország a Kis János, ifj. Rajk László, Demszky Gábor, Konrád György, Solt Ottilia, Haraszti Miklós neveket és egy Rikardó Dávid álnevet használó elemző írásait. A Szabad Európa Rádiónak köszönhetően a Beszélőben megjelenő írások szerzői lettek a hosszú ideig haldokló rendszer egyre népszerűbb ellenzéke. Tüntetéseket szerveztek, ahol a rendőrség erőszakot alkalmazott a szétoszlatásnál. Az ellenzéki lelkesedésben már fel sem tűnt, hogyan tudják ezek a bátor emberek kijuttatni a Szabad Európa Rádiónak az írásaikat és miért nem indul ellenük az akkori törvényekben előírt eljárás. Abban az időben még létezett a büntető törvénykönyvben a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettére vonatkozó rendelkezés. Igaz, előfordult letartóztatás, de legfeljebb felfüggesztett börtönbüntetést róttak ki. Persze nem lehetett minden rendőrnek megmondani, hogy kiket kell kímélni a gumibotozás során. Az SZDSZ képviselői az 1989-es ellenzéki kerekasztal tárgyalásainak befejezéseként elkészített megállapodási jegyzőkönyvet alá sem írták, mondván, hogy az abban foglaltak nem elégítik ki követeléseiket. A televízió által közvetített aláírási aktus alkalmával olyan vitát provokáltak, melynek keretében a többi ellenzéki párt a nézők előtt az MSZP melleti szószólónak tűnt. Rövidesen meghirdették a „négyigenes” népszavazást, majd jött a Végvári-ügy a titkos aktákról és a telefon-lehallgatási botrány. Mindenhol élen járt az SZDSZ, mint a régi rendszer legádázabb és szinte egyedüli ellenzéke. Ilyen előzmények után az 1990-es választás eredménye a legnagyobb bukás, melyet csak az Antall-kormány teljes lejáratásával lehetett ellensúlyozni. Nem számított az ország politikai, gazdasági helyzete: megszervezték a taxisblokádot és négy éven át akadályozták minden parlamenti és parlamenten kívüli erővel a kormányzást. Ezután lehullott az addig használt álarc: az úgynevezett szocialista rendszer évekig egyetlen ellenzéke, mely a rendszer megbuktatását hirdette alakulása óta, szövetséget kötött az országot tönkretevő korábbi hatalom embereivel. Ezt a lepaktál ást a 747 küldöttből 185 résztvevő (24,77%) nem szavazta meg. Jóindulatúan azt mondhatnám, hogy párttagjaik mintegy 25%-a ellenezte a régi MSZP-tagokkal való együttműködést, de az is lehet, hogy nem volt 747 SZDSZ-tag, aki a régi politikai ellenfelet szövetségesének választotta volna. Mi lehet az oka, hogy az SZDSZ teljes hátraarcot csinált? Egyetlen magyarázat létezik: az SZDSZ sohasem volt ellenzéke a korábbi elnyomó rendszernek, a 80-as évekbeli ellenzékiségük csak képmutatás, hazugság volt. Amit tettek, utasításra tették, mindent meg mertek csinálni, mert nem lett káros következménye, és tudták, mit tegyenek, mert megmondták nekik. Innen ered a jelszó: tudjuk, merjük, tesszük. Az ellenzékiség olyan álcázás volt, melynek azt a feltételezett eredményét készítették elő, hogy a régi megbízható társak kerüljenek újra az élre, tehát semmi se változzék. Az SZDSZ egész magatartásából, tevékenységéből, a velük történt és általuk előidézett események összerendezéséből logikusan levezethető ez a következtetés. Amilyen alávaló módon került hatalomra a Kádár-rendszer, ez a hitványság az SZDSZ-t is jellemzi. De nem az SZDSZ volt az első az emberek álnok módon való félrevezetésében, korábban is történt hasonló, csak az összefüggések felismerése későn jött. Az 1970-es évek közepe táján a televízióban felettébb figyelemre méltó dokumentumfilmet vetítettek. Egy ismeretlen férfi — bemutatkozása után — elmondta, hogy azon a napon kapott az Elnöki Tanács elnökétől egy akkoriban igen magas kitüntetést, és ennek odaítéléséért végzett teljesítményét adta elő. Az elképesztő történet rávilágított a kommunista becstelenség szinte hihetetlen mélységére. A történet főszereplője 1956. november 4-e után az MSZP legfőbb vezetőinek utasítására disszidált. Egy ausztriai menekülttáborba került, ahol már különböző szervezetek működtek a menekültek összefogása céljából. Jó magyar szokás szerint több szervezet is mű(...) A Szovjetunió összeomlása után sem fordult figyelmünk a kommunizmus „hideg valóságának” megismerése és feltárása felé, hanem — ha lehet — még intenzívebben hangsúlyozták és hangsúlyozzák a náci rendszer embertelenségeit és a holocaust szörnyűségeit. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Izraelnek — mely saját biztonsága és a nyugati világ érdekeinek védelmében megszületése pillanatától hősies harcot folytat a létezésébe belenyugodni nem tudó és nem is akaró arab országokkal — a holocaust az egyik legfontosabb legitimációs bázisa. A holocaust akkor tett szert igazi tömegbefolyásra, amikor az amerikai tömegkultúra tárgyává vált, amerikanizálódott, pontosabban: hollywoodizálódott. Ettől kezdve számít az Egyesült Államok legbefolyásosabb koréiban politikai halottnak az, akit az antiszemitizmussal hírbe hoznak. De hasonló a helyzet az Európai Unió országaiban is. Mindezt figyelembe kell tehát vennünk akkor, amikora „zsidókérdés” magyarországi sajátosságairól beszélünk. A magyar és a többi, a vasfüggönytől keletre elterülő országban a kollektív üldözések korszaka nem zárult le a II. világháború befejeztével. A rendszerváltozás után, amikor a magyar társadalom többi, súlyos megaláztatáson és üldöztetéseken keresztülment csoportja is szerette volna meghurcoltatásait a nyilvánosság elé tárni, kiderült, hogy az nem találkozik az üldöztetések iránt addig oly fogékonynak mutatkozó véleményformáló és médiaértelmiség nagy részének érdeklődésével. A kulákok, a kitelepítettek, a kommunistaellenes ellenállás tagjaiként halálra ítéltek, hosszú évekre bebörtönözöttek, munkaszolgálatba hurcoltak, szilenciumra kényszerítettek, Szovjetunióba deportáltak sorsa nem volt érdekes. Az ő szenvedéseik nem váltak átélhető, katartikus, a társadalmat megrázó élményekké, mert az értelmiség egy jelentős csoportja — és ez a csoport a nyilvánosság túlnyomó részét befolyása alatt tartotta és tartja — nem volt érdekelt abban, hogy a kommunista diktatúra embertelen gyakorlata a széles nyilvánosság előtt lelepleződjön. Nem volt érdekelt benne, mert nem akart saját felelősségével és azzal a kérdéssel szembesülni, hogyan is szolgálhatott egy ilyen rendszert és miért is hallgatott minderről a szörnyűségről. Ezért azokat az embereket, akik a kommunista diktatúra üldözöttéi voltak, akár az ötvenes években, akár ‘56 után és nem békültek meg a Kádárrendszerrel, nem kötöttek vele kompromisszumot, sikertelen, szánalmas, riasztó és legfőképp nevetséges szerencsétlenekként jelenítették meg. A Rákosi- és Kádárrendszer ugyanis, melynek ők készséges kiszolgálói, sőt támaszai voltak, felfogásuk szerint csak annyiban szorult változtatásra, amennyiben az ő társadalmon belül betöltött irányító szerepüket változatlanul hagyja. Ellenérdekeltek voltak abban is, hogy a főbenjáró bűnöket elkövetők feleködött, az egyik hazafiasabb volt, mint a másik. Ebben a helyzetben emberünk sem tehetett mást, mint alapított még egy szervezetet, melynek természetesen vezetője lett. A magyar szervezetek vezetői időnként összejöttek tanácskozni, különösen az ENSZ-ben folyó magyar ügy kapcsán, amely tanácskozásokra hősünket is mindig meghívták. Hosszasan sorolta, hogy hol, mikor, mely személyekkel találkozott, és — elmondása szerint — ekkor kezdődött igazán a feladatának, küldetésének teljesítése. Hozta, vitte a híreket az egyik szervezet vezetőitől a másikhoz és viszont, elsuttogta mint jól értesült, bizalmas beavatott, hogy személy szerint ki, mit mondott a másikra. Nem volt fontos, hogy a hír igaz legyen, csak keltsen haragot, indulatot, ellenszenvet. Ez volt a feladata, ezért küldték ki, majd ennek teljesítésével utasítást kapott a hazajövetelre. Itthon megtért bűnösként kellett viselkednie, tevékenysége nem válhatott ismertté. Néhány napig rendőrségi fogdában volt és közölték vele, hogy politikailag megbízhatatlannak fogják nyilvánítani, lősségre vonása és elítélése — legyen az jogi vagy morális — megtörténjen. És abban is, hogy az 1944-től 1990-ig tartó idegen megszállást—előszörnáci, majd szovjet — követően sor kerüljön Magyarország XX. századi történelmének a magyar nemzeti érdekek képviseletét alapul vevő újragondolására. E helyett taktikai megfontolásból a „zsidókérdést” helyezték előtérbe. A „zsidókérdés” bedobása a köztudatba több előnnyel is járt. Először is akikkel szemben a Kádár-rendszerben játszott szerepükkel kapcsolatban kifogás fogalmazódott vagy fogalmazódhatott volna meg, ha történetesen zsidó származásúak voltak, zsidóságuk védőpajzsa mögé bújva támadhatatlanná váltak. Áz pedig végképp megmérgezte a közéletet, hogy ettől kezdve minden jogos vagy jogtalan kritikát — érjen az „zsidót” vagy „nem zsidót” — antiszemitizmussá változtattak, bírálóikat antiszemita-, fasiszta- és szélsőjobboldaliként állították be. így bújtak ki az érdemi válaszadás és a jogosan felvetett kifogások esetén aktuálissá váló személyes konzekvenciák levonása alól. A rendszerváltozás után fellépő, a Kádár-rendszer alatt passzív vagy aktív ellenállást választó értelmiségek egy jelentős részének antiszemitává bélyegzése azzal a közvetett előnnyel is járt, hogy a magyar belpolitikai életet nem ismerő, de a magyar viszonyok iránt érdeklődő, zömében baloldali vagy liberális nyugat-európai és észak-amerikai értelmiségiek és a politikai közélet szereplői előtt minden további nélkül diszkreditálni lehetett az általuk többnyire ismeretlen, nem nómenklatúraértelmiségieket. Antiszemitának lenni ugyanis, mint arra fentebb utaltunk, a világ fejlettebb részein felettébb szalonképtelen dolog, ugyanakkor egy antiszemitának vagy fasisztának bélyegzettnek szinte lehetetlen a címke tarthatatlanságát bizonyítania. A rendszerváltozás időszakának legélesebben antikommunista retorikáját használó, a volt pártelittel és annak értelmiségi szárnyával a legkövetkezetesebb szakítást hirdető, magát liberálisként meghatározó volt demokratikus ellenzékiek kommunistaellenessége az 1990-es választásokig tartott. Abban a pillanatban, amikor a győztes Magyar Demokrata Fórum politikai képviseletük, a Szabad Demokraták Szövetsége nélkül alakított kormányt, a rendszerváltozásnál fontosabbá vált az általuk „mucsainak” minősített konkurens értelmiségi csoport ellehetetlenítése. Lehet, hogy abból a hamis és a helyzet teljes félreértésén alapuló feltételezésből indultak ki, hogy az általuk mindig is lenézett és lekezelt kommunista aparatcsikok, akik ezúttal éppen szocialista mezben versenyeznek, már csak fogatlan oroszlánok, akik mint egy megvert sereg, önként alárendelik majd magukat a náluk sokkal nyugatiasabb, műveltebb liberálisoknak, és mindezt belátva elfogadják vezető szerepüket? A választ nem ismeijük. Tény azonban, hogy úgy döntöttek, hogy a „zsidókérdés” exponálásával és állandó napirenden tartásával diszkreditálják az újonnan felülkerekedetteket, és újra szalonképessé maszkírozzák a csak éppen elmozdítottakat. Mi sem természetesebb annál, hogy a társacsak segédmunkásként dolgozhat. Mindarról, amit végzett, még a családjában sem beszélhetett. Azon a napon ért véget a küldetése, amikor megkapta a kitüntetést és a televízióban elmondhatta a történetét, amely jó 20 évig tartott. Kísértetiesen hasonlítanak az elbeszélés eseményei az SZDSZ ellenzéki tevékenységéhez: megbízzák őket ellenzéki viselkedéssel, ezért talán még hátrányos helyzetbe is kerülnek, majd a győzelem után jön a kitüntetés: az MSZP utódpártjával alakítanak kormányt. Ne tévesszen meg senkit a koalíción belül időnként felbukkanó ellentét. A kommunista pártokban mindig volt hatalmi harc a vezérjelöltek vagy csoportok között, így követel magának vezető szerepet az SZDSZ a korábban utasításra eltűrt, viszonylag hátrányosabb helyzetben eltöltött időért. Lehet azonban, hogy az elmúlt négy év koalíciós ellentéteit csak megrendezték, azt mutatva kifelé, hogy a két párt azonos. A kiejtés szerint Rikárdó Dávid álnév mögött Bokros Lajos lapult, aki már nyíltan MSZP-s miniszterként rombolta az országot, rabolta mindannyidalmi és politikai karanténba kényszerített pártállami elit kapva kapott a felkínált lehetőségen. A taktika az volt, hogy állandó „műbalhék” és provokációk, hamis állítások sulykolásával folyamatosan védekező pozícióba szorítsák a nemzeti-liberális-konzervatív, illetve nem kommunista és magát nem baloldaliként meghatározó kormányzó erőket. Céljuk érdekében visszanyúltak a „szociálfasizmus” elleni harc idején, még a huszas években szerzett tapasztalatokhoz, a harmincas években kimunkált „antifasiszta” és „népfrontos” harcmodorhoz, illetve a Rákosi Mátyás nevéhez fűződő „szalámitaktikához”. Ennek a bolsevik technikának az a lényege, hogy médiafölényük segítségével ők — jelen esetben az „antiszemitizmus ellen harcolók” — határozzák meg, ki a megfelelő, illetve ki a szalonképtelen az ellenfél térfelén. A nyomást — ha kell, tömegakciók igénybevételével is — addig fokozzák az ellenfélre, amíg az el nem határolódik az éppen kiszemelt „szalonképtelentől”, illetve a vele szolidárisoktól. Ezzel a módszerrel „szalámizott” le Rákosi egyre újabb és újabb szeleteket az 1945-ös parlamenti választáson abszolút többséget kapott FKGP-ből, és ezt az eljárást alkalmazzák a posztkommunista szocialisták és a balliberálisok is 1990 óta a velük szemben állók gyengítésére. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy megfelelő anyagi lehetőségeiket felhasználva „támogatják” az újabb és újabb pártok és mzgalmak létrejöttét. A teljesen szétforgácsolódott ellenféllel szemben a baloldal —jelen esetben a posztkommunisták és a „liberálisok” — népfrontos összefogással, egyre nagyobb területet foglalnak el a politikai mezőben. A kommunista utódpárt és egykori legádázabb ellenlábasaikat tömörítő „liberálisok” — akikről az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetének egyik legkiválóbb angol kutatója, Bill Lomax azt állítja, hogy a marxizmus-leninizmust csak formálisan utasították el és valójában „liberális jelmezbe öltözött leninisták” — tehát csak az első pillanatban meghökkentő és természetellenes összefogását a két világháború közötti időszakban már sikeresen használt „antifasizmus” szellemének feltámasztásával lehetett és lehet a legkönnyebben igazolni. Ha a legrosszabbtól kel tartani, ha a legszömyűbb ellenséggel kell szembeszállni, akkor a kommunisták, a volt kommunisták — a harmincas évekhez hasonlóan — újra a „kisebbik rosszá” válnak. Koestlertől, aki belülről ismerte ezt a mechanizmust, tudjuk, hogyan is működött ez akkoriban: „Megtanultuk bebizonyítani, hogy bárki, aki nem ért egyet velünk, az a fasizmus ügynöke..., objektíve a fasizmus ügynökeként cselekszik.” Ha tehát vállt vállhoz vetve kell küzdeni a mesterségesen kreált és folyamatosan napirenden tartott „fasiszta veszéllyel” szemben, akkor nem kell, sőt nem is szabad arról beszélni, mi történt az elmúlt 45 év alatt. Főleg nem merülhet fel a kérdés, ki mit követett el, miért felelős. A „fasiszta-antifasiszta” konfrontációnak az az előnye is megvan, hogy az egykori ellenzékiek széunk pénzét és tette egyre nehezebbé az életünket. Hová lett a Beszélő korábbi ellenzékisége? Az ország tönkretételéért az SZDSZ éppolyan felelős, mint az MSZP, mert a kormány együtt cselekszik, határoz, egyetlenegy tag sem mondhatja, hogy másként képzelte el az irányítást és ezért nem lehet kérdőre vonni. Egyetlen megoldás van: ki kell lépni a kormányból vagy lemondani, de ez a lépés már elkésett. A 20 évvel ezelőtt a televízióban elhangzott történet legyen a történelem, az élet tanítómesterének tanítása: egyetlen szavát sem lehet elhinni a korábbi mindenható állampárt többször megbukott örököseinek. Az SZDSZ kétszer vezette félre a választókat: 90-ben azzal, hogy a kommunista rendszer legádázabb ellenfele, 94-ben pedig szakértőnek kiáltotta ki saját magát. Előbb egyengette az utat a régi, bukott rendszer emberei visszatéréséhez, később „szakértődként hozzájárult az ország rombolásához. Mindazok a jóindulatú, hiszékeny, és az ország, valamint saját maguk sorsáért aggódó emberek, akik hittek az SZDSZ szólamainak, ne szégyelljék levonni a következtetést. Tudatosuljon minden választóban: saját sorsán javít, ha az SZDSZ nem kerül be a parlamentbe. Cseresnyés Pál (Napi Magyarország) gyenkezés nélkül igazolhatják kül- és belföldön egyaránt, miért is fordultak szembe a rendszerváltozás-elitváltás követelményével, miért fogtak össze eddigi ellenségeikkel, miért igazolják őket visszamenőleg is, erkölcsileg, politikailag. A fasiszta veszéllyel való riogatás, mely veszélytől— mint utólagos nyilatkozatiakból kitűnik — igazából egy percig sem tartottak, a „zsidókérdés” állandó napirenden tartása—mely egyébként sem azelőtt, sem azóta soha nem érdekelte és nem érdekli őket — nem volt egyéb legtöbbjük számára, mint gondos számítás, logikailag kikalkulált eredmény. Nem vonom kétségbe, hogy néhány volt üdözöttel komolyan elhitették, hogy újból az életükre törnek, de az sem kétséges, hogy a háttérben, illetve az előtérben állók egy jelentős része pontosan tudta, mi is a tényleges célja az „antifasiszta” harcnak. A sokszor kipróbált és legtöbb helyen bevált széles népfrontos összefogással azt célozták meg, hogy választóvonal ne a rendszerváltozásban, illetve a régi rendszer átmentésében érdekelt erők közé kerüljön, hanem a mesterségesen gerjesztett, virtuális szélsőjobboldali veszély és a „demokráciát védő” posztkommunista-liberális erők közé, akik a Demokratikus Charta fedőszervezetben egyesültek. Ezzel magyarázható, hogy mióta az antifasiszta összefogásnak hála a posztkommunisták és az egykori demokratikus ellenzék pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége közösen kormányozzák az országot, a „zsidókérdés” nem központi kérdés többé, a fasiszta veszély pedig egy szempillantás alatt elillant. A fasiszták hirtelen eltűntek, marginalizálódtak. Schmidt Mária (Részlet a történésznek a Kairosz Kiadó gondozásában megjelenő kötetéből.) KONTRASZT KANADÁBÓL 1954. Ez idő tájt a kanadai McLean’s című folyóiratban a századforduló körüli klondike-i (Yukon) aranylázzal kapcsolatos cikk jelent meg. Az írást színes fényképek kísérik. Az egyik a terület székhelyének, Dawson-nak a főutcáját ábrázolja. A kép előterében hengeralakú hirdetőoszlop - amelyenek valaha - vagy tán ma is - a Körúton voltak. És most dobban meg a szívem: jól olvasható hirdetés közli, hogy megérkezett a híres magyar búza, illetve az ebből őrölt liszt a városba. (Ez a hirdetés az 1900-as évek elejéről származhatott.) • 1997. Az autóbuszon egy magyar nyelven folytatott beszélgetésnek vagyok fültanúja. Részlet: „ - Na és a férjed? - O most export-importál. - Tényleg? Es mit?- Sertéshúst Magyarországra.- És onnét?- Semmit.” Borossá Károly (Montréal) hirdetési felület: 4000 Ft (magánszemélyek számára) [ MEGRENDELŐ SZELVÉNY ] Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva - csekket mellékelve - címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA I , I I NÉV:................................................................................... | I I | CÍM:.................................................................................... | I I I ........................................................................................................ I I @ Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30 M.A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. Elnök: Craig E. J. WINNETT 495-8082 Janus-arcú rendszerváltozás Ez a
