Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-04-01 / 4. szám

1998. április

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

9. oldal

TAR KÁROLY

Lelkesítő hiány

az erdélyi magyarság történelmének megismerésében

A forradalom és szabadságharc 150. évfordulója, Petőfi és Madách születésének 175. évfordulója alkalmából, március 14-én adták át Algyő' községben (Csongrád megye) a magyar színháztörténetben első községi állandó színházat. A társulat célja: a magyar szót és művészetet a falvakba vinni, főként a határokon túli, idegenbeli —erdélyi, felvidéki, délvidéki—szomjazóknak. A Móra Ferenc Népszínházát nem központi akarat, hanem a nemzeti igény és Algyő község döntése élteti.

Az ünnepségen beszédet mondott Dr. Bíró Zoltán irodalomtörténész. Palotás Mária festőművész kiállítását Czegő Zoltán költő, közíró nyitotta meg. A társulatot és az új színházat Csoóri Sándor író, a Magyarok Világszövetségének elnöke adta át a közönségnek.

Felvételünk Gárdonyi Géza A lámpás című színművének ünnepi bemutatóján készült. Balról jobbra: dr. Tóth Károly egyetemi dékán, Czegő Zoltán, Csoóri Sándor.

A szivárványnak nincs visszája

Csoóri Sándor új könyvéről

Erdély történelmének megírása évszázados igény, olyan parázs, amelyet nem hagy kialudni az igazságot áhítozó köztudat, az egyszerű ember azon igénye, hogy múltunkat, örökségünket tanulságként megismerje és továbbadja az utána következőknek. Az, amit a lap január-februári számában Egyed Ákosra hivatkozva Aniszi Kálmán írt, miszerint „az erdélyi magyarság története nincs megírva” sajnos igaz. De ennek kijelentése csak féligazság, ugyanis ma már ennél sokkal többet tudunk, és a miértre, vagyis inkább a miért nem előbb kérdésre nincs megnyugtató válasz.

És nem csak az a baj, hogy az erdélyi magyarságnak, úgy mint az erdélyi románságnak és az erdélyi szászoknak nincs külön történelmük, különösen pedig a vármegyei magyarságnak a történetét nem sikerült összefoglalnia a történészeknek, hanem szerintem hiányzik az erdélyi magyar nép története, amely nyilvánvalóan nem azonos sem a vármegyék sem a történelem folyamán Erdélyt birtokló hatalmak történetével. Az elkészült háromkötetes Erdély történetéből nyilván nem sok jutott Romániába, különben ez a dicséretes munka a népművelésben és az iskolai oktatásban nemigen használható, márpedig olyan történelemkönyvek égető szüksége mutatkozik, amelyek segítségével pótolhatnánk mindazt, amitől több mint fél évszázadig eltiltottak bennünket.

Olyan könyvekre van és lesz szükségünk, amelyekből újraindíthatjuk önmegismerésünket, olyanokra, amelyek alkalmasak arra, hogy az utánunk jövő generációk tudomány- és igazságigényét kielégítsék. Nyilván ezekben a könyvekben a politikának le kell kopnia a történelemről, a tudományos igazságnak győzedelmeskednie kell mindenféle akaratosan terjesztett tévhittel szemben, el egészen a dákoromán mitosz cáfolatáig, amelynek tudományos vizsgálata nem most kezdődött, hanem régóta tart, amit úgy látszik annyira sikerült eltitkolniuk az édekelteknek, hogy — tisztelet a kivételnek — az erdélyi magyar értelmiségiek tudatából még most is nehezen lehet kiebrudalni.

Aniszi Kálmán is valamiféle ritka madárnak tünteti fel annak a bukaresű történésznek a tanulmánykötetét, amelyről megállapítja, hogy „meglepő bátorsággal kifejti, hogy a dákoromán folytonosság-elmélet csupán mitosz, kitaláció, ami egy komolyabb tudományos vizsgálódás során menten rombadől”. Tény, hogy a kérdés tudományos vizsgálata az erdélyi történészek által még várat magára. A történelemtanárok által nemrég összeállított tankönyv kézirata pedig olyan megfogalmazásoktól hemzseg, amely figyelmeztetően bizonyítja, hogy írói képtelenek elszakadni mindattól, amit évtizedekkel ezelőtt beszajkóztak. Ennek a tankönynek már az elmúlt évben meg kellett volna jelennie, de szerencsére első olvasatkor álljt parancsolt a jó ízlés és a mindnyájunkat sorsdöntőén érdeklő téma iránti alaposabb tájékozottság. Végül „lánglelkű költőnk” Lászlóffy Csaba, két történelmi tárgyú esszénovella és szonett megírása közötti kényszerszünetben, a kiváló Varga Domokos könyveit hasznosítva néhány hét alatt olyan olvasható olvasókönyvet szerkesztett, amely alkalmas arra, hogy a mohácsi vészig kalauzolja az iskolai tanulókat anélkül, hogy elfogult nacionalizmussal megbetegítené, gyáva szemhunyással elbambítaná őket.

Ebben a folytatást ígérő könyvben egyetlen szó sem esik a dákokról, hiszen a magyarok történetével foglalkoznak a szerzők, csupán tényként említik a románság első dokumentálható megjelenését Erdélyben. Ez kétségtelenül így jó. Ha az 1989-es változás után iskolába került gyerekekre gondolunk, megállapíthatjuk, hogy őket kevésbé fertőzte meg az a habzó szájú propaganda, amely a történelem-tanításban lépten-nyomon megmutatkozott az elmúlt évtizedek alatt. De elégtelen, ha a nagyobbakra gondolunk: ők joggal vátják a beléjük sulykolt román felsőbbrendűségről, az előbb itt élők előjogairól, a dákoromanizmus folytonosságáról, Mihai Viteazul eltúlzott szerepéről és más egyebekről a valós igazságot.

Minden valószínűség szerint Lászlóffy Csaba és Varga Domokos könyvének folytatása nem a viták szintjén, hanem a tudományosan elfogadott tények felsorakoztatásával tesz majd eleget ennek a nem könnyű feladatnak. Ugyanis a téma valóban megkülönböztetett bátorságot követel, hiszen az egyszerű román ember lelkét mérgezték az ultranacionalizmussá fokozott és fasisztoid magatartást is eredményező, a hatalom hamis nemzettudatot kiváltó, unalomig hajtogatott leckéivel. Az pedig senkinek sem esnék jól, ha dicső őseitől hirtelen megfosztanák. És az sem, ha például a magyarok erdélyi jelenlétének elsőbbségét hangoztatva Erdély elhagyására szólítanánk fel a románságot.

A jelenlegi állapot „a sors kegyéből” kapott ajándékunk, a meglévő helyzetből semmiféle területi módosítás és határrevízió nem nyújt kiutat, de az együttélésnek szerencsére vannak más, korszerű formái, ezeket kell szorgalmaznia minden erdélyi

embernek anélkül, hogy egymást önérzetükben sértegetnék. Egyelőre ott tartunk, hogy a magyarságtól elvett magyarságtudatot, nemzetiségünk nyílt vállalását és lehetőségünket az emberi jogok által meghatározott szabad élethez kéijük vissza, arra törekszünk, hogy megalázó kisebbségből emberséges kisebbségbe jutva egyenlőségben éljünk.

Ehhez a felfogáshoz nyilván inkább illik az a fajta erdélyi magyarság történet, amelynek középpontjában a nép áll. Az említett, irodalmi szövegekkel sűrűn megtűzdelt olvasókönyv egyelőre inkább a magyar királyok története és ez nem csak a könyv kispénzű terjedelmével magyarázható. Elképzelhető, hogy egy későbbi változatban talán számunkra, erdélyiek számra elviselhetőbben, érthetőbben magyarázza például Szent István államalapításának rejtélyeit, amennyiben a magyarságot megtartó állam kialakításától számítható idegenuralomtól viszolyog kisebbségi sorban rokkant elménk.

Első királyunk példája akár önmagunk feladásának biztatásaként is felfogható, hiszen nem tudhatjuk, mit veszítettünk Koppánnyal, de ősi magatartásformáinkból, alapvető erkölcsi tartásunkból, sajátos hitvilágunkból, néphagyományainkból valószínűleg nem keveset. Ha a mostani magyarországi és erdélyi ember magyarságát Karácsony Sándor módjára elemeznénk, mindjárt kiderülne, hogy a nyugat felemelő hatása közel sem egyértelműen volt üdvözítő és a mai Magyarországot sem a magyar nép sajátosságában való megmaradásának vágya, hanem inkább (és mindig is) a hatalom megőrzésének embert, hagyományt és még mi mindent gázoló akarata alakította épp olyanná, mint most amilyen.

Lucian Boia tavaly megjelent, a ferde románságtudatot megállapító könyve mellé pedig ne felejtsünk el felsorolni íegalább néhányat azok közül, akik a dákoromanizmussal szakító könyveket írtak, akiket például Kocsis István említ a magyarromán viszony megromlásának történetében (Kocsis István: A meztelen igazságért, Püski, Bp. 1994.): André Du Nay (valószínűleg álnév), Ionéi P. Margineanu, Andrei Pippidi, Petre P. Panaitescu, loan Ferent, Gh. I. Nastase, I. C. Filitti, Grigore Moldovan stb. Idézzük Kocsis Istvánt: „...sok román hazafi szegte meg a történelemtudomány tilalmát, s hogy alulmaradtak a hiteles román történelemtudomány megteremtéséért vívott küzdelemben, nem rajtuk múlott. A román politikai élet mindvégig hathatósan támogatta ellenfeleiket, a román történelemhamisítás nagy művészeit, A. D. Xenopolt, N. Iorgát, C. Daicoviciut, David Prodant, Stefan Pascut és követőiket..

Hol vannak azok a munkák, amelyek a politikamentes történelemtudományt előnyben részesítő szerzők munkáit magyar nyelven bemutatnák, és hol vannak azok az erdélyi magyar történészek, akik e minket különösen érdeklő kérdés tudományos magyarázataival szolgálnak? Az erdélyi magyarság történetéről szólva erről sem szabad megfeledkeznünk. A féligazságok egésszé formálódó magától értetődő igyekezetét az időszerűség okából illik kiegészítenünk idevágd köztudomású emlékeinkkel. Éppen fél éve annak, hogy nagy vihart kavart Szőcs Istvánnak a kolozsvári tévéadás késő esti műsorában közreadott különvéleménye a dákoromanizmusról. Nemcsak Szőcs István bátorsága volt példamutató, nemcsak a tévé szerkesztőinek szabad véleménynyilvánítást támogató magatartása és az adás nyomában a román sajtóban megjelent habzó szájú, a megtorlást követelő támadásnak elszenvedése, hanem figyelemreméltó volt illetékeseink bölcsességgel álcázott hallgatása is. Mindez azt a téves látszatot kelti, hogy a történelemhamisítás leleplezésének ideje még nem érkezett el, minek bolygatni vele polgáraink amúgy is füstölgő közérzetét.

Csakhogy a halogatás számos példája mutatja, nem jó dolgainkat máról holnapra elnapolnunk. íme egy idevágó példa. Hetven évvel ezelőtt a híres vécsi írótalálkozón, a Helikon fellegvárában elhangzott az igény Erdély Történeti Kronológiájának sürgető szükségességéről. Jegyzőkönyv tanúsítja, hogy eleink igenis felelősségtudattal mérték fel az akkori teendőket. De nem akadt szolgáló ember erre a feladatra. Erdély nem termett csupán csak egy Brassai Sámuelt, egy Kós Károlyt, egy Szabó T. Attilát, egy Teleki Bélát, egy Wass Albertet, hogy az Erdély-tudatunkat szolgáló példamutatóink sorából csak néhányat említsek.

1990-ben két írásban is felvetettem lehetőség kihasználása okából a Kronológia időszerűségének és fölötte szükséges voltának kérdését. Válaszként annyi sem hangzott el, mint annak idején ott Vécsen. így aztán az Erdélyi Kiskönyvtár első könyvén, a Romániai magyar nyelvvédő szótár sikerén felbuzdulva Magyarország Történeti Kronológiáját kivonatolva és más könyvészeti adatokkal, egyházi adatokkal is bővítve, Sztranyiczki Mihály történelem szakot végzett szerkesztőtársammal és Pavlovics Ilona nyugdíjas szerkesztővel, aki a gépelést is magára vállalta, elkészítettünk háromszáz oldalnyi kéziratot.

A lektorálásra átadott munkát a szakember első látásra szakszerűtlennek minősítette (lényegében az Akadémiai Kiadót szólta le, amelynek beleegyezését megkaptuk), de hajlandónak mutatkozott szerződés ellenében a maga és munkatársai neve alatt közlésre alkalmasabbá alakítani munkánkat. Könyvkiadónk, (NIS kiadó, Kolozsvár) népkönyvtári jellegét Minden romániai magyar család legolcsóbb könyvtára jelszóval, és négy-öt tojás árát meghirdetve és megtartva néhányunk ingyenes közszolgálatként végzett munkájából araszolt előre a különféle utakon vagyonosodon kiváltságos könyvgyártó cégek között, nem ajánlhatott senkinek semmiféle busás szerzői díj at. Minden feltétel nélkül átadtuk a kéziratot a szaktekintélynek.

Egy év elteltével, amikor egy svédországi orvos ezer dollárt ajánlott fel, ha művünket román fordításban is kihozzuk, visszakértük az elfektetett kéziratot, és Erdélyi Történeti Adattár címen anyagi támogatásra annak rendje és módja szerint benyújtottuk a megfelelő fórumhoz. A közhasznú könyv előszavában leszögeztük, hogy a tudományos munkában is hasznosítható névmutatóval és helységjegyzékkel ellátott Kronológiára várva ajánljuk iskolai- és népnevelői munkában hasznosítható kiadványunkat az olvasók időleges figyelmébe, elszállításunk nem kapott támogatást, de a különféle lapokban fellelhető kronológiapróbálkozások is bizonyítják valós szükségességét. Később kiadására kísérletet tett a nagyváradi Analóg Kiadó, de ennek feloszlásakor a könyv kiszedett és korrektúrázott levonata eltűnt, a számítógépben sem maradt nyoma. Eltelt néhány év. Közben a Magyarország Történelmi Kronológiája is bővült egy kiegészítő kötettel és megjelent Vincze Gábor A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1953 című kötete olyan kis példányszámban, hogy Erdélyben, de még Magyarországon sem kapható.

Mivel minisztériumi támogatáshoz az ultraközpontosított erdélyi ajánló bizottság ellenében nem juthatunk, könyvünk kiadását azoktól az erdélyi magyarságot nyelvükben és kultúrájukban valóban megtartó kevesektől várjuk, akik valamiképpen pénzt szerezhetnek a nyomdaköltségekre. Vannak ilyenek és bennük bízva könyvünket újabb kiegészítésekkel máig hozva újra kiadásra előkészítjük. Miközben „nem hagyunk fel a csüggedéssel”, megállapíthatjuk, hogy nálunk bizony továbbra is előbbrevaló a magánérdek a közérdeknél. Az ismételten meghirdetett közszolgálatot vagy népszolgálatot mindig elmossa „a kik ki ellen” elsőbbsége és a habzó szájú klikkszellem. Évtizeddel ezelőtt ezt tetézte a jogosnak ítélhető félelem is. Amikor egyetlen erdélyi magyar ifjúsági hetilapunk neveléssel foglalkozó szerkesztőjeként odaszemtelenkedtem, hogy éves tervünkbe Erdély történelméről sorozatot csempésztem és a szerkesztőség vezetőit meggyőzve „illedelmes” fogalmazásunk eredményeként tervünket a legmagasabb szinten jóváhagyták, hasonló csalódások értek.

Tizenhat történész gyűlhetett akkor össze a kolozsvári egyetem alrektori hivatalában, ahol a feladatok kiosztását neves emberre bízták. Nem lett belőle semmi, mert kényesnek minősítette a feladatot és lebeszélte róla a rektorhelyettest is. De lapunk megpróbálta a lehetetlent. És megjelent akkor a Váraink sorozatban 83 írás. És akik mertek, jelen voltak a Szerelmes történelem címmel közreadott sorozatunkban. Most talán többet merhetünk és akarhatunk. Az Erdélyi Múzeum Egyesületben bizonyára jól tudják, mekkora űrt hivatottak várva várt munkájukkal betölteni. Az erdélyi magyarság történetének megjelenése mellett, ezt kiegészítendő, továbbra is feltétlenül és sürgősen szükség van az Adattárra és a kronológiára. Hiszen még fejedelmeink nevét is alig ismerjük.

Különben e két utóbbi megjelentetése azért is célszerű, mert ezek tényszerű adatközlése vitathatatlan és a románok elől is eltitkolt adatokból és tényekből a továbbgondolható következtetések inkább vezetnek megértéshez, mint az elfogultsággal vádolható történelemírók szövegei. Innen a következtetés, hogy előbb inkább a kronológia román fordításával érhetnénk el mindnyájunk számára megnyugtató szemléletváltást a románság körében. Nyilván áldozatos munka nélkül ez lehetetlen. A lehetséges szerzők akár a vásárban a ritka portékát ajánlók vevőre vagy mecénásra várnak (alább nem adják), de a szükség (évek, évtizedek és nemsokára évszázad óta) követel.

Meggyőződésem, hogy az ilyen és hasonló fontos munkák szolgálnák leginkább megmaradásunkat. Nyilván nem a felső tízezerre, hanem a szegényedés lépcsőfokain naponta nagyokat huppanó erdélyi magyar népre gondolok.

Az erdélyi magyarság történetéről lelkesen lehet és kell írni, de nem elég féligazságokat, mert a lakkozás régi (mindig is a hatalmat szolgáló) bűnébe esve hiába nyugtatjuk magunk. Kinek jó ez? Ahol fájó űr van, ahhoz kell mérnünk az azt betöltő igyekezetét.

Mintha el lehetne választani a szívet az észtől, a rációt az emóciótól, a mentálisát az asztrálistól -, a mindeneket besoroló ember az esszét, mint irodalmi műfajt inkább hajlítja a megfontoló értelem irányába.

Ekkor kapunk a békítő megoldás felé, nevezvén az ész vallomásának az írásműveknek ezt a különleges egyéniségét. Mintha a vallomás csak egy rendkívüli állapota lenne az észnek, egyébként külön-külön járván azok, és így együvé habarva, megbékélne a kritika és az emberi rendszerező kedv.

Közben megszületnek az újabb esszék, másmilyenek, mint az addigiak, mit sem törődve a meghatározásokkal. Ennek a nemtörődömségnek legújabb gyümölcse Csoóri Sándor legújabb könyve, a Szállá alá poklokra (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1997.).

Sokáig magam is úgy képzeltem — volt, akinek művei előtt lekapott kalappal állingálva, Montaigne-től, John Stuart Milltől Németh Lászlóig —, hogy az esszé a költő, az író legmagasabb szellemi és érzelmi fokon megjelenhető gyöngye, hát riadoztam tőle. J. H. R Belloc egy macskával való találkozása alkalmából kerekít nagyszerű esszét, egyik példáját annak, hog az emelkedett gondolkodás bármit fölkap, magasba emelve magához nemesíti azt. Illetve, „áldott állapotban” a profán dologiak között is megterem az igazgyöngy.

Már itt az elején oldjuk föl kétségeik alól a kétkedőket: Csoórinak nem mindenkik írása esszé ebben a kötetben. Legalábbis nem olyan szinten, ahogy azt tőle megszoktuk jó néhány könyve jogán. De minden írására jellemző a köz érdekében végzett analízis, az általánosítás egy olyan magasabb igény imperatívuszaként, amely mindig is meghatározta a költő-író Csoórit.

Nagyon meg kellett küzdenie azért (addig), hogy most mihamar helyezgetni kezdjék legújabb könyvét is a Csoóri-életmű koordinátái között. Könnyű dolguk van, hiszen van hol helyezgetni. Csoóri meg a magyar nemzet vállalták egymást, ettől akkora és igen jól körüljárható az a latifundium, melyet magáénak vall és megművel a szerző.

Magam tízmillió járóbeteg körülményeibe helyezem belé Csoóri Sándor mostani könyvét (is), az írót is. Amit a műfajhoz hozzátesz a maga rendjén, vagy amit időlegesen negligál, az a megélt nemzetélmény visszaadásának pillanatnyi hőfoka csupán.

Forgácsok a földön címmel három írás is helyet kap a könyvben. A rendszerváltás állapotát, a történelmi elmozdulás félszeg voltát megírni, többszöri felhívásra — ez még mindig forgácsok képében, égre hajított és fejünkre visszahulló kövekként jelentkezik. A monumentális összefoglalást megírnia Csoórinak sem adatott meg ez idáig, innen a fölpanaszolás. Néhány oldallal odébb az ok is: a Magyarok Világszövetsége elnöki teendői sok időt, energiát kívánnak.

És sok csalódást. Maga a szerző (az elnök) enged meg egy mondatot állapothatározóként, mondván, hogy az MVSZ vezetőségét legtöbbször jobban érdekli a kihasználható demokrácia, mint az elvégzendők halmaza...

Az én-közösség, az én-nemzet, a minemzet s a figyelmeztető kérdőjelek sora ad egységet mind a Csoóri-életműnek, mind ennek a kötetnek. Csoóri már fájni sem tud egyedül a maga izzadságszagú vackán, betegségében is úgy keres mentséget (időt, könyörgés, esdés nélkül a még elvégzendőkre), hogy a mások, a már megszenvedettek türelmi idejére apellál.

Olyan napokat él a magyar nemzet, hogy hol itt, hol ott hangzik el a kiáltás, vagy a nemzet testéből jövő jogos igény egy vezéregyéniség iránt. („Rákóczi, akárki jöjjön valahára/kígyóinknak, Esze komám, lépjünk a nyakára” — Ady.) És a lézengő, foghíjas sorban mindig ott áll egy szál ingben Csoóri, akkor is, ha a csalódottak (nem benne!) vagy gyűlölködők különös gonddal, másmilyen szándékkal firtatják, mint csak ÍO évvel ezelőtt is.

Nem a maga fájdalma, hanem az értelmiség, az írói gárda szét- és megoszlása sajdítja, még úgy is, hogy maga is lelkiismeret-furdalást érez. Mivé lett az egyetemes kommunista ellenség elleni összefogás? Mit termett, vadhajtásokat és vadvackort a demokrácia épp akkor, mikor a legnemesebbekért küzdők egymás ellen fordultak... Ez a könyv, ez Csoóri legújabb fölszólamlásának a vezérmotívuma. Mi lenne más? Mit vártunk tőle? Nincs isten és ember, aki mást várt. Legfennebb többet. Többet viszont csak úgy adhatott voolna, ha el nem aprózza idejétegészségi erejét.

Sorsunkról ebben a században legalább ötször döntöttek mások. Rideg megfogalmazás. Tényszerű. Tovább: „Mint akiknek fordítva működnek a reflexeik. Épp a kollektivitást kívánó helyzeteinkben szokott kitörni rajtunk a személyes jellegű passzív rezisztencia betegsége”.

Nemzeti látlelet, egyik a sok közül. És a mindeneket mozgósítani vágyó író nem egyszer ad hangot afölötti kétségbeesésének, hogy szinte egyedül maradt. Ilyenolyan chartások, szabadkőművesek, világfiak, szedett-vedett nemzetietlenek, álmagyarok ma is arra alapoznak, hogy a magyar még nem érett meg (föl) a maga céljaihoz, a nemzeti összefogáshoz sem, így könnyen alakítható és kifosztható.

És így — le is késheti azt.

Ezt a terhet viszi néhány meat magával Csoóri is, és megfeszül a művészi esszé a szivárványon. Úgy fordul meg, mint amaz, hogy nincs visszája, csupán színe. Miközben figyeli a költő, az író, mit mormol, ha mormol a mély. És ösztökél, és fél, és biztat és bizonygat, és még most sem csüng le a kéz. Kemény kövekkel próbálkozik, kapja Saint-Just gondolatát: „Nem lehet uralkodni ártatlanul”, de teszi hozzá rögvest a magáét: szolgálni se lehet, sőt alkalmazkodni a végletekig.

Czegő Zoltán