Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. április GAZDAG LÁSZLÓ Hektikus rángatózások a magyar gazdaságban Avagy tényleg lezajlott a szerkezetváltás? Az 1973-as olajválság után a magyar gazdaságpolitika még azt hirdette, hogy az efféle nyugati, „kapitalista” dekadens jelenségek nem fognak begyűrűzni a magyar gazdaságba, a szocializmus ugyanis immunis az ilyen bajokkal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy ez bizony illúzió. A külkereskedelmi egyenleg függvényében a magyar gazdaságpolitika 1975- 97 között felváltva alkalmazta a húzd meg-ereszd meg taktikát, 4-6 éves ciklusokat produkálva. Érzékelhető, hogy a „húzd meg” jellegű reakciók egyre hatástalanabbak, egyre alacsonyabb szinten valósítják meg az egyensúly javítását. Mindezek ismeretében igen megdöbbentő az a hurrá-optimizmus, amellyel a jelenlegi politika, gazdaságpolitika és sajnos újabban a mértékadó gazdaságkutató intézmények vezető gurui jellemzik a Hornkormány utolsó évét. Tulajdonképpen már húsz éve tart az az állapot, hogy a politikusok, gazdasági szakemberek közlik a lakossággal: ez volt az utolsó rossz év, most már jön a föllendülés, vége a hét szűk esztendőnek. Lázár György miniszterelnök 1979- ben kijelentette, hogy most egy kicsit meg kell állnunk, „meg kell ráznunk a zsákot”, aztán majd folytathatjuk a növekedést. Valóban, 1979-ben hozták az első fiskális (és nem monetáris!) restrikciós intézkedéseket. Volt is eredmény: 1979-80- 81 -ben csökkent a külkereskedelmi mérleg hiánya, 1982-ben már nullszaldós lett a mérleg, majd három év aktívum növekedett. Igaz, 1985-ben már megkezdődött az újabb „ereszd meg” szakasz, de a gazdaság tehetlenségi nyomatéka még utoljára biztosított egy szerény, már csökkenő aktívumot. 1986-87-ben aztán „elszaladt a ló”, és az 1984. év végi hétmilliárd dollárnyi adósságállomány 1987 végére éppen megduplázódott, 14 milliárd dollárra nőtt. A következő restrikciós megszorítást a Grósz-kormány hozta, így három évig újra sikerült aktívumot realizálnunk. Pedig valamikor 1983-ban vagy 84-ben Havasi Ferenc, a gazdaságért felelős KB- titkár kifejtette, hogy vége a megszorításoknak, a magyar gazdaság a megfelelő vágányon halad, lehet dinamizálni. Az 1985. márciusi MSZMP-kongresszus hozott is egy határozatot a növekedés újraindításáról. Monetárközgazdáink lelkesen bólogattak: igen, már lehet dinamizálni a gazdaságot, megvalósult az egyensúly. A következő ügyeletes optimista Grósz Károly miniszterelnök volt, szerinte 1988-ban bekövetkezett a kedvező fordulat. Majd Kádár János fejtette ki utolsó interjújában a tévében, hogy „nincs itt válság, csak a sajtó borzolja fölöslegesen a kedélyeket”. 1988-ban Németh Miklós - még mint KB-titkár - nagyon fontos mondatot ejtett ki a száján: „A magyar gazdaság a jelenlegi szerkezetében nem dinamizálható!” Jó lett volna erre odafigyelni, sajnos nem ez történt, a figyelmeztetés falra hányt borsó maradt. Az 1990-es tavaszi választási győzelem után az Antall-kormány a „majd a piacgazdaság, majd a magántulajdon megoldja” jellegű vajákos ráolvasással „letudta” a gazdaság kérdését, fontosabb volt, hogy milyen legyen az új címer, meg a katonák új ruhája. Jött az importliberalizálás, közben végbement az élelmiszergazdaság padlóra küldése (termelése egyharmaddal zsugorodott), az iparban spontán, anarchikus leépülési folyamatok mentek végbe, eltűntek olyan vállalatok, amelyeket meg kellett volna menteni, ugyanakkor életben maradtak a magyar gazdaság konzervatív, energia- és nyersanyagfaló „szent tehenei”. Törvényszerűen következett a szakértelmet ígérő szocialista-szabaddemokrata koalíció győzelme. Hogy aztán jöjjön nyolc hónap totojázás, majd végül a jól ismert fiskális restrikció receptje, a Bokros-csomag. Valójában a fiskális nadrágszíj-megszorító intézkedések mindvégig a problémák tüneti-felszíni kezelését jelentették, a gazdaságpolitika az elmúlt húsz évben nem nyúlt a reálgazdaság mélyáramaihoz, meg sem kísérelte végrehajtani az elengedhetetlen makroszintű sturktúraváltást, vagyis a „gyárkéményes ipar” leépítését, és helyébe a „fehérköpenyes, agyigényes” gazdaság fölépítését. A Hom-kormány is ahelyett, hogy ezzel kezdte volna, elbíbelődött az elosztórendszerek reformálgatásával. Eközben Nyugatra mutogatott, hogy „lám, ott is ezt teszik”, csak azt felejtette el, hogy Nyugaton egy grandiózus méretű, másfél évtizeden át tartó struktúraváltás után kezdték el az elosztórendszerek reformját! Mindezek fényében a magyar külkereskedelmi mérleg alakulásának ismeretében szinte már komikusán hangzott a Gazdaságkutató Rt. igazgatójának, Vértes Andrásnak 1997. november 25-ei bejelentése, miszerint „a magyar gazdaságban már végbementek a szükséges szerkezeti változások”. Erre a fejlett Nyugatnak is másfél évtizedre volt szüksége, hogyan lett volna képes a magyar gazdaság néhány év alatt végrehajtani? Természetesen Magyarországon a világgazdasági korszakváltás, a makroszintű struktúraváltás még el sem kezdődött. Hogyan kezdődött volna el, amikor havi hatszázmillió forintot emészt föl csak a diósgyőri kohászat életben tartása? Megmentve az alumíniumvertikum, a Dunai Vasmű és Ózd, hatalmas összegekbe került a szerkezetváltást eredményező „borsodi reorganizáció”, és hadd ne soroljam. A bank- és adóskonszolidáció keretében gyakorlatilag sikerült megmenteni az egész hazai konzervatív ipart, aminek egy valós szerkezetváltás esetén el kellett volna tűnnie. Ebből következik, hogy még az oly büszkén emlegetett munkanélküliségi ráta is (tudniillik alacsonyabb az Európai Unió átlagánál!) valójában a gazdaság gyengeségét mutatja, nem zajlottak le a szükséges szerkezeti változások, sikerült megmenteni a munkahelyeket az elavult, konzervatív ágazatokban. 1997-ben a külkereskedelmi mérleg hiánya még mindig 1,7 milliárd dollár volt. Az infláció 18%-os, csak Románia és Albánia mutat ennél rosszabb mutatót Európában. Jellemző, hogy már Oroszországban és Bulgáriában is alacsonyabb a pénzromlás üteme, mint Magyarországon. Az 1998-ra megcélzott (egyébként nagyon is kétséges) 14%-os inflációs ráta, nyolc évvel a rendszerváltás után, tulajdonképpen gyalázatos „eredmény”. Az 1997 végére elért vérszegény 4 százalékos GDP növekedés, ilyen alacsony bázisról, ekkora termelészuhanás után, nem ad okot büszkeségre - elégtelen teljesítmény. Hol vannak hát azok a „csodálatos” makromutatók, amiket a politikusok és a gazdaság főgumi emlegetnek? A makromutatók is katasztrofális képet mutatnak, hát még ha a lakosság általános helyzetét nézzük. Nyolcmillió magyar a szegénységi küszöb alatt él (Andorka Rudolf számításai szerint), ebből hárommillió már nagyon szegény, félmillió tulajdonképpen éhezik (ebből legalább háromszázezer gyerek), és hadd ne soroljam. Mindez Tocsik-üggyel és hasonlókkal fűszerezve. A külkereskedelmi mérleg újabb romlása mellett emlékeztetnék arra, hogy lassan elfogy a privatizálandó vagyon, és hogy a Privatizációs Kutatóintézet adatai szerint csökken a hazánkba áramló külföldi tőke. Vagyis e két bevételi forrás - amely idáig úgy, ahogy elfödte abajt- most kiesik, illetve zsugorodik. Mindebből az következik, hogy egy újabb krízis, egy újabb „Bokros-csomag” felé rohanunk, ami az 1998-as választások után várható. Ugyanakkor a lakosság pszichés és egyéb tartalékai elfogytak. Eljöhet a politikai sarlatánok, a csodaszereket ígérők, a „rendteremtők” ideje. Magyarán, az ország a „weimarizálódás” veszélyes útjára lépett... „Magyarország legnagyobb exportőr vállalata ma már egy autógyár!” „Székesfehérvár és környéke a világ legdinamikusabban fejlődő régiói közé tartozik!” „Kelet-Európábán Magyarországra áramlott az összes külföldi tőkeberuházás több mint fele.” „16 milliárd dollár fölött van mára a hazánkba beinvesztált külföldi tőke!” Mindezek a kijelentések jól hangzanak, örülni is kell e tényeknek, de nehogy érzékcsalódások áldozatai legyünk. A Privatizációs Kutatóintézet egy jelentése szerint a hazánkba érkezett külföldi tőke nem javította, hanem rontotta a külkereskedelmi egyenleget. Ez igen valószínű megállapítás. A hazai „autógyártás” sokkal inkább import alkatrész-összeszerelő tevékenység, mintsem valós nemzeti autógyártás. A Székesfehérvár térségében megtelepedett, egyébként valóban korszerű technikát hozó tőke működése ehhez hasonló: import alkatrész-összeszerelés. Ezek inkább szigetek a magyar gazdaság testében, nem képesek húzóágazatokként viselkedni. A beérkező külföldi tőke egy másik jelentős hányada a privatizáció kapcsán jött be, nem hozott korszerű technikát vagy piacot, ehelyett inkább piacot és korszerű kapacitásokat kapott nagyon olcsón. Főként a hazai élelmiszeripar és kereskedelem privatizációjára jellemző ez a megállapítás. A hazai gazdaságpolitika hatalmas történelmi lehetőséget szalasztott el, amikor nem valósította meg a termelésföldolgozás-forgalmazás tulajdonosi mélységű integrációját, ehelyett a fiskális költségvetési szempontokat helyezte előtérbe. Holott az élelmiszergazdaság ilyen jellegű integrációjának megteremtése eredményezett volna egy prosperáló agráriumot, egy föllendülő vidéket, és hamarosan a költségvetés közvetlen adóbevételei is nagyobbak lettek volna, mint a privatizációs bevétel. Húskombinátjaink nem azért mentek tönkre, mert nem voltak korszerűek, hanem a hazai élelmiszergazdaság általános pénzügyi környezete és feltételrendszere miatt. E feltételrendszert kellett volna átalakítani, például az említett integrációs lánc megteremtésével, a korszerű, de pénzügyi szempontból bajban levő élelmiszeripari vállalatok szanálásával, illetve az egész agrárium szanálásával. 1989 után nagyobb mértékű volt az agrártermelés zuhanása, mint a II. világháború idején. Ugyanakkor a termelés egyharmaddal való zuhanását a lakossági fogyasztás ugyanilyen arányú zuhanása kísérte. így az élelmiszergazdaság továbbra is nettó teherviselő maradt, sőt, az egyetlen nettó exportőr ágazat. (Ne feledjük el, hogy az idegenforgalom bevételeinek nagyobb része is az itt elfogyasztott élelmiszer!) 1996-ban a feldolgozóipar „átfordulása” még nem történt meg, sőt az annyit dicsért gépipar szaldója is negatív volt. Az élelmiszergazdaság a GDP-ből elfoglalt részarányán jóval túlmutató jelentőséggel bír! Ne feledjük el, hogy mai árakon, a mai belső fogyasztást alapul véve az 1984-es csúcstermelési szintet elérve kb. hétmilliárd dollárnyi exportbevételt realizálhatnánk. Úgy gondolom, hogy a gazdaság szanálásának kiindulópontja éppen az élelmiszergazdaság, vagyis arra kellene most koncentrálni, hogy ez az ágazat visszanyelje az 1980-as évek eleji színvonalát. Ennek taglalása viszont egy teljesen új tanulmányt igényelne. Visszatérve a váltakozó gazdasági húzd meg-ereszd meg ciklusokra, megállapítható, hogy a fogyasztásra, az elosztórendszerekre figyelő fiskális restrikciós politika tartalékai már végképp kimerültek. Tulajdonképpen megismételtük az 1979-84 közötti első restrikciós kísérletet, csak akkor még sikerült valós külkereskedelmi aktívumot produkálnunk, ma már csak arra futotta, hogy két éven át, átmenetileg(!) csökkenjen a külkereskedelmi mérleg katasztrofális mértékű hiánya. Magyarország a rendszerváltás után egy újabb esélyt szalasztott el arra, hogy megkezdje fölzárkózását a fejlettek szigetére, ehelyett vészesen fölgyorsult a perifériára sodródásunk folyamata! Persze már ma is a periféria, a „harmadik világ” részei vagyunk, csak az a kérdés, hogy sikerül-e megkapaszkodni annak a középmezőnyében, vagy még tovább sodródunk a „szélek” felé. Tíz évvel ezelőtt, 1988 márciusában cikket írtam a Közgazdasági Szemle hasábjain „Utolérési törekvések és elszalasztott esélyek Magyarországon az elmúlt évszázadban” címmel. Ma újraolvasva saját soraimat, döbbenten és enerváltan állapítom meg, hogy az ott leírtak semmit sem veszítettek az aktualitásukból, sőt, ma a helyzet sokkal, de sokkal súlyosabb. Idézek: „Ha tükörbe pillantunk, meg kell állapítanunk, hogy a magyar gazdaság keményen ellenállt mindennemű alkalmazkodási kényszernek, nagy hatékonyságot mutatott föl a szerkezet konzerválását illetően, és e hatékonyságnak köszönhetően nagyon fontos évtizedet veszítettünk el. 1987-ben az ország visszajutott az 1979-es krízishez, csak most rosszabb pozícióban, 1979- ben még voltak tartalékaink... ma viszont nincsenek.” Akár ma is leírhattam volna ugyanezeket a sorokat az azóta eltelt évtized jellemzésére. Változott itt valami 1988 óta? Mármint a gazdasági stratégia és döntési mechanizmus terén, hiszen a politikai demokrácia megteremtését nem szabad lebecsülni. A gazdaságban ugyan megszűnt az állami tulajdon dominanciája, ám továbbra is nagy lobbyk, érdekcsoportok döntenek az erőforrások mozgatásáról (vagy éppen e mozgás megakadályozásáról) és nem a piac! Eközben 100 milliárd forint ment el idáig „sikerdíjakra” és mesés végkielégítésekre... A vezető magyar politikai garnitúra erkölcsi züllése talán cinizmusának növekedésével mérhető leginkább! Néha az az érzésem, hogy ilyen tehetségtelen és korrupt politikai vezetőréteg nem uralta még az országot Mohács óta, kivéve talán a Rákosi-rezsimet. És teljesen mindegy, hogy melyik pártról, politikusról van éppen szó! A parlament éppen most szavazta meg a képviselők és a kormánytagok apanázsának 30%-os emelését. Hasonló ez ahhoz, ahogy a nadrágszíj-meghúzó intézkedéseket beterjesztő Bokros pénzügyminiszterfölvette a 16 millió forintos végkielégítést. Csak emlékeztetnék arra, hogy a cseh parlament és kormány nemrég fagyasztotta be saját tagjainak fizetését, mintegy példát mutatva az egész társadalomnak. A társadalmi vagyon egy szűk érdekcsoport kezébe került, néhány száz milliárdos család ellenőrzése alá. Ez nem a nyugati tulajdonszerkezethez hasonlít, hanem sokkal inkább a latin-amerikai tulajdonszerkezethez, annak minden negatív következményével együtt. Azelőtt az állami tulajdon sem úgy általában működött, magától, hanem valakik működtették. Ezek a valakik a pártállami oligarchia, a nagy nehézipari lobby országos tagjai voltak. Ok akadályozták meg az elmúlt évtizedekben az egészséges struktúraváltás végigvitelét. Most megint egy hasonló, szűk csoport mozgatja a társadalom erőforrásait, gyakran még a szereplők sem változtak, csupán metamorfózison mentek át, KISZ-titkárból, KB-titkárból átvedlettek (nagy )tőkés vállalkozóvá. Ezek a szereplők ma ugyanúgy akadályozzák az egészséges tőkeáramlást, a tiszta piaci viszonyok érvényrejutását, mint az előző rendszerben. Ha e piaci mechanizmusok tisztán működhetnének, akkor végbemenne az erőforrások megfelelő ütemű áramlása a konzervatív, energia- és nyersanyagfaló szektorból (a „gyárkéményes szférából”) az agyigényes, „fehérköpenyes” csúcs- és húzóágazatok felé. Az élelmiszergazdaság ebből a szempontból ugyan konzervatív ágazat, azonban komparatív előnyeinknél fogva be tudná tölteni a teherviselő ágazat (és nem „húzóágazat”, mert az egész más!) szerepét. Be tudná racionális agrár- és vidékfejlesztési politika esetén... Amikor kialakul egy adott technikai struktúra, adott bázisinnovációkra alapozva, akkor megindul a növekedés, és exponenciálisan folytatódik addig, amíg ki nem merülnek a lehetőségek. Utána viszont struktúraváltás kell, hogy következzen. Mi ebből maradtunk ki, ez a magyar gazdasági válság igazi oka, nem pedig a túlfogyasztás. A „tücsöknemzet” legenda csupán a valós problémáról tereli el a figyelmet, sajnos. Az egész szocialista világrendszer bukásának is a korszakváltás elmaradása volt az oka, százszor inkább esett latba a gazdaság válsága e térségben, mint e népek olthatatlan demokrácia utáni vágya... Ha a gazdaságpolitika helyesen reagál a fölmerülő nehézségekre a „leszálló” (vagy inkább megtorpanó) ágban, akkor végrehajtja a szükséges makroszintű szerkezetváltást, és a gazdaság különösebb rángatózás nélkül átmegy a következő fölszálló ágba. Ha viszont a gazdaságpolitika nem nyúl az elavult szerkezethez, hanem tüneti kezeléssel próbálkozik, például fiskális restrikcióval (semmi köze a monetáris szigorhoz, amelynek lényege, hogy a termelés szférájában és nem a fogyasztás szférájában valósul meg, vagyis a válságágazat nem kap közpénzt a túléléshez!). Ekkor beindul a gazdaság hektikus rángatózása, a „húzd meg-ereszd meg” ciklus örökös ismétlődése, miközben az általános gazdasági, társadalmi, sőt, morális válság egyre mélyül. A külkereskedelmi mérleg rapszódikus „rángása” a legjobb indikátor mindennek az érzékelésére. A fizetési mérleg már inkább takarja a bajokat, de csak ideig-óráig, hiszen a privatizációs bevételek hamarosan bekövetkező elapadása, valamint a külföldi tőke beáramlásának lelassulása felszínre hozza a magyar gazdaság strukturális bajait. Az 1997-ben „realizált” 18%-os infláció valójában katasztrofális „monetáris” eredmény. A legnagyobb probléma az, hogy az infláció ugyancsak elfödi a bajt, eltakaija a beteg gócokat, ugyanis inflációs árnyereség realizálását teszi lehetővé a halódó, konzervatív energia- és nyersanyagfaló szektornak, illetve általában az alacsony hatékonyságú szféráknak. így mintegy szétkeni, „társadalmasítja” a krízist, amelyet így nem lehet lokalizálni a beteg gócokra. Az infláció ezáltal akadályozza az egészséges tőkeáramlás, általában véve is az erőforrások áramlását az alacsony hatékonyságú szektorokból a magasabb hatékonyságúak felé. A valutaleértékelés gyakorlata is hasonló okokból problematikus: csupán tüneti kezelést jelent. Rövid távon ugyan ösztönzi az exportot és visszafogja az importot, de hosszú távon segít életben tartani a gazdaságtalan exportkapacitásokat, védőernyőt jelent a hazai alacsony hatékonyságú vállalatoknak. A fejlett Nyugat a struktúrális válságból való kilábalást éppen az infláció letörésével, a nemzeti valuta külső és belső megerősítésével kezdte. Megjegyzem, hogy az infláció letörése a vásárlóerő megőrzését, a piac regenerálását, a kisember megtakarításainak és jövedelmének megőrzését jelenti, tehát éppen ellentétes a nadrágszíj-meghúzó fiskális restrikcióval. Ezért is tévedés a Bokros-csomagot valamiféle „monetáris” restrikciónak nevezni. Semmi köze a valódi monetáris szigorhoz, amely - mint említettem - a termelésben szab kőkemény korlátokat, és nem a fogyasztásban. Franciaországban 2002-re teljesen fölszámolják a szénbányászatot, Nagy- Britanniában ma kevesebb kohász dolgozik, mint Magyarországon, de hadd ne soroljam! Amikor a Nemzeti Bank elnöke arról beszél, hogy nem szabad az infláció ütemét erőltetve csökkenteni, mert az bajt okoz, akkor érzékelhető, hogy a mi pénzügyi főguruink mennyire elszakadtak már korunk reálgazdaságának világtendenciáitól. Meggyőződésem, hogy Magyarországot nem monetárszakemberek fogják kivezetni a válságból, mert erre a bankszakember nem alkalmas, hiszen mindig is a rövidtávú pénzügyi egyensúlyra koncentrál. A nyugati világban sem a pénzügyi szakemberek hajtották végre a reálgazdaság szerkezetváltását. Amikor Ronald Reagan 1981 -ben 4- 5%-ról 19%-ra emelte a Federal Reserve Board (a központi jegybank) kamatlábát, akkor radikálisan szűkítette a pénzkínálatot, amely elzárta a veszteséges, konzervatív vállalati szféra elől a pénzmozgás csatornáit, kikényszerítve ezáltal a tőkeáramlás megindulását. Az infláció megtörése, mint a kamatlábak növelésének másik következménye, tovább fokozta a nyomást a gazdaságban az egészséges tőkeáramlás irányába, hiszen lehetetlenné tette az inflációs árnyereség bezsebelését az alacsony hatékonyságú szféra számára. Végbement a „schumpeter-i teremtő pusztulás”. De ez egyben 30 millió új munkahely teremtését is jelentette az amerikai gazdaságban, és ez volt a kikényszerített tőkeáramlás igazi eredménye! Magyarországon a gazdaságpolitikát továbbra is a „sündisznóállás-szindróma” jellemzi, vagyis védekezés alkalmazkodás helyett! Ez a válság igazi oka, és nem az, hogy Mari néni még mindig túl vastagra keni a zsíroskenyeret! Leszakadásunk tehát tovább folytatódik a periféria szélei felé, egyelőre nem fölzárkózásunk, hanem megkapaszkodásunk a tét. A Nyugati Magyarság Magyarországon megrendelhető rózsaszínű postautalványon: 1022 Budapest, Bimbó út 53. Kérjük, ajánlja az újságot barátainak, ismerőseinek is! Ára egy évre: 1250 Ft.
