Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-11-01 / 11. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. november / \ KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Példa lenne rá Ha egy anyaországi olvasó azt találj a az újságban, hogy a bukaresti kormányzat — példás „engedményként” — engedélyezte a kisebbségi iskolákban a történelem tanítását anyanyelven, akkor magától értetődően ezt úgy könyveli el magában, hogy a Székelyföldön, Kolozsvárott, Nagyváradon, Szatmárnémetiben a magyar gyermekek végre iskolában fognak tanulni őseik cselekedeteiről, a honfoglalástól mondjuk a trianoni országvesztésig. Amit eddig nem ismerhettek meg, az most végre feltárul előttük: a nagy királyok honvédelme és honépítése, a magyar századok hősiessége és áldozathozatala, Szent István államalapítása, Szent László legendás bátorsága, Mátyás király reneszánsz birodalma, a kurucok dicsőséges hadjáratai, a 48-as szabadságharc világtörténelmi jelentősége és ezen belül Bem tábornok két erdélyi hadjárata. Mindezekről a magyar gyermekek eddig csak a szülői házban hallhattak, csukott ablakok mögött, mintha összeesküvést szőnének a román hatalom lelki-szellemi terrorja ellen. Trianon óta a magyar történelem igaz arculata kitiltatott Erdélyből, a kisebbségi iskolákban is csak azt volt szabad tanítani, amit a román tankönyvek előírtak. Eszerint Erdély földje a román nép ősi bölcsője, ahol a magyarok csak kései és erőszakos betolakodók. Minden értéket a román ész és kéz hozott létre, a leigázó, véres kezű magyar urak mindezeket elorozták a születése szerint jámbor, szelíd, béketűrő román néptől. Történelmi igazság tétetik tehát, ha a románság most visszaveszi mindazt, ami jogos tulajdona. Mindezt román nyelven hozta a magyar diákok tudomására a bukaresti oktatási kormányzat, a maga tankönyvei, tantervei és igen nagy arányban, a maga román nemzetiségű tanárai által. A történelem ugyanis „ideológiai” tantárgy volt a romániai iskolákban, egyféle profán nemzeti „vallás”, amelynek tételeit betéve kellett tudni. Veszedelmes dolog volt eltérni a nemzeti dogmáktól, a dákoromán eredettől vagy a román nép felsőbbrendűségétől. Igen, ezt a felsőbbrendűséget mégcsak nem is Romániában találták ki, a történelmi Magyarország területén mondta ki 1885-ben egy román író, az egyébként realistaként ismert, Arad környékén született loan Slavici: „Mi, románok különösen a jelenlegi században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk”. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy mindehhez hozzátegyük: a szlovákiai, a szerbiai vagy a kárpátaljai iskolákban is egymástól és a valóságtól eltérő felfogásban, sőt más-más okadatolással tanították és tanítják ma is a Kárpát-medencei népek, főleg a magyarság történetét. Függetlenül attól, hogy a históriát, mint tantárgyat milyen nyelven adják elő. Mi történne, ha romániai, szlovákiai, kárpátaljai és szerbiai magyarok — akik csak saját országuk tananyagát ismernék — együvé kerülve a magyar nemzet történelméről vitatkoznának? Bábel tornya válna belőle, nem nyelvek összevisszasága, hanem mereven szemben álló, egymást tagadó „tények” egyvelege. Mintha négy- vagy ötféle történelme lett volna a magyarságnak. Nem cinizmus, hanem elkeseredés volt az erdélyi magyar vélekedés, hogy talán nem is baj, ha fiaink, leányaink románul tanulják a történelmet, legalább nem fog a lelkűkig hatolni, vérükké válni a hamisítás és a magyargyalázás. Igazán helyreállítani a valóság és a tananyag egyensúlyát és a történelmet, mint tantárgyat, a kisebbségi magyar gyermekek számára is az önbizalom és tisztánlátás nevelő erejévé tenni csak úgy lehet, ha anyanyelven és elfogulatlanul tanítják a históriát: a magyar nemzet ezeregyszáz esztendős történetét a többségi népek történelmével együtt. Románia magyarsága az asszimiláló tanügyi törvény lényeges előírásainak módosítását sürgősségi kormányrendelettel, az RMDSZ harca nyomán érte el. Félmillió erdélyi magyar írta alá a parlamentnek címzett beadványát az elmúlt években az anyanyelvű oktatás szabadságát követelve. A kormányrendelet reményt nyújt arra, hogy a történelmet és a földrajzot a magyar iskolák diákjai anyanyelvükön tanulhassák. De milyen történelmet? Ez legalább olyan fontos kérdés, mint az anyanyelvűség elvének érvényesítése. A román oktatásügyi miniszter álláspontja szerint — ezt a sajtó nyilvánossága előtt ismételte meg — csakis a hivatalos román tankönyvek hiteles magyar fordításából tanulhatnak a magyar diákok történelmet. Vagyis ezentúl magyarul, magyar tanárok sulykolják beléjük, a dákoromán eredet rögeszméjét, amely a hetvenes években még a különben igen béketűrő és eléggé megbecsült erdélyi német írót, Paul Schustert is annyira megrémítette, hogy Ceausescu füle hallatára tiltakozott — „Mi németek vagyunk és nem a rómaiak meg a dákok leszármazottai!” —, majd sürgősen emigrált Nyugat- Berlinbe. Jaj annak a magyar történelemtanárnak Erdélyben, aki szeretné megtanítani diákjainak saját nemzetünk történelmét. A magyar oktatás minden formája ellen hadat viselő román ellenzék képviselői modem „vérvádra” találtak bizonyítékot Kovászna megyei „ellenőrző útjuk” során, bűnbakkeresőben járván. Hidvég község magyar iskolájában megláttak egy Budapesten, 1991-ben kiadott történelemkönyvet, amelyet a tanár kiegészítő taneszközként használt a hivatalos román tankönyv mellett. A hídvégi tanár nem is próbálta elrejteni a pesti könyvet, hiszen a tanügyi hatóságok nem tiltják az alternatív tankönyveket, s egyenesen ösztönzik megírásukat, kiadásukat, felhasználásukat. De nem a magyar nemzet történelméről szóló munkákat! Azok tilosak, veszélyesek, fertőzők. Bukarest tehát hadat indított a Magyarországról „becsempészett” történelemkönyvek ellen, ugyanakkor azt hangoztatja, hogy nincs Európában olyan ország, amelyikben egy másik nép történelmét is tanítanák, méghozzá a hivatalos felfogással ellenkező módon. Az erdélyi magyarság nem kívánhat ilyen „szeparatista” kedvezményt magának, mondják cinikus fölénnyel. Ne menjünk messzire a Kárpát-medencében. Van itt olyan ország, amely a kisebbségeit azzal is megbecsüli, hogy nem kívánja eltiltani tőlük a saját történelmüket. Szlovéniában az úgynevezett alternatív oktatás keretében — nem tévesztendő össze a szlovákiai „alternatív” oktatással, amelyik viszont a magyar nyelv kiszorítását célozza az iskolákból —, Lendva városában és környékén mind a két nyelven, tehát magyarul és szlovénul egyképpen tanulnak minden tantárgyat, beleértve a történelmet és a földrajzot. De ennél jóval tovább megy az évtizedek óta bevezetett tanügyi reform. A történelem. tanítására szánt idő egynegyedét a magyar nemzeti történelemre fordítják, a 70 földrajzórából pedig 15 órát Magyarország földrajzára. Nemcsak a lendvai magyar, de a szlovén gyerekek is kötelezően tanulják a magyar nemzeti történelmet és a magyar anyaország földrajzát—Magyarországon írt és kiadott tankönyvekből! A lendvai igazgató azt mondja: „Középiskolásainkat minden nyáron hosszabb tanulmányi kirándulásra visszük Magyarországra. Ismerjék meg közelebbről mindazt, amiről tanulnak.” Egyébként ilyen kétnyelvű oktatás folyik Kartinthiában, német és szlovén. Példa tehát volna, ha szándék is lenne hozzá Bukarestben. B.Gy. v____________________________________/ Elfelejtett holocaust Nemesek és főnemesek 20. századi tragédiája A magyar nemesség megítélésekor kritikai érvként szokás felhozni kiváltságait — például adómentességét —, a jobbágysággal szembeni magatartását — például a nemesi társadalom és a jobbágyság jogviszonyának Werbőczi István nevéhez fűződő, fájdalmas rögzítését, vagy Mária Terézia idején ajobbágykérdés rendezésének elutasítását —, illetve a különféle hatalmi torzsalkodásokat, s ezek kétségkívül nagy súllyal esnek a mérleg serpenyőjébe. Meglehetősen ritkán esik szó viszont azokról a kevésbé szembeötlő történelmi helyzetekről, amelyekből kiviláglik, hogy uralkodóink, fejedelmeink országvédő, országjobbító szándékait nemeseink többsége rendre felismerte, az ilyen törekvéseket támogatta, és vezető szerepéhez méltó módon vállalt kockázatokat, hozott áldozatokat. Nemcsak honvédelmi, hanem másféle, önkéntesen vállalt kötelezettségeket is magára vett, gondoljunk az oktatatást, a művelődést támogató tevékenységére, ami helyi szinten a birtokos köznemességet is jellemezte. E réteg történelmi szerepének tárgyilagos elemzése különösen fontos 20. századi tragédiájának jobb megértése szempontjából. A nemesség egy részének mentalitása, elkötelezettsége is tükröződött a felvilágosodás és a reformkor kimagasló szellemi teljesítményeiben, majd azokban a folyamatokban, amelyek végül a nemesi alkotmány megváltoztatásra irányultak, s az 1848-as törvényhozásban többek között az ősiség eltörléséhez, a földesuraknak járó szolgáltatások megszüntetéséhez, a közadózás elrendeléséhez, lényegében a népképviseleti alkotmányhoz vezettek. A felvilágosult, a nemzeti érdekeket jogi eszközökkel és fegyverrel egyaránt védelmezni kész nemesség a szabadságharcból éppúgy kivette részét, miként annak leverése után — kivárva az alkalmas pillanatot — a Habsburgokkal kötött történelmi kompromisszum előkészítéséből és végrehajtásából. Tette ezt úgy, hogy közben pontosan tudta, saját bőrén is érezte: a nemesi cím már nem jelent privilégiumokat. Az új gazdasági viszonyok megnehezítették a kisebb birtokok fenntartását, a birtokát vesztő nemesség ezért a korábbinál nagyobb mértékben érdeklődött a hivatali, a katonai, az egyházi, általában az értelmiségi pályák iránt, s a feltörekvő polgársággal versengve kereste boldogulását e területeken. Első számú bűnbakok Az egykor közép- és kisbirtokokon gazdálkodó nemesek a földek elveszítésével nem csupán gazdasági, hanem ezzel együtt társadalmi súlyukból, szerepükből is sokat veszítettek, ugyanakkor a nagybirtokos arisztokrácia egy részének veszteségei kevésbé látszódtak. Figyelembe véve, hogy 1918 után a nemesi cím királyi adományozásának joga megszűnt, s figyelembe véve azokat a súlyponti eltolódásokat is, amelyek a gazdaság, a kereskedelem, a kultúra, a közélet számos területén már nem a nemességhez — a köznemességhez pedig különösen nem — kötődő tőkés csoportoknak kedvezett, elmondható, hogy a két világháború közötti időszakban a nemesség már nem játszott — nem játszhatott — döntő és meghatározó szerepet a harmadára zsugorodott ország sorsának irányításában. (Ez a megállapítás akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy maga a kormányzó, illetve a korszak számos vezető politikusa nemesi, főnemesi származású volt.) E kérdéskör tisztázása azért is szükséges, mert a magyar nemességet 1945 után első számú bűnbakká kiáltották ki. Az egyesekkel szemben felróható bűnök mellett sokak érdemeit elhallgatták, s egyfajta kollektív büntetést alkalmazva végső csapást mértek ártatlan emberek tízezreire. A háború befejezésének hónapjaiban, illetve azt követően sokan estek áldozatul különféle terrorakcióknak, egyedi vagy tömeggyilkosságoknak. Az 1946 májusától bevezetett, úgynevezett B-listázás a megtorlásnak viszonylag enyhébb formája volt, hiszen az érintett, legalább 60 ezer közalkalmazott „csupán” az állását veszítette el. Az 1947. évi IV. törvény azután rendelkezett a nemesi címek és rangok megszüntetéséről, ám nyilvánvaló, hogy a nemesi származású állampolgárok számára az igazi megpróbáltatást a velük szemben alkalmazott, kíméletlen, kellő mélységben máig fel nem tárt intézkedések és eljárások jelentették. Barakkok és szögesdrótok Egyes becslések szerint összesen mintegy 300 ezer embert zártak intemálótáborokba, amelyek közül a legismertebbek a Buda-Dél, a kistarcsai és a recski intemálótáborok voltak. Az internáltak és a kitelepítettek egy részét szögesdróttal elkerített, ávósok által őrzött hortobágyi „szociális táborokba” — magyarán: mezőgazdasági kényszermunka-táborokba — zárták. A tizenkilenc táborban 50-100 fős, az időjárás viszontagságaival szemben védelmet alig nyújtó barakkokban (eredetileg birkaistállókban) helyezték el a családokat. A táborlakók többsége „kulákokból”, vagyis módosabb, tehetségük, szorgalmuk révén gyarapodó földművesekből állt, az internálások kezdetén azonban nemesi, főnemesi származásúak is nagy számban kerültek a Hortobágyra. A Rákosi-diktatúra az úgynevezett volt uralkodó osztály tagjait nem csupán maradék javaitól fosztotta meg, hanem otthonaiból is elűzte. A kitelepítési eljárások —és részben a koncepciós perek is — súlyosan rontották az osztályidegennek minősített családok és személyek túlélési esélyeit. A kiszemelt, megbélyegzett családokat jogerős bírói ítélet nélkül, életkorral, egészségi állapottal nem törődve, a legembertelenebb körülmények közé, főleg elmaradott tiszántúli területekre kényszerítették. Hivatalos adatok szerint az 1951 májusában elkezdett újabb akciók során csaknem 5200 családot telepítettek ki Budapestről. A kitelepítések elől további 1200-1400 család távozhatott vidékre, míg a vidéki városokból nagyjából ugyanennyi famíliát sújtottak a kitelepítési intézkedések. Egy 1953 novemberében készült kimutatás szerint a fővárosból 13670 személyt telepítettek ki. 1952 elejéig 5292 lakást és lakrészt zároltak és államosítottak a bennük lévő holmikkal együtt. Az érintetteknek eldugott falvak ólai, istállói jutottak, esetleg ócska épületek, ahol az internálástól megmenekült, többnyire idős lakók mellé költöztették őket. Továbbra is osztályidegenek A volt nemesek és arisztokraták beilleszkedését az új társadalmi rendbe nemcsak a Rákosi-diktatúra idején, hanem később is, évekig-évtizedekig akadályozták. 1957-ben például az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága Intéző Bizottságának határozata szerint: „volt földbirtokosokat, arisztokratákat, gyár- és üzemtulajdonosokat, a vagyonukból élőket (...) és a felsoroltak gyermekeit továbbra is osztályidegennek kell tekinteni, felvételükre csak kivételképpen, különös tehetség esetén, minisztériumi engedéllyel kerülhet sor.” Az érintett diákokat az iskolai adminisztráció a nevük mellett feltüntetett „x” jellel különböztette meg, a munkaképes értelmiségiek túlnyomó többsége pedig nehéz fizikai munkából élt, ha egyáltalán álláshoz jutott. A magyar társadalom jelentős részének erre a nemesi holocaustra nézvést évtizedeken át nem volt (és ma sincs) kellőképpen hiteles képe, mivel az „osztályharcnak” ezt az oldalát — amely egyébként a nemesi származásúakon kívül az egykor módosabb parasztság és polgárság tragédiájáról is szól — a hatalmon lévők nem kívánták megvilágítani. De hallgattak az érintettek is, akik még évtizedek múltán sem óhajtották fel tépni a régi sebeket. Jórészt ezzel is magyarázható, hogy a nemesi, főnemesi származású családok háború utáni sorsa ma sem tekinthető föltártnak, annak ellenére, hogy jónéhány kutató tiszteletre méltó lépéseket tett a fehér foltok csökkentéséért. E téren az utóbbi években mutatkoztak kedvező jelek, s magunk is, mintegy ötven családtól a közelmúltban nyert adatok nyomán közelebb kerültünk az említett réteg legújabb kori történetének megismeréséhez. Az e tárgyban fellelhető források egy részéből, illetve az említett családok tagjaitól nyert ismeretek részben erősítik, részben pedig árnyaltabbá teszik a megdöbbentő hatású történeti képet. Állj on itt három példa a felvett beszélgetések nyomán. „Édesanyám ott halt meg” A Festetics grófok háború utáni életébe nyújt bepillantást az a néhány mondat, amit a família egyik nyugdíj as hölgytagja — gyémántdiplomás ének-zenetanár — így fogalmazott meg a Régi magyar családok — mai sorsok című kötet számára: „.. .a szüleimnek már az égvilágon semmijük nem volt, még lakásuk se. Jó ismerősöknél laktak. Azután sikerült megszerezni ezt a lakást, és összeköltöztünk. Itt éltünk a szüleimmel és az öcsémmel együtt. Őket ebből a lakásból telepítették ki. Ez nagyon szomorú volt ránk nézve, mert édesanyám akkor már halálos beteg volt. Mindhármukat Besenyőtelekre vitték... Édesanyám ott halt meg. (...) ...erről keveset beszélünk. (...) ... az öcsém se beszél róla, pedig nemcsak a kitelepítést csinálta végig. Orosz fogságban volt négy évig, és jogi doktorátussal egész életében segédmunkásként dolgozott.” A Gosztonyi család egyik férfi tagja szüleiről—először édesapjáról—egyebek között ezeket mondta: .földbirtokos volt. A Pest megyei Galgagyörkön és a jászsági Kerekudvaron voltak a birtokai. Mezőgazdásznak tanult, hogy értsen a saját gazdaságának vezetéséhez. A háború utáni földreform során a földjeinek nagy részét elvették. Az ötvenes években belekerült egy izgatási, lázítási perbe, amiről közelebbi részleteket nem tudok, mert elvesztek az idevágó iratok. Csak egy vádindítvány maradt meg. (...) Elítélték és bebörtönözték. A kiszabadulása után csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni. (...) ...amikor 1964-ben meghalt, én még csak tízéves voltam. Egyébiránt anyámat is bebörtönözték... Valamikor olyan vádak alapján szabtak ki börtönbüntetéseket, amelyek ma nevetségesen hangzanak: a klerikális reakció melletti izgatás és hasonlók. Ezek akkor súlyos vádak voltak.” Az ÚJRAKEZDÉS KÉPESSÉGE A Széchenyi grófok egyik hölgytagjától a következőket tudtuk meg: tízéves kislányként — édesanyjával, nagyanyjával, nagynénjével és leánytestvérével együtt — Budapestről a Szolnok megyei Kőtelekre hurcolták, ahol lakhelyül egy parasztház egyik szűk szobáját kapták. Az ugyancsak grófi családból származó édesanya, mint a család egyetlen munkaképes tagja, kapálással, ártéri faültetéssel, rizsföldön végzett nehéz munkával tartotta el övéit. Naponta kellett elviselniük a helyi rendőrség hajnali ellenőrzéseit, zaklatásait. A falu határát nem hagyhatták el. Levelezésüket figyelték, leveleiket lemásolták. Az idegen nyelveket jól beszélő nagymama — és az édesanya — ilyen körülmények között, nyelvkönyvek és szótárak nélkül tanította a testvéreket, akik ezáltal alapozták meg későbbi, magas szintű nyelvtudásukat. Később, a már nyolcadik osztályos leánnyal közölték, hogy jó eredményei ellenére se kerülhet állami középiskolába, ezért — mint sorstársai közül oly sokan — egyházi iskolába jelentkezett. Ennek elvégzése után sikeres felvételi vizsgája ellenére se vették fel a Külkereskedelmi Főiskolára. Örökre emlékezetébe vésődtek az akkori igazgató szavai: „Mitképzel valaki ilyen névvel?” Csak évekkel később, már családanyaként jutott be az ELTE angol szakának esti tagozatára, amit sikeresen el is végzett. Jelenleg műfordító és az ELTE vezetőtanára. Hosszan sorolhatnánk a példákat a származásuk alapján hátrányosan megkülönböztetett emberek megpróbáltatásairól, a szüleiktől elszakított gyermekek számára fenntartott koncentrációs táborokban, börtönben, munkatáborban, kényszerlakhelyen eltöltött szörnyű évekről. Sorolhatnánk, azonban nem az a célunk, hogy a megrázó emberi sorsokat felmutassuk. Célunk az, hogy rávilágítsunk: e sorsoknak üzenete és tanulsága van azon családok számára, amelyeknek napjainkban kell szembenézniük másfajta, a régiekhez képest valamivel mégiscsak elviselhetőbb nehézségekkel. Az egykor borzalmas körülmények közé kényszerített nagymúltú családok legtöbb tagja erős lélekkel, szívós kitartással, az újrakezdés képességét megőrizve viselte a rárakott terheket és nem adta fel a továbbtanuláshoz, az értelmiségi léthez fűzött reményeit. A mai nehézségekkel küzdő, határon inneni és túli magyar családok számára példaértékű lehet e famíliák túlélő képessége, a megmaradásba, a felemelkedésbe, az örökölt kultúra átmentésébe vetett hite. Alighanem ez a legfontosabb üzenete és tanulsága a magyar nemes és főnemes családok legújabbkori sorsának, történetének. (Részletek Bánó Attilának az V. Eletvédő Konferencián, október 25-én tartott elődásából.)
