Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-11-01 / 11. szám
1997. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA / A partok és a „küldött emberek" 1990 januárjában hideg zuhanyként ért egy hír: az akkori Országgyűlésen felolvastak egy listát, felsorolták azoknak az egyesületeknek, alapítványoknak a neveit, amelyek előző havi tevékenységéről, üléseiről egy napvilágra került titkosszolgálati dokumentum részletes jelentéseket tartalmazott. Egy kis létszámú, alig 15- 20 fős, teljes mértékben politikamentes, szociális ellátásokkal ésjogtanácsadással foglalkozó egyesület tagjaként döbbentem hallottam meg jelentéktelen egyesületünk nevét. Megdöbbenésemet nem önmagában a titkosszolgálat megtisztelő érdeklődése váltotta ki, hanem annak felismerése, hogy ha aprócska szervezetünkre is jutott jól fizetett beépített informátor, akkor vajon hány még jobban fizetett és még képzettebb ügynök épülhetett be az akkor már nyíltan politizáló, újonnan megalakult ellenzéki pártokba? A polgári demokrácia értékeit valló ellenzéki pártok eszméi akkor szinte ellenállhatatlanul teijedtek, és ezt a lendületet felhasználva, minden pártban és azoknak minden helyi szervezetében beépített profi ügynökök tucatjai is láthatatlanul nyomultak a közélet hatalmi posztjai irányába. Egy közismert filmtörténeti hasonlattal élve: akkori megdöbbenésem annak a német tábornoknak a keserű meglepetéséhez volt hasonlítható, aki —A halál ötven órája című filmben — a győzelmes előretörés közben zsákmányolt, három nappal korábban Bostonban sütött tortát látva eszmélt arra rá, hogy mennyire gigantikus hadigépezettel áll szemben, hogy mennyire csekély eséllyel veszi fel a küzdelmet egy olyan katonai hatalommal, amelyiknek kapacitásába a katonák és a fegyverek óceánon történő átszállítása mellett könynyedén belefért a közlegényeknek küldött torták, ruhaneműk, újságok légi úton történő szállítása is. A következő hét év magyarországi történéseit nem lehet megmagyarázni a beépített hírszerzők tevékenységének figyelembevétele nélkül. Közénk küldött „specialisták” gyakran keltettek hangulatot teljesíthetetlen gazdasági vagy politikai célok követelése érdekében, ugyanők kötöttek nyerő helyzetben is megalázó egyezségeket, paktumokat, „észszerű” kompromisszumokat. Ha politikai aknamunkájukra a nyitottabb szeműek ráéreztek, akkor ezen kritikusoknak elkerülhetetlenül a háttérbe szorítottság, kizárás vagy megbélyegzés jutott osztályrészül. A mai ellenzéki pártokban szükségszerűen eldurvult a belső pártélet, hiszen a szóbanforgó ügynökök gyakran csak a pártdemokrácia megsértésével tudták elérni céljaikat. Az emiatt is általánossá váló párton belüli bizalmatlanság óhatatlanul elősegítette az egymást már régóta ismerő „klikkek” kialakulását, ami tovább forgácsolta a látszólag egységes pártokat is. A politikailag tájékozatlan és érteden lakosság ezt a könyörtelen küzdelmet úgy értelmezte — nem utolsósorban a mindvégig posztkommunista kézben hagyott tömegtájékoztatás rosszindulatú tolmácsolása miatt is — hogy a „hatalomra éhes” jobboldali pártokon belül csak vég nélküli marakodás, civakodás folyik, azaz állandósuló széthúzásuk miatt ezek az erők alkalmatlanok az ország vezetésére. „Bezzeg a szocialistákon vagy a szabaddemokratákon belül nem folyik semmilyen küzdelem a hatalomért!” — hangzott a sajtó sugallata, azaz megválasztásuk esetén stabil és kiegyensúlyozott kormányzás várható. Nos valóban, ez utóbbi pártokat érthető okokból nem célozták meg az ügynökök, hiszen éppen ezen pártok érdekeit és ideológiáját kellett átvinniük a megcélzott pártokba. Mindezek ismeretében nagyon igazságtalanok vagy tudatlanok azok a közírók, akik az ellenzéki pártok belső vívódását, mint „hagyományos magyar meghasonlásfvagy mint a „két magyar — három párt” szindrómát ostorozzák. Távolról sem valamiféle nemzeti sajátosság érvényesült minálunk, sőt elmondható, hogy minden volt szocialista országban ugyanez a folyamat érvényesült. Legfeljebb másutt a célratörőbb és határozottabb polgári pártvezetésnek köszönhetően kevésbé voltak sikeresek az ügynökök. Nem véletlen, hogy a posztkommunista kormány szavazóbázisa nálunk a legstabilabb. Koruknál fogva talán a fiatal demokraták úszták meg legjobban az ügynökáradatot, mivel tapasztalt, korosabb besúgók nehezebben tudtak közéjük férkőzni. A beépítettek 1993. évi puccskísérletét sikerrel verték vissza, és azóta belső stabilitásuk miatt is jelentősen megnövelték szavazóbázisukat. Nagy szükség van rájuk a nem vallásos, de antikommunista meggyőződésű szavazótábor megnyerése érdekében. Sajnos újabban kissé távolodtak ettől a szavazórétegtől a bizonytalan támogatottságú és múltú kereszténydemokraták befogadásával. Az évek múlásával fokozatosan gyengül a beépültek visszahúzó szerepe. Összekötő tisztek híján sokuk most már csak saját világnézetét szolgálja, vagy—pusztán sajátmúltja leplezése érdekében — szélsőségesnek nyilvánít bármiféle igazságtételi, a múlt tényeit feltárni szándékozó párton belüli kezdeményezést. Egyre többükről derülnek ki valódi politikai nézeteik a mindennapos politikai vitákban és így fokozatosan kiszorulnak a vezetésből. A megtisztulással párhuzamosan érezhetően javul az ellenzéki pártok belső összetartása is. Ez a pozitív folyamat legerőteljesebben az MDF-ben érvényesül. A Magyar Demokrata Fórum vezetése az 1994. évi választási vereséget követően másfél évig nem volt haj landó elemezni vesztésének okait. Nem magyarázták meg, hogy eredeti ígéreteikkel szemben miért szabotálták el a kisbefektetők állami tulajdonhoz juttatását — átmentve ily módon az állami vagyont a volt nómenklatúrának —, miért tartottak ki a családellenes, nemzetpusztító adóztatás alapelvei mellett, miért adtak oda billiós társadalombiztosítási vagyont a posztkommunista szakszervezeteknek, miért ragaszkodtak az ügynökmúltat igazoló átvilágítások szankciómentességéhez. A párton belüli fokozódó elégedetlenség leváltotta a vezető posztokról a feltehetően,.küldött embereket”, zömük azóta távozott és egy jelentéktelen pártban próbálja folytatni a mai kormányzópártokat támogató politikáját. A Kereszténydemokrata Néppárt mintegy másfél éves belső harc árán szabadult meg a „küldött emberektől”. Itt olyan — más országok demokratikus pártjaiban elképzelhetetlen — eset is megtörtént, hogy például közel egy évig szabotálták a párt legfelső politikai testületének a működését, azaz nem hívták össze az országos választmányt. A párt közelmúltban érzékelhető megszilárdulásához nagymértékben hozzájárult a kisgazdákkal — az egyenjogúság alapján — megkötött választási szövetség. A Független Kisgazdapárt 1995- 1996. évi felfutását nagymértékben elősegítette a kormány bolsevik típusú személyzeti politikája. A minisztériumokból százával menesztették a „nem megbízható” szakembereket. Nem csupán az előző kormány által felvetteket küldték el — hiszen ezek létszáma az érintetlenül meghagyott korábbi apparátus miatt viszonylag csekély volt —, hanem olyanokat is, akik „kiszolgálták” az első szabadon választott kormányt! A felsőfokú oktatási intézményekből is több ezer tanársegédet, adjunktust, kutatót bocsátottak el, hivatalosan persze nem politikai okokból, hanem „takarékossági” megfontolásból. Az elbocsátottak tömegesen tódultak a kisgazdapárt soraiba, mivel ettől a párttól várnak sérelmeikre orvoslást és revansot, hiszen az MDF korábban sem állt ki támogatói mellett — mondván, hogy „nem pártállamban élünk” — s a Fidesz is óvakodik a kirúgott szakemberek érthetően radikális hangvételétől és elégtételi igényeitől. A gyors tagbővülést a kisgazda párttagság is nehezen élte meg, 1996 tavaszán nekem is panaszkodott egy régi tag: „Már félve járok el a taggyűlésekre, minden alkalommal újabb és újabb ismeretlen pofák, adjunktus urak és minisztériumi tanácsosok jelennek meg. Teljesen fel fog hígulni a párt!” A gyors felfutás szemmel láthatóan megszilárdította a Kisgazdapárt szakember-hátterét, ugyanakkor a vezetés és a régi tagok számára túlságosan nyitottá vált a párt. Nem véletlenül rekesztették ki a tagok közül a vitathatatlanul antikommunista meggyőződésű és keresztény életvitelű G. Nagyné dr. Maczó Ágnes korábbi alelnököt. A kizárás feltehetően elszakít szavazókat a párttól, de ezek szavazatai az ellenzék számára nem vesznek el, hanem várhatóan szétoszlanak a többi ellenzéki párt— elsősorban a MIÉP, a KDNP, az MDF között, javítva a Parlamentbe jutási esélyeiket. A volt alelnök kiválása ugyanakkor elősegíti a Homkormány leváltása érdekében elkerülhetetlen FKGP-Fidesz közeledést. A Magyar Igazság és Elet Pártja megalakulásának kései ideje miatt is valószínűleg a legkevésbé küzd a pártba beépült ügynökökkel. A belső pártegység és a határozott célok miatt ma ennek a pártnak a támogatói mennének el legnagyobb arányban biztosan szavazni. Legfontosabb stratégiai sikerüket az ügynökök különös módon mégsem a konzervatív oldalon aratták, hanem a politikai paletta baloldalán. A posztkommunista erőknek ugyanis létérdekük volt, hogy ne a Kéthly Anna-féle hagyományos szociáldemokrata értékrend támadjon fel és nyerjen felvételt a Szocialista Internacionáléba. Ezt megelőzendő nyomasztó arányban lepték el a „küldött emberek” az újjáalakult szociáldemokrata pártot, tették állandó botrányaikkal szalonképtelenné és politikailag jelentéktelenné. Kormányoldalon a belső nyugalom ellenére is átrendeződnek a politikai erőviszonyok. A posztkommunisták szövetségesei — a szabaddemokraták — fokozatosan veszítenek szavazótáborukból. Hazai politikai elemzők doktriner egyházellenességüknek, Rákosi Mátyást is felvállaló álobjektivitásuknak, a fővárost és az országot is átfogó korrupciós ügyleteiknek tulaj dómtják hitelvesztésüket, de külföldi politológusok mindezen politikai ballépéseiktől függetlenül szükségszerűnek tekintik voksolóik beleolvadását a posztkommunista szavazótáborba. Lengyelországban is a szocialisták koalíciós partnere, a Parasztpárt veszítette el a legtöbb szavazatot a szeptemberi választások idején, mivel a szocialistákkal mindenben azonosuló politikájuk miatt egyszerűen megszűnt az irántuk korábban meglévő igény a politikai közéletben. Tapasztalatok szerint politikai nézetazonosság esetén mindig a nagyobb koalíciós partnerhez vándorolnak át a szavazatok, függetlenül attól, hogy — mint Magyarországon —esetleg a kisebb koalíciós párt tudja jobban érvényesíteni érdekeit a kormányzásban. székelyhídi Ágoston Monopóliumok Az 1994-es szocialista-liberális kormánypártok államfelfogásában és állami gyakorlatában tettenérhető a meghirdetett fordulat, illetve a valóságos irány gyökeres eltérése. A szerződő felek 1994-ben az 1990-es rendszerváltozás kiigazító, egyensúlyteremtő folytatását tűzték célul: „A szociálliberális koalíció megalakulása kivételes alkalmat kínál a magántulajdon dominanciáján alapuló modem szociális piacgazdaság viszonyainak megfelelő, korszerű társadalmi érdekegyeztetési rendszer kialakítására”. Csaknem egy évnyi külső mozdulatlanság és rejtett belső érdekelosztás után a kormány döntéseinek irányát a gyorsított privatizáció és a gyorsított költségvetési reform szabta meg. E folyamatok azt igazolták, hogy a szociális piacgazdaság helyét a szabadpiac foglalta el, a társadalmi érdekegyeztetés és érdekérvényesítés pedig a költségvetés függőségébe szorult. Az állam „visszavonult”, és az „ultraliberális szabadpiacon” belül is a pénzpiacra bízta az ország irányítását. Eredmény kizárólag a központi költségvetés arányaiban mutatkozott. Ez azonban mesterséges és pillanatnyi állapot: a gyorsított privatizáció, a szigorított jövedékbehajtás és a közjóléti rendszer megrövidítése táplálja, ameddig táplálhatja. Társadalmi és nemzeti oldalról az új források nem jelentenek hajtóerőt. A nemzeti vagyon vesztesége 1988 óta rohamosan fokozódik, 1994-től azáltal is, hogy a privatizáció jövedelme sem a gazdasági növekedésben, sem a társadalmi újratermelésben, sem a tudományos-műszaki fejlesztésben nem hasznosul. Napjainkra még a külföldi tőkebeáramlás lehetséges hazai gyarapító része is megcsappant: megegyezéses állami szabályozás nélkül a multinacionális vállalatoknál marad. Csakhogy így az állami szabályozás egyoldalú „visszavonulása” a pénztőke szabadpiacának, az pedig a monopóliumok terjeszkedésének kedvez. Magyarországon a behozott pénztőke 84 százalékát multinacionális vállalatok birtokolják. A külföldi többségű tulajdon az országban működő vállalatok 93%-ánál meghaladja az 50%-os arányt, 68%-ánál a 90%-osat is. A külföldi be-fektetések 80%-ából vegyes vállalatokat alapítottak. Hazai zöldmezős beruházásra és készpénzes privatizációs vásárlásra 20%-nyi részesedés csurrant-cseppent. De a belső arány még itt is romlik: a termelő ágazatok privatizálása csökken, a szolgáltatásoké és a bankoké bővül. Magát a pénzforgalom élénkülését örömmel kell fogadnunk. A pénzmonopóliumok elburjánzásában azonban végzetes veszély rejlik. A pénzmonopólium visszafordíthatatlan örvénye elszívja, elsorvasztja a gazdasági élet erőforrásait. Magyarország az újrapolgárosodás küszöbére érkezett, de gyengeségre kárhoztatott gazdasággal csak a fejlett polgári társadalmak kiszolgálásának szerepe várhat rá. Már tapasztaljuk, hogy a pénzmonopólium nem akarja, természete szerint nem is tudja táplálni a gazdasági és társadalmi önszervező, önirányító rendszereket. Ellenkezőleg: ezen rendszerek viszszaszorításával a teljesítményen és jogosultságon kívüli önkényes elosztásnak nyit teret, gerjeszti és leplezi a feketegazdaságot, a korrupciót, a törvény alatti és feletti kapcsolat-hálózatot. A pénzmonopóliumok uralmának vonzásában megjelent a hatalmi vállalkozók rétege. Ha ezek a hatalmi vállalkozók kisajátítják az érdekérvényesítést, a hatalomgyakorlást és az ellenőrzést—bezárul a kör. Nem alkotmányosan, hanem a legnagyobb érdekérvényesítő erő jogán kiépülőben van a monopóliumok Magyarországa. Mára 250-300 személy kezébe csúszott át az egyesülő politikai, pénzügyi, gazdasági és informatikai főhatalom. Legtürelmetlenebbül és legridegebben az MSZP vezető pénzügyi politikusa vázolta a fordulatot 1996 őszén közzétett döntéselőkészítő tanulmányában. Szerinte az államháztartási reform maradéktalan végrehajtásához „a társadalom támogatóként úgysem nyerhető meg, legfeljebb tudomásul veszi az elkerülhetetlen változásokat. Ebben a változásban az egyén felelősségének, alkalmazkodóképességének, öngondoskodásának jut meghatározó szerep”. Itt tehát már mindegy, milyen távoli a cél — a többség számára akár előnyös, akár hátrányos, a hatalmi piaci érdekérvényesítés radikálisan szakít a társadalmi és a nemzeti felelősségvállalással. Ezt a felelősségvállalást az MSZP vezető pénzügyi politikusa egyébként megvetően „álszolidaritásnak” nevezi. Nem külső kényszer, hanem hazai döntés fokozta végletekig a társadalmi egyensúlytalanságot. Nem a sok csatornán beáramló külföldi pénztőke rossz szelleme sugallta, hanem a hazai érdekcsoportok önzése szűkítette végletekig a monopóliumok tulajdonosi körét. Nem téves vagy összehangolatlan intézkedések sora, hanem a „visszavonuló” állam szerepét betöltő „ultraliberális pénzügyi modell” fosztotta meg az eleve gyenge társadalmat az általános önrendelkezés esélyétől. Magyarország így kénytelen elviselni az újfajta monopóliumok radikális érdekérvényesítését. Nem engedjük többé! A legsötétebb időket hozta közénk a főváros rendőrségének alakulata. Megalázni, letegezni, megverni! Aztán a médiumok közismert szolgáival rágalmazni, mocskolódni klozetszinten. Példát statuálni így csak gyáva, hazug, idegen hatalomból élők tudnak. Nem tiltakozunk, hanem kimondjuk a magunk bátorítására: újra lelepleződtek Göncz, Hóm, Kuncze és társaik céljai. Nem lehetett más célja a kormánynak ezzel a gondosan megtervezett és előre kiszámított provokációval, mint elterelni a közvélemény figyelmét a nemzetet foglalkoztató legfontosabb kérdésekről: a Dunáról, a földről és a NATO-ról. Fontoljuk meg jól, így akarunk-e tovább élni, így, végtelenségig korrupt „privatizált” energiabárók, nagybirtokos tv-sztárok szolgáiként, adónak nevezett sarcolásoknak kiszolgáltatva, csalásokra kényszerítve olyanoktól, akik korábban fegyvert fogtak ellenünk 1956-ban. Fontoljuk meg jól, hogy továbbra is olyan vezetőket akarunk-e, akik a földet, az ipart, az energiát kiveszik a kezünkből, akik tönkreteszik a cukorgyárat, hogy eladhassák, hogy holnap új urai ne vegyék át a répát a paraszttól, akik külföldről hoznak be árut, mert ez eurokonform az új áruházak tulajdonosainak. Olyan kormányt akarunk-e, mely egy előre megtervezett adósságcsapda szerint a végtelenségig kiszolgáltatja, megalázza és elszégyeníti a magyarságot? Közép- Európa kultúrállamában élünk, mely a szovjet gyarmatosítás pusztítása ellenére még mindig a Kárpát-medence vezető állama. Reményeinket tapossa meg Kuncze úr kommandós legénységével, miközben jogállamiságra és a főváros zavartalan forgalmának biztosítására hivatkoznak. Pedig ugyanők nem is olyan régen többnapos taxisblokáddal bénították meg az egész országot. Most alig kétszáz idős nyugdíjassal szemben lépett fel igazi pártállami brutalitással a liberális vezetés alatt álló rendőrség. Pongrátz Gergelyt pedig, 1956 hősét, bilincsbe verték. Reményünk ma is, hogy Magyarországon közbiztonságot, igazságszolgáltatást, erős és tiszta gazdaságot, valódi közteherviselést kell teremteni, hogy ne haljunk meg idő előtt, szülessenek gyerekeink, hogy ne vesszen kárba emberi értékünk, melyet a teremtő Istentől, apáinktól kaptunk, s melyet nincs joga elvenni senkinek. Ne engedjük többé megveretni magunkat! Budapest, 1997. november 4. Balogh János akadémikus; Balogh Gyula, Vaja polgármestere; Gyurkovics Tibor író; Makovecz Imre építész; Nemeskürty István író; dr. Papp Lajos szívsebész; Schmidt Mária történész; Zelnik József néprajzkutató. V_______________________________________/
