Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

11. oldal

BEKE GYÖRGY

MAKKAY JÁNOS

Vita Erdély történetéről

A belgák dolgoznak

Mi változott, vagy inkább kérdezzek így: változott-e valami a magyar-román történészi viták érveiben, hangütésében a látványos „történelmi megbékélés” mai időszakában? Közeledtek-e egymáshoz az álláspontok? A vitatkozók próbálják-e meggyőzni egymást, vagy továbbra is mindenki mondja a magáét, mintha egy rosszul összehangolt zenekarban minden muzsikus saját, külön kottából játszana?

Szőcs István erdélyi magyar író, kolozsvári kritikus, remekül vívó esszéista egész pályáján át-átruccant a történelemtudomány pászmájába. Most 69 esztendős, az Új Magyar Irodalmi Lexikon három regényét és egy művelődéstörténeti tanulmánykötetét, az 1979-ben megjelent Selyemsárhajót tartja számon. Szőcs István történelmi esszéit meglepő párhuzamok, eredeztetések, bizonyítások jellemzik. Vagy olyan igazságok kimondása, amelyek illetlenségnek számítottak az utóbbi ötven évben Erdélyben, mivel a tényékhez igazodtak, s nem a román történelemtudomány bizonyíthatatlan rögeszméihez. Ennél súlyosabb vétséget írástudó el sem követhetett volna a diktatúra idején Romániában.

És most?

A millecentenárium jegyében Szőcs István nemrég a kolozsvári televízió magyar műsorában előadást tartott, Erdély és az ezerszáz éves évforduló címmel.

Szőcs István többek között ezeket állítja: Dácia vagy Dákia ókori elnevezése máig tisztázatlan azonosságé népnek a nevéből ered. Erdély földje Árpád magyarjainak ideérkezéséig „senki földje”. Továbbá: „Erdély a magyar királyságtól vajdát, ispánokat kap, monostorokat, káptalanokat és vármegyerendszert, okleveleket, sőt, bármilyen furcsa, Erdély a ‘magyaroktól’, vagyis a magyar királyoktól kapja a szászokat és a székelyeket is!” Cáfolja Szőcs azokat a történészeket, akik a vajda méltóságnevet románnak tekintik, holott az első ismert történelmi személy, akire ezt alkalmazták, az a magyarok névről legrégibb ismert fővezére volt, Levéd, vagyis Lövéte. (Lövéte az udvarhelyi táj erőteljes székely községe, ahol egész Erdélyben legnagyobb a népszaporulat.) Megállapítja, hogy az önálló erdélyi fejedelemség a magyar királyság jogfolytonosa volt, ami egészen nyilvánvaló, ha János magyar királyra, Erdély urára gondolunk. A románok által bíborba burkolt havasalföldi vajdáról, Vitéz Mihályról elmondja a szentségtörő igazságot: Rudolf magyar király és német-római császár megbízottaként vonult be Erdélybe, jött Báthori András ellen, aki le akart szakadni a magyar királyságról és e célból a törökkel paktált.

Végigvonul Szőcs István előadásán a nagy számadás, hogy mit is adott az idők során a magyar nemzet az erdélyi románságnak: az első román tannyelvű iskolákat, a román nyomdát, a harminc legfontosabb erdélyi város román nevét, s a magyar főhatalom törvényei teszik Erdélyt „a románság szempontjából is a legvonzóbb történelmi tájjá és — célponttá”. Vagyis ezért a századokon át tartó beszivárgás, beköltözés — majd 1918 óta a felülről irányított betelepítés — a román vajdaságokból a Kárpátok erdélyi oldalára.

Ugyanakkor fontosnak tartja hangsúlyozni az író és történész, hogy „Erdély nem szellemi és politikai gyarmata a magyar életnek, hanem integráns része; az erdélyiség nem különállást, elkülönülést jelent, hanem az egészet gazdagító változatot. Az erdélyi magyar művészet és irodalom története a magyar szellem fővonulatainak legszebb értékeiben bontakozik ki.”

Csupa elmondani méltó igazság, ami üdítőleg hat az erdélyi magyar nézőre, hallgatóra, akitől nemcsak hazáját orozták el, de történelmét, művészetét, öntudatát, önbecsülését és anyanyelvét is szeretnék végképp elkobozni, megsemmisíteni.

Vajon miként fogadta ezt a nyűt, bátor hangot a mai román közvélemény? Tudjuk, hogy 1989 előtt a Szőcs által felsorakoztatott tényekre még utalni sem lehetett. A cenzúra egyszerűen kitiltotta az igazságot újságokból, a televízióból, a tankönyvekből. De ha tegyük fel, valaki mégis arra merészkedik, hogy — mondjuk tiltott röplapon — kifejtse ilyetén nézeteit, az a pokol haragját zúdította volna magára. Emlékezhetünk, hogy a háromkötetes Erdély történetére milyen átokáradatot zúdított a román sajtó 1987-ben, mikor a magyar történészek Budapesten először próbálkoztak meg a tények kimondásával. Legalantasabb vonása volt e hadjáratnak, hogy erdélyi magyar történészeket, újságírókat kényszerítettek egy olyan tudományos mű visszautasítására, amelynek a színét sem láthatták.

Azért sokat változott a világ Romániában, mondhatnók, tapasztalva, hogy miként szállnak szembe a mai erdélyi román történészek, publicisták Szőcs István tényeivel, a magyar történelemmel. Mert nem hagyták szó nélkül, s a kolozsvári román sajtó nagy vihart kavart az előadás körül. A Mesagerul transilvan című napilapban az loan Aurel Pop nevű történész állt ki a pástra, megvívni Szőccsel. Látszatra elegánsan. A lap egymás mellett közölte Szőcs Erdély és a millecentenárium című előadásának román fordítását és Pop történész cikkét: Fantasmele trecutului..., ami azt jelenti, hogy „a múlt kísértetei”, vagy „a múlt agyrémei”.

Igen ám, de egy hajdani párviadalból már a küzdelem megkezdése előtt kitiltanák loan Aurel Pop történészt, az Erdélyi Tudományos Központ igazgatóját, mivel alattomban kicserélte bajvívó társa kardját, s megkurtította egy arasszal. A fordítás nem azonos Szőcs szövegével; ezt azonban az újság nem jelöli. Mindjárt az írás elejéről elhagyta, hogy Erdélynek nevet és történelmet a magyarság adott. Erdély = latinul Transsylvania, ennek a románra hangolt változata: Ardeal. Kimaradt Szőcsnek az a feltételezése, hogy a magyar nyelv már a honfoglalás előtt jelen volt Erdélyben, „máig beazonosítatlan magyar nyelvű népcsoportok vagy népelemek nyomainak alakjában. Makkay János történész legújabban a mezőségi magyarságot is honfoglalás előttinek tartja, de a magyar, vagy legalábbis a magyaros hangzású névanyag visszanyúlik a római, sőt, a hérodotoszi korig...”

Ez a csalárd vívás, Szőcs szövegeinek többszörös megcsonkítása végül is az olvasót zavaija meg, ugyanis loan Aurel Pop olyan kitételeket is „cáfol”, amelyek kimaradtak a román fordításból. így a román történész hadakozik a Szent György-szobrot alkotó Kolozsvári testvérek, Márton és György magyarsága — inkább hungarus tudatról van szó—ellen, de az olvasó sehol sem találja erről Szőcs István állításait. A magyar szerző szerint Szent György modellje alighanem a szobrász György volt.

„loan Aurel Pop azonban nem is víváshoz készült fel, hanem kioktatáshoz. Érvei, amelyeket szembeállít Szőcs Istvánnal, mind-mind jól ismertek, még a diktatúra történelmi hamisításainak, elhallgatásainak korszakából. Ion Lancranjan az azóta elhunyt író, nagy magyar felháborodást kiváltó könyvéből is kölcsönözhette volna őket. (Cuvint despre Transilvia). Persze fordítva történt, Lancranjan merített a Ceausescu-tudomány kiadványaiból : Erdély mindig román föld, román tartomány volt... a blah pásztornép egyenlő a románnal, és ezek a blah pásztorok — a római gyarmatosítók utódai — népesítették be hajdanán Erdélyt, de Pannóniát is... Erdély első királyi tisztviselői, a vajdák románok voltak, maga a szervezési rend is román volt... Vitéz Mihály nem lehetett Rudolf magyar király megbízottja, mivel magyar királyság Mohács után nem létezett többé... az erdélyi „tolerancia” nem jelentett türelmességet a „román őslakossággal” szemben... az első román iskolákat nem a magyarok hozták létre, hanem a román ortodoxia...

Ha valaki ezeket nem ismeri el

— mint jelen esetben Szőcs István

— akkor mélységesen „megsérti” s román népet. Milyen ismerős ez a hang, ez a taktika. Eszerint a világ tudományossága egyebet sem tesz, mint hogy a szegény román tudósokat mellőzi, sértegeti. Ha romániai szerző merészkedik effélére, különösen magyar szerző, akkor az „horthysta” ügynök, hazaáruló, a népek közötti béke megrontója.

Mivel Romániában, de egész Közép-Kelet-Európában Erdély magyar és román benépesítésének vitája oly régi keletű, hogy a nagyközönségből alig vált ki izgalmakat, magyarok és románok is, többségükben, közönyösen olvasnak róla. Csak olyankor izzanak fel az indulatok, ha a román rögeszme nevében olyan barbárság következik el, mint a nem létező római nyomok utáni kutatás ürügyén a kolozsvári Fő tér feldúlása.

Maga a szemlélet az, amit érdemes és szükséges szóvá tenni, és amit Szőcs István gyakran és hatásosan ostoroz. Ez a történelemhamisítás ugyanis nemcsak a dákok és rómaiak históriai szerepeltetésében nyilatkozik meg. Időben nagyon közeli eseményeket is „átfestenek” román krónikások, ha érdekeik így kívánják meg. Ismeretes a hivatalos Románia szerepe az 1956- os magyar forradalom idején. Gheorghiu-Dej főtitkár és köre minden más „szocialista” ország vezetőségénél inkább és keményebben fellépett a „magyar járvány” ellen, attól való félelmében, hogy „átterjedhet” Romániára is. (Természetesen, a szovjet magatartás, a többszöri, kegyetlen katonai beavatkozás túltett minden más „szövetségesen”.) Bukarest a legdurvább rendőri eszközökkel törte le a belföldi mozgolódásokat, rokonszenv-nyilvánításokat, majd Nagy Imréék pere és kivégzése után Romániában is halálos ítéletek sorozata következett el. A román pártvezetés nemcsak segédkezet nyújtott a törvényes magyar kormány vezetőinek elrablásához, de „megbízható káderek” átküldésével, diplomáciai eszközökkel és újságok különkiadásaival is közreműködött a Kádár-uralom kezdeti konszolidálásában.

Bukarest hányszor hivatkozhatott Moszkvában 1956-os „érdemeire”? Ezt legfennebb a szovjet irattárak kezelői tudják. Mostanság azonban „megfordult” az érvelés, mégiscsak „visszafelé folyik az időnek árja”. Román történészekről olvashatni azt a magabiztos megállapítást, hogy a szovjet birodalmi politika ellen az egész „táborban” Románia lépett fel először. Mindenki más előtt, övé a dicsőség az orosz imerializmus megtörésében.

Ennyi. így megyen hát a történelem „magyarázata”.

Anonymus szerint az Úr 884. évében a hétmagyamak nevezett hét fejedelem Szkítia földjéről nyugatra vonult. Vezérük volt Ügyek fia, Almos, feleségével és Árpád nevű fiával. Velük jöttek Álmos nagybátyjának, Hüleknek a fiai, Szovárd és Kadocsa, és a szövetséges népek sokasága. Ez a Hülek tehát nem Árpád egyik fia, Hülek-Üllő volt, hiszen három nemzedékkel korábban élt. A híres Dzsingisz kán egyik unokáját szintén Hülegünek hívták, és az egyik unokaöccse az Árpa kán nevet viselte. Árpádunk nevének megfejtése ugyanez: Árpa kán, és nevét finnugor alattvalói mondották Árpádnak.

Két olyan adat ez, amelyek szerint a távoli Mongólia hajdani népei és nyelve, az ősmongol még jelentős szerepet játszhat régi történetünk megismerésében. Most azonban nem őstörténetről lesz sző, hanem nagyon is mai dolgokról!

Attila hun népének elődei a Kínai Nagy Fal tájáról, a mongol pusztákról indultak hosszú útjukra, hogy két- vagy háromszáz év múlva a Tisza mentén kössenek ki. Ott, ahol a Tisza és a Maros összefolyásánál, a szögedi vár helyén Attila városa volt. Attila különös halála után száz évvel szintén a mongol pusztákról indult úrnak Baján kagán népe, a korai avarok. Nem lovagoltak gyorsabban, minta hunok, de nekik már csak 10 év kellett, hogy a világ végéről elérkezzenek a bizánci birodalom végvidékeire, az Alföldre és a Dunántúlra, és birtokba vegyék azokat.

Utódaik és rokonaik, az onogurok vagy hungarusok, majdÁrpád legényei talán nem ilyen távolról jöttek, de ugyanaz a szándék vezette őket: a keleti népek tudomása és nem titkolt vágyai szerint délen és nyugaton szép és könnyű az élet, tejjel-mézzel folyó Kánaán a föld. Ha elfoglalják, ölükbe hullik gazdagság és bőség: aranyak és ezüstök, pompás szövetek, remek edények, bennük italok, fűszerek, más egyebek, és nem utolsósorban illatos rabszolganők. Dolgozni pedig nem kell értük, csak győzni. Tagadhatatlan, hogy egészen a legutóbbi évekig, a bolsevisták fél évszázadig tartó garázdálkodásáig mindig is ez volt a keletről jövők célja. A történészek a szovjet rablók brutalitását egyébként arra vezetik vissza, hogy Oroszország 1241 után évszázadokig a mongolok-tatárok uralma alatt maradt (akkor is egy olyan cár verte ki őket, akinek már a neve is Rettenetes Iván volt).

Mint kiderült, a keleti hódítók feltevése rendre hamisnak bizonyult, a rablott gazdagság hamar elfogyott, és amely pusztai népek nem kezdtek fáradságos munkába, azok mindmáig szegények maradtak. Ezeknek a népeknek a területe nagyjából a mai koldusszegény Kelet-Európa. Koldusszegénység a világ legjobb termőföldjein? Ukrajnában és Moldvában nincs kenyér?!

A magyarság azonban sohasem tartozott, és ma sem tartozik ehhez a nyomorúságos Kelet-Európához. Az Árpádok óriási történeti érdeme, hogy a keletről vagy délről jött népek közül egyedül nekünk sikerült túllépni e keleti szinten, s hogy igazi keresztény, európai és gazdag országgá tették Hungáriát. Gazdaggá, hiszen századokon át tatár, török, osztrák, német, orosz mindmáig bőven tudott belőle rabolni. A nyomorúságos térség, a második j obbágy ság orosz területe (hozzá Románia, Ukrajna és Bulgária) egyúttal az ortodox görögkeleti hit európai birodalma. Géza és István tehát Bizánc minden csábítása ellenére is jól döntöttek, hogy a római egyházhoz csatlakoztak.

Hogy nem tartozunk egészen Nyugathoz sem, annak a mongol hordák, tatárjárás a fő oka. Dúlásuk-fosztogatásuk indította el azokat a folyamatokat, amelyek az önálló királyi Magyarország romlásához vezettek. Az egyik az ország addigi magyar etnikainyelvi egységének a megingása volt. Megkezdődött a tömeges oláh betelepülés és a szlávok terjeszkedése, de még így is hét évszázad viharainak (az osztrák uralom évszázadainak) kellett jönnie, hogy az Árpádok művét le lehessen rombolni, és Trianonban az országot a végromlás, a szakadék szélére lehessen juttatni. És még hátra volt a 2. világháború és a szovjet rabság!

A közelmúltban módomban volt néhány hét alatt végigmenni azon az óriási úton, amely a keleti mongol pusztáktól, a hunok, avarok, onogurok és feltehetően Árpádék elődeinek indulásától, a régmúltunkból várható közeli jövőnkig, az Európai Unió magjáig, Párizsig, Amszterdamig, Brüsszelig vezet. A ma repülővel már csak egy-egy napig tartó utazáson a következők jutottak eszembe:

A Dzsingisz egykori szülőföldje és az atlanti partok közötti óriási térségen megcsonkított országunk gerincétől, a Dunától keletre aránytalanul nagyobb terület van, mint nyugatra a tengerig, és a Csendesóceántól a Kárpátokig nincs igazi földrajzi

akadály. Ez volt az oka annak, hogy mindig bőséggel akadtak hatalmas embertartalékokkal rendelkező keleti hordák, amelyek könnyűszerrel el tudták ragadni Rómától, Bizánctól vagy bárkitől a Kárpát-medencét. Példa rá akár a szovjet bevonulás. Ezért volt állandó és sokszor tartós a keleti veszély. Másrészt a Nyugat közelsége sohasem engedte, hogy bármelyik keleti hatalom, török vagy szovjet, véglegesen bekebelezzen bennünket.

Kerényi Károly remekül jellemezte e helyzetünket: „a magyar törzsek, keleti ... nyelvükkel, s ennek megfelelő kultúrával hatoltak át azon a vonalon, amellyel természet és történelem az antik műveltség birodalmát észak felé körülhatárolta: a szőlő és a limes (a Duna mentén haladó római erődrendszer) vonalán. A magyarok helyét a világban egyszer s mindenkorra az határozta meg, hogy nemzeti létüket mintegy a limes fölé építették, egyik lábukkal kívülmaradtak, a másikkal szilárdan megállották Pannónia és Dacia antik talaján.” Mindössze annyit kell hozzátennünk, hogy a dáciai láb úgy-ahogy még megvan, de nincs már Dáciánk-Erdélyünk: leamputálták a nemzet testéről azok, akikhez éppen csatlakozni akarunk.

A Duna azonban nemcsak földrajzi, kulturális és hatalmi határ, hanem erkölcsi is. Egy másik magyar tudós, Alföldi András remek esszéje szerint a római limes a Rajna és a Duna mentén erkölcsi határ is volt a rómaiak és utódaik, illetve a barbárság között: ethische Grenzscheide — moral barrier. Folyamatosan hazudtak ugyan a népek vezérei e határ mindkét oldalán, de a hazugságok más jellegűek voltak itt és ott. Egyetlen mondatba foglalva a római birodalom hajdani területein a hazudozások racionális alapon állanak és a birodalmak-országoknépek érdekeit szolgálják. Keleten a hazudozások szemérmetlenek, pimaszak, irracionálisak, és nem szolgálják az ottaniak érdekeit. Emlékezzünk csak Hruscsov elvtárs 1960-as hazug ígéretére: terveink szerint a kommunizmus 1980-ra felépül. De 1985-re biztosan.

Lehet tehát, hogy sokaknak igaza van, és az Európai Unió és a NATO blöff. De szolgálják a beléjük foglalt népek érdekeit. A kommunizmus, aVarsói szerződés, a KGST, Vietnam, Korea stb. viszont iszonyú hazugságblöffök, amelyek minden gyönyörű állításuk ellenére sem szolgálták a tagok érdekeit. Még az oroszokét sem. A kommunizmus azért nem épült fel sem 1980-ra, sem 1985-re, mert óriási és irracionális hazugság volt. Ezért hullott szét a birodalma is.

Most tehát, amikor nemcsak az ősi dunai határmezsgye mentén élünk, hanem a ballábunkat is át akaijuk tenni a jobb mellé, Pannónia, a hajdani római birodalom földjére, meg kell majd tanulnunk nyugati módra füllenteni. Lehet, hogy az átkosból örökölt szemérmetlen hazudozás-áradatot, baloldali fecsegést, erkölcstelen szocialista erkölcsiséget, folyamatos lopást és tocsikolást egy ideig elnézik a kapitalistává vált elvtársaknak, de nem örökké. Mi pedig, akik szeretnénk valóban keresztények lenni, és sem keleti, sem nyugati módon nem akarunk hazudozni, vigyázzunk, nehogy a csatlakozásnál cseberből vederbe essünk. Van egy történetem a legnyugatibb, legnátóbb végekről.

A mongol út végén Antwerpenben jártunk feleségemmel. Amíg ő 60 frankért a dómot nézte meg, én a kesztyűkészítők terén egy söröző előtt üldögéltem, és kívülről bámultam a hatalmas tornyot. A kockaköveken egy tangóharmónikást egy cigány követett, aki kopott kék ruhában operettekbőljátszott. Közben Magdus is meílém telepedett, beszélgetni kezdtünk, és a prímás a Monticsárdásra váltott. Tányérozás után hirtelen megszólított bennünket: tisztelt uraimék, mi újság van otthon Magyarországon?

Kiderült, hogy H. R. úr nagykátai, hajdan a Nemzeti Szállóban muzsikált, és 21 éve telepedett le Antwerpenben.

— Jól megy a sora? — kérdeztem.

— Hát mehetne jobban is!

— Pedig Európa egyik leggazdagabb népének, a belgáknak muzsikál.

—Nézzen körül ezen a téren! Ezekben a palotákban nem belgák laknak?

— Csak nem?

— De bizony! Idegenek. A belgák, azok dolgoznak.

Ami igaz, az igaz, Mongólia legkeletibb részén, Csojbalszán városában is találkoztam két szakállas férfiúval (mongolnak nem nő szakálla). Az egyik a repülőtér parancsnoka, a másik az áruház igazgatója volt. A messzi végeken, Eurázsia legtávolibb pontján, amelytől tovább keletre már nem sivatag, hanem Tokió, Peking, Szöul és Tajvan van, egyelőre tehát csak mongolok élnek. És persze dolgoznak.