Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

TÖRÖK BÁLINT

A szabadságért és az igazságért

A 20. század legnagyobb diktatúraellenes forradalma

Negyvenegy évvel ezelőtt, 1956 őszén a mi népünk fiai—parittyás Dávidként — meghátrálásra kényszerítették a szovjet Góliátot, aki megállapodásokat és megtévesztő ígéreteket megszegve végül eltiporta a magyar felkelők hősies szabadságmozgalmát.

A bibliai Dávid nevét, aki nem tűrte, hogy a Filiszteus gyalázza népét és Istenét, még ma is szívében hordozza a zsidó nép, sőt az egész keresztyén világ. Nálunk, hét évvel a kommunista béklyó lerázása és negyvenegy évvel ama dicsőséges dávidi tett után — egy liberális közvéleménykutatás szerint —, a lakosságnak mindössze négy százaléka tartja ünneplésre méltónak október 23-át.

Albert Camus, egy évvel a magyar forradalom eltiprása után vetette papírra ezeket a sorokat: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” A Nobel-díjas francia író elismerő szavait sokszor és sokan idézték már, de a lényegét nem szokták kiemelni. Mert a „húsz év” mindenki számára annyit jelent, hogy „az utóbbi időben”. Camus azonban nem ezt mondta, ő húsz évet mondott, s ez azt jelenti, hogy '56-ot a szabadság és az igazság szempontjából többre értékelte még a náciellenes koalíció háborús győzelménél is. S valóban: a hitleri birodalom legyőzése, a háború befejezése óriási jótétemény volt az emberiség számára.

De volt egy nagy hibája: a náci önkényt, a náci terrort, a náci népirtást egy másik, egy még nagyobb önkény, egy még nagyobb terror s egy még általánosabb népirtást megvalósító hatalom, a Szovjetunió segítségével győzték le, ami e másik negatív állam megerősödésével járt. (Kérdezhetnénk: van-e szörnyűbb produktuma századunknak Hitieméi? Igen, Sztálin, aki még több ember pusztulását okozta.) A szövetség kialakulásakor még jól tudták a nyugatiak, hogy kivel szövetkeznek. Maga Churchill mondta, hogy a hitleri birodalom megsemmisítése olyan fontos számukra, hogy ezért még fél Európa bolsevizálása sem sok. Mondhatni, előre tudták az eredményt. Aztán a győztesek úgy viselkedtek, mintha a vöröskatonák kiomló vére tisztára mosta volna Sztálinnak, a század legnagyobb tömeggyilkosának a kezét.

A háború után egy amerikai tiszt egy beszélgetés során nemes egyszerűséggel kijelentette:„Joe bácsi demokrata.” Hiszen ha csak annyit mondott volna, hogy Sztálin valahogy másképp demokrata, mint ők, az talán elviselhető lenne. De így, a népek (és saját népe) hóhérát családi szférába emelni, Joe bácsiként emlegetni?

Nyugaton a baloldali értelmiség köreiben egy ideig még éltek bizonyos illúziók. (Ä baloldali a „haladó”, a „modern” szinonimája volt.) De ‘56 után már nem lehetett a legázolást, a bilincsbe verést felszabadításnak és szabadságnak nevezni. Mindaz, amit a szovjet rezsim magára hazudott, egy perc alatt lehullott, s kiderült: a király meztelen.

A magyar forradalom bebizonyította, hogy a népek felszabadítójának szerepében tetszelgő Szovjetunió valójában a népek szabadságának könyörtelen eltiprója, bebizonyosodott, hogy a legszélesebb demokráciaként deklarált proletárdiktatúrát nem a megnevezett osztály gyakorolja, hanem egy kis pártvezetői klikk. A magyar kommunista állam pedig, amely a szovjet szuronyok árnyékában, sőt aktív közreműködésével jött létre, pillanatok alatt összeomlott, bizonyítva, hogy létének alapja nem a közakarat, hanem a — külső és belső — erőszak.

A magyar népfölkelés előrször ingatta meg a szovjet hadsereg verhetetlenségének mítoszát. (Azóta az afgánok és a csecsének csak folytatták e mítoszromboló tevékenységet.) Mindezt el kell mondani, hisz Camus szerint nemcsak a szabadságért, hanem az igazságért is mi tettünk a legtöbbet ama húsz esztendő végén.

Camus e sokat idézett mondata után így folytatja:, Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sokmagyar vémekkellett elhullania— s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” Ezt 1957-ben írta. Azóta már ki is esett az emlékezetből —

sajnos, nemcsak a Nyugat emlékezetéből. Ama négy százalék jelzi, hogy a mienkből is, tehát ismételni kell a lecke anyagát!

A forradalom előkészítésében kétségtelenül szerepeit játszott Nagy Imre és a memorandumozó pártértelmiség, az Irodalmi Újság és a Petőfi-kör. Október 23. előtt néhány nappal, de főleg 23-án a történelem színpadára léptek az egyetemisták, akiktől a főszerepet azután átvette a munkásifjúság. A következőkben a parasztság is saját kezébe vette az ügyek intézését (nemzeti bizottságok), s közben arra is volt gondja, hogy élelmet küldjön a forradalmas városoknak.

Nagy Imre és a párttag értelmiség természetesen nem forradalmat akart. A revizionisták (így hívták akkor a nyolcvanas évek reformkommunistáit) nem forradalmi változást, nem gyökeres fordulatot óhajtottak, csak meg akarták javítani azt, ami — a súlyos hibák következtében — elromlott. A kommunista értelmiség csak kért. íme: „... tisztelettel kérjük a Központi Vezetőséget, hogy a párt kultúrpolitikáját eltorzító szerveknek és pártfunkcionáriusoknak kulturális életünket bénító, pártunk ... befolyását romboló antidemokratikus vezetési módszereivel szemben érvényesítse a kongresszus határozatait..Vagyis tisztelettel kér, jó kongresszus határozatokról ír, és jó Központi Vezetőséget feltételez. Tudjuk, hogy Nagy Imre környezetében egyesek október 23-án még a tüntetést sem helyeselték.

A tüntetést szervező egyetemisták már követelnek — tíz, majd tizenhat pontban: „1. Vonják kiaszovjet csapatokat... 3. Nagy Imre alakítson kormányt... 5. Általános, egyenlő és titkos választásokat, több pártot... 12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot... 13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot, helyére 1848-49-es emlékmű kerüljön...”

Jól látta október 24-én Londonban Szabó Zoltán: „Petőfi annak idején a forradalmon munkált egy reformkorszakban. Most az írók és értelmiségiek reformokon munkáltak, forradalmi helyzetben. Vagyis lényegében a forradalom ellen írtak, átépíteni akartak és nem romokon építem, újat.” Egy héttel később még konkrétabban fejti ki véleményét: , A múlt hét eseményei azt érzékeltették, hogy a munkások és katonák forradalmi elkeseredettsége sokkal forradalmibb volt a reformkorszak kezdeményezőinek és szóvivőinek szándékainál.”

Igen, az elkeseredett munkásság és az átállt kiskatonák már nem csak követelnek, hanem fegyvert ragadnak. Történelmi órák. Krassó Miklós, a kiváló Lukács-tanítvány felkereste ekkoriban mesterét, és tájékoztatta a harcokról. A marxista — revízióra hajlamos — professzor így reagált erre: „Most egy ismereüen erőnek vagyunk kiszolgáltatva” (Sic!). Mire a tanítvány: „Ez az ismeretlen erő a magyar nép.” (íme a pillanat, amikor a tanítvány túlszárnyalja mesterét.)

Es itt — negyvenegy év után — fejet kell hajtanunk a fölkelt nép, a harcoló munkások, az életüket feláldozó ifjak, a hőssé magasztosuló „pesti srácok” előtt. Mert a forradalmat ők csinálták, annak csaknem minden terhét ők viselték. S nemcsak a harcok idején. Nagy Imrén és néhány társán kívül csak őket küldték bitófára Kádár hóhérbírái, s akiket nem ítéltek halálra, azok utolsó percig a börtön foglyai maradtak, mivel rájuk nem vonatkozott az ENSZ-amnesztia, hiszen őket közbűntényesnek minősítették Kádárék. E- gyedül Bibó István követett el mindent szabadulásukért, de — sajnos — eredménytelenül.

Ä Times jól értesült munkatársa a lap október 26-i számában „Orosz csapatokkal munkások szállnak szembe” című cikkében írja: „...Csepel-sziget gyárainak munkásai is cselekvő részt kémek az eseményekből, holott az ortodox kommunisták nyilván ezt várták a legkevésbé.” Helyesen fejti ki a hír mögöttes tartalmát Szabó Zoltán, amikor ezt írja: a forradalmi harcokban „az uralkodó osztálynak mondott, de kizsákmányolt proletáriátus száll síkra a kizsákmányolok, vagyis a párt, az államvédelem, az orosz helyőrség ellen.”

Andropov budapesti szovjet nagykövet 1956. október 12-én kelt jelentésében pedig ez olvasható: „Háromnégy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetíenségének, most viszont az elégedetlen hangulat terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatólag lázong, követelve sok helyen a termelőszövetkezetek feloszlatását.” Egy szűkrétegtől eltekintve az egész nép hangulata ilyen.

Az elkeseredettség igazi oka az életszínvonal romlása, a normák állandó szigorítása, a beszolgáltatások elviselhetetlen mértéke, az emberi szabadságjogok semmibe vevése, s az, hogy egyre több ember döbbent rá: hazudott a Kommunista Párt, becsapta a népet. Jólét helyett szegénységet, szabadság helyett elnyomatást, demokrácia helyett párturalmat hozott. 1949 és 1955 között 300-350 ezer ember vesztette el állását politikai okokból, 40 ezer embert deportáltak, 850 ezer megalapozatlan kihágási üggyel zaklatták a lakosságot, 1,1 millió ember ellen indítottak ügyészi vizsgálatot, mintegy 100 ezer személyt internáltak és-516 ezer bírói ítéletet hoztak.

Nem volt olyan család, amelynek egy vagy több tagja ne került volna szembe a magát népi demokratikusnak nevező rendszerrel. A forradalom kirobbantásáért tehát nem a revizonisták, nem az elkeseredett ifjúság vagy a munkásság a „felelős”, hanem a Magyar Dolgozók Pártjának a vezetői, akik rövidlátó, hazug, embertelen, nép- és nemzetellenes politikájukkal forradalmi helyzetet teremtettek. Donáth Ferenc szerint 1956-ban egy önérzetében megsértett nép lázadt föl. Ezért érthető az október 23-i tüntetők jelszava: ,Aki magyar, velünk tart!”

A szocializmus megreformálását óhajtó, szerényen kérő értelmiség szándékain hamar túlszaladt a forradalom. Már a diákok követelései között is nem egy olyan akad, amely a kommunista doktrína szerint nem fér bele a szocializmus kereteibe. Gondoljunk csak az 5. pontra, mely valódi választásokat és többpártrendszert tart szükségesnek, vagy a 12.-re: a vélemény- és szólásszabadságot követelőre. S amikor eldördültek az ávós fegyverek, és amikor begördültek a fővárosba a szovjet tankok, végleg nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szocializmus megreformálhatatlan.

Nincs olyan, hogy demokratikus szocializmus! A forradalmi nép, a felkelők csak akkor fogadták el vezetőjüknek, miniszterelnöküknek Nagy Imrét, amikor október 28-án nyilvánosan a forradalom mellé állt.

Ekkor felgyorsultak az események. Az első igazán forradalmi kormány összetételével kapcsolatban azt javasolta Tildy Zoltán, hogy abban három kommunista, három kisgazda, három szociáldemokrata és egy Petőfi-párti (parasztpárti) miniszter legyen. Kővágó József — éppen a tényleges helyzetre hivatkozva—úgy gondolta, hogy a kormány fele kisgazda és pártonkívüli, fele pedig kommunista és szociáldemokrata legyen. A vitát az a Kovács Béla zárta le, akinek pedig éppen elég oka lett volna a kommunista-ellenességre.

Elismerve Kővágó érvelésének helyességét, mégis elfogadásra javasolta az eredeti elgondolást, mert a kormány összetétele nem egyszerűen belpolitikai kérdés, annak diplomáciai jelentősége is van: a Szovjetunió megnyugtatása. Márpedig a Szovjetunió szomszédos nagyhatalom!

A kormány és az újjáalakult pártok szerepének fontosságát nem tagadva, meg kell állapítani, hogy a forradalom leglényegesebb szervezetei a spontán módon szerveződött munkás- és paraszttanácsok, forradalmi és nemzeti bizottságok. Ezek valóban alulról szerveződtek, s ezért valóban forradalmi tette a Nagy-kormánynak, hogy elismerte ezeket, elfogadta tárgyalópartnerként. Ezek a szervezetek jóval túlélték a forradalom eltiprását, óriási terhet és felelősséget hordozva vállukon. Ezeknek az új szervezeteknek a vezetői is fiatalok voltak.

November 4. után váltak ismertté a munkástanácsok olyan vezetői, mint a 30 éves Nagy Elek, a 27 éves Dénes János, a 23 éves Rácz Sándor. Ezek az 56-os fiatalok legalább úgy helytálltak a leveretés után, mint ahogy minden túlerővel és technikai fölénnyel dacoltak a Szabó bácsik, a Pongrácz Gergelyek és a névtelen szabadságharcosok. S ez a névtelenség sokak számára az életet jelentette, mert Kádárék megtorlása olyan kegyetlen volt, hogy a magyar történelemben nem találni párját.

Bibó István közismert tétele szerint „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”. '56 szabadságharcosai és politikusai nem féltek. Ezért sikerült nekik az 1945—47-es demokratikus szakasz után ismét megteremteni azt a demokratikus történelmi pillanatot, melynek ragyogása bevilágította egész Európát. Nagyon igaz Szabó Zoltán megállapítása: „Teljesen megdől az a némely magyarok által hangoztatott nézet, hogy népünk ... demokráciára nem hajlamos, mivel most a demokráciának nemcsak elfogadására, hanem megteremtésére is mutatott, hajlandóságon kívül, képességet is.”

Ez a forradalom a többpárti parlamentáris demokráciát akarta visszahozni. Tehát demokráciát akart, melyben erősen érvényesülnek a szociális szempontok. (E demokráciában még a kommunisták is részt kaphattak a köz ügyeinek intézésében.)

De mivel magyarázható, hogy a világ első antitotalitáriánus forradalmának a miniszterelnöke egy totalitáriánus párt tagja volt? Magyarázható ez azzal is, hogy a forradalmárok nem személyek, hanem elvek, módszerek

Párizs előtt állok. Hogy vigyázó szememet közelről is rávethessem.

Párizs előtt, a cókmókomat rakosgatom, holnap indulok. És kapom a kérést, írjak anyagot a lapnak. (Szép kérés, meg kell adnom magam.)

Első nagy útja életemnek s már lassan az utolsóra készülök.

A legnagyobbra.

Nem keserűséggel mondom, inkább jóreménnyel.

Egyre kevésbé szeretek élni.

Ej, ej, ez így nem igaz.

Imádok élni s valami titkos hitem, hogy ódát is élni fogok, ám ilyen mocsokban, amilyenben idelenn kell élnem, nem szívesen teszem.

Nem ezért vonultam az akasztófa alá. Nem erre szántam jobb sorsra érdemes életemet, melyet mindenkor hazám, nemzetem javán képzeltem el.

1956 magyar forradalmára, mint a XX. század csodájára tekint a világ. Megzúgatta harangjait,

ellen keltek fel, s az újjáalakult 45-ös pártok vezetői (elsősorban a kisgazda Kovács Béla) kellő bölcsességgel és önmérséklettel alakították ki álláspontjukat.

Mindez azonban nem lett volna elég, ha Nagy Imre nem olyan karizmatikus vezető, akinek politikai magatartását elsősorban az emberséghez és a magyarsághoz való viszonya határozta meg. Nagy Imre olyan moszkovita volt, aki nem volt igazi bolsevik. 1955 decemberében és 1956januáijában „A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről ” és „A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdései” című tanulmányában például papírra vetette:

,A magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státusát.” Már akkor leírta: .fel kell ismernünk, hogy nemcsak a szocialista tábornak vagyunk tehát tagjai, hanem a nemzetek eme nagy közösségének is, amelynek országaihoz és népeihez megszámlálhatatlan szál fűz bennünket, amiket nem lehet, de nem is szabad széttépni, mert nem akarunk a nemzetek nagy közösségéből kirekesztve élni...”

Nagy Imre fontosnak tartotta, hogy az európai közösséghez tartozunk, Camus azt fejtegette egy évvel ‘56 után, hogy a magyarok annyit tettek a szabadságért és az igazságért, hogy az európaiaknak nehéz lesz „méltónak lenni ennyi áldozatra”. A magyar társadalom, az 56-os népfölkelés résztvevőinek utódai viszont nem értékelik a XX. század legnagyobb diktatúra-ellenes felkelését. 1990 óta szabadok vagyunk, de a 4 százalék arra figyelmeztet, hogy a hazug kádári rendszer több mint harmincéves félrevezető propagandája miatt erkölcsi és lelki forradalomra, megújulásra van szüksége a magyarságnak.

Vissza kell menni '56-hoz, mert ott vannak a mi demokratikus történelmi gyökereink. Aki mást mond, az félre akaija vezetni a magyar népet.

mint pontban 500 évvel előtte Nándorfehérvárt, a pogányság felett aratott győzelmet köszöntve.

Ha erőviszonyait tekintve — mamut és a hangya — nem is tekinthetjük az újpogányság feletti közvetlen diadalnak ‘56-ot, annak tekinthetjük közvetett értelemben.

Megvágta azt a rést, amit soha nem lehetett befoltozni többé.

A benti és a kinti világ egyaránt meghálálta.

A kinti — nyugati — extraprofitját növelheti a hidegháborún megtakarított dollármilliárdokon, miközben legújabbkori sírásóit tenyészti, a benti, viszont, az évtizedek alatt minden polgár-öntudatától megfosztott lumpentömegekkel adhat permanenciát uralmának, mialatt manipulációs eszköztárának javát bevetve (fokozatosan elhivatalnokítva — ergo: elbutítva a forradalmi szervezeteket) igyekszik kitörölni még az emlékét is a XX. század csodájának.

1956-nak.

OBERSOVSZKY GYULA

Egyre halványul a XX. század csodája: 1956