Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA

ZÉTÉNYIZSOLT

Holdfogyatkozás

Magyarországot aieg kell menteni!

1997. szeptember 16-án délután fél hattól éjfél után fél kettőig dúltak a heves viták és szópárbajok a Parlament épületében. A tét a magyar termőföld tulajdonjogának a fennmaradása volt, a szocialista-szabaddemokrata kormánytöbbség ugyanis olyan törvénytervezetet kívánt hatálybaléptetni, amelynek alapján néhány hét alatt — még a kormány becslése szerint is — egymillió holdnyi termőföld kerülne külföldiek ellenőrzése alatt álló gazdasági társaságok tulajdonába. A további 3-4 millió holdat mértéktartó előrejelzések szerint már az elkövetkező években megvásárolják az elöregedett parasztságtól azok a spekulánsok és befektetők, akiknek — itthoni viszonyok között kedvező — vételár-ajánlata tizedakkora, mint a nyugat-európai földárszint.

A hazaáruló szándékok megvalósulása esetén az ezredfordulóig elveszíthetjük termőföldjeink közel felét, 4-5 millió holdnyi földterülettel fogyatkozhat meg a magyarságnak eddig kenyeret, foglalkoztatási lehetőséget és egy minimális életnívót biztosító hazai földtulajdon.

A parlamenti vitában hamar kiderült, hogy kormányunk jókora hazugságputtonnyal kopogtat Európa kapuján. Az Európai Unió kérdőívére ugy anis—idén tavasszal—azt a választ adta, hogy a földtörvényen nem kíván módosítani. Ezzel a hazug válasszal egyidőben, a nyáron benyújtott törvény módosító j avaslaton—minden j el szerint — már az utolsó simításokat is elvégezték. A csalárd élj árasra az ellenzéki pártok népszavazásra felszólító aláírásgyűjtéssel válaszoltak: a parlamenti vita időpontjában már több, mint 300 ezer aláíró követelte, hogy a még hatályos földtörvény fenntartásáról a nép döntsön. Ez ugyan másfélszerese a népszavazást kötelezően előíró kvótának, de a kormány az idén úgy módosíttatta a népszavazásról szóló törvényt, hogy megkérdőjelezhetővé tette egy, az Alkotmányban is rögzített szabadságjog, a népszavazás érvényesíthetőségét.

A vita épp azért vált élessé és szókimondóvá, mert ez a kormány—bolsevik hagyományainak megfelelően — csak papírrongynak, önkényuralmat álcázó fügefalevélnek tekinti a nép alkotmányosjogait és esze ágaában sincs engedelmeskedni az Európa felé fennen hirdetett, de valójában nem létező népfelségnek. Sőt, hogy leplezze valódi énjét, a Nyugat-atlanti Szövetséghez való csatlakozás kérdését is belekeverné a földtörvényre vonatkozó — az aláírásgyűjtők akaratát félresöprő — népszavazási kérdéseihez. A mai helyzet pikantériája, hogy azok a kommunista vezetők, akik még néhány évvel ezelőtt is lefasisztázták, s agresszív, emberi létbiztonságot fenyegető katonai szövetségnek állították be a NATO- t, azok most úgy tesznek, mintha pártolnák az ország ide történő csatlakozását.

Este nyolc óra felé teljes sötétség bomlt a kinti világra, Földünk egy halványan sejlő ív kivételével teljesen árnyékot vetett a Holdra. A Parlamentben is elszabadultak a sötétség erői: egy szabaddemokrata képviselő azt bizonygatta, hogy 300 ezer bepalizott, buta aláíró akaratát joggal felülbírálhatja az Országgyűlés. A rádióhallgató azt is megtudhatta, hogy a demokratikus államrendnek legalább a látszatára ügyelni köteles házelnök — volt kommunista belügyér — ezzel a pökhendi megjegyzéssel vette át a nemzetiszínű szalagokkal átkötött aláíró-íveket: „Ebből nem lesz népszavazás!” Bár a kormánytagok esküdöztek, miszerint gondoskodnak majd arról, hogy egy talpalatnyi magyar föld se kerüljön külföldiek kezékbe, a hazug ígéreteket még saját mamelukjaik sem vették komolyan. Több kormánypárti honatya fékevesztett idegengyűlölettel, „veszélyes vizekre evező”, azaz a fasizmus rémképét is felfestő idegenellenességgel vádolta meg az ellenzéket, holott leginkább a kormányoldal puffogtatott hazai földet látszólag védelmező frázisokat.

10 óra után fokozatosan kikerekedett a Hold, kivilágosodott az éjszaka.

Az ülésteremben is egyre inkább fény derült a kormánypártok indítékaira. Ugyan miért érdekük a parasztság elzselléresítése, a földárak felverése, a világpiacon emiatt már versenyképtelen, magas hazai mezőgazdasági árszint kialakítása? Nos, a zsebszerződések révén több tízezer hektárt összevásárolt zöld bárók egyre türelmetlenebbü hozzá akarnak jutni ahhoz a busás haszonhoz, amit a többszörösére emelkedő földárak révén besepemi remélnek. Érdekük tehát, hogy a külföldi földvásárlók kereslete felveije a földárakat.

Földkínálatuk találkozik a mosdatlan pénzeiket befektetni kívánó maffiák földvásárló érdekeivel. Az önkormányzatokat kormányzati segítséggel megkopasztó „tocsikolók”, a kormánypolitikusokkal szoros kapcsolatban álló piramisjátékosok, bújtatott reklámokból meggazdagodott médiacsászárok, olajszőkítő ezredesek, országgyűlési biztos védőszárnyai alatt fosztogató bűnöző klánok, vodkát hatóságilag védett zugban főzők és borpancsolók ugyanis egyre kevésbé tudják befektetni, tisztára mosni összeharácsolt, összerabolt milliárdjaikat a miattuk is halódó gazdaságban, ezért minél hamarabb értékálló vagyonba, a termőföldbe kívánják átmentem az országtól elprédált zsákmányukat.

Az efféle alantas szándékok megvalósításáért az említett maffiáknak és a zsoldjukba szegődött politikusoknak nem drága ár elkótyavetyélni az ország testét, a termőföldvagyont. Nem drága ár nekik kockáztatni a felkínált katonai szövetség tagságát sem, hiszen korábban az ellen tevékenykedtek. Ki tudja, hogy még ma is milyen rejtett szálak kötik össze őket a NÄTO tagságunkat oly hevesen ellenző orosz elvtársaikkal?

Amikor a parlamenti vitában a Magyar Demokrata Fórum elnöke összefüggést vélt látni a korábbi életükben a szovjet megszállókat gátlástalanul kiszolgáló szocialista politikusok és O- roszország mostani érdeke között, a lelepleződéstől rettegő, önmagukból kivetkőzött kormánypárti képviselők kórusban üvöltöztek: „Nem hagyod abba?!” , „Most véged van!”. Csak szégyenérzettel lehetett hallgatni a rádión keresztül, hogy a kommunista éra viszszatérése mennyire lesüllyesztette a Tisztelt Ház tekintélyét is vitakultúráját.

Lélekbúvárok elemzése szerint egy több kérdésből álló népszavazáson a lakosság általában egyöntetűen, vagy egységesen igennel, vagy egységesen nemmel szavaz. „Igen” válaszok esetén a nyerészkedők megtömhetik a zsebüket az ország zsellérsorba süllyesztése árán, a „nem” válaszok esetén kárörvendve koccinthatnak az elvtársak, hogy Magyarországot ismét sikeresen megtartották a korábbi érdekszférában. A kormányzat mögött álló politikai erők úgy konstruálj ák meg kérdéseiket, hogy bármi történik, sikerélményük lesz.

A magyar parasztság ösztönösen védi a termőföldek hazai tulajdonj ogát, a jövőjük iránt felelősséget érzők szorongva gondolnak arra, hogy ismét nagybanki latifundiumok, nagybérlők fojtogató hurokjába kerülnek a falvak lakói.

Szemszögükből az Észak-atlanti Szövetséghez való csatlakozás kérdése csak másodlagos kérdés, tudatukban a „nem” válasz esetleges többsége nem különösebben szerencsétlen fejlemény, hiszen egy ilyen felvételi kérelem bármikor felújítható. Ezzel szemben ha a tennőföldet kihúzzák a magyarság talpa alól, akkor elkerülhetetlen fiaink és unokáink cselédsorsa, azaz a kormány földre vonatkozó kérdéseire létfeltételünk nemmel szavazni!

Már most mondj ák az ellenzéki pártok közvélemény kutatásban jártas szakértői, hogy nincs esélye egy nemeket igennel párosító szavazási kampánynak, azaz ha valóban féltjük a termőföldet, akkor célravezetőbb az egyöntetű „nem” feleletekre buzdító felhívások hallgatólagos támogatása. Egy életbevágóan fontos „nem” feleletet ugyanis politikai felelőtlenség kockáztatni egy kevésbé fontos „igen” miatt.

Közkeletű vélemény szerint Magyarország felvétele az Európai Unió és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) tagjainak sorába csupán rövid idő kérdése. Azt is tudjuk, hogy az ország sorsáért felelősséget érző honpolgárok széles körében ugyanúgy, mint felkészült szakértők soraiban, komoly kételyek hallhatók a csatlakozás igazi értékeit illetően, s mi több: felvetik ennek kártékony, jobb esetben haszontalan voltát is.

E vita eldöntésének szándéka nélkül megállapíthatjuk, hogy a Nyugat-Európához való szervezeti csatlakozás valódi döntési változat és lehetőség. Magyarország két helyzet között választhat. Az egyik az annyiszor óhajtott semlegesség, amelynek igényét 1956 szabadságharca hitelesítette. A másik: igazodás a nyugateurópai szándékokhoz és igényekhez a magyar nép számára lehetőség szerint legelőnyösebb feltételekkel, a Nemzetek Európájának elvét követve, a szorosabb kapcsolatot saját javunkra fordítva.

Mivel a semlegesség gondolatának nincsen nemzetközi háttere, nincsen ennek garantálását vállaló nemzetközi érdekszövetség vagy érdekeltség, tarthatunk a semlegesség (mint egyoldalú kinyilvánítása esetén valódi védelmet nem nyújtó nyilatkozat) hatástalanságától, egyúttal a környező — semlegességre nem törekvő—országok bejutásától, következésképpen a nemzetközi szervezetek számunkra kedvezőtlen befolyásolásától. Gondoljunk a konszenzus elvére, amely különösen a NATO-ban érvényesül teljeskörűen. így például bármelyik tag egyetértésének a hiánya meghiúsíthatja a később jelentkező felvételét. Ilyen körülmények között hazánk a lépéskényszer helyzetébe kerülhet.

Gondolkodnunk kell a csatlakozás számunkra kikötendő előnyös feltételeiről, akár mezőgazdaságunk, akár a magyar vállalkozói réteg, akár földünk vagy fenntartásra érdemes jogintézményeink megóvásáról, vagy az elszakított nemzetrészek megvédéséről. Egy szlovák közíró örömmel üdvözölte országunk belépését az említett szervezetekbe, mert szerinte ez egyet jelent a trianoni kényszerdiktátum véglegesítésével, hiszen Magyarország nemcsak szavakban — mint az alapszerződésekben —, hanem véglegesen is elesik a diktátum felülvizsgálatának, különösen pedig a határváltoztatásnak minden lehetőségétől, mert egy szervezetbe kerül „vétójogú” szomszédaival, míg, ha nem lép be, akkor szomszédaival való vitái szembeállítják vele a nyugat-európai szervezeteket. Felfogásunk szerint Magyarország tagsága vagy kívülmaradása az általa (is) szabott feltételek elfogadásától függ.

A harmadik MSZP-SZDSZ kormányváltozatot: „Nyugat-Európába, de minden áron és minél előbb” — el kell utasítanunk.

A csatlakozás általunk megszabott feltétele kell, hogy legyen a Kárpát-medencei, Trianon sújtotta magyarság megmaradásának és jövőjének nemzetközi jogi érvényű biztosítása. Működő kisebbségvédelmi rendszert kell életrehívni Közép-Európában, nemzetközi ellenőrzéssel és bíráskodással.

Milyen körülmények szólnak egy ilyen javaslat indokoltsága és életszerűsége mellett? A javaslat indokolt, mert a kulturális népirtás ténye kemény valóság. Életszerűsége, valóra válthatósága több okból elfogadható.

Első helyen kell említenünk a térség kisebbségvédelmi törekvéseit. Ismeretes, hogy 1919-20-ban kisebbségvédelmi rendszert hoztak létre a Nemzetek Szövetsége keretében, melynek körében — máig hatályon kívül nem helyezett— kisebbségvédelmi megállapodásokat kötöttek a történelmi Magyarország utódállamaival. A megállapodásaok megszegése miatt a Nemzetek Szövetsége (vagy ahogyan akkor mondták, a Népszövetség) szervezetében lehetett orvoslást keresni, panaszt tenni. Több száz panaszt bíráltak el, de a rendszer nem volt elég hatásos, hiszen a szudétanémetek panaszait végül is a háború „orvosolta”, kegyetlen ellencsapást hozva számukra. Nem volt ez másként a magyarokkal sem. A háború azonban nem a kisebbségvédelmi rendszer miatt robbant ki. A második világháború után évtizedekre háttérbe szorult a nemzeti közösségek intézményes védelme, a közösségi jogvédelem ügye. A párizsi békekonferencián a magyar kormány — miután látta, hogy minden határmódosítási törekvése elutasításra talált —, úgynevezett kisebbségi

kódex tervezetét terjesztette a nagyhatalmak elé. A kisebbségvédelmi szerződéstervezet az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, vagyis a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína, valamint Magyarország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia között kisebbségvédelmi szerződés megkötését javasolta. A magyar kormány indítványozta a teljes területi és személyi autonómia megvalósítását, helyi nemzetközi ellenőrzéssel és nemzetközi bíráskodással, a kisebbségi politikai, gazdasági, művelődési és egyházi közületek közvetlen panaszjogával az ENSZ Biztonsági Tanácsához. Ez az elutasított tervezet a magyar kisebbségi jogtudomány nagy teljesítménye volt, különös tekintettel a kisebbségtudománynak a két világháború közötti magas színvonalára. Több évtizedes szünet után ezt kell újra megerősíteni, intézményes feltételeit kiépítem a nemzeti tájékoztatás nemzetközi kapcsolat- és intézményrendszerével együtt.

Második helyen hivatkozunk az 1938- as első, illetve az 1940-es második bécsi döntésre, az 1939-es kárpátaljai bevonulásra (amely éppen a sikertelen kisebbségvédelmi törekvések után területátcsatolásokkal orvosolta a magyar sérelmek jelentős részét), a közös kérelemre. A nyugati nagyhatalmak hallgatólagos egyetértésével hozott döntőbírósági határozatok jogi érvényessége nem vitás. Politikai okokból hatálytalanították őket a világháború után. E területváltozások, a Felvidék, a Kárpátalja, Észak-Erdély, de még az 1941 -es bácskai visszacsatolás is, a néprajzi elv, az etnikai-nyelvi határok érvényesítésének szerencsés példái voltak, eltekintve a vészjósló világpolitikai közegtől. E döntések bizonyították: a hátástalan, látszat-kisebbségvédelem vagy éppen kisebbségfelszámolás, etnocídium egyetlen hatásos ellenszere az önrendelkezési jog teljességének érvényesítése.

Az anyaországgal való egyesülésnek csupán egyetlen hatásos ellenszere lehet az egyesülés ellenzői számára: az intézményes, ellenőrzött és szankcionált kisebbségvédelem.

Harmadszor pedig nyomósán esnek latba a nemzetközi érdekek. Magyarország összekötő kapocs vagy védő fal Ukrajna és mindenekelőtt Oroszország irányában. Stratégiailag nélkülözhetetlen a volt jugoszláviai területek békéjének fenntartásához az észak-atlanti hátterű amerikai haderő számára. A térség a Nyugat szempontjából még mindig legbiztosabb támaszpontnak tekinthető országa, eltekintve Csehországtól. A trianoni utódállamokhoz képest mindenképpen Magyarország a legelfogadhatóbb gazdasági-politikai rendszert testesíti meg. Ezért nem egyszerűen a térség egyik állama, hanem kulcsfontosságú ország, amelynek kimaradása az integrációs folyamatból pótolhatatlan hátrány Nyugat-Európa és különösen az Egyesült Államok számára, már amennyiben Közép-Európát stratégiailag fontosnak tekintik. Magyarország nélkül nincs közép-európai befolyás. Ezért mi sem természetesebb, mint hogy Magyarország megkéri csatlakozásának árát, méltán tartva igényt tisztességes alkura. Egy ilyen megegyezés lehetetlen a Kárpátmedence magyar népcsoportjai biztonságos létezésének intézményes szavatolása nélkül.

Végül negyedszer, de nem utolsó sorban említhető érv a magyar és tágabban a közép-európai népcsoportok nemzetközileg szavatolt, intézményes védelmének mint a csatlakozás sine qua non-jának feltételként való állítása, és ezen igény életszerűsége, valóra válthatósága mellett az önrendelkezési jog vagy autonómia felértékelődése az utóbbi évtizedben.

Ha csupán a széthullott, eddig mesterségesen egybetartott Jugoszlávia véres etnikai viszályainak megszüntetésére előterjesztett nyugati javaslatokat (Carrington terv, Vance-Owen javaslat) tekintjük, mindegyiknek alaptétele a részletesen kimunkált (kimunkálandó) autonómia (a közigazgatásra, bíráskodásra, rendőrségre kiterjedően), feltéve, hogy valamely népcsoport nem nyerte el az önálló államiság biztosítékait. Ez a szemlélet jellemzi az Európai Unió Tanácsának 1991. december 17-én kelt „Vezérelvek a kelet-európai és szovjetunióbeli új államok elismeréséhez” című dokumentumát.

Az önrendelkezési jog vagy autonómia (mely utóbbi kifejezés a szervezeti keretekre is utal) nem annyira az unosuntig emlegetett európai normákban, amelyek, mivel sok állam általi elfogadására készültek, némileg szűkmarkúak és helyzetkövetőek, hanem megvalósult, egyes országokon belüli létező, népcsoport-védő rendszerekben kap jelentős súlyt. Elég emlékeztetnünk az olaszországi Dél-Tirol németajkú lakosainak jogait védő dél-tiroli autonómiára, vagy a spanyolországi katalánok és baszkok önkormányzatára, a kelet-belgiumi német lakosság önkormányzatára, a finnországi Aland Szigetek svéd autonómiájára, vagy a nemzetállami törekvésektől áthatott Nagy-Britanniában folytatott vérestragikus, de eredményes ír függetlenségi harcra, illetve Skócia és Wales erőteljes, parlamentárisán egyrejobban méltányolt önállósodási mozgalmára.

Mindezek arra utalnak, hogy a népcsoport védelem ügye nyugat-európai példákra is hivatkozva, eséllyel vethető fel sajátos közép-európai kérdésként, a nemzetközi béke és biztonság kérdéseként akkor, amikor kényszerkisebbségi sorban élő, a népirtás szenvedő alanyaként szereplő magyar népcsoportokért nemzetpolitikailag, erkölcsileg és a történelmi alkotmány szerint felelős magyar állam felvételét kéri olyan szervezetekbe, amelyekben igen korlátozott, a többi tagállammal — közöttük trianoni utódállamokkal — szemben való fellépés lehetősége. Márpedig az ilyen fellépés lehetősége igen fontos az elszakított nemzetrészek érdekében.

Ezért nélkülözhetetlen a Kárpát-medence magyar népének és népcsoportjainak a NATO és az Európai Unió által elfogadott védelme olyan nemzetközi szerződés által, amelyben az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, az Európai Unió és a NATO tagállamai, de legalábbis a nyugati világ vezető hatalmai, a magyar békeszerződést aláíró nagyhatalmai elfogadnak egy—lehetőleg a szomszéd államokkal egyeztetett — magyar rendezési javaslatot a népcsoport-jogok Kárpát-medencében érvényesülő katalógusáról, a megteendő intézkedésekről, a helyszíni ellenőrzésről és a kényszerintézkedés alkalmazásárajogosult nemzetközi bíróságról, s erről szerződést kötnek a térség államaival. Amennyiben ezt a rendszert záros határidőn (példul öt éven belül) nem tudják működésbe hozni, azaz egy intézkedési terv alapján előirányzott intézkedések nem történnek meg, a trianoni utódállamok NATO és Európai Unió-s tagsága felülvizsgálandó a clausula rebus sic stantibus elve alapján, a viszonyok megváltozására; a kiinduló feltételek meghiúsulására tekintettel.

Ez az úgynevezett „európai csatlakozás” nehezen átlátható kérdéskörének magyarországi olvasata, egy soha vissza nem térő lehetőség a térség országai békés együttműködésének az igazságosság és kölcsönös méltányosság szellemében való rendszerbe öntésére.

Mert az ultima ráció, a népcsoportjogok teljességének követelése, a valódi önrendelkezési jog igénye akkor lehet életszerű és a megvalósítás kényszere által tragikusan hiteles, ha valódi, megfontolt köztes terveket, egyezségi javaslatokat teszünk le a felelős hatalmak asztalára, ha elmondhatjuk: megvolt minden lehetőségetek, mi szóltunk! Mert nekünk kötelességeink vannak mind az elveszített nemzetrészek megmentésére, mind „Európa” és az Egyesült Államok hatáskörrel bíró köreinek világos tájékoztatására és mozgósítására, arra, hogy a magyar rendezési javaslatot, mint a középeurópai újjárendeződés nélkülözhetetlen részét és feltételét odategyük a világ biztonságában érdekeltek elé, s ne hagyjuk félrerúgni. Nekünk súlyos feltételünk: megmaradásunk. Ki várhatja el önfeladásunkat, ki hiheti el, hogy hazug államközi szerződésekkel saját megsemmisítésünket készítjük elő? Mivel Nyugat- Európa sokkal adósunk, mi szükségünk lenne rá, ha gondjainkat el kellene hazudnunk? A csatlakozás helyzetet jelent. E helyzettel élnünk kell.

Magyarországnak egy — az egyetemes magyarság küldötteit lehetőség szerint tömörítő—összmagy ar Fórum döntésével összhangban lévő népcsoportvédelmi keretegyezmény kidolgozott tervezetét, a magyar kisebbségtudomány és nemzetpolitika finomra csiszolt termékét kell odahelyeznie a nemzetközi szervezetek tárgyalóasztalaira, nem mellőzve a bizalmas diplomácia eszközeit sem.

Hungáriám esse salvandami