Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-07-01 / 7-8. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. július-augusztus NAGY PÁL -rt f / f Erdély felfedezése Hol vagy, István király? Hazai és küföldi utazók Erdély-élményének írásos birodalmában bolyongok napok óta. Annak, aki Móricz Zsigmonddal vallotta min­dig, vallja ma is, hogy „Gyalogolni jó” — ez bizony afféle kényszerű pótcselekvés. Zord délutánokon, villámos viharok idején nem­egyszer íróasztal mellett indulunk képzelet­beli kirándulásra, tudva tudván azonban, hogy mi sem pótolhatja a való világ saját szemünk­kel érzékelhető varázsát. Semmiképp sem haszontalan szórakozás hát belelapozni azokba a régi keletű útleírá­sokba, melyeknek szerzői valamennyien Er­dély — az erdélyi táj szépségeinek, az erdélyi föld kincseinek, az erdélyi ember lelkűidének — felfedezői és megörökítői voltak annak idején. Nyitott szemmel járták a világot (nem­egyszer gyalogosan), a természet csodáira és az élet különféle hétköznapi jelenségeire egyaránt fogékony kíváncsisággal. A kolozsvári Református Kollégium egy­kori tanára, Ürögdi Nagy Ferenc írta jó másfél évszázaddal ezelőtt a Nemzeti Társalkodó ha­sábjain: „ Fel kell keresni a haza embereit házi körükben s a haza nevezetességeit ott, ahol ta­láltatnak; szóval utazni kell hazában és külföl­dön is, s így a külföld kincseivel is gazdagítani s építeni a haza sok részben rongált épületét." Ma is időszerű turisztikai programot fogalma­zott meg a jeles bölcselő és természettudós, aki Brassóból Kézdivásárhely felé menet egyebek között azt is tapasztalhatta, hogy „ 1837-ben a tartós s mindegyre roppant tömegekben lesz­akadó záporok miatt a gyaloglás Háromszé­ken felette kellemetlen, a szekereken utazás pe­dig kivált a mellékutakon veszélyes...” Ürögdi tanár úr nem a Mercedesének ablaküvegén át szerzett hasznos úti élményeket az Olt mentén, Sepsiszentgyörgy és Kovászna környékén, mely tájakon azt is észrevette, hogy „A fürdői lakok, ha nem is kényelmesek, de türhetőek. Nagyobbára úgy vannak bútorozva, mint azon vendégfogadók, hová ritkán vagy nem is vár­nak vendéget. A szolgálat restül megy... ” (Az az igazság, hogy el egészen napjainkig nem ő volt az egyetlen, aki némely kívánnivalókat észlelt a honi vendéglátás területén...) Mindenfajta veszélyek, kényelmetlensé­gek és kockázatok ellenére szép számban akadtak bátor utazók—közöttük hivatott írás­tudók — már a XIX. század első felében is, akik bejárták Erdély különböző vidékeit s széles körben figyelmet ébresztettek Torockó és Hargita havasai, a Szamos mente és Csíkor­szág, a Detonáta és Bekecsalja iránt. Az akko­riban keletkezett útleírások ismeretében okkal beszélhetünk az utazás divatjának kezdeteiről. Hisz ez idő tájt élt a költőként is számontartott Szentiváni Mihály, aki ezekkel a szavakkal in­dította Közlemények Erdélyből című székely­­földi útleírását: „ Utazni s még inkább utazáso­kat írni korunk literatúrai divatja közé tarto­zik. Én is e divatnak kitelhetőkben hű fia, meg­sétálom magamat Erdély egyik végétől a mási­kig, s hogy a divat másik ágának is eleget te­gyek, ezennel közlöm csekély jegyzeteim egy részét az olvasóközönséggel". (Aligha nevez­hető holmi csekélységnek az például, amit Szentiváni Gyergyóról feljegyzett. Miszerint: „ Sokan vélik, hogy Gyergyó nagyon felszapo­rodott népének egy része kénytelen lesz kiköl­tözni. Részemről ezt nem hiszem, mert remé­lem, hogy a szükség megtanítja őket élni, s ne­kik, mint általában nekünk magyaroknak egyéb nem kellene. Havasainkban a kifejlett ész tömérdek kincset födöznefel, előttük a mes­terség és kereskedelem ezer nemei, az elpusz­tított fenyvesek rendszerezett használat mellett hamar kinőnék magukat...” (Igen: már Szent­iváni Mihály is letarolt fenyveseket látott Gyergyóban, s jól tudta: szakértelemmel — „kifejlett ész”-szel — mégis életet teremteni, élni lehet ezeken a tájakon.) Téglási Erese János tordai erdőmémök, a Bánságban utazó id. Zeyk János, a Homoród környékét leíró Jánosfalvi Sándor István, Kő­vári László, a tudós történész: valamennyien a nagy székely Erdély-felfedező, Orbán Balázs elődei voltak a reformkorban. Ők vetették meg a méltán sokra becsült, értékekben gazdag erdélyi magyar útirajz-irodalom alapjait — abban az időszakban, amikor kiváló kortársuk, Bölöni Farkas Sándor szenzációs észak-ame­rikai élményeiről számolt be irodalomtörté­neti jelentőségű könyvében. De már az Orbán Balázs-elődöknek is vol­tak itt neves elődeik. Közéjük tartozott a XVI­­XVII. század fordulóján Baranyai Decsi Já­nos, Báthory Zsigmond fejedelem történetí­rója, a marosvásárhelyi Református Kollé­gium második ismert rektora, aki 1587-ben vetette papírra (latin nyelven) Hodoeporicon című munkáját, melyben Bonchidától Len­gyelországig tartó utazásának fontosabb ese­ményeit foglalta össze. (Decsi Jánosnak ez a Nagyszebenben kiadott könyve egyetlen pél­dányban ismeretes jelenleg; a szóbanforgó kö­tetet a marosvásárhelyi Teleki Tékában őrzik.) Baranyai többek között a fiatal Bánffy György és Komis György társaságában utazott a varsói uralkodóválasztó gyűlésre; megtudhatjuk tőle, hogy „Bonchida nevű mezővárosból" elindul­ván, még ugyanazon a napon megérkeztek Szé­kelyvásárhelyre (azaz: Marosvásárhelyre), s a rákövetkező nap leforgása alatt a Homoród vi­déki Szentpálra jutottak el. (Ami az idő tájt iga­zán szép turista teljesítménynek számított!) Az Erdély-felfedezők sorában az úttörők között tartjuk számon Baranyai Decsi Jánost. Az a fajta írástudó volt ő is, aki nem csupán a Kárpátok szikláinak alakzatát figyelte meg és lengyel földön az aranyozott bástyatomyokat fedezte fel ámulattal, de akinek a „szegény székelység ” sa­nyarú sorsáról is volt érdemleges mondaniva­lója. Mert minden időkben azok lehettek igazi felfedezők, akik barangolásaik rendjén jól oda­figyeltek a tájban élő népre, a falvak és városok lakóira, akik hazájuk földjén civilizációt s kultú­rát teremtettek hosszú századok során. Erdély pedig ilyen tekintetben is bőséggel kínált mindig feljegyeznivalót. Egy híres fran­cia utazó, Lagarde — 1824-ben — Párizsban megjelentetett könyvében (Voyage de Moscou á Vienne) ezt írta: „ Erdély talán Európa összes tá­jai közül az egyedüli, amely oly kevéssé kiterjedt területén oly nagyszámú különböző nemzeteket gyűjt egybe. Tizenkettőt is számlálnak közülük, egymástól teljesen különbözőket, akik őrzik nemzeti szellemüket, viseleteiket, szokásaikat és jó megértésben élnek egymással." A színekben, árnyalatokban, változatos szellemi és lelki tar­talmakban rendkívül gazdag transzszilván arcu­latot, amiről századunkban Kós Károly mondott ki messzekiáltó szavakat, íme, felfedezte annak idején egy jó szemű európai utazó is. Tegyük hozzá mindjárt: nem egyedüliként. Az angol származású John Paget, akiből a Wessselényi Polixénával kötött házassága foly­tán Paget János néven magyar patrióta lett, 1839- ben Londonban jelentette meg Magyarország és Erdély című, közel 900 oldal teijedelmű úti­könyvét. (Ez a nagy munka Angliában négyszer, német nyelven két alkalommal, Amerikában szintén kétszer látott napvilágot. Nem volt még egy kiadvány a maga idejében, amely „olyan sok értékes és szakszerű tájékoztatást tartalmaz­na a magyar nemzetről” — írta Paget könyvé­nek egyik angol ismertetője.) John Paget barátja és rokona, Wesselényi Miklós társaságában járta be Erdélyt a múlt szá­zad harmincas éveinek közepén. Nem túlzás, ha azt mondjuk: valósággal beleszeretett Erdélybe. Egyetlen idézettel próbálom érzékeltetni Er­­dély-szerelmének intenzitását: „Másnap bú­csút mondtunk a Székelyföldnek, de előbb még áthaladtunk a Háromszéknek nevezett részén, melynél szebb táj kevés lehet a földön. Az egész vidék egyetlen, enyhén hullámos síkság, rajta dúsan termő gabonaföldek, köztük itt-ott egy­­egy virágzó falu, a síkságot a kanyargó Olt vize öntözi, kétoldalt pedig az elképzelhető legszebb hegylánc határolja... Ember nem járta szépsé­ges tájak micsoda kincsestárát, a természet cso­dáinak micsoda bőségét találhatni az itteni he­gyek között... ” Máskülönben Paget Jánost a székelyek leg­inkább a skótokra emlékeztették—nem utolsó­sorban szorgalmuk révén. Meglepő tájékozott­sággal, elismerőleg írt az itteni művelődési vi­szonyokról: „Alig van falu —jegyezte fel —, amelyiknek ne lenne iskolája ”. Ám nem hall­gatta el kritikai véleményét sem az akkor még meglehetősen kezdetleges-nyomorúságos ven­déglátási állapotokról például épp Szováta és Parajd környékén. Ott, ahol különben csodás látnivalókban lehetett része az utazó embernek. (Nem fordulhatna elő manapság, hogy itt, a Sóvidéken kényelmes szállás, elegendő étel-ital nélkül maradjon egy angol turista. Sokat válto­zott a világ...) És mi mindent lehet még felkí­nálni, megmutatni az errejáróknak ezeken a tá­jakon is, ha a legendás székely szorgalom való­ban országos érdekekkel párosul... Erdély hajdan volt minden rendű és rangú felfedezőire csakis hálával és elismeréssel em­lékezhetünk. Erdély felfedezése azonban még korántsem ért véget. Nem tudunk úgy végigsé­tálni Nagyenyed utcáin, átkocsikázni a Bucsi­­non, szétnézni a mezőségi falvakban, megpi­henni Korond felett a Kalondán, hogy szüntele­nül ne fedezzünk fel valami újat, eddig kellő­képp nem méltányolt szépséget vagy értéket en­nek az országnyi régiónak az arculatán. Kővári Lászlóék, Orbán Balázsék—s nyomukban szá­zadunk írástudó vándorai: Bözödi György, Be­­ke György és mások—rengeteg hegyet-völgyet bejártak, maradandó művekben örökítették meg Erdély-élményüket. De az ezerarcú Erdély tar­togat még rejtett titkokat azok számára, akik megértő szeretettel közelednek feléje. (Folytatás az 1. oldalról) fűződő legendákon, a népi hagyományokon és a róluk elnevezett települések nagy számán is. Nincs olyan nagyobb magyar táj, ahol ne találnánk Szent István ne­vű falut. A Kisküküllő völgyében, a most protestáns lakos­ságú Háramközség egyik tagja: Szent István falu. A térképek rejtik, de a helybeliek pontosan megjelölik, hogy a községben meddig teljed Szent István faluja. Rejtekezik Szent István neve a Szentkirály nevezetű erdélyi falunevekben. Kilenc erdélyi település viseli államalapító szent királyunk nevét. A székelységben négy jelentős falu, négy székben: Csíkszentkirály, Sepsiszentkirály, Székelyszentkirály (Udvarhely­szék) és Marosszentkirály. István király tiszteletére nevezték el a hajdani székváros, Gyulafehérvár kör­nyékén Egyedszentkirályt. Istvánra emlékeztet Ko­­lozs megyében Topaszentkirály, a szilfa ágyáról nevet kapott Szilágyságban Szilágyszentkirály. Ady szülő­földjén, a partiumi tájon Érszentkirály, a Kalotaszegen pedig az a falu, amelyben a költő „pompás magyarok” vasárnapi templomba vonulását látta és megénekelte: Kalotaszentkirály. Csíkszentkirály tőszomszédságában, lefelé az Olt mentében találni Csíkszentimrét. A királyi atya-fiú emlékezete így, egymást védelmezve állja a százado­kat. A tragikus sorsú trónörököst idézi Nyárádszen­­timre, meg egy nevezetes falu a Maros mentében, ahol Hunyadi János győzelmes csatát vívott a török hódí­tókkal: Marosszentimre. Biharban egy községet, haj­dani kolostor faluját Szentjobbnak nevezik. Itt őrizték egy ideig az első keresztény magyar király épségben megmaradt jobbját. Eligazíthatnak a falunevek a települések keletke­zési idejéről is. mert ugyan Csíkszentkirályról 1332- ből maradt fenn a legrégebbi írásos feljegyzés, de abban a korszakban már nem neveztek el újabb telepü­léseket királyokról. Tehát Csíkszentkirály és vele e­­gyütt Csíkszentimre jóval előbb kapta a mai nevét, méghozzá nyilván székely alapítóinak akaratából. Az volt a természetes módja a névadásnak, ha a település maga választott királyi példaképet vagy védőszentet. Szent István nevének felvétele történelmi kötés volt egy község, egy vidék és a hajdani uralkodó, a nép és legendás hőse között. Véletlenül soha nem születtek falunevek, városnevek. Felülről való beavatkozás volt a nép életébe, ha önkényes döntéssel változtatták meg a nép adta elne­vezéseket. Gyakorolta ezt a bécsi császári udvar is, mikor például Erdélyben el akarta törölni a magyar honfoglalók emlékét és Gyulafehérvárt átkeresztelte Károlyfehérvárrá. A honszerző magyar gyulák nevét egy osztrák császáréval cserélte fel. Sértés volt ez Szent István emlékének is. Első királyunk édesanyja, Sarolt a fehérvári Gyula leánya volt, s ebből a városból vitték asszonynak az esztergomi fejedelmi palotába. Erdély magyar népe mindennapi szóhasználatában nem változtatta meg a város nevét, továbbra is Gyula­­fehérvárként emlegette, még azok is, akik császárhű­ségükben szívesen hódoltak a várat újjáépíttető IV. Károlynak. És győzött a népi hagyománytisztelet, a kötés a magyarság és Szent István király között. Ezt a kötést szerette volna — és szeretné máig — eltépni a román nacionalizmus. Erdély megszerzése, a trianoni békeparancs utána bukaresti hatalom egyik első dolga volt a székelyföldi helységnevek románra változtatása. Ugyanis ezen a vidéken a legtöbb falu­nak, de még a városoknak sem volt román nevük. Ki nevezte volna el őket románul, ha nem éltek ott romá­nok? A honfoglaló magyarság is talált szláv helység­neveket Pannóniában, de senkinek nem jutott eszébe, hogy a Balatont, Visegrádot, Csongrádot „megma­gyarosítsa”. Illyés Gyula egyenesen a magyarság ele­ganciájának és türelmességének tudta be a földrajzi elnevezések átvételét. 1918 után Bukarestből különbizottság szállt ki, hogy a helyszínen román neveket adjon az erdélyi helységeknek. A Szentkirályokból Sincrai-ok lettek. A crai szót találóbbnak ítélte meg a bizottság a közke­letű román rege kifejezésnél, noha a Királyok Könyvét Cartea Regilor-ra fordították és a román monarchia himnusza így kezdődik: Traiasca regele (Éljen a ki­rály). A crai is király jelentésű, de mondják az újhold­ra, a nőcsábászokra és a szélhámosokra is. A magyarul már önmagában tiszteletet parancsoló Szentkirály ily­­képpen a román térképeken legalábbis kétértelművé vált. Még jellegzetesebb a Szentjobb „románosítása”. A Szent István királyunk jobbját őrző falu neve Siniob lett, de a szó másik tagjának, a iob-nak a románban semmi értelme. Ez is volt a cél: összekuszálni a tuda­tokban a magyar történelmet. Anekdotába illő, mert komikus módon keresztel­ték át románra Gyergyószárhegy községet. Nagy szé­kely település, ferences kolostor faluja, itt nyugszik Kájoni János énekszerzőnk. A bizottságot Szárhegyen gúnyolódó természetű gróf Lázárék látták vendégül. Mivel a románban nincs a betű, csak á, a szárhegy szó könnyen félreérthető. A házigazda — akkor még me­részelte — ékelődve megkérdezte: — Mondják, uraim, milyen nevet adnak a falunk­ban? A szárhegy, ugyebár... És lefordította románra, az á betű helyett a-t ejtve. Mire a bizottság magyarul jól tudó, hasonlóképpen gyúnyolódó hajlamú román nyelvész-tagja így vágott vissza: — Nem, gróf úr. Önről nevezzük el a falut. És lett Gyergyószárhegyből Lazarea község, a­­melyről aztán azt olvashattuk, hogy „ősi dák település”. Nem volt ilyen kedélyes a folytatás. Az előbb csak a hivatalos és vasúti térképekre felkerült román helység­nevek az eltelt 77 trianoni esztendőben többször is ki­zárólagos elnevezésekké váltak (a harmincas években a polgári Romániában, a nyolcvanas években Ceausescu diktatúrájában). Szent István szellemében és országá­ban ez sohasem történhetett volna meg. Tessék előkeresni — talán a vasúti múzeumban megvannak—a Magyar Államvasutak menetrendjeit a negyvenes évek elejéről. A Kárpátalján közlekedő vo­natok érkezését, indulását a hivatalos magyar menet­rend két nyelven, magyarul és ruszinul tüntette fel. Min­den ruszinlakta helység vasútállomása ruszinul is meg­jelent a menetrendben. Európa lángokban állt, a gyűlö­let, a terror uralkodott majdnem minden országban. Te­leki Pál kormánya azonban 1940. július 23-án törvény­­tervezetet teijeszt a magyar parlament elé a kárpátaljai vajdaság létrehozásáról. így kívánja bekapcsolni a visz­­szatért Ruszinföldet a magyar államba. Minden nép nemzeti méltóságának tiszteletben tartásával. Úgy nevezték ezt akkor, hogy „szentistváni állam­eszmény”. Az is volt. Némelyek számára .jelentékte­len” apróság. Pedig nem az. Otthonosabban érezte ma­gát a ruszin ember Magyarországon, ha a MÁV megtisz­telte anyanyelvében. Vagy ha a Magyar Nemzeti Bank a papírpénzeken feltüntette mindegyik nemzetiség nyelvén, hogy mennyit ér. Észak-Erdély magyarjaként diákkoromban naponta láttam és megszoktam ezeket a soknyelvű bankjegyeket. A velem egyidős Sütő András délerdélyi diákként később csodálkozott el rajtuk; 1987. április 25-én ezt jegyezte be naplójába: „Hát vajon nyil­vánosságnak szánt szöveg-e, ami egy '43-ban nyomta­tott »horthysta bankjegyen« olvasható—hat nyelven, a magyaron kívül? A Magyar Nemzeti Bank ezerpengős papírpénzén ezek a szavak olvashatók: UNA MIÉ PEN­­GHEI. Mikor fogunk ilyet látni — magyar vagy német szót — román bankjegyeken?” Ezer év alatt annyira beleivódott a magyar tudatokba ama „szentistváni állameszmény”, hogy a hiányát vé­szük észre, immár elég régóta. Napi eseményekjuttatják eszünkbe, hogy első királyunk örökségét folytatjuk. Megjelent a tízezer forintos. Az első magyar pénzérmét, az ezüstdénárt, István király verette. Éppen ezer eszten­dővel ezelőtt lett a magyarok fejedelme, majd három évvel később első koronás királyunk. Imre fiához inté­zett Intelmeit, a maga korában divatos királytükrök magyar mását, az államépítés bölcseleti alapvetésének tekinthetjük. Ennek a nagy államalkotó műnek a kiraga­dott mondatait gyakran idézik — mindenki azt, amit a maga hasznára fordíthat. Az egynyelvű és egynépű or­szág törékeny. így mondta István (vagy talán Gellért püspök, aki maga sem tartozott az egy néphez és nyelv­hez). Ezzel az intelemmel egyenértékű a magyarság lelkűidének megfelelő államszervezés és egyházszer­vezés kimunkálása. Ezer év óta hasznos tanács uralko­dóknak és uralkodó köröknek az önkényes kormányzás elutasítása, a kegyetlenség és gonoszság megbélyegzé­se, a keresztény alázat igénylése. „... megemlékezvén szüntelen, hogy minden ember azonegy állapotban va­gyon és semmi fel nem emel, csak az alázatosság, sem­mi meg nem aláz, csak a kevélység és gyűlölség.” Egy­séges egész Szent István uralkodói koncepciója, Szekfű Gyula szerint „élete, tettei és állama között soha hasadék nem nyílott meg.” Önmarcangoló szorgalommal emlegetjük kalan­dozó őseink kegyetlenségét, Sankt Gallen kolostorát, s a felírást: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Miért feledjük el. hogy Szent István nemcsak a belső rendet, erkölcsöt építette fel országában, de egy­ben az első igazi magyar keresztény hős volt a Nyugat szemében? Királyságának tizenkettedik évében István Asztrik érseket személyes képviselőjeként küldte el Bambergbe, a székesegyház felszentelésére. Oltárt is alapított a német város templomában, névrokona. Szent István vértanú tiszteletére. Bamberg püspöksége akkor éppen 12 esztendős. A következő századokban több tör­ténelmi szál erősítette Bamberg és Magyarország kap­csolatait. Ennek jelképe a bambergi dóm nyugati kóru­sának pillérén álló lovasszobor Szent István királyról. „Szent István napja Bamberg egyik legnagyobb ünnepe volt — írja Hekler Antal művészettörténész 1938-ban. — A harangok zúgása Bamberg egész népét és papsá­gát, egészségeseket és betegeket a pompázóan feldíszí­tett dómba szólította, hol pontosan előírt imák és éne­kek, templomi kórusok hirdették magasztalva Szent István tetteit és érdemeit. Egyesek még a szent lova pa­táinak dobogását is hallani vélték, s megilletődve tekin­tettek a lovasszoborra, melyben Szent Istvánt tisztel­ték.” Nyugaton Bamberget jobban ismerik, mint Sankt Gallent! István király a magyarok között a nemzeti egység jelképe. Ez az egység határok fölött, idők fölött fogja egybe a szent király népét. Moldvában, a csángó falvak­ban ma is éneklik az ősi magyar egyházi éneket: Hol vagy, István király? Bosszús helybeli román tanítók, és — fájdalom — renegát csángó papok végeérhetetlenül magyarázzák, hogy az az István, akit tisztelnek Stefannal azonos (István román névalakja), a nagy moldvai fejedelem­mel. A csángók hallgatnak—megtanulták a történelem leckéjét —, és éneklik tovább, magyarul, a magyar ki­rályt hívó, szomorú egyházi éneket: Hol vagy, István király? Téged magyar kíván.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents