Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-05-01 / 5. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. május Hazai tudósítások A kenyeres A konyhában ülünk, háziborral koccintunk. Vasi bor, vasi hegyháti. Savanykás. Gyomrot maró. A Vasi Hegyhát nem a boráról nevezetes. De hát miről? Fogyó falvairól. Árvuló házairól. A novás szőlőt elborító akácos bozótokról, a térdre eső présházakról. Szombathelyi újságíró barátom azt mondja: a volt vasvári járás — ez a két tucatnyi kis falu a Rábától nyugatra, olyan, mint a baljóslatú jövőképekben gazdag ország. Miniatűr Magyarország, fuldokolva a magára hagyottságban, a századvégi közönyben. Térdeplő sarok. Vasvár ugyan város lett, de az egykor vonzáskörzetébe tartozó falvak mintha felkészültek volna a megadásra. A savanyú bor, amellyel koccintunk Kaczor László vasvári házában, éppen olyan, mint a régi andrásfai bor. Ittuk búcsúkon, lakodalmakon. Míg voltak. Mindketten andrásfaiak vagyunk. Egyazon esztendő szülöttei. Az iskolában padszomszédok. Én a tanítólakás lakója, Kaczor Laci a falusi legszélső házáé. Együtt nőttünk fel, a barátságnál szorosabb kapcsolatban. Laci édesanyám keresztfia. Ritkán találkozunk. Évente egyszer. Az utóbbi esztendőkben már csak a politikáról beszéltünk. Életünkben fél évszázad alatt nem veszekedtünk, de a pártok miatt csaknem elromlott a barátságunk. — Laci — mondom a konyhaasztalnál —, ne politizáljunk... — Te mondod, aki benne vagy? — Voltam. Hetedik esztendeje nem kérdeztem az életéről. A munkájáról. Vertük az asztalt, hogy ez a párt, ez a politikusjó, a másik meg rossz. 1990 koratavaszán, a választások előtt, amikor az andrásfai művelődési házban tartottam buzdító beszédet egy országgyűlési képviselőjelölt mellett, odakinn, az utcán többen körbevettek. „Most, ugye, jó lesz?” — kérdezgették. „Most jó!” — vágtam rá. Kaczor Laci is ezt kérdezte akkor. Mit mondhatnék neki hét esztendő múltán? — Hány órakor kelsz, Laci? — kérdem. — Holnap veled, reggel hétkor. Csütörtök lesz. Szabadnap. — És munkanapokon? — Éjjel egykor. — Egykor? — Fél kettőkor már rakom a kocsira a kenyeret. Vas megyében mi indulunk legkorábban. A legnagyobb körzet az övék, két tucatnál több falu. Az egykori vasvári járás. — Mindig felébredsz? — Huszonkét esztendeje vagyok kenyeres. Óra nélkül ébredek. Egy óra előtt öt perccel. — És a feleséged? — O is felébred. Kettőig fönn van. Két órakor megyünk el a kenyeres kocsival a ház előtt. Akkor megnyugszik, és visszaalszik. — A kenyérgyár mennyire van tőletek? — Három kilométerre. Kerékpárral járok be. — Télen is? — Amíg a hó, ajég engedi. — És ha nem engedi? — Akkor gyalog járok. Közepes termetű, inas, szőke férfi Kaczor László. Barázdált arc. Repedezett ujjak, kérges tenyér. A hatvanas években Pesten próbált szerencsét, segédmunkásként. Aztán vissza Vas megyébe, Andrásiéra, gazdálkodni. Magángazda volt, amíg bírta. Lovasfogattal, tehenekkel, állatokkal, mint az édesapja. De abból megélni nem lehetett. Következett a kenyérgyár. Kenyérrakodás, kenyérkihordás. Segédmunka. — Hány mázsa kenyeret rakodsz naponta? — A hajnali fordulóban húsz mázsát. Kétszer, mert fölrakom a kocsira, és lerakom a boltokban. A délelőtti fordulóban valamivel kevesebbet. Kétszer tizenöt-tizenhat mázsát. — Miért kell két forduló? — A falvakban reggel is friss kenyeret kívánnak az emberek, meg délután is. Kenyérben igényes a nép. A mi gyerekkorunkban egy hétig ettük a kemencében sült kenyeret. Kenyérruhába csavartuk, nem száradt ki nagyon. Ma kétszer kell friss kenyér, a falusi embernek is. Már aki meg tudja venni. — Van, aki nem tudja? — Egyre többen vannak. Néhány esztendeje még kétszer annyi kenyeret vittünk ki, mint most. — A hajnali fordulóban hol hagyod a kenyeret? — A boltokban. — Olyan korán kelnek a boltosok? — Nem, dehogy. A boltokat privatizálták, és a boltos úr. Minden falu boltjához van kulcsom, kinyitom az ajtót, és amit rendeltek, otthagyom. —- Megbíznak benned a boltosok? — Soha senki tíz dekával kevesebbet nem kapott. Soha sehonnan semmi el nem tűnt. — Az újságokban olvasom, hogy gyakori a betörés. A boltfosztogatás. — No igen, a betörők dolgoznak. Megesik, hogy hajnalban feltörve találjuk a boltot. Leverve a lakat, kifeszítve a rács. Akkor felkeltjük a boltost, nélküle nem lépünk a boltba. —A mi falunkban, Andrásfán volt betörés? — Az utóbbi időben kettő is. — Meglett a tettes? — Nem. — És máshol? — Más faluban sem tudok róla. —A falusiak semmit sem vesznek észre? A Kortárs Magyar írók Lexikona (1989) nevét meg sem említi, az Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994) kilenc sorban szól Wass Albertról, s műveinek hézagos felsorolása rendjén nem tesz említést Kard és kasza című, először az Amerikai Magyar Szépmíves Céh által 1976-ban kiadott, kétkötetes regényéről — amit nemrég a marosvásárhelyi Mentor újból megjelentetett. Hadd jegyezzem ide azonnal: kortárs magyar író tollából való regényt az olvasók rég nem fogadtak olyan érdeklődéssel, mint most a Kard és kaszát. Talán A funtunelli boszorkány — Wass Albert még régebbi, az ötvenes években írt, de a szerző szülőhazájába csak 1990-ben eljutott trilógiája aratott hasonló sikert a hagyományos hangvételű próza kedvelőinek széles táborában. Hosszú—közel félévszázados — tilalmi idő után találkozhattunk ekkor ismét az emigrációban élő Wass Albert elbeszélő művészetével, s ez valódi élményt jelentett mindazok számára, akik még nem feledkeztek meg a Farkasverem, A titokzatos őzbak, A kastély árnyékában írójának az erdélyi Mezőség „szép, szomorú, különös világához” száműzötten, kiátkozottan is töretlenül hűséges fiáról, czegei és szentegyedi gróf Wass Albertról. A Mezőség nagy regénye ez a könyv, a Kard és kasza. Szerzője — mint az Előszóban megvallja — egy életen át készülődött megírására, de csak idős korában tudta tető alá hozni a monumentális építményt: a hajlott hátú mezőségi dombok és kék vizű tavak között egykoron megtelepedett bölényesi és miklósdombi Erőss család szinte ezer esztendős múltjának regényes krónikáját. Amiben nem nehéz felismerni a nagymúltú Wass-família változatos eseményekben bővelkedő történetét, s a regény második kötete — Szemtanúság cím alatt — nem egyéb, mint az író önéletrajzi fogantatású viszszapillantása, a két háború közötti időkeretben. „Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, mielőtt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására szolgálhasson. Végül pedig, hogy az egyszerű szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvénye— Ki mer ma észrevenni egy betörőt? Előveszi a pisztolyt, lő. De a falvak sem a régiek. A régi falu közösség volt. Törvénye volt a falunak. Ami a falué volt, arra mindenki vigyázott. De elmentek a fiatalok. A Hegyháton mindenütt öregek laknak. Andrásfán gyerekkorunkban ezer ember lakott. Ma kétszáznyolcvan. Abból negyven cigány. Beköltöznek az üres házakba. Megveszik olcsón, és másnap jön a rokonság. — Honnan jönnek? — Andrásfára már tíz éve jönnek. Legtöbben a boszniai háború idején érkeztek. Valahonnan Horvátországból, úgy beszélik. — Szerinted mi lesz a Vasi Hegyhát sorsa? — Egyik oldalról a betelepülés. Másfelől már megjelent néhány gazdag ember. Vásárolják fel a földeket. Néhány emberé lesz a Hegyhát. A föld, az erdő. — És a te sorsod? Indulatba jön. — Ki törődik a mi sorsunkkal? ígérgettek rendszerváltozást, ígérgetik Európát. És süllyedünk bele a szegénységbe. Azt csinálnak velünk, amit akarnak. Aki itt meggazdagodott, már megszedte magát a régi rendszerben. Akkor is vezető volt, most is az. Ahol azelőtt igazgató, párttitkár volt, az már az övé, az ő tulajdona. Most aztán elbánik velünk, ken...” — olvassuk egy helyütt Wass Albert sommázó szavait. És valóban: tovatűnt idők titkait nyomozza fáradhatatlanul, történelembe ágyazott emberi sorsok érzékletes rajzát nyújtja, kitörölhetetlen emlékek és élmények sűrűjében, a képzelet és a valóság vadászösvényein barangol a szerző—több mint nyolcszáz könyvoldalon át, nem lankadó belemerüléssel. A messzi távolból küldte haza annak idején verses üzenetét: „A víz szalad, a kő marad, /a kő marad. ’ ’ Megmarad ő is rendületlenül erdélyi magyar írónak, a Mezőség hitvalló szerelmesének. Tündérien szép tájainkat, a mezőket és havasokat, az erdei tanyák pásztorait, a szülőföld legendáit és rejtelmeit kevesen mutatták be megragadóbban, mint a mindig hazanéző-hazavágyó Wass Albert... Csak most, A funtunelli boszorkány, a Kard és kasza, a vallomásos versek ismeretében mérhetjük fel igazán, hogy milyen csillogó értékek maradtak ismeretlenek nemzedékek számára Wass Albert (s megannyi, hozzá hasonló sorsba kényszerült, hosszú időkig kitagadott, megbélyegzettjeles magyar író) durva mellőzése folytán. A Helikon vonzáskörében indult el pályáján, 1936-ban kapott először meghívást Marosvécsre, Kemény János vendégszerető kastélyába, s jelen volt 1942 nyarán a 15. összejövetelen is, amikor Szabédi László bejelentette: a fiatal erdélyi írók új munkaközösséget alakítanak. (O és Vita Zsigmond ma az egykori vécsi Helikon két „utolsó mohikánja”.) Wass Albert azonban maga is megkísérelte egybegyűjteni nemzedéktársait; meghívta őket (például a kommunista Nagy Istvánt is!) vasasszentgotthárdi otthonába, hogy közösen lépjenek fel a konzervatív erőkkel szemben. Pályakezdő verseskötetei azonban jóval előbb, 1928-ban (Virágteremtés) s 1930-ban (Fenyőa hegyeken) láttak napvilágot. A temető megindul című, 1934- ben kiadott verses színpadi kísérletéről Szabédi László írt kritikát a Pásztortűzben, megállapítva egyebek között: „... az arany ellen izgat és a mosolynak, virágnak, szeretetnek csinál propagandát.” Igen: az emberszeretetet, a megértést, a békességet hirdette minden időkben, kezdettől fogva—és mégis: másnyelvű, máshitű embertársai ellenségnek bélyegezték annak idején, kastélyát és birtokát feldúlták a félrevezetettek, őt és családját menekülésre kényszerítették. Pedig miahogy kedve tartja. Azelőtt még kicsit tartott tőle, hogy a melós beolvas neki. Most fogja, kirúgja. — Veled is megtehetik? — A kenyeres kocsival ketten járunk. Nemrég kitalálták, hogy egy ember is elég oda. A sofőr. A sofőr megrakodik éjjel, kimegy a falvakba, lerakodik, visszamegy Vasvárra, megint megrakodik, megint lerakodik. Egy ember. És annyi pénzért, mint eddig. — A te pénzedet megtakarítják? —Úgy gondolják. Azt hiszik, egyszerre lehet valaki sofőr és rakodó. Próbálnák ki, egyetlen egyszer az én munkámat... De hát az emberélet, az sem érdekli őket. Egyetlen ember, éjszaka, elhagyott utakon a szállítmánynyal. Megállítják, leütik, beleszúrják a kést, viszik a kenyeret, de legfőképp a kocsit. Vagy elakad a hóban a kocsi. Télen is öt kilométerről gyalogoltam vissza Vasvárra, hogy segítséget vigyek a sofőrnek. Hát most fagyjon meg ott, ahol elakadt? Vagy hagyja kinn a hóban a kocsit, a szállítmányt? — Mikor akarnak levenni a kocsiról? — Bármikor megtehetik. Számítok rá. A múlt évben még azt mondták, ha levesznek a kocsiról, portás leszek. Legutóbb a seprűre mutattak. Maradhatok, takarítónak. — Maradsz? — Ötvennégy éves vagyok. Az állyen forró szavakat írt le az otthoni dombokról és tavakról, mezőségi szülőföldje lakóiról — románokról, magyarokról egyaránt... Udvarház a dombtetőn című bölcsőhely-rajzában olvashatjuk: „A föld és az ember összetartozik s minden, ami kívül van ezen, csak cicoma, csipke, bárányfelhő. Egyének, családok és nemzetek sorsát súlyos horgonyláncok tartják lekötve a földhöz, s aki ezt a láncot eloldja, azt úgy elsodoija valami, mintha nem is élt volna sohasem...”. Kolozsvárt, a Farkas utcai Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait, aztán a debreceni Mezőgazdasági Akadémia, majd a párizsi Sorbonne hallgatója volt. A pályakezdő verseskötetek után úgy tűnt egy ideig, mintha lemondott volna az írásról; mezőségi visszavonultságában viaskodott a földdel, kísérletezett a korszerűbb gazdálkodás lehetőségeivel. És 1934-ben már-már váratlanul — az Erdélyi Szépmíves Céh megjelentette Farkasverem című, kitűnő regényét. (Megkapta érte a Baumgartendíjat.) A széthulló, önpusztító erdélyi, mezőségi magyar arisztokráciát mutatta be hitelesen regényének lapjain, melyet talán nem túlzás Bánffy Miklós Erdélyi történetével egy napon emlegetni — az aránybeli eltérésektől függetlenül. Wass Albert nevét ez a könyv tette ismertté az erdélyi magyar irodalomban. Katonatisztként élte át a háború utolsó szakaszát; 1945 húsvétján átlépte Magyarország nyugati határát: emigráns lett belőle (is). A hazától, a szülőföldtől való elszakadás szívszorítóan fájdalmas volt részére. Egy 1982-es interjúban így emlékezett vissza 1944 őszére: „Az orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdultak alá Kolozsvárra. Repülőgépek bombázták az állomást, s a város északi részét... Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Mátyás-szobor megett ott állt komoran, gyönyörű szépen a Szent Mihály templom, s szemben vele a Bánffy-palota, mellette mindjárt az apácák gondozásában lévő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán, imára tett kezekkel, s néztek föl a templom tetején csillogó aranykeresztre. Némán, mozdulatlanul. Két apró, kis megrettent emberi lélek a nagy üres térségben, ágyúszó és tankdübörgés közepette... Jobb kéz felől, az Astoria szállodával majdnem szemben, romokban hevert egy épület, s a romok még porzottak, talános iskola óta mindig dolgoztam. Nettó huszonkétezer forint a havi keresetem. Ezért a pénzért engemet nem aláznak meg. Marika, a feleségem a kollégium konyháján dolgozik. Nettó tizenötezerért. Ha levesznek a kocsiról, hazajövök, megleszünk Marika fizetéséből. Meg amit a kert ad. Meg amit félretettem az életemben. Gyerekünk nincs, ez a ház fedelet ad a fejünk fölé, és egészséges vagyok még. Fát is vágtam valamikor az erdőn. A fejszém még megvan. Építkezésre is be tudok állni. Amikor szóltak, hogy levesznek a kocsiról, utána hónapokig nem tudtam rendesen aludni. Gyötrődtem, izzadtam. Aztán egyik nap azt mondtam magamban: nem érdekel, hogy mit terveznek velem. Ellopják, szétlopják az országot és én gyötrődjem miattuk? Belőlem többé nem csinálnak szolgát. Ahhoz már kevés maradt az életemből. Szegény leszek, de szabad. Reggel hajában sült krumplit eszünk, mint régen Andrásfán. Kisütött szalonnát, sült krumplival. Olcsó étel és fönséges. — Laci, haragszol rám? — Miért? — Kilencvenben azt ígértem, hogy most jó lesz. — Sokáig haragudtam rád. De látom, hogy már te is haragszol magadra. Ketten ne haragudjunk rád. Isszuk a borát a sült krumplihoz. Fröccsnek egészen tűrhető. — Jövőre kire szavazol? Laci rám néz: — Akikre eddig kétszer, azokra nem. — Akkor kire? — Nem tudom. Kosa Csaba mintha füstöltek volna. Alig néhány pillanattal azelőtt érhette bombatalálat. Az Uránia — a filmszínház épülete volt, ahová diákkoromban, jó húsz évvel azelőtt gyakran jártam... Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedőlt, elpusztult és befejeződött.” 1952-ig Németországban élt Wass Albert, majd nyugdíjazásáig Amerikában, a floridai egyetemen tanított európai irodalmat és történelmet. Mindvégig hangadó szerepet töltött be a magyar szellemi emigráció életében: lapok szerkesztésében vett részt („Ahogy lehet", Új Magyar Út, Magyar Könyvbarátok stb.), Márai Sándorral, Cs. Szabó Lászlóval együtt közölt például a Pásztortűz Évkönyvben, létrehozta és működtette az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet. Tollával, tekintélyével küzdött sárbatiport eszményeiért, kényszerűségből elhagyott hazájáért, bajlátó népének ügyéért. (Ceausescu „diplomatái” egy alkalommal rálőttek a floridai kertjében rózsáival foglalatoskodó, idős magyar íróra, de a gyilkos golyók szerencsére nem találtak célba.) És tovább írta könyveit Erdélyről. 1946-ban látott napvilágot első külföldön kiadott munkája Adjátok vissza a hegyeimet! címmel. Elbeszéléskötete, az Erdők könyve 1947-ben Münchenben, A láthatatlan lobogó című verseskönyve (ugyanott) 1948-ban jelent meg. A Tizenhárom almafát már Buenos Airesben adták ki 1952-ben, az Atoksori kísérleteket viszont a kanadai Torontóban (1964). Megjelent aztán az Elvásik a veres csillag (1965), a Valaki tévedett (1971), a Magyar örökségünk (1975), a Hagyaték (í 985), A költő és a macska (1989), hogy csak ezt a néhány címet említsük ezúttal. Mennyiségileg is hatalmas teljesítményt mondhat magáénak az az erdélyi magyar író, aki a mikesi sors huszadik századi változatának megtestesítőjeként őrzi lelkében változatlanul a soha vissza nem látott szülőföld, az otthon, a mezőségi múlt emlékeit. Ennek a szilárd emberiművészi kötődésnek egyik súlyos bizonyítéka nagyregénye, a Kard és kasza. Wass Albert az erdélyi Válaszúton született, 1908. január 8-án. Kortársunk ma is. Magyar író — emigrációban. Kilencvenedik életéve felé közeledve, magyarföldre szeretne visszatérni. Ám aHivatal nem siet teljesíteni kérelmét... Nagy Pál Az emlékezet ösvényein A mindig hazanéző Wass Albert
