Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-05-01 / 5. szám

1997. május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

ZÉTÉNYIZSOLT

Magyarország mint védőállam

Láthatatlan

Brezsnyev-doktrína

(Folytatás az 1. oldalról) rástól függetlenül bevezetett — fejadó bevezetése idején kezdett megfordulni. A tömeges ellenállás miatt az adótörvényt visszavonták ugyan, de a párt szegényeket, elesetteket megvető szemlélete megmaradt és joggal váltott ki választói ellenszenvet. Magyarországon a Horn-kormány 1996- tól megszüntette a létminimum adómentességét és 1997-től bevezette — egységes és minimális egészségügyi hozzájárulás formájában — a fejadót, tekintet nélkül az eltartottságra vagy a jövedelmi helyzetre. Ezek az intézkedések messze embertelenebbek és antiszociálisabbak voltak, mint a brit konzervatívok tettei, csak a hazai tömegtájékoztatás birtokában és a kritikai hangok elnyomása révén a kormány mindezt könnyebben megtehette.

Szemére vetették a távozó brit kormánynak a közoktatás és az egészségügy leépítését. Ugyanez a rövidlátó monetarista szemlélet érvényesült Magyarországon is az egyetemi-főiskolai oktatás kasztosítása és az egészségügyi ellátás kormányzati szétverése során. Ma már több egyetemen a tandíjak meghaladják egy szülő átlagkeresetét, azaz a magát „baloldalinak”, „szociálisan érzékenynek” feltüntető kormány nem csak a szegényebb rétegek gyermekeit söpörte ki a felsőfokú oktatásból, hanem jónéhány intézményből a középosztálybeliekét is. A szétzilált egészségügy — a 10 ezer leépített kórházi ágy — révén elért „megtakarítás” kevesebb volt, mint egy lottónyeremény, mindössze 300 millió forint. Az ár viszont rettenetes volt: a bezárt rendelők, kórházak, szülőotthonok miatt nőtt az ellátatlanok, a későn vizsgálatra kerülők száma, rohamosan nőtt a halandóság. Vajon miért ránk mutogatnak a szociálliberálisok által uralt tömegtájékoztatás propagandistái, miszerint „veszítettünk”, ha Albionban épp az őáltaluk követett oktatás- és egészségpolitika bukott meg a választásokon?

A konzervatívok hibájául róják fel, hogy nem tartottak fenn jó viszonyt a kamarákkal, szakszervezetekkel és más érdekképviseleti szervekkel. Magyarországon a kamarák panaszkodnak, hogy előkészületi stádiumban soha nem tárgyalnak velük törvényekről vagy kormányrendeletekről — azaz csak a utólagos morgolódás joga az osztályrészük. Nem véletlenül panaszolják az utakat félig elálló traktoros gazdák, hogy a tavalyi adó- és járulékemelő törvények meghozatala előtt meg sem hallgatták a véleményüket.

A szakszervezetek ki-szolgáltatott szerepére jellemző, hogy a kormány a napokban fosztja meg őket legjelentősebb érdekképviseleti lehetőségüktől, a nyugdíj- és egészségbiztosítás lakossági választás révén lehetséges felügyeletétől. A Horn-kormány „szocialista” töredéke annyira sem respektálja a szakszervezeteket, kamarákat, mint Jobboldali” elődje, és öszszehasonlíthatatlanul jobban megveti ezeket az érdekképviseleteket, mint az emiatt kárhoztatott brit konzervatívok.

De akkor miért örülnek a szocialisták ilyen értelmű politikájuk britanniai bukásának?

Erőszakolt és tartalom nélküli az európai politikában a magukat konzervatívnak, szocialistának, kereszténynek vagy liberálisnak valló pártok közös táborba történő terelése. Ugyan mi a közös nevező az emberiség elleni bűnökkel terhelt kelet-európai posztkommunista pártok és a brit Munkáspárt között, mi a közös a német liberálisok és a hasonló ideológiát — névleg — valló kelet-európai párttársak (itthon Kuncze, Oroszországban Zsirinovszkij, Romániában Petre Roman pártjai) között, mi a közös a brit Konzervatív Párt és az itthoni Magyar Demokrata Fórum értékrendjében?

A mondvacsinált közös nevező olykor látványosan alkalmatlannak bizonyul közös cselekvési program vagy közösen vallott értékrend kinyilvánítására. — Friss példa erre az Európai Kereszténydemokrata Uniónak (EUCD) a hazai kereszténydemokratákat (KDNP) kizárással fenyegető magatartása.

A hazai ellenzéki pártok jövő évi választási sikerének alapfeltétele az ellenzéki összefogás. Ennek érdekében valamennyi ellenzéki pártnak már most fel kellene vennie a kapcsolatot a többiekkel.

Ezt az elemi érdeket rúgta szét az EUCD üzenete, miszerint az EUCD- ből történő kizárást kockáztatja a KDNP, ha megkezdi a programegyeztető tárgyalásokat a Magyar Igazság és Élet Pártjával. Az EUCD szerint a MIÉP szélsőséges párt, ugyanakkor számára nem szélsőséges — hiszen vele nem tiltotta a kapcsolatfelvételt — párt a szocialistáké, akiknek vezető szárnya bizonyíthatóan vétkes gyarmattartó idegen nagyhatalom kiszolgálásában, emberiség elleni bűntettek elkövetésében vagy bűnpártolásában, a polgári szabadságjogok eltiprásában.

Az EUCD stratégiája szerint jobb, ha a jelenlegi posztkommunista kormány marad hatalmon, mint ha egy ellenzéki koalíció győzne. Számára szalonképesebbek a hóhérok, mint az áldozatok.

Mint ahogy a levert forradalom, 1956 után is összekacsintgatott a nyugati politikai elit egy meghatáro-zó ereje a bolsevik garnitúrával — együtt konferenciázgattak, együtt jártak fogadásokra, vadászatokra, szinte történelmi véletlen, hogy nem együtt akasztottak —, úgy ma is gyakorlat az összekacsintás.

Az EUCD kommunistabarát nyomása is bizonyíték arra, hogy számos láthatatlan érdekfonál — pártszínezettől függetlenül — szorosabban köti össze a több évtizede hatalmat birtokló eliteket, mint a hatalomátvételt elhatározó erőket. A „vesztettek vagy vesztettünk?” kérdés megválaszolásában ez is irányadó szempont lehet: közelebb állhat hozzánk, keleteurópai demokratákhoz egy elöregedett, korrumpálódott, antiszociális kormányzatot megdöntő Munkáspárt, mint egy olyan konzervatív vagy keresztény párt, amelyik késleltetni, fékezni kívánja a volt szocialista tábor országainak demokratizálódását és gazdasági fejlődését.

Hogy tényleg nyert-e, vagy vesztett Európa és ezen belül a magyarság a brit választásokon — erre a kérdésre csak egy-két év múlva tudunk válaszolni.

A volt szocialista országok polgári átalakulást szorgalmazó pártjai viszont egyre riadtabban tapasztalják, hogy az eddig eszmetársaiknak hitt nyugat-európai pártok — az EUCD mintájára — jobb kapcsolatok kiépítésére törekednek a kommunista önkényuralom utódpártjaival, mint velük.

Riválisokat, és nem szövetségeseket látnak bennük, s úgy tűnik, hogy bizonyos nyugati erők érdekeltek egy láthatatlan Brezsnyev-doktrína megőrzésében, azaz Közép- és Kelet Európa fejletlen posztkommunista társadalmának és gazdaságának a fenntartásában.

A közös veszélyt észlelve tárgyalt 18 ország 35 pártja április végén Lakitelken, és megalakították a Középeurópai Demokratikus Fórumot. A közös nyilatkozat szerint a fő cél a „posztkommunista rendszerek ellenében olyan alternatív politikai erőt bemutatni, amely reálisan megvalósítható, megalapozott gazdasági növekedést ajánl az egész térségben”.

Nos, nem először vagyunk elhagyatva, de boldogulunk ezután is!

A dél-tiroli rendezésre hivatkozva szokták említeni — jogosan — Magyarország hasonló, úgynevezett védőállami szerepét az elszakított magyar népcsoportok jogvédelme tekintetében.

Arról az igényről van szó, hogy Magyarország nemzetközileg elismerten léphessen fel, kezdeményezhessen eljárásokat, döntéseket a kisebbségi sorban élő magyarság közösségi jogai, önrendelkezési joga megóvásáért.

Szerintünk ez a lehetőség megvan. Az utóbbi 25 esztendő nemzetközi jogfejlődése, szerves összhangban szemlélve az elmúlt háromnegyed évszázad nemzetközi tényeivel, a tarthatatlan nézetek közé szorította egyes neoliberális, nemzetellenes körök „belügyekbe való beavatkozás tilalma” címén hirdetett tételeit arról, hogy az úgynevezett kisebbségi sorban élők ügye az államok belügye lenne. Ugyanúgy tarthatatlan felfogás az is, hogy pusztán általános emberi jogi kérdésről van szó. Nyilvánvaló, hogy egy nép történelmi szállásterületein élő, de más államok főhatalma alá nagyhatalmi békeparancsokkal odakényszerített tömegek nem kezelhetők ugyanúgy nemzetközi jogilag és politikailag, mint valamely vallási, nyelvi, etnikai kisebbség az Amerikai Egyesült Államokban.

Itt már a magyar nép önrendelkezésijogáról van szó, mint más európai népek esetében is a múltban és a jelenben. A magyar állam—a Szent Korona állama — nemzetközi fellépésének, jogilag hatályos önálló kezdeményezésének jogalapját megadják az ország területének 2/3-át, lakosságának felét — az önrendelkezési jogra való nyílt vagy hallgatólagos utalással — elszakító úgynevezett békeszerződések 1920-ban és 1947-ben, az utódállamokkal az első világháború után kötött kisebbségvédelmi szerződések, az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmánya és emberi jogi dokumentumai, különösen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1948-ban, majd a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 1966-ban, az Európa Tanács jogi dokumentumai, különösen az Emberi jogok Európai Egyezménye (az 1950. november 4-én kelt Római Egyezmény) és kiegészítő jegyzőkönyvei, az úgynevezett „helsinki folyamat” bécsi, párizsi, koppenhágai

és más dokumentumai, különös tekintettel a népek önrendelkezési jogát és a nemzetközi békét és biztonságot védő rendelkezésekre.

E szerződések részletes elemzése azt bizonyítja, hogy Magyarországot megilleti az önálló kezdeményezés joga az elszakított népcsoportok védelmét illetően.

Mindezen jelenleg hatályos szerződések lehetővé teszik, sőt indokolhatják Magyarország államhatárainak békés felülvizsgálatát a magyar népcsoportokat megillető önrendelkezési jog és a nemzetközi béke és biztonság érdekében. A magyar állam kötelességeit és magatartását a Szent Korona tanában gyökeredző egyenlőségelv, a nemzet tagjait megillető oszthatatlan szabadság joga egyértelmű következetességgel határozza meg, a teljes magyar nemzet képviseletének parancsát hordozva.

Az 1949. évi augusztus 12-ei genfi egyezmények szerint „Védőhatalom” az az állam, amely a diplomáciai viszony megszakítása, különösen „fegyveres konfliktus” esetén valamely más állam érdekeit egy harmadik állammal való kapcsolatban képviseli, elsősorban humanitárius célból. Esetünkben nem pontos a szóhasználat, s a dél-tiroli kérdésről szóló tanulmány — Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés. Budapest, 1995 —jól mutatja ezt, amikor az 1946. szeptember 5-én Párizsban Gruber osztrák külügyminiszter és De Gasperi olasz miniszterelnök által aláírt — a dél-tiroli német anyanyelvű lakosság jogai tárgyában kötött, a „védőhatalmi” státust megalapozó — szerződés következményeiről szól:

„A dél-tiroli német és ladin (rétoromán — A szerk.) kisebbség, mint bármely más kisebbség, nem alanya a nemzetközi jognak. A ,Schutzmacht Österreich’ mint publicisztikai kifejezés lényegében arra utal, hogy az olasz-osztrák viszonyban Ausztria a párizsi szerződés, és az ezt követő, fentebb tárgyalt jognyilatkozatok, ENSZ-határozatok, nemzetközi megállapodásnak tekinthető egybehangzó kormánynyilatkozatok alapján e népcsoport érdekeit jogosult képviselni. Ezt a helyzetet Ermacora professzor inkább egy garantáló hatalom (Garantiemacht) helyzetével jellemezné. Szerinte Ausztria történelmi és emberiességi megfontolásokból

jogosult és köteles erre a szerepre egy olyan kisebbség érdekében, amely Bozen tartomány osztrák kisebbsége.

Az osztrák részről nagy hangsúllyal — tegyük hozzá: joggal — kiemelt .nemzetközi rögzítettség’ (internationale Verankerung) ellenében lehetetlen volna azt állítani, hogy a dél-tiroli autonómia (autonomous legislative and executive power) az ENSZ előtti vitát megelőzően, vagy annak során különösen, kizárólagos olasz joghatóság körébe tartozó belügye lett volna az Olasz Köztársaságnak.

Az osztrák nyilatkozat az autonómia feltételeivel kapcsolatos, a párizsi szerződés értelmezéséből és végrehajtásából eredő jog vita befejezését jelentette. Ausztria szerepe a dél-tiroli autonómia sorsának jövőbeli alakulásában a vita lezárásával sem szűnt meg. Egyfelől: az osztrák parlament a lezárást megelőző vitában megállapította, hogy ,Dél-Tirol ma etnikai, kulturális, szociális és gazdasági fennállásában biztosítva van’. Másfelől: mint a vita-lezárás nemzetközijogi konklúziójaként egy osztrák szerző írja: A dél-tiroli kérdés végleges rendezéséről nem lehet szó. Idővel újra meg újra fognak új szükségletek és feladatok felmerülni, amelyekre megoldást kel I találni. Autonómia és népcsoportok védelme nem valami statikus dolog, hanem olyasmi, ami — mint minden más szükséglet — állandó változásnak van kitéve, és amit a változott keretfeltételekhez kell igazítani. (K. Zeller)

Ugyancsak osztrák vélemény, hogy a vita befejezéséről szóló nyilatkozat sem kevesebb, sem több, minthogy az a vita, amely 1960-61 -ben az Egyesült Nemzetek előtt kezdődött, végétért. A jövőre vonatkozó osztrák cselekvési szabadságról való lemondás a dél-tiroli kérdésben abból nem olvasható ki. ,Ezzel semmiről sem mondtunk le, különösen nem a déltiroliak valamely alapvető jogáról, de Ausztria védőhatalmi szerepéről sem.’ (L. Steiner)”

Az 1946-os párizsi szerződést az osztrák parlament Külpolitikai Bizottsága az alábbi, azóta sem változott, újabb szöveggel nem helyesbített megjegyzéssel vette tudomásul: „A bizottság annak a határozott reményének ad kifejezést, hogy a jövőben egy változott világhelyzet a dél-tiroliaknak lehetőséget nyújt állami hovatartozásukra vonatkozó önrendelkezésre. Az a véleménye, hogy ez az egyetlen útja a dél-tiroli kérdés tartós rendezésének, amit Ausztria igazságos és kielégítő megoldásként fogadhat el.” (Közli F. Ermacora).

Mindazonáltal Magyarország óvóállam vagy védőállam megnevezéssel való szereplése hasznos lehet a nemzetközi viszonyokban, mert szomszédaival nem tudott ugyan olyan szerződéseket kötni, mint Ausztria kötött Olaszországgal, de a nemzetközi jogi (jogfejlesztő) és politikai eszközök következetes, rendszeres, helyzetteremtő igénybevételével kivívhat magának egy ilyen tényleges helyzetet és ennek megfelelő elfogadottságot.

Ugyanakkor, amikor az osztrákolasz megállapodás tető alá került, „a magyar kormány 1946. augusztus 30- án a párizsi békekonferencia elé terjesztette egy, a kisebbségek védelméről szóló egyezmény tervezetét. A javaslat szerint, amely elsősorban Flachbart Ernő munkája volt, a szerződést a Biztonsági Tanács öt állandó tagja, tehát az öt nagyhatalom kötötte volna a Duna-medence államaival. Hogy ez a javaslat süket fülekre talált, és még vita tárgyává sem lett, a békekonferencia eleve elrendelések uralta, sőt ellenséges légkörében nem volt meglepő.”

A nemzetközi viszonyok gyökeres megváltozása, javulása egyfelől, a nemzetközi jogi szabályok jó irányú változásai másfelől jó lehetőséget és esélyt nyújtanak egy kezdeményező magyar nemzetstratégiának.