Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
1996. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal RAFFAY ERNŐ: A magyarság szétszórattatása és a jövő útja A MAGYARSÁG ÚTJA TRIANONHOZ 1920. május 6-a. A Párizs-kömyéki erdők és parkok virágban állnak. A Kis-Trianon palotához a parkon át fekete automobil-menetoszlop érkezik. A kocsikból a tavaszi parkhoz sehogyan sem illő, fekete ruhás emberek szállnak ki. Ok a Magyar Királyság delegátusai, akiket abból a célból rendeltek oda, hogy átvegyék a Magyarországot földaraboló békeparancs egyik példányát. Nem sokkal később a magyarok, élükön Apponyi Albert gróffal, méltóságteljesen elhagyják a palotát, beszállnak kocsijaikba. Az autók teljes sebességgel rohannak szállásukhoz, ahol a magyar küldöttek remegő kézzel tanulmányozzák a békeparancs területi döntéseit. Az arcukon döbbenet: elveszett Pozsony, a Koronázó Város; Kassa, a felvidéki magyar kultúra fellegvára; Munkács, Zrínyi Ilona városa; Kolozsvár, Erdély szíve; a Székelyföld, a legkeményebb magyarok szállásterülete; Brassó és Nagyszeben, Segesvár és Fogaras, Nagyvárad és a többi városunk: Temesvár és Szabadka, s Újvidék, a Balkán kapuja. Elvették a Kárpátok ölelő és védő gerincét, a termékeny Bánságot és Bácskát, el az erdős Kárpátok, a Tátra és a Fátra hegyeit. Határváros lett Budapest, körülötte egy darab Alfölddel és egy kicsi Pannóniával: a maradék Magyarország. Hogyan jutottunk el idáig? a./ A Magyar Királyság nemzetei A Kárpát-medencébe vonuló magyarok a 9. század végén némi szláv lakosság mellett zömmel rokon fajú népeket találtak. A 10. század után kialakuló erős európai magyar hatalom magyar jellege megkérdőjelezhetetlen volt, annak ellenére, hogy a 10-15. században mindig éltek ebben az országban etnikai kisebbségek is. A magyarság a 16. századig nagyjából belakta az országot, ettől kezdve azonban olyan, ránk nézve kedvezőtlen folyamatok indultak el, amelyek következtében Magyarország soknemzetiségű országgá vált. A török hódoltság területén a magyarság lélekszáma csökkent, helyére a török kiverése után németeket, szerbeket telepítettek. A Felvidéken a szlovákság a török ellen fölépített várvédő-vonal mögött békében szaporodhatott, Erdélybe pedig a 13. század utántól megkezdődött a románság betelepítése. Amire a 18. század elején végérvényesen kiverték a törököt, s osztrák fennhatóság alatt helyreállt a Magyar Királyság területi egysége, a magyarság a saját hazájában lényeges számszerű kisebbségbe került a nem-magyarokkal szemben. Ráadásul nem létezett már a nemzeti királyság sem, amely tudatos politikával előmozdította volna a magyar nemzet hosszú távú érdekeit. Ebben az életveszélyes helyzetben mégis megmutatkozott a magyarság népi ereje már a 18. század végétől, főleg pedig a Reformkortól megindult a lassú magyarosodás. Ezzel együtt zajlott a magyarság nemzetté válási folyamata, amelynek során a nemzetben tudatosultak történelmi értékei: államalkotó és integráló etnikai erő, sajátos magyar kultúra, katonai erények stb. A Reformkor felejthetetlen érzelmei és mozgalmai, a 48-as szabadságharc hősies küzdelmei és a bukás fájdalma egyaránt a nemzet lelki és szellemi egységének létrejöttéhez vezettek. Az 1867-es kiegyezés ebből a szempontból azt bizonyította a magyarok és a külföld előtt, hogy a 19. század közepére a magyarság a Kárpát-medencében ismét elismerten és vitathatatlanul az államot alkotó, azt vezető és egyértelműen meghatározó etnikummá, modern értelemben vett nemzetté vált. Komoly baj volt azonban a magyarok és a nemmagyarok számarányával. A magyarság viszonylag nagy természetes szaporodása és a természetes asszimiláció következtében is csak a 20. század első éveiben haladta meg az összlakosság arányában az 50%-ot. Az 1910-es utolsó ossz-Kárpátmedencei magyar népszámlálás adatai szerint: magyar 54,5%, román: 16,1%, szlovák: 10,7%, német: 10,4%, szerb: 2,5%, rutén: 2,5%, horvát: 1,1%, egyéb 2,2%. Demográfusok kiszámították, hogy ha a magyarországi etnikumok szaporodása a dualizmus időszakának mérhető mutatói szerint tovább tarthatott volna, a magyarság néhány évtized alatt szinte visszanyerhette volna az Árpád-kori arányait és erejét. 1920-ban azonban bekövetkezett az etnikai Trianon, amely a magyarság számára kedvező folyamatot erőszakkal megszakította. Ettől kezdve már nem érvényesülhetett az 1910-ben 9,95 milliós magyar népesség hatása az egyébként lényegesen kisebb nemzetiségek irányában. b./ Dualista rendszer — német szövetség Az 1867-ben létrehozott dualizmusnak előnyei és hátrányai egyaránt voltak a magyarságra nézve. A kormányzás, törvényhozás, a közigazgatás magyar jellege mellett a reformkori és 48-as alapozottságé, sajátosan magyar liberalizmus érvényesülése lehetővé tette a nem-magyarok nemzeti érvényesülését is: vö. az 1868:44. te. a nemzetiségi törvény, amely a korabeli Európában egyedülálló törvénybeli megnyilvánulása volt a nemzeti liberalizmusnak, s ami ebből következett, a nemzetiségi iskolarendszer, nyelvhasználat, egyházak tényleges működése stb. A 19. század végétől az első világháború végéig egyre erőteljesebben jelentkeztek a magyarság kárára a teljes körű nemzeti szuverenitásról történt lemondás következményei. A nagyvilág felé ugyanis nem létezett független Magyarország. Nem volt magyar külpolitika, nem volt önálló magyar diplomácia, nem létezett magyar vezénylésű hadsereg, nem érvényesült önálló gazdaságpolitika. A magyarság az összbirodalom egyik, igaz, vezető népe volt — sorsa a legnagyobb mértékben a Habsburg-birodalom sorsához kötődött. Ez önmagában véve is komoly veszélyhelyzetet hordozott magában. Ezt az is tetézte, hogy a 19. század utolsó negyedében kialakuló nagy európai szövetségi rendszerek (központi hatalmak — entente cordiale) között a Magyar Királyság kormánya nem választhatott a saját érdekei szerint, hanem az osztrák szándék szerint, eleve hozzákötődött Németországhoz. Az a tragikus helyzet állt elő, hogy a kicsiny magyarság, amely éppen a századfordulóra válik számszerű többségűvé saját hazájában, egy nagyhatalom részeként, világpolitikai tényezőként kell viselkedjen. A helyzet tragikuma abban állt, hogy egy esetleges katonai vereség esetén sem a franciákat, sem a németeket nem lehet annyira meggyöngíteni, éppen több tízmilliós nagyságuk miatt, mint a 10 milliós magyarságot. A kialakult kényszerhelyzet tehát akkor lehetett volna hosszú távon elviselhető és elfogadható, ha a magyarság politikai akarata uralkodóvá vált volna az Osztrák-Magyar Monarchián belül. Hogy ez mennyire nem így volt, mutatja Tisza István gróf miniszterelnök 1914 nyári hiábavaló küzdelme a háborúba lépés ellen. cJ Világméretű magyarellenes hírverés és nagypolitika Az 1848—49 utáni évtizedekben a magyarság híre-neve összefonódott a szabadság, egyenlőség, hősiesség fogalmaival az akkori művelt világ országaiban. 1867 után ez eleinte csak annyiban változott, hogy a német és osztrák-magyar szövetséggel szemben álló hatalmak politikusai „leírták” a magyarságot, mivel a németek oldalára állt (1879, kettős szövetség). Mégis, a magyarság helyzete biztosnak és megkérdőjelezhetetlennek látszott a 19. század harmadik harmadában és a 20. század elején abból a szempontból, hogy ezeréves határai újból megerősíttettek, illetve a nemzet ismét megkezdhette a Kárpát-medence belakását. A mélyben azonban rendkívül veszedelmes folyamatok indultak, amelyek az első világháború végén nagymértékben hozzájárultak Magyarország fölbomlasztásához. Az ország soknemzetiségű voltára alapozva, a 19. század középső harmadában óriási magyarellenes propaganda-hadjáratok kezdődtek. Mindenekelőtt a legerősebb román és szerb propagandáról van szó, amelyhez később csatlakozott a cseh és szlovák nemzeti mozgalmak hírverése, amellyel a különböző nemzetközi fórumokon lejáratták Magyarországot. A délszláv népek országai közül Szerbia vállalta az egyesítő szerepét. Garasanin szerb külügyminiszter már 1844-ben készített egy előterjesztést, amelyben megtervezte a dél-magyarországi területekből kialakítandó Szerb Vajdaságot. Az évszázadok óta kimondottan magyarellenes szerb politikai gondolkodás (kuruckori és 1848-49-es magyarellenes szerb katonai föllépés) legrosszabb hagyományai váltak uralkodóvá a 19. század végére Szerbiában. Ehhez társult esetünkben a délszláv népeknek az osztrák-magyar „megszállás” alóli „fölszabadításának” és szerb vezetéssel történő egyesítésének elképzelése. (A történelem elhozta a szerb vezetésű Jugoszlávia kialakulását: ez a történelmi kísérlet éppen az 1990-es években mondott csődöt, s maga az ország véres polgárháború keretében hullott darabjaira.) Az első világháború előtti években ezeknek a szerb elképzeléseknek az volt a nagypolitikai alapja, hogy az egymással szövetségben lévő két nagyhatalom, Franciaország és Oroszország egyaránt Szerbiára építette a térség-politikáját. Oroszország a balkáni, Franciaország pedig a kelet-európai behatolását alapozta Szerbiára, ami azt jelentette, hogy a szerb politikai és nemzeti célok fölértékelődtek az első világháború előtt és alatt. 1918 —20-ban pedig az erős, a francia érdekeket képviselő Jugoszlávia megalkotása volt a francia szándék. Kétségtelen, a szerb politika ügyesen lavírozott a nagyhatalmi érdekek között, s 1920-ra területét, népességét, gazdasági és katonai erejét megsokszorozva állt a Szerb, Horvát és Szlovén Királyság szemben a tönkretett Magyarországgal. Románia esetében nagyjából hasonló volt a helyzet. Az 1877—78-ban orosz segítséggel függetlenné vált kicsiny ország értelmiségi és politikai vezetői jól ismerték nemzetük szétszórt voltát. A románok nagy része Románia államhatárain kívül élt: a Monarchiában (Bukovina, Kelet-Magyarország) és Oroszországban (Beszarábia). A múlt század végén reménytelennek tűnt területek elvétele a két nagyhatalomtól. Belső viták után egyetértés alakult ki a román politikában arról, hogy a propagandát Magyarország ellen kell megindítani. Az 1880—90-es évektől sorra alakultak azok a /------------------------------------------------------------------------\ RAFFAY ERNŐ — született 1948 októberében, Haranya megyében. 1968-ban érettségizett Pécsett. 1977- ben végzett a szegedi egyetemen. Ugyanott tanít 1989-ig: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens. 1989 augusztusától az utolsó kommunista országgyűlésben MDF-es ellenzéki képviselő, ma jd 1990-ben ismét megválasztják. A nyolcvanas évek végén az Erdélyi Szövetség alelnöke. 1990 tavaszán a Palament Honvédelmi Bizottságának alelnöke, 1990 májusától 1993 februárjáig honvédelmi államtitkár, amikor is menesztik. Akkortól a parlamenti ciklus végéig országgyűlési képviselő. 1993 decemberétől 1994 nyaráig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója, de a kommunisták választási győzelme után pozíciójából önként távozik. Az MDF- vezette kormányzat árulásai miatt 1994-ben írásban bejelenti a szegedi MDF előtt, hogy nem kíván politizálni; önmaga helyett mást javasol a megyei lista később befutó első helyére. 1994 második felében munkanélküli, 1995 elejétől a Károli Gáspár Református Egyetem kutatói beosztású munkatársa. MSZMP-tag nem volt, 1988-tól néhány évig MDF-tag. Történész. — Kutatási területe a román-magyar viszony a 20. században, Trianon és az 1938—41 -es területvisszaszerzések története. Könyvei: Erdély 1918—1919- ben (két kiadásban: Budapest 1987, Szeged 1988). A vajdaságoktól a birodalomig. A modern Románia megalakulásának története, Szeged 1990. Trianon titkai (négy kiadásban, Budapest 1989—1991). Magyar Tragédia, Trianon 75éve (Püski Kiadó, Budapest 1995—1996). Ez utóbbi köny vében Fölvetette a régi magyar területek visszaszerzését, a határkérdés békés megoldását. A Vitézi Rend tagja. Egyetlen állami kitüntetést kapott —a bolgár államelnöktől és kormánytól együttesen: a Madarai Lovas Érdemrend aranv fokozatát. k___________________________________J társadalmi és kulturális egyesületek, amelyek a szétszórt románság lelki egységét hangsúlyozták és mozdították elő. Ennek a magyarellenes éle abban volt, hogy a magyarságot lejárató kampányokkal kötötték össze a nemzeti mozgalmukat. Igaztalan, rágalmazó vádakat terjesztettek a „barbár” magyar népről, s erőszakos magyarosítással vádolták a magyar kormányokat. Akkor, amikor a királyi Romániában nemhogy nemzetiségi jogai nem voltak az ottani számos nemzetiségnek, (csángómagyarok, ukránok, oroszok, bolgárok, gagaucok, zsidók stb.), hanem legalapvetőbb emberi jogaikat sem biztosították. A századforduló utáni évtizedekben a román propaganda irányt vett a területi kérdés fölvetésére. Híres jelszavuk, a „Dnyesztertől a Tiszáig”, jól mutatta a fiatal nemzetállam telhetetlenségét. Egy idézet a Nicolae Iorga által írt történelem tankönyvből: „A román föld nem csupán a mai Romániából áll... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik... Következésképpen román föld Erély egész hegyi vára, az északon fekvő Máramaros, Temes-vidék és román földnek nevezhető az a síkság is, amely a Tisza felé a Biharhegység lábainál bontakozik ki, s amelynek alig vannak más nyelvet beszélő lakosai. ” — Hát igen, a magyar Tiszántúl, ahol románul beszélő milliók élnek. Ezeket az érveket majd 1919—20-ban — mivel mást nem hallottak az elmúlt évtizedekben — elhiszik a békecsináló politikusok. A cseh nemzeti mozgalmak nagy kérdése az volt a 19-20. század fordulóján, hogy a cseh államiság a Monarchián belül, vagy — ha lehetséges — azon kívül valósuljon-e meg. A világháború előtt és alatt dőlt el, hogy a cseh politika a teljes függetlenség útjára lép, s ezt a célkitűzést az antant-hatalmak győzelmére építi. A cseh Masaryk és Benes magyarellenessége abban nyilvánult meg, hogy új országukhoz a magyar Felvidék megszerzését is célul tűzték ki, s nemzetközi propagandájukban nemcsak a Monarchia, hanem Magyarország széttörését is hangoztatták. A leendő Cseh-Szlovákiát mint a legjobb francia szövetségest tüntették föl. Azt pedig Párizsban nem tudhatták, hogy Benes a szlovákokat nem is tartja önálló népnek, csak egy cseh törzsnek. A párizsi békekongresszus színvonalát mutatja, hogy a győztesek majd a román, cseh, szerb politikusok egyikét-másikát mint a térség szakértőjét vonják be a békekötés munkálataiba, azokat a magyarellenes propagandistákat, akik az elmúlt évtizedekben „írásba adták” magyargyűlöletüket. (Folytatjuk.) Találkozás az amerikai Légierő miniszterével Budapesten Fogadás a magyar honvédelmi államtitkár tiszteletére egy amerikai támaszponton (1991)
