Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

1996. február

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

„Magyarnak lenni: kollektív neurózis”?

Egység a kisebbségekben

Trianon történelmi fogsága alakította ki a magyarságban a kisebbségi életvitel alapvető feltételeként a magyar közösségek egységének eszményét. Nem nyomban 1918 után támadt ez a felismerés. A két világháború közötti Erdélyben még politikai áramlatok szakították meg a legnehezebb pillanatokban az egységtörekvéseket. Nem volt ez másként Csehszlovákiában sem. Csak az „újabb Trianon” után érvényesült a kisebbségi politizálás létparancsa.

Erdélyben Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség országos elnöke fogalmazta meg először a kisebbségi életvitelnek ezt az alapvető törvényét, 1945. december 28-án:

„Megengedheti magának a pártoskodás fényűzését egy államalkotó nemzet anélkül, hogy ez nemzeti mivoltában veszedelmes hátrányt jelentene. Ugyanez a játszma azonban egy nemzetiségnél a szétbomláshoz vezetne.”

Mit sem von le e tanulság értékéből az, hogy a Magyar Népi Szövetség az osztatlan nemzeti egység hirdetésével a maga hegemón helyzetét védelmezte az 1945 utáni romániai magyar politikai életben. És az sem érvényteleníti a felismerést, hogy a Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Párt által létrehozott és irányított tömegszervezet volt. Egyébként Kurkó Gyárfás 1947-es drámai félreállítása (majd letartóztatása) azt jelzi, hogy a román kommunisták egyáltalán nem értettek egyet az erdélyi kisebbségi magyarság nemzeti egységének elvével és gyakorlatával. Néhány évvel Kurkó Gyárfás eltávolítása után, bukaresti parancsra, a Magyar Népi Szövetség is eltűnt: „feloszlatta” önmagát.

Csehszlovákiában 1945 után néhány esztendeig szó sem lehetett magyar politikai vagy akár társadalmi, kulturális szervezkedésről. A felvidéki magyarság sorsa akkor a kiátkozás volt, iskoláinak, intézményeinek felszámolása, a magyarok erőszakos „szlovákosítása”, kiűzése, át a határon vagy fel északra, a csehországi Szudétaföldre, rabszolga munkára, a kitelepített németek helyébe. Csak évek múltán, a kényszerű, Moszkvából elrendelt „enyhülés” tette lehetővé, hogy a csehszlovákiai magyarok megalakítsák kulturális egyesületüket, a CSEMADOK-ot.

Jugoszláviában sem engedték meg a nemzetiségek önálló szervezkedését. Csak a Tito-féle rendszer által létrehozott Népfront létezett, amelyik éppúgy felölelte a többségi szerbeket, mint a kisebbségi magyarokat, horvátokat, románokat és szlovákokat, így semmilyen nemzeti jellege nem lehetett. A több százezres lélekszámú németséget Titoék éppen úgy kiűzték a Bánságból és Bácskából, mint Prága a Szudétaföldről, Varsó Pomerániából vagy mindeme „népvándorlások” elrendelője, a Szovjetunió Kelet-Poroszországból.

Románia 1968-ban, a csehszlovákiai intervenció évében szükségesnek látta, hogy egyfajta „magyar tanácsot” hozzon létre, párhuzamosan a „német tanáccsal”, amely a kisebbségi kérdésben „tanácsokat” ad a pártnak és kormánynak. Az erdélyi magyar közvélemény — teljes kiszolgáltatottságában — valamelyes védelmet, demokratikus fórumot remélt ettőí a tanácstól. Noha fogantatásában nem volt demokratikus, hiszen tagjait nem választották, hanem „magyar nemzetiségű” vezető aktivisták közül válogatták ki, nyilván a hatalom ízlése szerint, nagy többségükben olyan pártmunkásokból, akik csak bólintani tudtak, más mozdulatra egyszerűen képtelenek lévén. Igaz, hogy a „magyar tanács” vitáin néha tényleges gondok is felmerültek, és a hatalom egy-két kényszerű intézkedése ezeknek a vitáknak volt köszönhető (újabb magyar lapok, magyar tévéadás beindítása, a bukaresti magyar művelődési ház visszaadása stb.), de alapjában a „magyar tanács” a román nacionalizmus érdekeit szolgálta. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években átkeresztelte magát „magyar nemzetiségű román dolgozók tanácsára”, és ebbeli korszakában a tanács ülésén ítélték el a háromkötetes Erdély történeté-1 mások által megírt felszólalásokban olyan „magyar nemzetiségű” román közéleti emberek, akik a könyvet magát soha nem is látták.

Közép-Kelet-Európa nagy földrengése — az

1989-es bársonyos és véres forradalmak, államcsínyek után nyílt lehetőségük a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek arra, hogy az önépítés jegyében saját politikai pártokat, szövetségeket alakítsanak. A pluralizmus legfőbb hívei valamennyi országban a magyar kisebbségiek lettek. Csehszlovákiában rendre három önálló magyar párt is alakult, az Együttélés Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt. Ezek eleinte vetélkedtek egymással, és kétségtelenül, elvi kérdésekben, programjaikat illetően is különböztek egy mástól. A szlovák nacionalizmus erősödése mindjobban közelítette egymáshoz a felvidéki magyar pártokat, mozgalmakat, míg végül—a legutóbbi választásokon—már koalíciós egységben léptek színre. Nyilván ez nem jelenti egymás közötti vitáik, különbségeik megszűntét, a nemzeti, nyelvi önvédelem azonban nagy kiegyenlítő erőként hat, és úgy tűnik, a felvidéki magyar koalíció éppen az „alternatív oktatás” és a példátlanul kirekesztő, jogfosztó, magyarellenes nyelvtörvény ellen vívott harcában állja ki az egység próbáját.

Erdélyben 1989 végén, Ceausescu megdöntése után egy vagy két nappal már egységes magyarságképviselet jött létre, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Alulról és felülről induló kezdeményezések találkoztak, és olyan gyorsan alakultak egységes politikai erővé, hogy hetek múltán már országos küzdelmet indíthattak a magyar iskolák önállóságának visszaszerzéséért. (Ami Székelyföldön és néhány erdélyi városban sikerült is, Marosvásárhelyen azonban a március 19-i véres magyarellenes pogromba torkollott.)

Az RMDSZ felépítése, jellege sokban hasonlít a Magyar Népi Szövetséghez, alapvető különbség azonban közöttük az, hogy míg az MNSZ mindvégig, megszüntetéséig a román államhatalom, pártállam akarat nélküli kiszolgálója volt, az RMDSZ

— a kezdeti tétovázás, önállótlankodás, sőt az Iliescu-hatalommal való kacérkodás után — mindinkább olyan ellenzéki erővé válik, amelyik még a demokratikus ellenzékkel is megvívja a maga csatáit, ha ez éppen olyan kisebbségellenes politikát vállal, mint a kormányzat. Románia második legnagyobb pártja az RMDSZ, noha nem párt, hanem szövetség, vagyis nézetek, felfogások, álláspontok különbözőségeit fogja át, egyesíti. A szövetségen belül megfér az erdélyi kisgazdapárt, a kereszténydemokrata párt, továbbá a mozgalmak — platformok —, a népi-nemzetiek, liberálisok stb.

A bukaresti hatalom meg-megkísérli, hogy szétbontsa ezt az egységet. Volt olyan kísérlet is, hogy a „szociáldemokrácia” nevében bontsák meg az erdélyi magyarság politikai egységét. Kétségtelen, hogy a munkásmozgalomnak, a szociáldemokráciának, sőt valószínűleg a kommunistáknak is vannak híveik az erdélyi magyarság körében. Az RMDSZ nyitott a szociáldemokrata érzelműek felé, platformjuk szabadon tevékenykedhet a szövetségen belül. Az egységbontók fellépését igen gyanússá tette, hogy a nacionalista román sajtó nyomban felkarolta a kezdeményezést — önálló erdélyi magyar szociáldemokrata párt létesítését —, míg régi, kipróbált szocialisták, közéleti emberek, írók, Balogh Edgár és Dáné Tibor utasították el, féltve az erdélyi magyarság önkéntes szövetségét, egységét.

Horvátország és Kárpátalja magyarsága jelenleg két táborra oszlott, pontosan fel nem mérhető

— személyes vagy másmilyen — okok folytán, s úgy tetszik, hogy távolról fel sem lehet pontosan deríteni, mik az igazi elválasztó okok, s melyik tömörülés szolgálja legjobban a magyar érdekeket.

Különösen zavaros és áttekinthetetlen a délvidéki — vajdasági — magyar politikai szerveződések helyzete, egymáshoz való viszonya.A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége lépett először színre, a Kárpát-medence magyar kisebbségi csoportjai közül elsők között dolgozta ki a maga autonómiakoncepcióját, és ehhez mindmáig ragaszkodik. Példás kezdeményezés volt, mivel jelezte, hogy a jugoszláviai polgárháború után, a délszláv államszövetség szétesése nyomán, a szerbiai magyarság helyzete nem maradhat ugyanúgy, mint eddig volt. A délszláv népek az önrendelkezésjegyében vívták meg fegyveres harcaikat, alakították ki független államaikat.

A nemzetek szétválása Trianon halálát jelenti. Legnagyobb történelmi méltánytalanság lenne, ha csak a délvidéki magyarok maradnának ki a nagy átrendeződésből, csupán számukra maradna érvényes változatlanul a trianoni diktátum. A nemzet egésze úgy érzi, hogy ennek a mostani történelmi pillanatnak az elszalasztása bűn lenne a jövővel szemben.

Időközben a Délvidéken egy másik magyar politikai alakzat is létrejött, Szabadka vonzáskörében, a Vajdasági Magyar Szövetség. Ez is az autonómiát tűzte zászlajára, sok a rokonság közöttük. Talán a magyarországi pártok szembenállása képeződött le a Vajdságban. Talán a Belgráddal fenntartott kapcsolat dolgában térnek el álláspontjaik. Talán a történelmi megoldást látják különbözőképpen. Számos jele mutatkozik annak, hogy a délvidéki magyar közösségek álláspontjai, alulról érződő, népi nyomásra, közelednek egymáshoz.

Egy szomorú esemény meggyorsítani látszik ezt a közeledést. Csubela Ferenc, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke autóbalesetet szenvedett és elhunyt. Utódjául Kasza Józsefet választották. Kasza közismert politikus, Szabadka város polgármestere, ezen kívül a belgrádi parlament tagja, elnöke a Népszínház igazgatóbizottságának. Sokoldalú, nagy munkabírású ember. Úgy tűnik, a józanság embere. Megválasztása után Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke táviratban üdvözölte. Ez a köszöntés az együttműködést hangoztatja, a vajdasági magyarság autonómiatörekvéseit állítja előtérbe.

Kasza József nyílt levele Ágoston Andráshoz szintén a béke jegyében kelt. A „tisztelt elnök úr” megszólítást egyazon sorban a „kedves András” követi. Kasza levele lépésváltást sürget, nagyobb sebességet, hogy utolérhessék az eseményeket. Mivel az idő nem nekik dolgozik, legalább ők dolgozzanak együtt. „Hol kell kezdeni? A pillanatnyilag legnehezebbnek tűnőnél, az egység megteremtésénél, hogy nemzeti voltunk fennmaradását biztosíthassuk.” Levelének befejezése egyenesen költői szárnyalásé. Nem engedhetik meg, hogy azoknak legyen igazuk, akik szerint „Magyarnak lenni: kollektív neurózis”. Inkább Luther szavait ajánlja megszívlelendőnek: „Ha holnap elpusztulna is a világ, ma még elültetném az almafát.”

Déli magyarok „almafája”: az egység.

Reménykedjünk!

B.Gy.

A magyarul hirdetett Ige egységteremtő hatalma

Beszélgetés Hegedűs Loránttal, a Dunamelléki Egyházkerület püspökével

Idén tartják — a honszerzés 1100. esztendejében — a Magyar Reformátusok III. Világtalálkozóját. A Magyar Református Egyház a mai napig Európa második legnagyobb református egyháza, noha igen sok gyülekezete, két egész egyházkerület Trianonban Romániához, Csehszlovákiához és Jugoszláviához került. A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata a széttört egységet kívánja helyreállítani, lélekben és szervezetileg is.

— A harmadik világtalálkozó időszerűvé teszi, hogy végigtekintsünk a magyar reformátusság történetén. Püspök Úr, mi jellemezte az egységes Magyar Református Egyházat 1918 előtt?

—A Magyarországi Református Egyház T 8-ig az 1881. évi debreceni zsinat alakulása és határozati döntése szerint öt egyházkerületben élt. Ezek voltak a Dunamelléki (Budapest székhellyel), Dunántúli (Pápa), Tiszáninneni (Miskolc), Tiszántúli (Debrecen) és Erdélyi (Kolozsvár) egyházkerületek. Ezekben megszerveződve folyt az egyház élete a gyülekezetek presbitériumainak választásaiból kiinduló irányítási rendszerrel, az esperesek és egyházmegyei gondnokok által vezetett egyházmegyéken át a püspökök és egyházkerületi főgondnok által vezetett kerületekig, melyek egyesültek az egyetemes konventi közigazgatási és a zsinati törvényhozó és legfőbb képviseleti szervben.

— Az egyes vidékek református életében, szertartásában, énekrendjében alakultak-e ki sajátos, helyi hagyományok is?

— Az egyes vidékek református életét természetesen jelentősen színezte a vallási néprajzban felmutatható árnyalatok özöne Őrségtől és Baranyától a Székelyföldig és Kárpátaljáig. Az istentiszteleti ünnepi és alkalmi szertartásokban és énekrendekben is mindig voltak árnyalati eltérések, de a bibliai és református hitvallásos „puritanizmus” lényegi egységet teremtett a kerületek és tájegységek között. A bibliaolvasás, imádság, igehirdetés, sákramentum-kiszolgáltatás, zsoltáréneklés mindenütt meghatározó, a dicséretek anyagában volt és van változatosság. Természetesen a keresztelők, esküvők és temetések tekintetében volt a legnagyobb a formai, de nem lényegi különbség.

—Felerősödtek-e az eltérő vonások 1918 után, az egyház szétdarabolása nyomán, vagy inkább a lelki egység vált hangsúlyosabbá a földrajzi széttépettség ellenére?

— Az '18 utáni helyzetben kényszerű különbségek is jelentkeztek. Más volt az énekeskönyv Délvidéken, Erdélyben, mint az anyaországban; Királyhágómellék máig a „régi” anyaországi énekeskönyvet használja; Felvidék és Kárpátalja már az anyaországi, 1948-tól bevezetett újat. De a hitvallásos bibliai alapozottságú lelki egység, teológiai értékelési azonosság lét-nemlét határán élő helyzetünkben a szétszakítás ellenére megmaradt, míg a nyugati jóléti társadalmakban lényegtelen kérdések miatt szakadtak szét az egyházak. Hollandiában például tizenkét református egyház van. Itt született a mondás: egy holland egy ember, két holland egy egyház, három holland egy egyházszakadás. Ebben az ellentmondásos helyzetben is nagy segítséget kapunk holland testvéreinktől, de ők maguk fájdalmasan érzik ezt az állapotot, és jónak látják a mi egységünket, mely negyvenhárom országban lelkileg és hitbelileg, bibliailag és hitvallásosan szerte a világon töretlenül fennáll.

—Milyen új egyházi alakzatok, szervezési egységek jöttek létre 1918 után az anyaországon kívül? És az anyaországban módosult-e, és mennyiben az egyház felépítése?

— Az előző kérdésre válaszolva már szóltam a Romániában alakult két egyházkerületről, a többi utódállam református egyháza külön egy-egy egyházkerületet alakított, a nyugat-európai és amerikai diaszpórák külön szerveződtek. Az anyaországban az erdélyi nélkül négy egyházkerület maradt.

—A nyugati, főleg amerikai, kanadai reformátusság beletartozott-e az egységes lelki egyházba, vagy erősebbek voltak az elválasztó különbözőségek?

—A lényegi: bibliás-hitvallásos teológiai egyházirányító zsinatpresbiteri azonosság megmaradt végig a nyugati: európai, amerikai és kanadai, sőt, ausztráliai testvéreinkkel is. Természetesen egyházkormányzatilag külön egységet képeztek valamennyien. A totális-ateista diktatúra alatt tőlük is elválasztott a vasfüggöny, s még a gondolatokat is befolyásolni akarta a politika, hétköznapi sikerekkel, de a hit alapjait bántani nem tudta.

— Miként tartották a kapcsolatot egymással a református egyház széttépett részei? Volt-e valamilyen hallgatólagosan elfogadott központ vagy egy mindenki által irányt mutatónak tekintett nagy egyházi egyéniség? Gondolok például Ravasz Lászlóra.

— A kapcsolattartás a diktatúra alatt legtöbbször csak személyes, néha még az sem lehetett, a hivatalos találkozók csak ideológiailag szabályozottan, tehát igazán nem hitelesen születhettek.

Nagy ferdítések, kis segítségek voltak így lehetségesek. Később több lehetett a segítség, az enyhülés idején. Természetes, hogy mindenki az anyaország felé tekintett és vágyott kívülről, míg innen többen vágyálomszerűen akartak szabadulni. Egy Ravasz László-i zseniális igehirdetői színvonal központi jelentőségű volt szellemileg, ez kétségtelen s most is érvényes örökség.

— Miként érlelődött be a magyar reformátusság egységének helyreállítása 1989 után? Kik voltak ennek az úttörői? Hatott-e erre az egységesülésre a magyar nemzet szellemi-lelki egységének meghirdetése?

— Az 1989 utáni időben Tőkés László és én hirdettük meg a Magyar Református Egyházak egyetemes Tanácskozó Zsinatának tervét és megalakulási programját, a „minden népnek az ő nyelvén”, tehát a számunkra magyarul hirdetett Ige egységteremtő hatalma jegyében, hogy megmaradjunk és együtt épüljünk magyar reformátusságunkban. Egységes teológiai látást és képzést, liturgiát, énekeskönyvet alkotunk a helyi adottságok megbecsülésével a megmaradás, hitben maradás, a lelki egység és együttmaradás, a kölcsönös segítség értelmében. Az ügyvezető elnökség Budapesten van; a lelkészi elnök Kolozsváron, a világi a tengerentúl: New Yorkban.

— Mit jelent gyakorlatilag a Magyar Reformátusok Világszövetségének létrehozása? Van-e irányító központja?

— A Magyar Reformátusok Világszövetsége is a diktatúra összeomlása után alakult, nem tanácskozó jogi szervezetként, mint a Tanácskozó Zsinat, hanem a magyar református világtalálkozókat szervező és összekötő mozgalomként. Elnöke és főtitkára Magyarországról látják el feladatukat. A mostani III. Világtalálkozó fő színhelyei: Királyhágómellék és Erdély. De elő- és utórendezvények az anyaországban és minden utódállamban lesznek.

— Úgy tudni, hogy a Protestáns Világszövetség (Svájc) nem nagy örömmel fogadta a Magyar Reformátusok Tanácskozó Zsinatának megalapítását. Mi ennek az oka? Rivalizálást látnak benne? Vagy az immár—sajnos—megszokott nyugati fóbia a szétszakított magyarság lelki egységesülésével szemben is?

— A Svájcban székelő Református Világszövetség először aggódott a Magyar Református Egyházak egyetemes Tanácskozó Zsinatának alakulása miatt, de ma már látják, nem mi „fenyegetjük” mások azonosságát, mások fenyegetnek minket — szlovák nyelvtörvénnyel, román iskolatörvénnyel, vajdasági betelepítéssel. Az edinburghi nagygyűlésen (1995. szeptember) mindezek ellen felemelték szavukat. Hitben és életben maradási szándékunkat elfogadják. Egyes magyar eredetű, svájci területről származó külföldi értetlenségek is jelentkeztek, de remélhetően ezek is, látható enyhülés után, elmúlnak.

—Ez lesz a III. Magyar Református Világtalálkozó. Mi volt az előző kettő jellege, hatása?

— Az 1938-as első és az 1991-es második magyar református világtalálkozó mottója így szólt: Krisztusban teremtettünk és tartattunk meg magyarnak. Krisztusban hívatunk el és küldetünk el keresztyénnek. Most is ez a mottó.

— Miként kapcsolódik a harmadik világtalálkozó a honszerzés 1100. évfordulójához?

— A millecentenárium külső szegénységét gazdag belső tartalommal szeretné megtölteni a mi világtalálkozónk. A fogyatkozó, öngyilkos nemzetbe, kérjük, lehelje Isten az élet és élniakarás Krisztusban hívő lelkületét.

— Van-e végső üzenete?

—A summa csak ez lehet: „Legyen egyedül Istené a dicsőség és miénk az élet!”

Beke György