Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. december KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Tapsoló diákok Kinek tapsolnak őszintén, jószívvel, saját kezdeményezésükre a diákok? Tanároknak legkevésbé. Mert hát diákok. Kolozsvárott mégis tanárokat, elöljárókat tapsoltak meg az egyetemi hallgatók évadnyitó ünnepségükön. Méghozzá magyar és román diákok együttesen egy magyar felszólalót, Czirják Árpád érseki helynököt. A Szent Mihály templom plébánosa magyarul szólt a diákokhoz, és ezt fogadták tapssal. Tulajdonképpen nem volt ebben a magyar üdvözletben semmi szabálytalan. A kolozsvári egyetem hivatalos neve, amely a rektorátus főbejárata fölött olvasható, ma is: Babes-Bolyai Tudományegyetem. Mikor a Victor Babes román és a Bolyai János magyar egyetemet 1959-ben a bukaresti nacionalista hatalom parancsszóval „egyesítette”, a pártvezetés és a román kormány ígérete úgy szólt, hogy kétnyelvű egyetem lesz ezután, amelyben mind a két kultúrának, nyelvnek. diákságnak és tanári karnak egyforma lehetősége, esélye, jövője marad. De a következő évtizedek szinte „önraaguktól” megváltoztatták a nyelvek, a hallgatók, a tanárok arányát a kolozsvári egyetemen. Csak elvétve neveztek ki új magyar tanerőket, a régiek nyugdíjba vonultak, eltávoztak az élők közül, a szakokat állandóan szűkítették, hogy a végén csak a magyar nyelv és irodalom katedrája és néhány magyar nyelvű kurzus maradt összesen. Eltűntek a kolozsvári magyar egyetemi múlt emlékei is. Aki a központi épület első emeletén, a folyosón a rektori iroda felé halad, azt a falon a hajdani rektorok domborművei kísérik. Mindannyian románok. Azokat, akik 1872-től, az egyetem alapításától 1918-ig vezették az intézményt, kiűzték az emlékezetből. Megkísérelték a Bolyai név eltávolítását is az egyetem elnevezéséből. Tanulságos csellel történt ez. Egyik esztendőben maga a diktátor nyitotta meg a tanévet, és beszédében csak Kolozsvári Tudományegyetemet emlegetett. Attól kezdve senki nem merte leírni Romániában a Babes-Bolyai Tudományegyetem nevet, noha semmilyen törvényes intézkedés nem született a névcseréről. Arról nem is álmodhatnának Kolozsvárott, hogy a mostani egyetem vállalja igazi történelmét, 1581-től kezdve, amikor Báthori István fejedelem és lengyel király az alapító okiratot kiadta Vilnában. Minden egyetem a világon büszke lenne ilyen múltra! De a román hatalom nem tűrheti el más nép, „a jövevények” hagyományait. Mert lám, milyen vakmerőek ezek a jöttmentek! Tavaly, az évnyitón Magyari András rektorhelyettes nem átallott magyarul is szólni a diákokhoz. Mire ajogi kar dékánja, bizonyos Mátéi Basarab professzor úr durván félbeszakította. Miként engedheti meg egy magyar nemzetiségű tanár, hogy anyanyelvén szóljon a diákokhoz, köztük magyar fiatalokhoz? Ebben az évben új kar indult be, a római katolikus, együtt más történelmi egyházak karaival. Természetes volt, hogy a román egyházakkal együtt, a református és római katolikus felekezet is képviseltette magát a tanévnyitó ünnepségen. Bustya Dezső református főgondnok magyarul mondott imát, Czirják Árpád kanonok, érseki helynök pedig beszédét latinul kezdte, magyar imádsággal folytatta, majd románul szólt és héber nyelven olvasott fel egy bibliai idézetet. Végül pedig magyarul üdvözölte a tanárokat és diákokat. Felugrott helyéről tavalyi „ismerősünk”, Mátéi Basarab professzor, és magából kikelve méltatlankodott: — Tavaly azt mondtam, hogy illetlenség magyarul megszólalni ezen az egyetemen. De ez most már nem is illetlenség, hanem a románság megalázása. Úgy látszik, a mi román emberségünk és megértésünk egyenlő a gyávasággal. Majd a hallgatóságot akarta maga mellé állítani: — Megengedik-e Önök, hogy a románon kívül más nyelven megszólaljon itt valaki? Évekkel ezelőtt még a magyar diákok sem mertek volna szembeszegülni a professzorral. Most a diákság kórusban ezt válaszolta: — Igen, miért is ne engednők meg? Czirják Árpád érseki helynök így folytatta: — Az ország hivatalos nyelvén is beszéltem, és nem hiszem, hogy vétkeztem azzal, hogy magyar nyelven is szóltam. Minket sohasem zavar egy másik nyelv használata, mi örömmel és büszkeséggel beszélünk keresztény testvéreink nyelvén. Áldott legyen az Úr neve! A kolozsvári Szabadság diák-mellékletében, a Campus-ban Kiss Olivér tudósítását így fejezte be: „Sajnálatos, hogy a tanévnyitó ilyen kellemetlen esemény áldozata lett. Elégtételül szolgáljon viszont, hogy Czirják Árpád beszédét végül az egész terem nagy tapssal nyugtázta.” B.Gy. V_______________________________/ A másság helyett tiszteljük az embert Beszélgetés Takaró Mihály iskolaügyi főtanácsossal Az utóbbi hat év egyházpolitikájának köszönhetően a mostanihoz hasonló iskolaépítés a református egyházban a reformáció óta nem volt. A budapesti Ráday Kollégium székházában erről az újjászületésről és a velejáró gondokról beszélgettünk Takaró Mihállyal, a Dunamelléki Egyházkerület Iskolaügyi Főtanácsosával, az Egyetemes Magyar Református Zsinat Iskolaügyi Bizottsága elnökével. — A rendszerváltozás előtt mindösszesen három iskolánk volt: a Budapesti és a Debreceni Református Teológiai Akadémia, illetve a Debreceni Református Gimnázium. — Néhány éve azonban merőben más a helyzet. Nőttek a lehetőségek, s velük együtt, feltehetően, szaporodtak a feladatok és a gondok is. — 1990 után a református iskolák életre segítése volt a legfontosabb feladat, 1994 óta pedig életben tartásuk jelent nem kis gondot. Egy olyan szakaszból, amikor csak a mennyiségi növekedés volt lehetséges, átmentünk egy másikba, melyben a minőségre helyeztük át a fő hangsúlyt. Miután ugyanis kezdtek tömegesen megjelenni az iskolák, kapcsolatot kellett létesíteni közöttük, iskolahalmazból iskolarendszert teremteni. Meg kellett oldani az iskolák integrációját és szakmai vezetését. — Ennek a munkának hány fontosabb szakasza, állomása volt? — Kettő. Az egyik a református iskolatörvény megalkotása, amit másfél éves előkészítés után a Zsinat 1995-ben készített el. A legfontosabb elvi állásfoglalást a preambulum tartalmazza, meghatározva az alapvető világnézeti, pedagógiai és didaktikai elveket. A törvény kimondja, hogy a magyarországi református iskolákban az oktató-nevelő tevékenység a Szentírás és a Heidelbergi káté alapján történik. A legfőbb nevelési cél: hívő református keresztényekké, jó hazafiakká, korszerű tudományos ismeretekkel felvértezett, a hiteles értékeket (fel)ismerő és használó polgárokká formálni az ifjakat. A törvény megalkotásában figyelembe vettük az összes vonatkozó állami törvényt, hisz az egyházi törvények nem állhatnak ellentétben az állami törvényekkel. Ugyanakkor az is természetes, hogy nem vállalunk magunkra semmi olyasmit, ami hitelveinkkel ellenkezik. Hatszoros túljelentkezés — És mi volt a másik fontos mozzanat? — A Református Köznevelési és Közoktatási Intézet létrehozása. Ez az országos intézményünk pedagógiai, szakmai kérdésekben vezérel és integrál. Hat év kemény munkája eredményeként elmondhatjuk, hogy működő iskolarendszerünk van. Most érkeztünk el oda, hogy a hit- és vallásoktatás erkölcsi és dogmatikai tisztaságát erősítsük. Ez a minőségi ugrás ideje. A református középiskolák ma már egészen kiemelkedő eredményeket érnek el, egyre jobb ahírük. AbudapestiBaár-Madas gimnáziumban hatszoros volt a túljelentkezés, miközben egyes állami gimnáziumok valósággal halásszák az embereket. Óriási társadalmi igény van az egyházi iskolák iránt. — Miért? — Azon egyszerű oknál fogva, hogy az állami közoktatás színvonala folyamatosan csökken. Ezt állami vizsgálatok mondatják velem. A magyar közoktatás helyzete című kiadvány kimutatása szerint egyértelműen ez a trend érvényesül. Amíg az állami iskolákban az erkölcsi nevelés szóba sem kerül, addig az egyházi iskolák épp ezt tűzik ki legfőbb nevelési célként. — Pedig ez nagyon időszerű, hisz az országot nemcsak gazdasági válság sújtja, hanem erkölcsi válságtól is szenved. — Mint jeleztem, 1529 óta a református iskolák legfőbb pedagógiai célja olyan keresztény ember kiművelése, aki szereti a hazáját, aki tudja, hogy ő mindenekelőtt Istené, aztán a nemzeté, a családjáé, a gyermekeié, s csak végül önmagáé. Egy erősen individualizálódott társadalomban közösségi emberekké akaijuk nevelni a fiatalokat. Ilyen értelemben az egyházi iskoláknak ma forradalmi szerepük van. Egész nemzetben gondolkodva — Közhely, hogy az egyház a nemzet egészében gondolkodik iskolaügyekben is, függetlenül az államhatároktól. —Trianon óta a magyar államhatárok nem esnek egybe a magyar nemzet határaival. Természetesen mi a nemzet egészében gondolkozunk, hisz a nemzet kulturális, szellemi értelemben szétszakíthatatlan. Az államhatárok ezt nem képesek szétszabdalni, ha megvan bennük a kellő lelkierő és akarat arra, hogy ezen túl is akajunk lépni. Egy közkeletű hasonlattal élve, mi tizenöt és félmillió, és nem tíz és félmillió magyarban gondolkodunk. —Gondolom, hogy ez nem pusztán formális kapcsolattartás, hanem szorosan együtt is működnek. —Az Egyetemes Zsinat Iskolaügyi Bizottsága azt tekintette egyik legfőbb feladatának, hogy megtreremtse az intézményközi reális kapcsolatokat. Megvizsgáltuk és eldöntöttük, hogy a négy anyaországi egyházkerület mely határon túli egyházkerületek iskoláival veszi fel a kapcsolatot. A Dunamelléki Egyházkerület a Királyhágómelléki Egyházkerülettel tart fenn élő kapcsolatot. A Tiszáninneni Egyházkerület pedig a Felvidék egy részének a képviseletét és támogatását vállalta. De mivel a Felvidék az ország egész északi részén végighúzódik, több egyházkerület között került felosztásra. Ugyanez a helyzet a Délvidékkel is. Mi azon vagyunk, hogy a legszorosabbra fűzzük a kapcsolatokat a határon inneni és a határon túli református iskolák között. Kihelyezett továbbképzések — Segíteni is tudnak nekik? —Természetesen. Az Egyetemes Zsinat Iskolaügyi Bizottsága februárban Királyhágómelléken, Nagyváradon, illetve az Erdélyi Egyházkerületben, Kolozsvárott tartotta háromnapos ülését. Nagyváradon meglátogattuk a Sulyok István Református Főiskolát, és kiderült, ez az intézet úgy működik, hogy nincs sem színes televíziója, sem videója, sem írásvetítője. Ezért az anyaországi egyházkerületek elhatározták, hogy ilyen és egyéb műszaki eszközöket vesznek a főiskolának ajándékba. Rendszeresen szervezünk könyvgyűjtési és egyéb akciókat. Több egyházközség maga vette fel a kapcsolatot a testvéregyházak által működtetett iskolákkal, és viszik a segítséget. Különösen érvényes ez Kárpátaljára. —Az oktatási-nevelésifolymaiban szerzett tapasztalatokat is megosztják velük? — Igen. Legutóbbi tárgyalásainkon dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Egyházkerület püspöke, az Egyetemes Zsinat lelkészi elnöke kifejezetten kérte, hogy tartsunk kihelyezett szaktárgyi továbbképzéseket. Mi ezt örömmel vállaltuk, és szeptember végén vagy októberben egy tanárcsoport Kolozsvárra megy, ahol tanító- és tanárkollégáknak igyekeznek átadni itthon szerzett tapasztalatainkat. 1300 ISKOLA HELYETT 89 — Milyen az arány az egyházi oktatás iránti igények és a lehetőségek között? —Az 1948-as államosításkor egyetlen tollvonással vették el tőlünk iskoláinkat: 1300 oktatási-nevelési intézetet államosítottak huszonnégy óra alatt. Ehhez képest a mai 89 református oktatási intézmény elenyészően kevés. A társadalom a ma működő felekezeti iskoláknak a többszörösét igényelné. — Van erre politikai akarat? — Úgy vélem, kevés. — Miből gondolja? — Egyebek között abból, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1994 óta nem tartja be a közoktatási megállapodást, amit a magyar állam nevében kötött a történelmi egyházakkal. —Az előbb a hazafiságot és a nemzetben gondolkodást követendő pedagógiai célként említette. Viszont némelyek úgy vélik, hogy ezek ma már maradiságra utaló, szégyellnivaló dolgok. — A nemzetben gondolkodás egyáltalán nem anakronizmus. Anakronizmus viszont az, hogy olyanok beszélnek erről, akik ezért a nemzetért vagy nagyon keveset, vagy semmit sem tettek. Az egyházaknak—így a magyarországi református egyháznak is — ezen a téren évszázados, évezredes tapasztalatuk van. Idén ünnepeljük a magyar oktatás ezer éves évfordulóját, az oktatás pedig az egyházi oktatással kezdődött. A tömeges oktatást is az egyházi iskolák kezdték el, mégpedig a protestantizmus idején. Nem szabad szirénhangokra hallgatnunk. Amit említett, valós, de nem visszafordíthatatlan folyamat. Gyűlöletre nevelt társadalom — Az említett irányzat képviselői mindenekelőtt azért tekintik idejétmúltnak a nemzetben gondolkodást, mert az, úgymond, magában hordozza a kizárólagosságot. Közelebbről: aki határozott nemzeti alapon áll, az kirekeszt, intoleráns. Ezek a gondolatok az oktatás, nevelés tekintetében egyáltalán nem mellékesek, márpedig önök bevallottan nemzeti szellemben nevelik az ifjúságot. —Köszönöm a kérdést, mert módot ad arra, hogy kifejezzem a véleményem a másságról és a toleranciáról. Olyan társadalomban élünk, amelyet 1945 óta folyamatosan gyűlöletre neveltek. Gyűlölni kellett a papot, a klerikális reakciót, a zsírosparasztot, a nagypolgárt, az értelmiségit, az osztály idegent, gyűlölni kellett itt igazából mindenkit. Egy intoleranciára, egymás meg nem értésére nevelt társadalomban— ahol az igazat hamisnak kellett tekinteni, a hamisat meg igaznak feltüntetni—nem engedték nyilvánosan tisztelni azokat, akiket tisztelni kellett volna, s olyanokat próbáltak meg az emberekkel tiszteltetni — gondoljunk a sok Latinka Sándor-emlékműre és a Kun Béla utcákra meg -szobrokra —, akiket nem lehetett tisztelni. így aztán egy intoleráns, értékválságos társadalommal jutottunk el 1990-ig. A rendszerváltozás hatalmas lehetőséget adott volna a valódi értékrend helyreállítására. És mi történt ehelyett? Jött a médiadiktatúra, amely bedobta a két varázsszót, a másságot és a toleranciát. Támadás az erkölcs ellen — Vajon miért? — Mert a gyűlöletre nevelt társadalom még mindig nem volt eléggé gyűlölködő ahhoz, hogy az emberek erkölcsiségét teljesen porba tipoija. Meg kellett támadni az emberekben az élő erkölcsiséget. Ezért másság címén elkezdték tisztelni a bűnt. Mi az Ó- és Újszövetségben határozott értékrendet kaptunk a mi Urunktól. Ebbe az értékrendbe nem fér bele a homoszexualitás és a magzatgyilkosság tisztelete. Ezek nem emberi szabadságjogok. Ezek bűnök. Mi a másik emberben az embert tiszteljük és nem a másságot. Nagyon fontos látni, hogy a másság orvén bűnt akarnak toleráltatni, elfogadtatni és tiszteltetni velünk. Ez járhatatlan út. 1990 és 1996 között olyan káros folyamat zajlott le a magyar társadalomban—elsősorban a médiumoknak tulajdoníthatóan —, amely, romboló hatását tekintve, vetekedik az elmúlt ötven év manipulációival. Ma a magyar társadalomban élő egyszerű emberek jelentős része teljes értékzavarban él, maga sem tudja már, mi az, amit tisztelni lehet és kell, és mi az, amit nem szabad tiszteim és elfogadni. —Ebben a helyzetben mit tehet az egyház ? — Egy ilyen kaotikus világban az egyháznak egyértelműen megnőtt a társadalmi szerepe. Azok, akik ötven éven át bábbá akarták silányítani és gettóba akarták zárni az egyházat, ma sem nyugodtak bele, hogy 1990 után az egyház kijött a templom falai közül. Pedig ma csak annak a keresztyénségnek van létjogosultsága, amely képes túlmutatni önmagán. Ez azt jelenti, hogy egyenesen kötelességünk hallatni a szavunkat. Természetesen nem a szokványos értelemben vett politizálás itt a lényeg, hanem a Szentírás erkölcsi igazságainak a hangsúlyozása. Föl kell emelnünk a szavunkat az álságos másságtisztelet kampánya ellen, hisz igazi másságtiszteletre, igazi toleranciára Jézus Krisztus nevel. Mi hiszünk a toleranciában, de csak a krisztusi türelmet valljuk. Hiszünk abban, hogy a másságot emberi szinten lehet tisztelni, de csak olyan értelemben, hogy tisztelem a másik embert. Az Embert és nem a másságot. Ez apróságnak tűnik, de lényeges különbségtétel. Nem kétséges, hogy az egyházi iskoláknak a növekvő társadalmi igényeknek megfelelően kellene fejlődniük. Ez a jövő feladata lesz. Mi biztosak vagyunk abban, hogy egyházunk jelenlegi vezetése mindent elkövet és aj övőben is el fog követni azért, hogy ez így legyen. Iskolaügyben a jelenlegi egyházpolitika tűnik az egyetlen helyes útnak. Aniszi Kálmán
