Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
XIV. évfolyam, 12. szám 1996. december A DEMOKRATIKUS ES NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 78.- Ft — $3.00 ■■■■■I marnom NEMESKÜRTY ISTVÁN Meddig szabad... ? Meddig szabad még várakozni, Ha árulás lehet a várás, Ha vágyakozni: gyávaság? (Illyés Gyula: Várakozások, 1977) Keserves esztendő marad a hátunk mögött. Ha ugyan marad. Mert a felgyülemlett keservek utánunkjönnek és belénk marnak, mint az acsarkodó kutya, mely az országúton is követi áldozatát. Az országlakosság többsége két éve megválasztott egy pártot, mely megnevezésében a szocializmus szót viseli. E szó miatt a választói többség abban látszott reménykedni, hogy ez a párt megőriz valamit a szerzett szociális vívmányokból. Kiderült, hogy erről szó sincs. A nép jólétének fogalmát csupán egy minisztérium neve őrzi ízléstelen cinizmussal — hiszen éppen ez a minisztérium dolgozik nagy buzgalommal a nép jóléte ellen. De nemcsak az egészségügyet verték szét, csillagászatira szaporodott a munkanélküliek száma, megfizethetetlenné drágul a villany és a gáz, infláció van és a pénz rontása a könyörtelen pénzügyi diktatúra közreműködésével folytatódik. Az emberek halnak, de egyre kevesebb születik. Fogy a magyarság. Tombol a bűnözés. Tenyészik a korrupció. Sorvasztják honvédségünket. A kormány unos-untalan hangoztatott célja pedig az, hogy a „külföld” meg legyen elégedve. Ez az egyetlen szempont. Hogy az ország lakossága elégedett-e, hogy miképpen lehetne enyhíteni történelmi távlatokban is példátlan ínségünkön: szóba se kerül. Mindez ugyan magyarázható azzal, hogy a hatalmi érdekszövetséggé kovácsolódott két kormányzó párt vezetői és végrehajtó közegei semmi egyebet nem tanultak az elmúlt évtizedekben, mint a mindenkori idegen hatalom buzgó kiszolgálását. Am ez az új hatalom, ezek a multinacionális konszernek vezényelte csoportosulások még annyira se veszik tekintetbe a magyar érdekeket, mint a Szovjetunió, melynek ügyelnie kellett, nehogy újabb ötvenhat fordulhasson elő. Gátlástalanul kiárusítják az országot. Vajon miféle jutalmat várnak érte? De hagyjuk a kesergést. Nézzünk magunkba. Miért vesszük tudomásul mindazt a rosszat, amit velünk tesznek? Lehetetlenség, hogy egy önérzetes társadalom ne találjon módot egy hatalmával gátlástalanul visszaélő kormány ellenőrzésére, fékentartására, megrendszabályozására, annak éreztetésére, hogy a hatalom mégiscsak a nép kezében van. Egy önérzetes társadalom nem hagyhat mindent a parlamenti ellenzékre. Hol vannak—vannak-e?—országos tekintélyű társadalmi szervezetek, a nemzetért fellépni kész egyházak, melyeknek vezetői nem rettegnek attól, hogy a hazát féltő megszólalásukat a számukra tiltott politizálásnak bélyegzik? Tartsunk önmagunkban karácsonyi, újesztendei lelkiismeret-vizsgálatot. Tegyük meg önként azt, amit máris megtehetnénk, iskolák létesítésétől alkotmányos jogaink következetes gyakorlásáig. Lépjünk ki a passzivitásból, ne tegyünk úgy, ahogyan azt Rudnyánszky Gyula 1891-ben megírta: Izzadni gondban, hogy szegény az ország, Hunyt szemmel tűrni mégis, hogy kifosszák... Ez a kormány már megbukott Beszélgetés Giczy Györggyel, a Kereszténydemokrata Néppárt elnökével (7. oldal) XV. századi oltárkép (Hamburg, Kunsthalle) Karácsonyi pásztorocskák A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is. Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül. S aztán tanulni kezdtünk, így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag. S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre. Karácsony este lett. Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől. így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása. Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosán egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon: Örülj és örvendezz, nemes házigazda: / Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja. / Örülj és örvendezz, kedves háznak népe, / Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye. A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván: Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányon: / Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran. S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem, mint belső beköszöntőnek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, ugyannyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosán megszólaltam, mondván: Ahol a napfelkél, ama tájról jöttünk, Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk. Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben, Hogy gyorsan induljunk éjféli időben. Származásunk felől sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben; S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak, Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak. Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté, Hanem angyalával nékünk megjelenté, Hogy földre lejöve világ megváltója, Kinek a mi nyájunk igaz szószólója. Ámen. S erre az „ámenre”, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt. Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre: — Szent jó estét kívánunk! Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Megköszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s Totyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között. Aztán enni kezdtünk. (Tamási Áron)
