Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

1995. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal A lélek forradalma Az a társadalom, melynek tagjai többségükben elfogadják az elősdiség programját, pusztulásra van ítélve. A mi népünk eszmeileg sajnos súlyosan fer­tőzött. A közösségi tudat nem ötven éve, hanem 1849 óta indult romlásnak. A kiegyezéses liberaliz­musban és az I. világháború idején a folyamat fel­gyorsult, és 1918-ra már végzetessé vált. Az össze­omlás viszonyai közt, a végveszély óráján a cselek­vőképes nemzeti tudatnak már nyoma sincs. Ezért nincs nemzeti akaratmegnyilvánulás, ezért veheti kézbe néhány tucat kalandor a hatalmat, s teheti az országgal és népével, amit csak akar. Ezért foglalhatják el területeinket pár ezer fős mezítlábas „hadak”. A kalandorokat aztán—sajnos — nem a nemzeti hadsereg, hanem a románok űzik el. Legendásított fehér lován Horthy az antant által teremtett légüres hatalmi térbe harc nélkül vonul be. Trianon valóságos, önmagunk előtt is mélyen takar­gatott, szégyenletes tartalma ez: hogy velünk akkor mindent meg lehetett tenni, hogy föl is oszthattak volna bennünket. Még ami a régi hazából megma­radt, ésszel, erővel azt sem mi védtük meg — itt hagyták nekünk. A kommün hónapjainak legször­nyűbb tapasztalata mindenképpen az, hogy 1849— 1918 között a magyarság közösségi tudata felőrlő­dött. A saját állapotunkra való rádöbbenés iszonyata és szégyene egész gyermekkoromat és ifjúságomat áthatotta. Végső ideje volt annak, hogy levonjuk a múlt tanulságait, és közös erővel, népünk minden tagjának összeölelésével újjáépítsük nemzetünket. De igaz Magyarország helyett valamiféle csonka Monarchia jött létre, melynek lobogó vásznaira a történelmi Magyarország árnyképei vetültek, s melynek hátteréből kurucos, negyvennyolcas dalla­mok hallatszottak. Ám a Donnál téli ruha, gondos­kodás hiányában katonáink ezrei fagytak jéggé. S meddig bírja el egy nép, hogy vezetői kutyába ve­gyék, s meddig bírja el a vereségeket, melyekbe esz­telen álmodozók sodorják? Nemzedékünk életútja holtak országútján, mi­haszna áldozatok sírjai mentén vezet. Mert voltak áldozathozók—százezerszám. Miért nem állt össze a sok-sok kicsi akarat a lélek hullámhosszán egy végveszélybe sodródó nemzet egységes akarásává? S ha már semmi másra: menteni a még menthetőt? A közösségből kihalt a vezérlő ösztön, kihalt a bi­zalom és az önbizalom. Akit e nép vezetőjéül foga­dott el, mind megcsalta vagy tévútra vezette. És öt­ven éve már, hogy idegenek és árulók vezetik. Cso­dálható-e, ha a termő életakarat kihalt? A szerelmi vágy sárba hullt. A nő nem szül többé. Próbáld meg kiejteni előtte a közösség szót, azt, hogy Öled élteti a nemzetet!—makacsul összezárja száját és hallgat. Meg mosolyog. Az elmúlás fenyegető árnyai közt látható-e vala­hol tisztaság, aszkézis és áldozat? Az arányok vég­zetesen felborultak. Életünket elborítja az egyéni önzés szennyáradata. A nép sáskák között éli napja­it, sorsát senki sem hordozza. Rabolják minden órán, s két kézzel maga is rabolja a holnapot. Csak ma van. Csak a mai nap! A közélet térségeit elözönlik az egykor e nem­zethez tartozó, harmadrendűvé lecsúszott gamma­emberek, és a képernyőn páviánmeztelenségű faru­kat billegető világpolgárok. Közösség, nemzet? Az mi?—kérdezik. Ti, szerencsétlenek! Hát nem érti­tek, hogy akár akarjátok, akár nem, ennek a népnek fiai-lányai vagytok. A bőrötökből nem bújhattok ki, s ha közösségieket hagyjátok tönkremenni, lekaszál benneteket is a végzet. Hiába vontok kék fátylat sze­metekre, hiába dörgölőztök ellenségeinkhez, hiába ültök a húsunkon falatozók közé, ha elpusztul az or­szágjövendő helyetek némi víg napok után a kutya­ólban lesz kijelölve. Mily végzetes tévedés azt hinni, hogy a jelen idő számunkra a jólét vagy szegénység kérdését tette fel. A kérdés: megmaradunk-e vagy sem? S botorság azt hinni, hogy süllyedő hajón megtartható a rablott kincs. Ó, drága testvéreim! Egy hét végén, ha nem hajt benneteket a mihaszna élményvágy ösztöke, láto­gassatok el az Ormánságba. Mint varázsgömbben lássátok meg a magatoknak szánt jövőt! Lássátok a lehullott ormú tornyokat, a padsorokba omló temp­lomtetőt, az egykor virágzó élet sorvadt maradékát, sárguló öregek hervadt lombjait. Hallgassatok bele az utcák gyermekkacajtalan némaságába, és szánja­tok magatokba. Eljött a végső idő, és higgyétek el, a választás: élet vagy halál — rajtatok múlik. Ne ad­játok fel! Mert bármily sötét legyen is a horizont, ne mond­ja senki, hogy már minden veszve van! Emlékez­zetek 1956 napjaira! Noha e forradalom a magyar­ságnak felsorolhatatlanul sok fájdalmas vérveszte­séget okozott, emlékezetünkbe véste a közösségi összetartozás csodálatos élményét és az összefogás tapasztalatát. Ma egyetlen reményünk e csoda meg­ismételhetőségében rejlik: van lehetősége annak, hogy egy már-már molekulákká tépett közeg ismét kemény kötésű kristályráccsá alakuljon. Ám ennek ezúttal a megváltozott idők követel­ményeinek megfelelően kell megtörténnie, szívós és okos önépítéssel, s nem forradalmi lázban. Ha forradalomról egyáltalán szó lehet: a lélekforradal­­mának kell bekövetkeznie. Hisz most már mindenki érzékelheti, mit jelent Isten útjának elhagyása és törvényeinek semmibe­vétele. E század súlyos tapasztalatai megtanítottak bennünket arra, hogy csak Benne és magunkban bíz­hatunk. Sebestyén Béla Szent László Akadémia László király évében önképző tanulmányi fóru­mot nyitott a Magyarok Világszövetsége. Szent László Akadémiájának nevezhették volna el akkor is, ha nem lenne évforduló. Szent László a magyar végek királya volt, oltalmazója a keleti és északi határoknak. A Cserhalom legendáját megörökítő templomi freskók Gelencétől és Bibarcfalvától az Északi Kárpátokig maradtak fenn. A Magyarok Vi­lágszövetsége ugyanezt az oltalmazó szerepet vette magára, a szellemi nemzet határainál. Teller Ede atomtudós vállalta, hogy megnyitja az Akadémia előadásait. Betegsége miatt ígéretét csak később teljesítheti. Csoóri Sándor jelentette be ezt, mikor az amerikai magyar tudós helyett kö­szöntőt mondott. Többet is ünnepi szavaknál. Az ér­telmiség felelősségéről beszélt, amelyet ismét vál­lalni kell. Felidézte az 1992-es magyar világtalálko­zót, amely—mint a nezet legszélesebb parlamentje —a Duna Televízió létrehozásának ügyét felkarolta. Ha akkor nem születik erről döntés, talán ma sincs műholdon közvetített magyar tévéadás, pedig a gya­korlat bebizonyította, hogy manapság ez a nemzet legfontosabb összekötő ereje. A Szent László Akadémia nem lesz olyan arányú vállalkozás, mint a Duna Televízió, de egyazon hul­lámhosszon működnek majd; ez a sajátos népfőis­kola is ugyanazt a szellemet sugározza. Mindjárt elsőnek Pozsgay Imre előadása hang­zott el, 1956: mítosz vagy valóság? címmel. Pozs­gay, aki a debreceni Kossuth Lajos Tudományegye­­tem tanára, a Szent László Akadémia rektori tisztét is vállalta. Előadása tisztelgés volt a Magyar Októ­ber előtt. Egyáltalán nem szokványos ünnepi be­széd. A politikus-tanár elöljáróban megismételte többször hangoztatott vallomását, hogy egészen másként látja most a forradalmat, mint az esemé­nyek idején. Az egész magyar társadalom szemléle­tében végbement a mélyreható tisztázódás. És u­­gyanakkor a tizenkét forradalmi nap mind jobban megtalálja a maga méltó helyét a magyarság, de az egész világ történelmében. Mikor kezdődött el az 1956-os magyar forrada­lom? Már 1945-ben, az orosz megszállással, a jaltai egyezménnyel, amelyet a magyar nemzet lélekben nem fogadott el soha. De nemcsak a magyarság szá­mára volt idegen a reá erőszakolt rendszer, gondol­kodásmód. Berlinben lázadt fel először Kelet-Kö­­zép-Európa. Aztán Pilsen következett, Poznan, Var­só, Budapest. És a magyar forradalom elbukása után jött Prága, majd Gdanszk, a lengyel Szolidaritás. Ta­nulságos végiggondolni ugyanakkor azt is, hogy ezeknek a forradalmi és mártír városoknak a sorából hiányzik Bukarest, Szófia, Belgrád és Tirana. A nyugati és keleti kultúra nagy törésvonalának két oldalán eltérő módon állottak ellent a szovjet paran­csoknak. A Magyar Október rövid tizenkét nap alatt a nemzet minden létproblémáját napirendre tűzte. Új intézmények születtek, megalakultak a munkásta­nácsok, létrejött a többpárt-rendszer. A fegyveres harcokban hősökké váltak a tegnap békésen tiltako­zók. A népi tudat és akarat mélyéből tört fel és fog­lalta el helyét az addig elnyomott, megcsúfolt esz­me, az önrendelkezés. Maga a magyar nép vállalta a történelem előtt saját sorsát és az egész nemzet jövőjét. Az anyaország és a szétszakított nemzetré­szek a közös szabadságeszményben, helytállásban, áldozathozatalban találtak egymásra. Nemzeti pusztulás követte a bukást, a szovjet ka­tonai beavatkozást. Ravaszul kitervelték a lélek, az öntudat elsorvasztását. Már-már sikerrel. De az, hogy ezt már így felismerjük, az eszmélés, az öntu­datosodás, a lelki újjászületés jele. A Magyar Október, 1956 forradalma és szabad­ságharca az első megrendítő üzenet volt az egész világnak, hogy a népek nem hajlandók elfogadni a jaltai megegyezést, Európa keleti felének kiszolgál­tatását. Pozsgay Imre, aki az anyaországban elsőnek mondta ki az igazságot 1956-ról, a népfelkelésről és forradalomról, századunk világtörténelmébe he­lyezte bele a magyar nemzet szabadságharcát, Rá­kóczi és Kossuth után a harmadikat — azzal a re­ménnyel, hogy a világ sem felejti el a véráldozatot, amit a magyarok hoztak. Hiszen 1956 után a szovjet birodalom többé már nem volt az, ami addig. (pálfi) Pető Iván, az éjszakai cenzor Hazudik-e a majdnem halott újságíró? (Folytatás az 1. oldalról) ...erről a kedves cenzúráról azóta is filozofálgatok magamban. 1995 tavaszán találkoztam valakivel, aki akkoriban vezető szerepet töltött be a Mai Nap­nál. Megkérdem: tudtátok-e, hogy abelpol-anyago­­kat rendszeresen bemutatták SZDSZ-vezetőknek egyes olvasószerkesztők? A válasz: persze hogy tudtuk. De nem zavart. Megtették helyettünk, mert ha nem ők vitték volna oda, tőlünk kérték volna...” Göncz és a három mozgalom A Mai Nap mellett más országos napilapok kap­csolatrendszerérői is árulkodik az alábbi részlet: „...Az SZDSZ-nek elég volt, hogy belepiszkáltam az ügybe, de kiállni mellettem már egy olyan lapja sem fog, amelynek vezetői a ,liberális szerkesztők kerékasztalánál' össze szoktak jönni. (Mert ez utób­bi bizony nem a jobboldal kitalációja volt; amikor még információkat vittem ezeknek az uraknak, töb­ben is elmondták, hogy a Mai Nap, a Magyar Hírlap, a Kurír és a Népszabi vezetői időnként leülnek e­­gyeztetni, témát, információkezelést, sőt személyi kérdéseket is... A Népszava ebben akkor nem vett részt. A többi ellenzéki lap ezért mindig is úgy ke­zelte őket, mint akik valahogy kilógnak a sorból...)” Igen tanulságos a könyvnek az a része, amely a parlament feloszlatását sürgető „mozgalom”, a Lét­minimum Alatt Élők Társasága és a köztársasági elnök bizalmas munkatársa közötti kapcsolatfelvé­telről számol be. Az időpont: 1993. január. „Magas férfi lép be... Pick Róbert ezredes. Cím­zetes államtitkár. A köztársasági elnök főhadsegéd­je. Katonai irodájának vezetője. A mi információink szerint az elnök körül működő .politikai boszor­kánykonyha' főszakácsa. Mert a katonai iroda való­jában információgyűjtő szervezet és politikai terve­ző-szervező intézmény is. (...) ...felveti: mi a garan­cia arra, hogy e mozgalmak nem válnak a szélsőjobb populizmus trójai falovaivá? Olyan választ kap, amely meggyőzi: .Például az, hogy tíz vezetőből, résztvevő aktivistából átlagosan két és fél zsidó. Akik talán már mégsem lesznek Csurka szövetsége­sei.’ (...) Jó, így már jó — mondja az Ezredes... Nos, gyerekek, akkor most valami nagyon érdekeset mondok nektek, de azt már Árpi bácsi nevében: HÁROM MOZGALOM VAN JELENLEG. AME­LYET ELISMERÜNK A MAGUNKÉNAK. A CHARTA ÉS A TÉGY A GYŰLÖLET ELLEN, DE EZEKET MAGUNK SZERVEZTÜK. HOZTUK LÉTRE, ÉS IRÁNYÍTJUK! TI VISZONT AZ UT­CÁRÓL JÖTTETEK — VELETEK VAGYUNK! .Hivatalosan' nem tarthatunk veletek kapcsolatot, hiszen a parlament feloszlatásáért küzdő társasá­gokkal a parlament által választott elnök nem tár­gyalhat. Ázonban rajtam keresztül segítséget kap­tok. amiben kértek, ha elfogadjátok a tanácsainkat, egyes esetekben az irányításunkat. Állandó kapcso­latban leszünk, szigorú illegalitásban.” Bánó titka a mi titkunk És ismét az Ezredes, ezúttal az Egyenleg emléke­zetes, „muszterkazettás” csalásával kapcsolatban: „A nevezetes Bánó-féle sajtóértekezlet délelőttjén bent ülök az Ezredes irodájában. Mondom neki: is­merem Sárközit, az operatőrt, többször dolgoztam vele tévéműsorban együtt. És amit mondott—mert akárhogyan faggattuk, igen keveset mondott el az október 23-i felvételekről —, abból nem sokra lehe­tett rájönni..., de azért Bánóék álláspontjában is van néhány ,lyuk'. Az Ezredes sejtelmesen mosolyog: van, van, de az a mi titkunk.” Felettébb tanulságosak a parlament elnökével, Gál Zoltánnal kapcsolatos feljegyzések is a tavalyi választásokat követő időszakból, amikor a szerzőt, hogy hogy nem, az elnökhöz sodorta a „véletlen”. „Mondom: pihenek, horgászom. Rám fér. Kissé mozgalmas évek voltak az én egészségemhez ké­pest. És elvégre győztünk, vagy mi a csoda, baloldali kormány van már, mikor pihenjek, ha nem most? Gál komolyan néz: .Korai még! Kérlek, még ne pihenj. Van még feladat, ha vállalod, bőven. Csak most más felállásban, más célpontra kell dolgozni. Segítesz?' (...) Gál... .kioszt' Kende János nevű taná­csadójának. Vele kell először megismerkednem, ő lesz az állandó .felső kapcsolat'. (...) ...mélyen utálja az SZDSZ-t. Nem ritka ügy Hóm közvetlen emberei között. Na igen. Hóm embere, nem Gálé. Bár papí­ron a parlament elnökének tanácsadója, valójában Hornnal dolgozik. Gál háta mögött, akit egyébként nem tart túl sokra, szellemi képességeit, hogy is mondjam, némileg alábecsüli.” Szabaddemokrata gondolatrendőrség Lapozzunk tovább: „...azzal zargatom a Pro­fesszort hetek óta, hogy lépjünk már végre média­ügyben, mert ekkora sajtóellenszélben Horn ugyan­úgy fel fog őrlődni, mint Antall. Hát most mondok egy konkrét ötletet: Ugyanezt, az itthon gyártott és külföldre küldött propagandacikk-játékot mi is megcsinálhatnánk. Legfeljebb nem ugyanazon la­pokban. De: Angliában például iszonyúan utálják Sorost a font elleni manipulációiért, és ahogy tud­juk, Japánban sem túl szívesen látott vendég, ahogy egyes skandináv államokban sem. Mármost mi van, ha keresünk olyan magyar származású nyugati üz­letembert. akinek felkínálunk illő részt a honi priva­tizáció hátralévő feladataiból, és cserébe segít a mi propagandánkat eljuttatni mondjuk az Aszasi Sim­bunhoz, a Kölner Anzeigerhez vagy angol, svéd lapokhoz? (...) Kende bólogat: jó az ötlet. Van-e erre alkalmas ember? Mondom: úgy tudom, hogy van. Andrew C. Tímárnak hívják.” 1994 novemberében „már világos volt: a stáb odabent, a Házban azon dolgozik, hogy hogyan lehet a .kékeket' — ekkorra már végleg rajta ragadt a név az SZDSZ-eseken, az általuk megszállt tévé­ben mindenütt eluralgó kék háttérszín miatt—sem­legesíteni, visszaverni, netán legyőzni. (...) ...a Mér­leg utcai alapelv: sajtó, rádió, tévé más kezében ne lehessen, mindenhonnan csak az ő propagandájuk ömöljön, ha már választásokon nem győztek és soha nem fognak győzni, akkor így próbálják az ország lakóinak gondolkodását .felügyelni'... (Na igen, ta­nultak Orwell gondolat-rendőrségétől...) És ebbe nem fér be se szocialista szimpátiájú adó, újság, sem polgári baloldali. És a koalíciós tárcamegosztási taktika kitűnően bevált. A belügy mellé csupán két viszonylag jelentéktelen tárcát kértek: a közlekedé­si-hírközlésit és a kulturálist. Mert tudták: nekik ez kell. A közlekedési révén az Antenna Hungária, te­hát a sugárzás, Fodor Gábor kis birodalma révén pe­dig a frekvenciaengedélyezés és -elosztás van a ke­zükben. És ennyi elég is—máris mindenki más bé­nítva van.” Demszky és a dollárkölcsönök Később Szatmári készít Kende számára egy ösz­­szeállítást „mindarról a korrupt vagy hülye intézke­dés- és tervtömegről, amely Demszky első négyéves királysága alatt ment végbe, amikor is a korábban az SZDSZ mellé csapódott fővárosi vállalatok-intéz­­mények vezetői számára valóságos aranybányának bizonyult az, hogy a főpolgármester úr hagyta őket szabadon garázdálkodni. (...) Hogy azután a dollár­­kölcsönöket majd valahol, valamikor, valakinek vissza is kell fizetni? Kit érdekel, kinek számít? Ad­digra ők már árkon-Bokroson túl lesznek a jó kis fi­nom, zsíros koncocskákkal... Az akkori pénzügymi­niszter meg kénytelen lesz ismét a tízmillió kisem­beren leverni a kölcsönök törlesztésének .fedeze­tét’..; És az óra körbejár...” És még egy „apróság” a szerző tollából, mond­hatnánk, igen kemény: „...mifelénk, a Klauzál tér, Dob utca táján, de másutt is, ahol zsidók, félzsidók laknak, lakunk, bizony teljed, de nagyon, egy arany­mondás: HA MÉG EGYSZER LESZ HOLOCA­UST MAGYARORSZÁGON, AZT AZ SZDSZ FOGJA .ELÉRNI' GÁTLÁSTALAN ÉS GUSZ­TUSTALAN MOHÓSÁGÁVAL, AMI KIVÁLT­JA A TÖMEGEK SZÉLSŐSÉGES REAKCIÓ­IT...” Végül eljön Szatmári számára a teljes kiábrán­dulás pillanata, amikor is a két főtanácsadó, Kende és Révész urak, továbbá a házelnök úr ejtik a Tímár­ügyet, s vele magát a sokat próbált szerzőt, aki köny­ve előszavában felteszi az önkínzó kérdést, hogy tudniillik zsumalisztasága mellett mi is volt ő tulaj­donképpen 1990 elejétől: hírszerző, összeesküvő, politikai kalandor, nagyvezérek titkos munkatársa? A kérdés jogos. Bár úgy is feltehető, hogy a hírszer­zőként, kalandorként lelepleződő szerző vajon mennyiben tekinthető újságírónak? Vajon az általa alkalmazott módszerek, a minimális újságírói tisz­tesség és etika, az írott és íratlan szabályok követke­zetes semmibevétele nem éppen annak a bizonyíté­ka-e, hogy szakmailag alkalmatlan a pályán—aszó nemes értelmébe vett pályán — való megmaradás­ra? Tudjuk, bőven akadnak a magyar sajtóban hozzá hasonló felfogású, magatartási emberek, olyanok, akik tőle eltérően soha nem fognak megcsömörleni önmaguktól, attól a környezettől, amely igényt tart nemtelen szolgálatukra, s akikben soha nem lesz annyi bátorság és betyárbecsület, hogy kiteregessék a szennyesüket. Ők—miként Szatmári sem—soha nem lesznek (mert nem lehetnek) követendő példák a fiatal újságíró nemzedékek számára. Ugyanakkor hálásak lehetünk a könyvszerzőjé­nek, mert félelmetes hatású bizonyítékokkal — a­­mennyiben a tanúvallomás és a közzétett dokumen­tumok bizonyítéknak tekinthetők — szolgált olyan politikai bűnökkel és vétségekkel kapcsolatban, a­­melyek súlyosan sértették és sértik a magyar demok­ráciát, a sajtószabadságot, a magyar választópolgá­rok elemi jogait. Ha a leírtaknak csak a fele igaz, ak­kor is kijelenthetjük: kellő társadalmi és politikai el­lensúllyal meg kell akadályozni azt a romboló mun­kát, amit a média alvilágában egyes politikai erők ki­fejtenek. Emlékezzünk arra, hogy miközben a sza­baddemokraták kulcsemberei — Szatmári szerint is — országos lapok megjelenés előtti cikkeiről dön­töttek az Antall-korszakban, egyúttal a médiába tör­ténő beavatkozással vádolták a kormányt és a na­gyobb nyomaték kedvéért mozgósították nyugati kapcsolataikat. Emlékezzünk arra, hogy miközben a kormány megbuktatása érdekében törvénytelen eszközökhöz n\ ultak, azalatt nyugodtan tetszeleg­tek a parlamentáris demokrácia elkötelezettjeinek, védelmezőinek a szerepében. Szatmári könyve rést ütött a falon, s hogy sok mindenben igaza lehet, arra bizonyíték a hirtelen beállott sűrű csend. íme egy botránykönyv, amely nem kavart botrányt, amelyről — apró kivételektől eltekintve — hallgat a sajtó, s hallgatnak a politiku­sok. Ők tudják, miért. B.A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents