Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
1995. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Sokágú életfa s Márton Aron szobra Székelyudvarhelyen Szíj Rezső nyolcvanesztendős életútja — még inkább talán az övé, mint egyívású társaié — érthetetlen lenne annak a történelmi szakasznak az ismerete nélkül, amelyen végig kellett haladnia. E történelmi utat azonban, egyik-másik kanyargójánál árnyék födné Szíj Rezső lángolása nélkül. Fényt vetett mindig maga köré, mécsvilágot, amely nyughatatlan lelkét és még nyughatatlanabb korát takarja ki az utókor előtt. Mert ugyan mit gondolhat majd magában a jámbor utókor, amelyik visszatér—vagy mégsem—a századelő kiegyensúlyozott világához, az utolsó megbízható időkhöz: mi volt ez a csapongás, örök útkeresés, útvesztés és újrakezdés? Ha egy fiatalember teológiai akadémiát végez, méghozzá Pápán, a dunántúli kálvinizmus megszentelt városában, aztán vállára veszi a palástot és felmegy a templomi szószékre Sárvárott, az maradjon meg élte fogytáig református papnak. Ha valaki könyvtárosi hivatást vállal, húzódjon be végképp a tékák csöndjébe. Ha valaki lapot szerkeszt, könyveket ad ki, az legyen hűséges életre szólóan ehhez a nehéz, buktatókkal tele pályához. Ha a művészetek történetét búvárolja, soha ne emelkedjék felszínre a kiállítási csarnokok tengermélységeiből. Ha valakit egészen fiatalon beválasztanak a Duna-parti Országházba, az politizáljon attól kezdve mindvégig, hol fent, hol lent. Vannak türelmetlenek, akik elégedetlenek mindazzal, amire az élet szánta őket: szeretnék megváltoztatni a világot. Vagy legalább a világnak azt a szögletét, amelyet Szíj Rezső és eszmetársai Magyar Glóbusznak neveztek egykoron. Ez volt Szíj Rezső kiváltsága és drámája mindenkor: a magyar élet magyar megközelítése, elvállalása, megszenvedése. Ezt az utat járva nem ismert kitérőt, mellékösvényt, pihenőt, fegyverszünetet. Lám, itt a magyarázat pályájának kanyargózására. Hűség az eszményhez, mikor ez volt a legnehezebb. Magyar eszményhez, amely Magyarországon volt a leggyanúsabb és a legkevésbé „kifizetődő”. Amikor személyesen megismertem, hetvenöt esztendős volt. Meglepett tájékozottsága Erdély dolgaiban. Akkor még nem tudtam, hogy tizenkilenc esztendős fejjel, 1934-ben első cikkét egy erdélyi estről írta a Pápai Kollégiumi Lapokban. Néhány szó elegendő volt, hogy megállapodásra jussunk. így vállalta tőlem az 1989-es romániai változások tényszerű, őszinte bemutatását (Atlantisz harangoz) és a román nacionalizmus százesztendős kisebbségellenes taktikájának feltárását (Népek nagy romlása román uralom alatt). Nem kérdezte, milyen stílusban vagy alapállásból fogom megírni e könyveket. Talán ő is azonnal felismerte eszményeink közös gyökerét. Azt az anyajegyes irodalmat, amelyik a harmincas években bontakozott ki, Veres Péter és Németh László, egy önmagát íróvá művelő napszámos-paraszt és a parasztság s így a magyarság gondjait, sorsát magáénak vállaló művelt gondolkozó — ha ezt tekintjük az áramlat két szegélykövének —jegyében. Erdélyben a második bécsi döntés, 1940 után, négyesztendős közös eszmélés idején, ez az irányzat termékenyítette meg igazán a diákfiatalok — az én nemzedékem — életszemléletét. 1945 után ez az irányzat a politikában a Magyar Nemzeti Parasztpárt színeibe öltözött. Távol, a Székelyföldön lelki tagságot vállaltam ebben a pártban—olvasmányélményeim alapján úgy találtam, hogy legjobban ez fogadható el az új magyar élet kialakításában. De hát honnan tudtam volna, hogy „eszmei párt” ez, nem a hatalomvágy vagy éppen hatalomgyakorlás „eszköze”. Fénye elsugárzott a Kárpátok belső karéjáig, de nem világított eléggé az anyaország göröngyei között. Nem kínált karriert senkinek, de szolgálatot és áldozatot kért mindenkitől. így aztán a mindig kisebbségben lévő eszmei, elvi emberek, elszánt értelmiségiek és konok szegényparasztok adták össze számára 1945 őszén az alig hét százalékos választási eredményt. Talán most, gondoltam 1989 végén, mikor sorsom az anyaországba menekített. Az új politikai tájékozódásban a Nemzeti Parasztpártot kerestem. Megvolt, még lapot is adott ki, Czine Mihály tanár úr igaz és nemes cikkeivel, de megint nem figyelt rá eléggé a nemzet. Miként a lakitelki népi indulás is akkor már polgári politizálássá torzult. Vagy nem lehetett volna másként? A Nemzeti Parasztpárt újabb, immár tragikus veresége volt az első igazi anyaországi csalódásom. De nem vérzett el végképp, él még Veres Péter és Németh László „pártja”, így bíztathatom magamat, ha éppen akarom. Olyan párt,amelyik képes összefogni tagjait, tagdíj nélkül, reményt adni akkor is, ha nincs hivatalos stratégiája. Éppen ezért „belefér” minden igaz hívének gondja és gondolatja. Ezek a hívek megismerik egymást, mint az őskeresztények. Eljutottam megint Szíj Rezsőhöz. Kialakult köztünk azonnal a teremtő áramkör. Mintha időtlen időktől ismerősök, barátok lettünk volna... Különös kötés ez, láthatatlan és határtalan. Nem töri meg sem idő, sem távolság. Szíj Rezső újabb könyvkiadói vállalkozása, a Szenei Molnár Társaság hozta vissza Chicagóból a magyar vers és a magyar könyv áldozatos hívét és munkását, Szathmáry Lajost, áld amerikai bujdosásban is megmaradt az elindító eszmekörben. Ez pedig a nagy olvasztótégelyben is megtartotta felelős magyarnak. Éppen e távoli, de most már jól idehallatszó, lélekriasztó olvasztótégelynek a fortyogása késztet szembenézésre: van-e még értelme, célja, távlata a népi gondolatnak? Miben látná a maga külön gondját és feladatát — ha élne — Veres Péter? Nem reménytelenül irreális ábránd-e apénz, a tőke mindent elborító és a tisztességet eltakaró uralma idején? Pártok székházain, hivatalok épületein, de már az üzletek bejáratánál meg az utcákon is az Európai Unió sokcsillagos, kékellő lobogója. Alig tűnt el a megtűrt piros-fehér-zöld mellől a kötelező szovjet vörös, máris még nagyobb arányokban vette át helyét az európai kékség. Méghozzá most csakugyan „önkéntesen”, mintha a nemzet balga módon így akarna dacolni a hajdanán kényszerűen elfogadott szovjet vörössel. Fél évszázad óta, úgy látszik, valami atavisztikus gyámoltalanság okán nem tudunk meglenni idegen zászlók nélkül! Ha csak a zászlók! Üzleteink cégtábláiról eltűntek a magyar szavak, nevek, el a magyar szellem, maga az anyanyelv. Joggal hadakozunk románokkal, szlovákokkal, szerbekkel nyelvünk és iskoláink elpusztítása miatt, de idehaza, saját akaratunkból mi pusztítjuk legalább annyira Kazinczy Ferenc örökségét. Talán úgy képzeljük, hogy ez a féktelen majmolás vezethet el gyorsabban az egységes Európába, nem a jobb munka, a nagyobb tisztesség, az okosabb politizálás és a feszesebb fegyelem. A jobb minőség — áruban és emberben. Szíj Rezső évek óta harcot hirdet önnön körében, egyebek között egyik alapítása, a Herman Ottó Társaság gyűlésein, anyanyelvűnk tisztaságáért, pallérozásáért. Vallja, hogy csak történelmi értékeink, nyelvünk, népi-nemzeti kultúránk (amely nem rekeszt ki semmilyen hazai értéket), dalaink, irodalmunk, táncaink révén válhatunk értékessé abban a bizonyos egyesült Európában. Minden nemzet elhozza a maga kincseit, azzal áll fel a nagy bemutatkozás színpadára. Mit viszünk majd el oda? Soha nem lépünk fel a színpadra, a világ színpadára a magunk műsorával? A nézőtéren ülünk mindig, ostobán bámulva minden értéket, ami a másé, mert már nem tudjuk, hogy mi is a miénk... Végzetes történelmi tévedés áldozatai lettünk valamennyien, és elviselhetetlen lesz a pénz kényszerű uralma, amit viselnünk kell mégis, amitől ma mindenki a maga gyors és kíméletlen meggazdagodását várja, kiszolgáltatottá válunk nagyon hamar, ha levetkőzzük sok ezer esztendős önmagunkat és pucéran koldulunk okosabb népek ajtajában... Ez lenne ma Veres Péter és Németh László „pártjának” intelme, üzenete, jóslata és fenyegetése. Nem kell ahhoz párt, hogy hirdessük az igét. Szíj Rezső újabb kiadványai is ezt teszik. Elhitetik, hogy egy nép, amelyik ezen a tájon ezeregyszáz esztendő minden tragédiáját, átkát, rohamát megkísérlését átvészelte, az végül is haza kell hogy találjon — önmagához. Mi értelme lenne másként annak, hogy a műtörténész Szíj Rezső, maga és elhunyt felesége neve alatt Kecskeméten létrehozza a Tudományos és Művészeti Gyűjteményt? Csak azért, mert nem tehetett másként, lévén örök alapító? Hajdanán Bartók Béla nevére szervezett népfőiskolát. Első könyvkiadói vállakózásával 1948-ban jelentkezett. Misztótfalusi Kis Miklós, a betű magyar hőse került fel e kiadó zászlajára. Egy erdélyi—partiumi—magyar könyves ember, műves nyomdász. Most újabb kiadója Szenei Molnár Albertet idézi, aki egyszerre volt fia a Felvidéknek, a szülőhely jogán, Erdélynek, a halál követésével és az anyaországnak, az egész nemzetnek, mivel minden magyart magához kívánt ölelni. Kudarc várhat erre a kiadói vállalkozásra is? Hiszen a szándéknál nagyobb úr a pénz, a bank, az újgyarmatosítás. Eszébe se jut. Soha nem tudott meglenni kudarcok nélkül. De soha nem bukott bele a kudarcokba. Ezek serkentették újabb győzelmekre. Vízárként kereste meg mindig a maga medrét — sziklák hasadékaiban. Ilyen ember lehetne-e más, mint akaratos, konok és büszke? Legalábbis tetszhetik ilyennek. Számomra az irodalom, a szellem előtt tanúsított igazi alázat példája, hogy irodalomtörténészként egy magánál tizennégy évvel fiatalabb írótársáról, Szalay Károlyról készített pályaképet. Irodalmi állapotaink jele, hogy ez a monográfia-kötet nem szerepel az Új Magyar Irodalmi Lexikonban, sem a Szalay Károly, sem a Szíj Rezső címszavánál. Ha odafigyelne effélére — pedig nagyon fáj neki —, akkor becsukná könyvműhelyét, és nyugalomba vonulna, húszéves késéssel. Nem teszi, mert egyszerűen nem úgy született. Beke György Jobb helyen nem is állíthatták volna fel minden idők egyik legnagyobb erdélyi katolikus püspökének első köztéri szobrát. Székelyudvarhely, a „székely anyaváros” — amely a Monarchiában is a legmagyarabb város volt és máig az maradt, immár romániai viszonylatban — az erdélyi magyarság találkozási pontja. Annak ellenére, hogy csak egy vasúti szárnyvonal jutott neki. Itt ad kezet egymásnak a két nagy magyar felekezet, a római katolikus és a református, ugyanakkor itt kapcsolódik hozzájuk a jellegzetes erdélyi egyház, az unitárius. Tartottak itt székely nemzetgyűléseket — a közeli Agyagfalván —, 1946-ban a Magyar Népi Szövetség itt rendezte meg második kongresszusát, és az idén ide gyűltek össze a magyarság képviselői Erdélyből, a Partiumból, a Bánságból, hogy közösen tiltakozzanak a jogcsorbító, antidemokratikus új romániai oktatási törvény ellen. Mivel Márton Áron nemcsak nagy püspök volt, hanem egyben az erdélyi magyarság példaadó, legnagyobb tekintélyű közéleti embere is, akinek a szavára nemcsak saját hívei, de valamennyi magyar felekezet tagjai figyeltek, kapcsolata Székelyudvarhellyel az erdélyi magyar egységet jelképezi. Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész mintázta meg a nagy egyházfőt, és a mellszobrot Márton Áron közelgő — 1996-os — születési centenáriuma alkalmából szentelték fel szeptember 23-án. A szobrot a szabadkai Antal Mihály öntötte ki; ilyképpen az egész nemzet egységét jelképezte az ünnepség. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrált szentmisét, majd beszédet mondott Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és Ferenczy Ferenc, Székelyudvarhely erős jellemű, bátor magyar polgármestere. Az anyaországot Szőcs Ferenc bukaresti magyar nagykövet képviselte. Szobra áll Márton Áronnak a gyulafehérvári teológia kertjében. Egy csíki falusi kovács vasból kiraj - zolta a püspök alakját a szülőfalu, Csíkszentdomokos templomának külső falán. Emlékezik egykori diákjára a nevét viselő Csíkszeredái főgimnázium. Székelyudvarhelyen nem elégedtek meg a szobor felállításával, hanem — a nehéz kiadási körülmények ellenére -2- egy kötetet is megjelentettek, Márton Áront idéző írásokkal, Nem mi választjuk ki szentjeinket címmel. Ez a cím abból a költeményből való, amelyet a kiváló író, hívő keresztény, Bajor Andor Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulóján akart elmondani a kolozsvári Szent Cser István felvétele Mihály templomban tervezett megemlékezésen. 1989 februárjában lett volna az ünnepség. A román hatalom betiltotta. A püspök akkor már kilenc éve halott volt, de a román diktatúra továbbra is félt tőle. (pálfi) Magyarlapád A Duna TV nívódíjas filmtrilógiája Sipos István filmrendező Magyarlapád c. filmje ez év augusztusában nívódíjat kapott. Az ezeréves erdélyi településről szóló történelmi dokumentumfilm négy részre tagolva ábrázolja a faluközösség életének múltat, jelent, jövőt felölelő vonulatát. A Gyökerek, Közelmúlt, Jelenlét, Jövőkép című egyegy órányi terjedelmű részek darabjai önállóan is kikerekedett egységek, fejezetek. Természetesen a trilógia egésze teljesebb képet képes nyújtani és mélyebben járja át a néző lelkét a helyenként megrázó, ám mégis gyönyörűséges vallomások erejével. Magyarlapád királynői birtok volt, amelyet Gizella királyné adományozott a bakonybéli apátnak, és az 1147-ben eladományozott Asszonynépe, Sajóudvarhely is, amelyből később a székelyek főhelye, Székelyudvarhely lett. A település hét faluból álló lakossága magyar polgármestert választott a rendszerváltást követő időben. A polgármester, Molnár-Feri Márton igen centrális szerepet visz a hétköznapok és a jövő formálásában, embertpróbáló küzdelmeiben. Mit jelent ma magyarnak lenni Magyarlapádon? Hogyan lehet a helyes mértékhez igazodni a hagyományőrzés és a modernizáció ütközetében? Ezeket a kérdéseket járja körül a filmtrilógia kicsit az „értől az óceánig” gondolata, a megszólaltatott emberek keresetlen őszinteségén keresztül. A történelmi folyamatok ezeken a vallomásokon keresztül dokumentálódnak. A film fő vonulatát a riportfűzérből kirajzolódó életutak, emberi portrék tablói adják. A templomajtó 1785-ből való zárja, a harminc méter mély kőkút, a kenyér bevetése a kemencébe, a népviselet, a „Pirospántlikás” zenekar, a szőlő a hegyoldalban — megannyi kép, amely a magyarlapádi táj szellemének megszólaltatjója, kifejezője. Híven utal Jankura Péter avatott operatőri munkájára. A montázstechnika, zenei kömyezetfestés és lélekrajzok ritmusváltásában kirajzolódó arculat messze túlnő egy ismeretlen erdélyi magyar falu arculatán. Benne lüktet a lapádiak mindennapos küzdelme, hogy az ősi földön megmaradhassanak magyarnak, és az emigráns magyarok szellemi műhelyeinek törekvéseivel találkozik, akik idegenben teszik ezt, az értől az óceánig jutván. De az ér, a kezdeti forrás csak a hagyomány, az anyanyelvi gyökér lehet, amelyet a család, az iskola és a templom őriz. Folyammá a különböző égtájakon, más hatásokkal színesedett életművek, életutak sokasága révén válik, az egyetemes értékrendnek megfelelően. „Gyökereinkkel az anyaföldbe kapaszkodunk, érzékeinkkel pedig a világba" — fogalmaz az egyik szereplő.—Lehet, hogy Nyugaton szebb a jövő, de én ebben a temetőben akarok nyugodni." Különösen személyessé és hitelessé teszi az alkotást a rendező. Sipos István sorsazonosságból fakadó ihletettsége, hiszen kisgyermekként hat évig élt Lapádon, végzős rendezőként pedig tizenegy esztendőt Párizsban, azután pedig visszatért az anyaországba. Csak az talál békét a világban, aki önmagában is megteremti azt. Miként erdélyi magyar testvéreink naponta megküzdenek a kultúráért munkával, művészettel, földműveléssel, hittel. László Ruth GRILL ÉTELEK, VADAK, HALAK, MAGYAR SPECIALITÁSOK, CIGÁNYZENE, FOLKLÓRMŰSOR 2092 Budakeszi, Esze Tamás u. 6. Tel.: (361) 176-6144, 138-6520
