Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
XIII. évfolyam, 10. szám 1995. október A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 59.- Ft $3.00 V A magyarok vére írta: Albert Camus Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvertfogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítéltfelkelésbe— a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérévelgavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön, és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hiszszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet— bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk— miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és számüzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt viszszaadtak nekünk! (1976) V_______________________________________/ Áldozatok / ■ // ■■ ■■■ es kunosok Budapest, 1956. október Kisantant, 1956 Meglepetéssel észleli mostanság a magyar közvélemény az anyaországban és túl a határokon, hogy Bukarest és Pozsony milyen harmonikusan egyetért a kisebbségi politikában. Vagyis a magyar kisebbségi törekvések letörésével, az anyanyelvű oktatás elsorvasztásával, a magyarság szellemi megsemmisítésével — ami a fizikai nemzetromlást vonja maga után. Hogyan ez a gyors egymásra találás, szövetkezés? Hiszen Románia és Szlovákia már nem is szomszédos egymással? (Azok voltak a két háború között, amikor Kárpátalja Prága uralma alá tartozott.) A kisantant—ahogyan a nyugati katonai szövetség keleti másolatátnevezték—felbomlott még 1938- ban, azóta végbement a második világháború, majd Közép-Kelet-Európa államait a szovjet birodalom ..külterületeiként” egyazon katonai szövetségbe, a Varsói Szerződésbe kény szentették. Itt harmincöt éven át ugyanannak a tömörülésnek (tömörítésnek!) volt a tagja a két egykori kisantant-ország, Románia és Csehszlovákia, mint az a Magyarország, amely ellen a kisantant hajdanán létrejött. De a keleti antant rejtőzködve tovább is fennmaradt, és a történelem sorsfordulóin mindig megmutatta magát. Hiszen az érdek, ami létrehozta, továbbra is erős kapocs volt közöttük: a maradék Magyarország elszigetelése, a magyarság szétmorzsolása. Példa lehet erre a váratlan antantfelbukkanásra az 1956-os magyar forradalom leverésében játszott titkos szerepük. Mármint Romániáé és Csehszlovákiáé. Miképpen? Hiszen mindkét ország látszatra szigorúan semleges volt. A diplomácia története — legalábbis a nyílt diplomáciáé — erről őriz fontos feljegyzéseket. Amikor 1956. november 4-én a szovjet csapatok megint beavatkoznak és a szabadságharcosok minden hősiessége ellenére leverik a forradalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete napirendre kívánja tűzni a magyarországi helyzet megvitatását. A Nyugat legalább ezzel próbálta volna - eléggé gyámolatlanul - támogatni a még fel-fellobbanó magyar ellenállást.Vajon ki tiltakozik elsőnek a keleti „szocialista” országok közül a nyílt vita ellen? November 10-én ezt jelenti a bukaresti Előre: Románia képviseletében Athanase Jója akadémikus tiltakozik az „imperialista kísérlet ellen”. A bukaresti egyetem ismert, rangos tanára, a logika professzora ilyképpen cáfolja, gúnyolja ki tantárgyát is, a logikát: „Az alapokmány második szakaszának hetedik bekezdése értelmében az Egyesült Nemzetek nincs felhatalmazva arra, hogy beavatkozzon valamely állam belügyeibe." És vajon ki áll fel másodiknak az ENSZ szószékére? — Bizonyos Ulrich elvtárs, Csehszlovákia megbízottja a világszervezetben. A szovjet Kuznyecov csak a következő napon „csatlakozik” hozzájuk, hogy a magyarországi „imperialista” beavatkozás ellen tüzeljen. Mintha nem is a szovjet csapatok avatkoztak volna be és viseltek volna háborút a törvényes magyar kormány ellen! — Athanase Jója akadémikus (1904—1972) ne ismerte volna az igazságot? Ismerte, de úgy találta, hogy a hazugság most nemcsak a szovjet, hanem a román kommunista hatalomnak is elsőrendű érdeke. E „felismeréséért” állami díjat kapott és kitüntették a Szocialista Munka Hőse címmel. Bukarest urai—Athanase Jója gazdái — már 1953-tól, az első Nagy Imre-kormány megalakulásától aggodalommal figyelték a magyarországi fejleményeket. Akkor még csak elvi síkon ítélték el a magyar kísérletet, a,,revizionizmust”—ezúttal eszmei revizionizmust—emlegetve. Majd 1956 tavaszán, a szovjet huszadik kongreszszus után nyíltan ellenségessé vált a viszony Magyarországgal. Gheorghiu- Dej román pártfőtitkár többször nyilatkozott úgy, hogy nekik senkit nem kell rehabilitálniuk, mert Romániában nem követtek el törvénytelenségeket. Ezzel csak önmagát nyugtathatta, mivel nyilvánvaló volt, hogy ha Hruscsov uralma az egyik oldalról és egy megváltozott Magyarország a másik oldalról fogja harapófogóba, akkor a dogmatikus és gyilkosságokat elkövető román pártvezetésnek buknia kell. Még a szokásos „megfigyeléssel” sem érték be Magyarországon. A Magyar Október előtti hetekben, napokban magas tisztséget betöltő román kormányférfiak, ismert írók, újságírók tartózkodtak Budapesten. Csupa „véletlen(Folytatás a 4. oldalon) Ha Albert Camus francia filozófus nem szól olyan mély meghajlással és kalaplevéve az 1956-os magyar forradalomról, akkor is mindmáig megmarad a művelt Nyugatban a tisztelet a magyar szabadságharc iránt. Igaz, akkor nagy kampánya volt a nyugati hitegetésnek, ígérgetések halmaza vette körül a cseppnyi magyar népet, mikor fegyverre meg gyógyszerre volt szüksége. Nincs most évada a fölhánytorgatásoknak. Ám azt mindenképpen meg kellene, s talán meg is lehetne értetni a nagy hatalmú, csöppet sem önzetlen hitelezőinkkel, hogy 1956 leverésétől egyenes út vezetett a mostani hatalmas államadóssághoz. Természetesen olyan állomással, amit ismét a magyar demokratizálódás teremtett 1990-ben, lebontván —és ismét elsőként—az egypártos kommunista diktatúrát. Ám ilyen gúzsokban, ilyen koloncokkal, mint a 32 milliárd dolláros államadósság, nehéz lépni és a Nyugat kedvére haladni. Ha akkor, a vérző szabadságharc idején nem segítettek a magyar népnek, most, az immár nyitott deszkakerítések meg lebontott falak közepette ugyancsak megmutathatnák a hatalmasok aggodalmukat érettünk. És másokért. Nekünk 1956 októberére emlékezvén, újólag és naponta ez a gyalázatos jelen forog a fejünkben, amely a nyakunkba akasztotta egy tehetetlen pártkoalíció, egy impotens kormány nyűgeit. Nem szabadulhatunk ma sem hát. Nem dagad a mellünk attól, hogy hányszor mutattuk meg a világnak a nándorfehérvári csata (1456), 1848, 1956 óta 1990-ig, hogy nem tudunk és képtelenek is vagyunk elnyomatásban élni hosszú ideig. Még egyszer vérzett Budapest és a magyar városok egész sora '56-ban, nem kívánván mást, mint a szovjet hadsereg kivonását, a kommunista diktatúra fölszámolását, valóban demokratikus Magyarország megteremtését. Mindez nem tűnik soknak ma sem, ha arra gondolunk, hogy Ausztria mai szintjén is állhatna Magyarország, ha véle egyidőben innen is takarodnak a szovjet csapatok. És valahol vélünk egy sáncban fetrengene Ausztria is, ha 1991-ben takarodik el onnan is a szovjet megszálló hadsereg. Halottaink 56-os sírjain mindennap friss virág. Friss az emlékük, mint egykor voltak a sebeik. És ma is kóborolnak hozzátartozók, akik ma sem tudják, hol hántolták el az elesetteket. Nekünk, rájuk emlékezve, a jelenben meg a jövendőben kell gondolkodnunk, bármennyire elképesztő is, hogy volt kommunista verőlegényekkel, egykori pártvezérekkel meg pereputytyukkal van tele ismét az Országház, a kormány — egy álnok választási hadjárat révén. (Folytatás a 6. oldalon) SZERKESZTŐSÉGEINK: P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. 1112 Budapest, Montreal, QC H3P 3B9 Bodajk u. 20/A. CANADA Telefon: 1859-617 Phone/Fax: (514) 731-4192 Fax: 1859-617
