Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1995. március Csurka István úrnak, a Magyar Út Körök Mozgalom elnökének! Budapest, 1993. szept. 23. Kedves Pista! Mint tudod, a Magyar Út szervezéséhez már júliusban, az Országos Gyűlésünket követő hetekben kértem mindazok nevét és címét, akik bármilyen formában jelentkeztek a Mozgalomba. Úgy gondoltam és ma is úgy gondolom, hogy esztelenség a szervezést nulláról indítani, amikor több ezer nevünk van kiindulásként. Néhány hét számomra teljesen érthetetlen huzavona után azzal a meghökkentő, mindmáig felfoghatatlan igénnyel álltái elő, hogy ezeket a neveket és címeket kérjem Tőled írásban. Akkor sem elemeztem és most sem kívánom elemezni ennek a kívánságnak, ennek az eljárásnak a képtelenségét. Alkalmazkodtam. A kért levelet két napon belül megkaptad. Azóta eltelt nagyjából két hónap. Mind a mai napig nem kaptam egyetlen nevet és címet sem. Az esettel kapcsolatos rossz érzéseim arra késztettek, hogy még július végén előálljak egy másik megközelítést alkalmazó szervezési javaslattal is. Ennek az volt a lényege, hogy ne mi keressük meg barátainkat, hanem tegyük lehetővé számukra, hogy ők keressenek, ők találjanak meg minket. Ezt javasoltam összekapcsolni a rendszeres tájékoztatás iránt amúgy is jelentkező széleskörű igény kielégítésével, ezért a Magyar Fórumban hetenként megjelentetendő, egymással tartalmilag összefüggő, szervezési információkat és politikai tájékoztatást egyaránt tartalmazó, esetenként 40-50 sor terjedelmű körlevél-sorozatra tettem javaslatot. Ezek közül az első kettőt meg is írtam, Veled az elgondolást megbeszéltem, a két első körlevelet közlésre Neked átadtam, majdkét hét múlva ismét átadtam. Ennek is immár 6-8 hete. Sem a körlevelek publikálását nem kezdtétek meg, sem az elgondolás ellen — utólag sem — kifogást nem emeltél, más —jobb — megoldásra javaslatot nem tettél. Csönd van. De ebbe a csöndbe a Mozgalom belepusztul. Holott a magam részéről még egy önfeláldozó gesztust is tettem: amikor rászántam magam lakáscímem és telefonom nyilvánossá tételére - kockáztatva ezzel nemcsak a magam, hanem a családom nyugalmát is -, azt hiszem, elmentem addig a határig, ameddig a jelenlegi áldatlan körülmények enyhítése érdekében az én helyzetemben lévő ember egyáltalán elmehet. A lényeg azonban nem ez. A lényeg az, hogy miközben két javaslatom is lóg a levegőben—határozott támogatás vagy elutasítás, módosítás vagy bármiféle döntés nélkül —, a Mozgalom szervezése lényegében áll. Ezen Szabó Péter szorgalma sem változtathat, hiszen az általa végzett munka fontos kiegészítése kellene legyen az egyéb mederben folyó szervezésnek, helyettesíteni semmiképpen nem tudja azt. Mindez pedig nemcsak azért katasztrofális, mert pótolhatatlan időt vesztegettünk és vesztegetünk el, hanem azért is, mert passzivitásunk, rossz hatásfokú pótcselekvéseink miatt az emberek kezdik elveszteni minden lelkesedésüket, bizalmukat, legyintenek ránk, elfordulnak tőlünk. Az elmúlt évek keserű csalódásai után még egy kiábrándító tapasztalat elviselhetetlenül túlterheli a nemzeti érzelmű tábort és szükségszerűen vezet ahhoz a megosztottsághoz és szétesettséghez, ami az utóbbi hetekben egyre nyilvánvalóbb. Ha múlt év szeptemberétől végignézed annak a gondolatnak, programnak. Mozgalomnak a sorsát, aminek megalkotója, meghirdetője és vitathatatlan vezéralakja Te vagy, akkor pillanatnyi csúcsoktól, átmeneti nekibuzdulásoktól eltekintve folyamatos hanyatlást kell látnod, ami mára már táborunk katasztrofális leolvadásához, kiábrándulásához, mozgalmunk elhiteltelenedéséhez vezetett. Újabban belekezdtetek egy politikai nagygyűlés-sorozatba, amire vonatkozóan az első hírek a szeptember 16-i Magyar Fórumban láttak napvilágot. Azért kell a dologról többes második személyben beszélnem, mert erről a programról én jóformán csak utólag értesültem, a tervezésből, előkészítésből kihagytatok. Gyűlések tartásának a szükségességével messzemenően egyetértek. Már áprilisban javaslatot tettem egy rendezvénynaptárra, kb. a választásokig terjedő időszakra, ami a nagyobb, országos rendezvények mellett helyi gyűlések szervezését is előirányozta, bár másképpen: helyben és időben egyenletesen elosztva, átgondoltan programozva. A válasz akkor is hallgatás volt. Csönd. Még azt sem mondtad, hogy marhaság. Amikor május közepén megértettem, hogy a mindnyájunk által oly fontosnak tartott PROGRAM elkészítésének általam javasolt metodikáját nem helyesled — országos vita az általam május elejére elkészített „programjavaslatról”, a legfontosabb hozzászólások, ötletek, javaslatok gyors feldolgozásával ideiglenes program közzététele, aminek részletezése, bővítése, szakmai tanulmányokkal való kiegészítése a nyári hónapok feladata lett volna, majd a végleges program megírása legkésőbb szeptemberben —, ráadásul kifejezted azt a kívánságodat, hogy a programot magad írd meg, elkezdtem várakozni. A várakozásban az érdeklődésen kívül az a meggyőződés is vezetett, hogy nem kell nekem feltétlenül odatolakodni egy munkához, amit Csurka István saját maga akar elvégezni. Régóta világos, hogy ez az udvariasság részemről nagy hiba volt: amit produkáltál, egy hosszabb és egy rövidebb dolgozatot, programnak semmiképpen, program-helyettesítő politikai nyilatkozatnak talán el lehetett fogadni, bár a második dolgozatról ebben a minőségében is elhúzódó viták bontakoztak ki körünkben, az ezzel kapcsolatos konfliktusokra talán nem kell emlékeztesselek. így sajnos felborult az az egyetlen lehetséges menetrend, ami az időszűke ellenére eredményes lehetett volna—a nyarat nem tudtuk kihasználni a program részletezésére, szakmai dolgozatokkal való alátámasztására, mert nem volt semmilyen előzetes vagy ideiglenes programvázlat, amihez a munka kapcsolódhatott volna. Az általad készített dolgozatok—és ezzel nem politikai publicisztikai értéküket akarom minősíteni — erre a célra nem feleltek meg. A programírás nem a Te műfajod. Ez még nem volna baj. A baj az, hogy ennek ellenére Te akarsz programot írni. Most tehát itt állunk pótolhatatlanul elvesztegetett hónapokkal a hátunk mögött, egy sor sértődött szakemberrel a nyakunkon, akik teljes jószándékkal jelentkeztek egy elvégezhetetlen munkára: kidolgozott tervrajzok híján ugyanis nem lehet házat építeni. Mivel nem volt a munkát megfelelően orientáló, a tervrajz szerepét betöltő protoprogram, a találomra gyártott építő elemek, gerendák és szerelvények vagy használhatók, vagy se. Általában nem. A támogatásunkra felsorakozott szakemberek viszont, ha dolgoztak, azért, ha nem dolgoztak, azért, fújnak ránk és dühöngenek. Igazuk van. Bár ezek a gondok már világosan körvonalazódtak, július elején, az Országos Gyűlés után még alapvetően optimista voltam. Reméltem, hogy az új Elnökség képes fölébekerekedni a halmozódó problémáknak és pótolni a mulasztottakat. Ennek volt néhány természetes feltétele: az Elnökség munkájának, ügyrendjének a megszervezése, rövid és hosszabb távú munkaterv kidolgozása, hatáskörök és feladatok felosztása, stb. Minderre talán egy hetet lett volna szabad szánni. Meghökkenve kellett tapasztalnom, hogy mindez elmarad, a munkánk ötletszerű és szervezetlen. Ekkor kezdtem írásos javaslatokat terjeszteni az Elnökség elé, több elnökségi ülésen, egymás után. Csak nyilvánvaló evidenciákat javasoltam. Olyan teendőket és intézkedéseket, amelyek papírravetésekor, azok nyilvánvaló volta miatt, zavarban voltam. Mégis, bármilyen el-képesztő ezt leírni, javaslataim egy része ellenállásba ütközött, vitákat kavart, más része pedig — az elvi elfogadás ellenére — a gyakorlatban nem valósult meg mind a mai napig. Üléseink előkészítetlenek, ötletszerűek, nélkülözik a munkatervet, a koncepciót és a formális rendet. Lényegében improvizálsz. Egy magamfajta műszaki ember számára mindez szinte hihetetlen. Ma már egyszerűen sajnálom az időt, amit az Elnökség ülésein töltök. Ráadásul kialakult egy ( " *\ 1993. július elején a Magyar Út Körök Mozgalom I. Országos Gyűlésén beválasztottak a Mozgalom országos Elnökségébe. Erről a tisztemről 1994. januárban lemondam. A lemondásomat tartalmazó szűkszavú levelet a Magyar Fórum közzétette. Mind a mai napig tartozom azonban az indoklással. Ezt kívánom pótolni annak a levélnek a közreadásával, amit 1993. november elején személyesen adtam át Csurka Istvánnak. A levélre mind a mai napig sem szóban, sem írásban semmilyen választ nem kaptam. A levél olvasása talán érthetővé teszi azt a megsemmisítő vereséget, ami a MIÉP-et az 1994. májusi országgyűlési választások során érte. 1995. január 20. FARKAS ELEMÉR V__________________________________J gyakorlat, ami a célszerűtlenségen kívül kifejezetten bántó. Ennek az a lényege, hogy miután a MIÉP elnökségi ülései a Mozgalom elnökségi ülései előtt vannak, az ott hozott határozatok megtárgyalása a Mozgalom Elnökségében teljesen formálissá vált. Ezt általában a bevezető szöveg is elismeri, ami rendre úgy kezdődik, hogy „...a MIÉP Elnöksége ezt a kérdést ma délután már megtárgyalta és elfogadta, a rend kedvéért azonban elmondom, hogy...”.A két Elnökség közötti személyi átfedések miatt a létszámarányok olyanok, hogy a kérdés érdemi tárgyalására, a „már elfogadott” döntés megváltoztatására formailag sincs kilátás. így előállt az a helyzet, hogy a MIEP Elnöksége a Magyar Út Elnökségét maga alá gyűrte, szerepét, munkájának jelentőségét másodlagossá tette. Szeretném világosan, félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ezt a helyzetet nem fogadom el. Nem vagyok hajlandó formális, másodlagos, alárendelt munkát végezni. A kérdés azonban nemcsak engem érint. Fekete Gyulára, Kovács Lajosra éppilyen sértő. Fontold ezt meg. Bár a fentiek számomra nyilvánvalóak és igazak, kötelességemnek éreztem megvizsgálni azt a lehetőséget is, hogy a hiba bennem van, vagy legalábbis az egymáshoz való illeszkedésünkben. Ezért lettem az utóbbi hetekben hallgatag és passzív az Elnökség ülésein. Figyelek: vajon megjavul-e az Elnökség munkája, ha én. mint feltételezett incompatibilis, zavaró tényező, a háttérbe húzódom? Több elnökségi ülés tapasztalatai alapján a válasz: nem. Az Elnökség munkáját nem én zavarom, nem én akadályozom, az nélkülem olyan, amilyen. Pusztába kiáltott, meg nem hallgatott javaslataim legfontosabbika a Politikai Tanácskozó Testület összehívására és működtetésére vonatkozott. Az eddig felsorolt problémák ezt a javaslatot egyre fontosabbá teszik: a Politikai Tanácskozó Testület hasznosan korrigálhatná és egészíthetné ki az Elnökség munkáját. Akárhogy forgatom a szóbajöhető személyek listáját, emberileg-szakmailag politikailag kitűnő, a tavaszi hónapokban jelesre vizsgázott személyekből álló Tanácsozó Testületünk van, vagy lehetne. Ráadásul ezek aktív, cselekvési lehetőségre váró emberek, akik jelenlegi elhanyagoltságukban egyre inkább a sértődöttek táborát fogják gyarapítani. A Politikai Tanácskozó Testület összehívásának akadályozása oly mértékben ésszerűtlen, hogy meg kell kockáztatnom egy feltételezést — attól tartasz, hogy ez a testület befolyásolná vagy korlátozná vezetői szabadságodat. Ez bizonyos értelemben nyilván igaz. Egy ilyen testület működtetése óhatatlanul azzal jár, hogy az individuális politizálás némileg háttérbe szorul és a testületi politizálás kap nagyobb hangsúlyt. Azt állítom azonban, hogy éppen erre volna szükségünk: több tervszerűségre és kevesebb improvizálásra, több széles körben megvitatott és jóváhagyott állásfoglalásra, programra, több módszeres munkára és szakértelemre, még ha ez korlátozná is írói-politikusi alkotói szabadságodat. A várható haszon azonban nyilvánvaló. A bizonyára elmaradó bombasztikus hatásokat — amelyek a politikában nehéz kiszámíthatóságuk ellenére nyilvánvalóan hasznosak — messze kipótolná a jelentősen kibővülő és megerősödő intellektuális-szakmai bázis, a hosszútávú tervszerűség és stabilitás. Azt a személyedre építkező, Téged néptribunként mindenek fölé toló politizálást, amit eddig folytattunk, sebezhetőnek, hosszú távon megbízhatatlannak tartom. Meggyőződésem, hogy amit csinálunk, olyan össznemzeti érdekeket szolgál, hogy azt nem lehet egyetlen emberre építeni, még néhányra sem. Az MSZP-t említeném tanulságos példaként. Az élen 15-20 olyan vezető van, akik nagyjából azonos színvonalat képviselnek. Egy-két ember politikai kilövésével nem lehetne őket komolyan megsebezni, minden ugyanúgy menne tovább. Csak elhatározás és tudatos magatartás kérdése, hogy ez nálunk se legyen másképpen, s ezt követelné a célszerűségen túl magyar nemzeti hagyományunk is, amelyik mindég a szabad emberek önként vállalt fegyelmére, nem pedig az alávetettségre épített, jogi, szellemi, politikai értelemben egyaránt. Méltó volna Hozzád, hogy arra alkalmas, főleg fiatal embereket magad segíts az ismertté válás, a társadalmi elfogadás rögös útjain előrejutni. Tudom, hogy van erre jó példa is, mint a legutóbbi gyűlések némelyike, de ez még nem tekinthető programszerűen művelt általános gyakorlatnak. Tűnődve forgatom azt ariportot, amit szeptember 25-énkészített Veled a Magyar Hírlap. Mindég nagyszerűnek láttam és látom azokat a szövegeidet — akár írod, akár mondod —, amelyekre alaposan felkészültél (a slágfertig rögtönzés viszont nem erős oldalad). Mégis kell tegyek néhány megjegyzést. Először is nem igaz az, hogy az ellened folyó kampány nagy ütései — in/m, 28 millió, magánéleted hánytorgatásai—nem ártottak Neked. Természetesen nem ártottak, ha fanatikus híveid néhány ezres táborát veszed alapul. Ők érzelmileg kötődnek hozzád, és ez a kötődés gyakorlatilag megrendíthetetlen. Azoknak a százezreknek és millióknak a szemében azonban, akiknek a szavazataira számítani szeretnénk, egészen más a helyzet. Természetesen nehéz konkrétan, netán számokban is kifejezni népszerűségi mutatód változásait. Sok száz vélemény meghallgatása alapján mondom: ezeknek a problémáknak a nagy tömeglélektani tudással végzett hánytorgatása — meg ami még hátra van—katasztrofális hatású. Akkora, hogy a Te személyes hiteledre, igazmondásodra, írói és politikusi varázsodra nem lehet többé komolyan építeni. Csak a mindenkitől elvonatkoztatott igazságaink, az általunk képviselt magyar nemzeti érdekek tekinthetők tartósan szilárd alapnak, s ezeket — épp a személyek mindenkori sebezhetősége miatt, számomra azonban elvi okokból is — mentesíteni kell minden személyi vonatkozástól, a tekintélyelvű kezeléstől, a kiemelkedő politikai vezetők hatásától. Csak a pubertáskori apakomplexumoktól megszabadult, felnőttként önálló értelmes sokaság (ezért kell a Mozgalom) lehet ügyünk eredményes hordozója, a személyiség szerepe pedig nem lehet más, mint mindennek az önfeláldozó szolgálata. Korábban látni véltem — meg is írtam — Benned személyed, szereped ilyen fajta kezelését, ma elbizonytalanodtam és bizonytalanságomat a riport csak erősíti. Minél nagyobb egy ember, annál több alázatot várok tőle az ügy iránt, amit képvisel. De hol itt az alázat? Szerényebb leszek: hol itt a realitásérzék? (Ezt a levelet eddig mintegy tíz napon keresztül a legnagyobb vívódások közepette írtam, majd október első napjaiban félbehagytam. Csaknem egy hónap szünet után folytatom, mert végül is nincs más lehetőségem, mint befejezni és eljuttatni Hozzád. Néhány dologra, ami időközben megváltozott, kitérek, a lényeg azonban változatlan maradt, személyes helyzetem pedig még rosszabbodott is az Elnökségen belül, ma már a teljes kirekesztettség állapotában látom magamat, akit arról sem értesít senki, hogy az Elnökség ülése elmarad.) Folytatás: 1993. nov. 2. — Lényeges változás a szeptember végi állapothoz viszonyítva abban van, hogy írásban, majd szóbeli üzenetben is utasítottál, hogy a Politikai Tanácskozó Testületet hívjam össze. Utasításnak nevezem a dolgot, mert magyarázat, egyeztetés, indokolás, a napirend vagy a vonatkozó részletek megtárgyalása nem történt meg, így arról sem eshetett szó, hogy novemberben nem lehet pótolni azt, ami júliusban elmaradt. A számomra érthetetlen és elfogadhatóan általad sem megindokolt késedelemnek — ezzel a kérdéssel a levél első részében bővebben is foglalkozom — a kárait jelenősnek, sőt, az adott pillanatban már jóvátehetetlennek látom, ezért az események ilyen alakulásával nem akarok közösséget vállalni és a Testületet csak a Te utasításodra, aTe nevedben hívtam öszsze. Arról sem tehetek, hogy amikor október 27-én bemutatás, egyeztetés, tudomásulvétel céljából bevittem az anyagot az Elnökség ülésére, egy órai várakozás után a helyszínen kellett megtudnom, hogy az ülés elmarad. Mit tehettem? Átadtam az anyagot Pelyhe Istvánnénak, hogy intézze a meghívók kiküldését. Időközben meglepődve hallottam arról a felfogásodról, hogy a PTT az én „bulim”. Szó sincs róla. A PTT a Mozgalom nagykaliberű szerve és eszköze kellett volna legyen, amelyik fontos szerepet játszhatott volna alapvető elméleti, stratégiai, személyi, stb. kérdések megoldásában. Ma már legfeljebb mindezek megkésett, kapkodó pótlásáról lehetne szó, aminek a sikerében az időhiányon túl azért sem hiszek, mert sem Részedről, sem az Elnökség néhány más tagja részéről nem tapasztaltam azt a szemléleti változást, ami a sikeres munka feltétele volna. A PTT működtetését mindezekre való tekintettel tehát már nem tekintem úgy szívügyemnek, mint júliusban, ezért abban nem is áll szándékomban szerepet vállalni. Az utóbbi hónapok eseményei maradéktalanul igazolták azt az álláspontomat, hogy a MIÉP-nek a tavaszi—akkor nagyon alaposan átgondolt — tervektől eltérő túl korai megalakítása számos lényeges hátrányos következménnyel jár. Néhányat felsorolok: nincs ember, pénz, infrastruktúra, stb., arra, hogy egymással párhuzamosan két szervezetet hozzunk létre. Az időpontból és a szituációból következően a Mozgalom szervezése szorul háttérbe, pedig a Mozgalom feladatainak fontosságán túl egy kiterjedt és erős mozgalomra a MIEP-nek is égető szüksége volna, elsősorban a politikai szűrő szerepében. Enélkül a szűrő nélkül a MIEP olyan emberekkel töltődik fel, akikkel nem tudok, nem is akarok közösséget vállalni. Veszélyes út. Vagy más: látni kellene, hogy egy új párt szokásos módon való felépítéséhez sok pénz, ember és más olyan feltétel szükséges, amelyekkel alig rendelkezünk. A mi helyzetünkben komoly sikert tehát csak olyan új megközelítések és módszerek megtalálása és alkalmazása hozhatna, amelyek függetlenek a pénztől, infrastruktúrától, stb. és olyasmire építenek, amiből nagyobb készletekkel rendelkezünk, például az emberi kapcsolatok újtípusú (valójában régi, csak már feledésbe ment) rendszerére. Amikor május végén Antallék beugrattak a túl korai, pénz, infrastruktúra nélküli, de ugyanakkor a kialakult szokások szerinti pártalapításba, tudták, így, ilyen feltételek között nagyon nehéz lesz az utunk és tőlük függ, hogy mikor darálnak be minket. A Mozgalom a maga látens, informális, nehezen megfogható módszereivel sokkal veszélyesebb versenytárs lehetett volna a politikai pártok számára, így amikor a MIÉP túl korai beindításába való beleugratással lefékezték, sőt megakadályozták egy számukra veszélyesen erős mozgalom kibontakozását és helyette egy pénztelen és eszköztelen, tehát gyenge párt szervezésébe terelték a meglévő csekélyke erőt, két legyet ütöttek egy csapásra. Mindezeket tetézi az a gond, hogy míg a Mozgalom alkalmas lehetett volna a szétforgácsolt nemzeti jobboldal összefogására a résztvevők pártállására való tekintet nélkül, a MIÉP csak a megosztottságot fokozza és a Mozgalomra való rátelepedésével sokakat elriaszt, akik a Magyar Útban szívesen részt vennének, de nem akarják feladni más pártok iránt (KDNP, MDF, Kisgazdák, stb.) már meglévő elkötelezettségüket. Mindezen gondok megérzése, de kellő át nem gondolása vezethetett oda, hogy a nemzeti egység jogos igényével, de rosszul meghatározott feltételek mellett Szárszón közeledési kísérlet történt Pozsgayékhoz. A két párt között természetesen rendkívül erős közös pontok vannak: a népi gyökerek és a nemzeti elkötelezettség, ugyanakkor nagyon jelentősek az ideológiai különbségek is — ők baloldali, mi pedig jobboldali pártként határozzuk meg magunkat. Ebből rendezett belpolitikai viszonyok között az következne, hogy korrekt és konstruktív ellenzéke legyünk egymásnak, a mai zilált viszonyok között pedig akár szövetségesek is lehetnénk átmenetileg, de csak pontosan megfogalmazott célok érdekében, gondosan kimunkált feltételek szerint. Mindehhez azonban a szándékon túl a két párt olyan precíz önmeghatározása, a programok olyan fokú kidolgozottsága szükséges, ami jelenleg egyik oldalon sincs meg, így természetesen vetődött fel a külső vagy belső összemosási szándék gyanúja, amit a tisztán gondolkodók csak elutasíthattak, így, azt hiszem, jövőnk szempontjából az elvetélt szárszói próbálkozás több kárt okozott, mint hasznot. Egyébként ebben is az átgondolatlan, szubjektív politizálás átkát látom. Ha előzetesen testületi szinten (pl. PTT) feldolgoztuk volna ezt az elgondolást, lehet, hogy találtunk volna pozitív megoldást. így viszont csak ellenkezni tudtunk. Még néhány szót a PROGRAM-ról is szólni kívánok. A kidolgozás kezdeményezésében ez év tavaszán aktív szerepem volt, ezt bizonyítja egyebek mellett az a vázlat-javaslat is, amit május 6-án saját köreinkben közreadtam. Az időszűke és a körülmények miatt ehhez tartozott egy lehetséges megvalósítási menetrend is, amit sajnos nem támogattál, így kútbaesett. Azóta tanácstalan vagyok, mert nem látom, hogy az átgondolatlan, véletlenszerűen kialakult körülmények között és az elszenvedett időveszteség mellett hogyan is lehetne a feladatot megoldani. A megoldást abban látom, hogy a rám bízott területekre vonatkozóan megírom a programot úgy, ahogy lehet, ahogy azt a saját tavaszi tervezetem, az ahhoz kapott néhány megjegyzés és a nagyon egyenetlen színvonalú írásos anyagok lehetővé teszik. A vállalt feladatot tehát elvégzem, de ez az említett okok miatt biztosan nem lesz olyan színvonalú, mint ahogy terveztem. Itt az ideje, hogy levelem összefoglalásaként eljussak a végkövetkeztetésekhez. Ma sem, ezután a keserű leltár után sem látok néhány részlettől eltekintve említésre méltó különbséget világnézetünkben, politikai helyzetmegítélésünkben, céljainkban. Hacsak azt nem, hogy magamat tudatosabb gondolkodónak, de gyakorlatlanabb politikusnak látom, mint amilyen Te vagy. A lényeges különbség a munkamódszerekben, a vezetési stílusban, tehát gyakorlati vonatkozásokban van. Ennek végső magyarázatát két dologban látom: az egyik — talán túlságosan leegyszerűsítve — az, hogy Te tipikus filosz van, én viszont röghözkötött műszaki. A másik azonban fontosabb: Te az autonóm vezető típusát testesíted meg és nehezen tűröd magad felett a korlátozásokat, én viszont konok demokrataként alapjában csak a csapatmunkában hiszek és egész biztosan állíthatom, hogy kevés bennem a gépies tekintélytisztelet. Mindezt megbeszélhettük volna másképp is, más körülmények között, és talán más következtetésekre is juthattunk volna, nem tudok azonban mit kezdeni azzal a rámenős és nagyon szubjektív befolyással, aminek teljes mértékben a hatása alatt állsz, számomra azonban csak Téged megbéklyózó akadály, nyűg, és ezért teljességgel elfogadhatatlan. Közeledik a pillanat, amikor meg kell vizsgálnom azt a kérdést, hogy így, ilyen körülmények között, milyen szerepem lehet a Magyar Út Élnökségében és egyáltalán a Mozgalomban. Ha átestem ezen a vizsgálódáson, az eredményről azonnal értesítelek. Végül pedig, ez az írás formáját tekintve Neked szóló levél, mégsem tekintem bizalmas anyagnak. Legfontosabb problémáink, amelyeket a levél tárgyal, nyilvánosságot igényelnek. Budapest, 1993. november 4. Farkas Elemér
