Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-09-01 / 9. szám

6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1995. szeptember SZEPTEMBER Szent Mihály hava - Őszelő Egyed napjával (1.) kezdődik. A disznót ezen a napon fogják hízóra, és ekkor állnak szolgálat­ba a számadó pásztorok is. Egyed napjától szü­retig nem járnak kocsival a szőlőben, hogy ne zavarják a szőlő érését. Kisasszony napja (8.) ősi pogány őszkezdő ünnep. Az őszi vetés kezdő napja, de egyben a dióverés ideje is. „Kisasszony harmatára” teregetik a búzát, hogy meg ne üsz­­kösödjék. Szent Mihály napja (29.) a pásztoriás befejézésének és a juhok számbavételének a napja. Valamikor a pásztorok templomi hálaadá­sával kezdődő, majd birkapaprikással és tánc­­mulatsággal folytatott vidám ünnep volt ez a nap. Erről a napról még azt is tudni kell, hogy ekkor szakad meg a fű gyökere, és ekkor szűnik meg a mézelés is. Mindkettő az ősz érkezését jelzi. A természet pihenni készül, a nappalok hosszúsága szeptemberben bő másfél órával rövidül. Ne múljon el a szeptember anélkül, hogy ne emlékezzünk Tamási Áronra, aki 1897. szep­tember 20-án látta meg a napvilágot és 1966. május 26-án hunyta le szemét csaknem két esz­tendeig tartó s egyre súlyosabbá vált betegeske­dés után. Szülőfaluja Farkaslaka a szőke Nyikó mentén. Vasút nem viszen oda, mert Székelyud­varhelytől csak kocsitrázó úton juthatunk el, s a falu kapujában dús lombozató öreg cserefa fo­gadja az utazót. 1910-ig falujában éli a nehéz sor­sú székely földműves családok életét, melyben a helytállást alapvetően a szintén Áron nevet vise­lő nagybácsi, a gyulafehérvári nagyprépost szi­gorú mondatában így határozta meg: „ A diák té­len tanuljon s nyáron dolgozzon." Tamási Áron az udvarhelyi katolikus gimná­zium hadi érettségijével a zsebében sokfelé járt a világban Kolozsvártól New Yorkig s az isonzói harcok embert próbáló sziklás hegyein át Buda­pestig, de a mostoha földön küszködő faluját em­lékeiben és lelkében mindig magában hordozta, s minden írásában valamilyen összefüggésben ide tért vissza. A „hűség a néphez" sokszor és sokféleképpen megfogalmazott elvét nem takti­kából, de az írói munkásságot stratégiaként vál­lalt életelvként az idegeiben hordozta. „Megfogadtam, hogy a szegények és elnyo­mottak zászlaját fogom örökké hordozni" — mondja az Abel a rengetegben fiatal hőse, ami­kor lejön a havasról, hogy az életrajzi indíttatású trilógia útját az országban és a világban végigjár­ja. S jól példázza ezt, hogy a merőben sajátos életű tat írja és éli az írástudók igaz felelősségével akkor is, amikor már a számára rendelt életút utolsó harmadát az ország fővárosában tölti. Jellemző a magányos fenyő sorsra, hogy az iro­dalmi élet zenitjére érkezett író városi élménye­iből nem termett mű sohasem. Két döntő vallo­másában így dicséri az emlékeiben hordozott falusi életformát: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek. De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős.” „ Valóban olyan életforma ez, amelyben a közösség az első és legfőbb személy, a lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiák cserélik egymást." A másik vallomás pontosan rímel erre, s írói világának az eredet-gyökeréig vezet: „Van ne­kem egy falum. Némelykor, ha telkemmel burko­lom magam körül, úgy tetszik, mintha én építet­tem volna őt, mikor még Isten szándékában lak­tam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki csillagos estén szomorú-mókás mese után fogant engem”. Farkaslaka ajándékozta meg őt költői világá­val, de hasonló mértékben Tamási Áron terem­tette meg Farkaslakát. Az örökség és az írói teremtés két pólusa között a feszültség szüli meg az életművet, amelynek minden darabja az el­múlás, az enyészet hátborzongató költészetét teremti meg, s az emberi létet az öröklét órájának ketyegésével mérve váltja át és fejezi ki emberi hangon. Ezért lett Tamási irodalma tejtestvére Bartók zenéjének és Egry József festészetének. Az író sajátos metafizikáját gyönyörűen fejezi ki a Ren­desfeltámadásban, amelynek mennyei perrend­tartása, minek feudális rendje a túlvilági létbe át­tolva lesz az evilági feudalizmusnak az örökké­valóság oszlopai alól szemlélt és mérlegelt sza­tirikus képe. Ebben „csupán az idő ketyeg, mint egy mérhetetlen és tökéletes óra. melynek köz­ponti kereke a nap és kisebb kerekei a csillagok. Másodperceivel évszázadokat mér. Percei az ez­redévek. Tíz perce millió és órája a mérhetet­len...” A mérhetetlen öröklét és a másodperc tört részével mérhető emberi lét parányi volta nem teszi Tamásit pesszimistává, sőt. éppen az életet megszerettető íróvá, aki szorongásainkból is bi­zakodó mítoszokat képes varázsolni. Novellái­nak, regényeinek, színműveinek Tamási alkotta teremtményeit láthatatlan szálak kötik a Naphoz és a csillagokhoz. Az írónak olyan erős a hite a szegények és el­nyomottak igazában, hogy a remény ajándék­­csomagjával teszi reménykedővé olvasóit. Leg­szebb drámáját, a Hegyi patakot így fejezi be: „És betöltjük reménységgel a világot, mely min­den percében a kezdet és a vég. ” Ezt adta nekünk életében, s így emlékezzünk rá halálában, mert a reménységre nagy szükségünk vagyon... Kelemen Sándor v__________________________________/ Évforduló-mozaikok AII. világháború 50 évvel ezelőtt fejeződött be. Az európai országokban különböző módon emlé­keztek vissza erre a fontos eseményre, illetve annak előzményeire és következményeire. A volt szovjet blokkban élőket azonban más évfordulókra is em­lékeztetni kell, mivel a szégyenletes szovjet dezin­­formáció miatt rengeteg tényt elhallgattak vagy tel­jesen eltorzítottak. 56 évvel ezelőtt, 1939-ben a hírhedt német­orosz paktumban Hitler egy titkos záradékban Sztá­linnak „ajándékozta” többek között a balti államo­kat és Finnországot. A mindig kétszínű szovjet ve­zetés álcázásképpen váratlanul egy területcsere-kö­­veteléssel lépett fel Finnországgal szemben: a Szov­jetunió 2700 km2-t követelt, a gazdag és fontos Vi­­ipuri és Petsamo körzetekben, s ezenkívül Hanko félszigetét flottabázisnak. Ellenértékűi fölajánlott ugyan egy kétszer akkora, kb. 5000km2-nyi területet Karjaidban — így hirdette a szovjet kormány világ­szerte —, csak azt nem fűzte hozzá, hogy ez a terület használhatatlan mocsár. Az elvtelen javaslatra a bá­tor finnek nemet mondtak, amit Moszkva szovjetel­lenes provokációnak minősített (azóta is keresik a logikát ebben a reakcióban). A Szovjetunió 1939. november 30-án — hadü­zenet nélkül — megtámadta szomszédját. Manner­­heim marsall vezetésével a finnek vitézül védekez­tek a góliát ellen. A harcokban elesett 24 ezer finn és 200 ezer vöröskatona. A túlerő óriási volt, és egyet­len nagyhatalom sem segített, csak szavakkal. (Nem ismerős-e ez a „boszniai minta”?) Az 1940 márciu­sában aláírt kényszerbékében a szovjetek Finnor­szágtól 47.338 km2 területet vettek el (ez az akkori Finnország területének kb. 12 százaléka volt), bele­értve Hanko félszigetét, Petsamo teljes vidékét, Vi­­ipuri várost, a Ladoga tó egész partvidékét és a déli finn szigeteket a Finn-öbölben. (Összehasonlítás­ként megjegyezhetjük, hogy Svájc egész területe 41.293 km2.) 55 évvel ezelőtt, 1940-ben Sztálin meggyilkol­tatott több mint 15 ezer lengyel tisztet és értelmisé­git, akik Sztarobielkszk, Osztaskov és Katyn mellett tűntek el. A szovjet vezetőség sokáig elszántan ta­gadta a pokoli bűntettet, de a szovjet rezsim össze­omlását követően és a bizonyítékok súlya alatt a ké­sőbbi szovjet vezetőség 1990-ben bevallotta a bűn­tettet. A mészárlást az akkori NKVD (KGB) Sztálin és bűntársai személyes parancsára követte el. 55 évvel ezelőtt, 1940-ben történt egy „kulturá­lis merénylet” a Szovjetunióban. Évtizedekig böm­bölte a szovjet vezetés a nemzetiségek egyenrangú­ságát. Sokat hivatkoztak arra is, hogy a cirillbetűs ABC-t csak olyan népeknél vezették be, amelyek nem ismerték az írást. Ezzel szemben a valóság és az igazság az, hogy Sztálin állami paranccsal cirillbe­tűs írást kényszerített régi kultúrával rendelkező (fő­leg muzulmán) népekre is, akik tulajdonképpen szá­zadokkal megelőzték az oroszokat az írásbeliség­ben. Ez történt Tádzsikisztánban (perzsa eredetű nép lakja), Kirgizisztánban, Üzbegisztánban, a Ka­­rakalpak Köztársaságban stb. 50 évvel ezelőtt, 1945-ben történt egy másik ese­mény, amely újfent bizonyította a szovjet vezetés elvtelenségét és határtalan kapzsiságát. Szerződé­sek, lexikonok, atlaszok csak elvétve vagy egyálta­lán nem említik, hogy az egész Fekete-tengerben csak egyetlen kis szigetecske található. Románia partjai előtt van az Insula Smeului (Sárkánysziget). A sziget nincs egy hektár területű és éppen csak egy világítótorony fér el rajta, mely a Románia felé való hajózást segíti. A kielégíthetetlen étvágyú Szovjet­unió ezt a kis szigetecskét is szükségesnek tartotta bekebelezni. Budapesten tanárok megjegyezték nekem (ér­deklődve, hogy tudok-e róla?), ők középiskolában tanították a központilag kiadott tananyag alapján, hogy a békeszerződések után. 1950—51-ben, tehát 45 évvel ezelőtt, a Szovjetunió olyan nagylelkű volt, hogy határkiigazításként nagy területet adott át a szocialista Lengyelországnak a Lublini Vajdaság körzetében. Emögött is aljas hazugság rejtőzik: a valóság az (de persze ezt sehol senki nem közölte), hogy amit a Szovjetunió átadott, az puszta mező volt, amit pedig kikényszerített a lengyelektől, az kőolajban és földgázban gazdag terület volt Droho­­bicz és Boryslav vidékén. A magyar történelmet közelebbről érinti az aláb­bi esemény, amely 49-50 évvel ezelőtt történt Ko­lozsváron. A történet háttere: a háború vége felé, 1944-ben a szovjet csapatok nyomában román sza­badcsapatok és csendőrök is bevonultak Észak-Er­­délybe. Ezek a gyűlölettől felfűtött fegyveresek éjjel százával húzták ki ágyaikból a békés falusi embere­ket és lefejezték(!) őket megszégyenítő, középkori módon. Ez történt Csíkszentdomokoson, Szárazaj­­tán (Székelyföld), Gyantán, Terikén (Biharban) és az egeresi bányáknál (Kolozsvár mellett). Az akkori erdélyi magyar napilap, az „Erdély” részletesen megírta mindezeket. A lap azóta is index alatt van. Az „Igazság” című kommunista lap, „nevéhez hí­ven”, nem írt erről. Később sem a magyarok, — és teljesen érthető módon — sem a románok nem írtak minderről; tabu-téma maradt mindmáig. Tartva egy esetleges front mögötti lázadástól, a szovjet vezetőség akkor kiparancsolta a román fegy­veres egységeket Észak-Erdélyből. Ezután furcsa helyzet állt elő: egy szabad, békés, jól ellátott, való­ban demokratikus, ,Jsétnyelvű” Észak-Erdély szer­veződött meg. A helyzet azonban rövidesen meg­változott. Ahogy szovjet nyomásra a román kommunisták megerősödtek, a Szovjetunió engedékenyebb lett, és lépésenként, fokozatosan román adminisztrációt, egyetemistákat és rendőröket engedtek be Észak- Erdélybe, 1945 végén és 1946-ban. Ekkor kezdőd­tek a problémák. Román diákok Kolozsváron lezár­tak egyes utcákat és igazoltattak minden járókelőt. Ha valakiről kiderült, hogy magyar, azt ott helyben véresre verték, férfit, nőt, gyereket egyaránt (a város akkori lakosságának nyolcvan százaléka volt ma­gyar). Mint személyes tanú mondhatom, így ment ez kb. egy hétig. Pontosan ebben az időben határozta el Kolozsváron a mindig mindent tudó Román Kom­munista Párt (RKP) helyi vezetősége, hogy a Főté­ren lévő híres, Fadrusz-alkotta Mátyás-szoborról le­cseréli az addigi feliratot. Történetileg ez úgy volt, hogy a két háború kö­zött csak román fölirat ékeskedett a szobron: Mátéi Corvinul, 1940-től pedig csak magyar felirat volt: Mátyás király. Akkor, 1946-ban pedig újra Mátéi Corvinul felirat került föl. A már forrponton lé vő ke­délyeket ez a tény és a városbeli terror pattanásig fe­szítette. (Külön szégyen, hogy a Román Kommu­nista Párt akkori észak-erdélyi „magyar” vezetőségi tagjai: Balázs Egon szociológus és Tót (Roth) Imre matematikus szintén támogatták ezt a fölháborító felirat-cserét. Azóta ez a két személy régen a kapita­lista Nyugat előnyeit élvezi Philadelphiában, illetve Regensburgban; nemhiába szidták ők annak idején opportunistán a kapitalizmust éjjel-nappal...) A robbanás be is következett. Magyar diákok tüntetni mentek az utcára Mátyás király szobrának Hatvan esztendővel ezelőtt találkozott a népi írók egy csoportja a puszták népével. Ha van kegyet­len sors, hát Európában az megadatott Hódmezővá­sárhelynek és hatalmas tanyavilágának a század ele­jén. Ez a város Magyarország legmélyebben fekvő települése, itt fizettek a legkevesebb adót a semmi­ből, itt létezett 1950-ig Magyarország legnagyobb faszínháza, itt volt a legnagyobb nyomorúság még a „viharsarokban” is. Móricz Zsigmond szerint ez a pusztavilág (1939) „az ország valóságos gyermek­­medencéje" . Simándi Béla zsörtölt azon 1935-ben, hogy ezt az állapotot, amiben itt él a parasztság, meg kell is­mertetni országgal-világgal. Hátha lesz valami fo­ganatja annak, hogy az írók itt járnak s majd szólnak az ország legnagyobb falujáról, Magyarország leg­nagyobb területen légszomjjal küszködő városáról! A meghívásra megérkezett Illyés Gyula, Nagy Lajos, Sinka István, Féja Géza, Szabó Pál, Kovács Imre, Kárász József — nem sorolhatjuk a résztvevő­ket. Akkor a célját elérte a találkozó. írások sora je­lent meg a sajtóban az „igazi pusztáról”, arról a nép­ről, mely csak a munkaerőt képes újratermelni, több­re nem futja a keresetből... 1995 augusztusának végén sikerült egy újabb ta­lálkozóval megemlékezni a hatvan esztendővel ez­előttiekről. Nem ugyanaz a puszta fogadta az írókat, mint akkor. A mintegy másfélezer tanyának négyö­tödét letörölte a Dél-Alföld szüléről a szocialista mezőgazdálkodás. Szabó Pál írta akkor: A gyárban pusztai lányok dolgoznak napi 12 fillérért napi 12 órát... A kommunista mezőgazdálkodás mindent meg­tett, hogy kitelepítettek és megalázónak pusztája legyen Hódmezővásárhely és tanyavilága. Ha a legek városának nevezik Hódmezővásár­helyt, akkor a holdudvarában lélegző Székkutas, a­­hol egykor Illyésék elindultak tanyákat nézni, ma ismét a legek községe: nincs az országban még egy falu, melyben az egy főre eső adó ilyen kevés lenne. Alig van miből adózni... Az írók ott álltak a Bethlen Gábor Gimnázium belső téglafalánál: Erdély fejedelmeinek sora, Er­dély megyéi és azoknak falvai név szerint rendre, a­­hogy az illik anévadó Nagy Fejedelem örök érvényű parancsolatához: A nemzetet összességében látni s megőrizni... Ez volt Hódmezővásárhely válasza az 1988-as romániai falurombolás parancsolatára. új felirata (amely a kizárólagosságot hangsúlyozta) és az állandó magyarellenes terror ellen. Az utcán verekedés tört ki a román és a magyar diákok között. Román civilek segítették a román diákokat. Kolozs­vár ipari munkássága akkor túlnyomórészt magyar volt. Futárok értesítették a Dermatában, a vasúti sze­relőműhelyben és a többi nagy gyárban dolgozó munkásokat. A magyar munkások teherautókon be­jöttek a városba és részt vettek a verekedésben. Sok volt a sebesült. A rendőrség csak késő éjszaka tudott véget vetni a küzdelemnek. Ezután csoda történt: a Román Kommunista Párt életében talán először (és talán utoljára?) értelmes határozatot hozott. A Mátyás-szobron a feliratot két napon belül kicserélték Mathias Rex-re. így volt ez és így maradt a felirat a mai napig. Akkor a kedélyek lecsillapodtak, a vihar lassan elült. Ezt a viszonyla­gos békét akarja ma a szélsőséges nacionalista és el­vakult Funar újból felbolygatni? Ugyancsak öt évtizeddel ezelőtt (1945-46-ban) történt Erdélyben (tehát akkor, amikor Magyaror­szág már fegyverszünetet, sőt békét kötött a Szovjet­unióval és a Szövetségesekkel), hogy a román ható­ságok teljesen gátlástalanul, tömegesen fogták el és vitték koncentrációs táborokba (főleg Foscaniba) az ártatlan járókelőket, illetve a tiltakozások és a béke ellenére továbbra is illegálisan fogva tartottak ezre­ket. Az éhség és az embertelen bánásmód miatt ez­rek pusztultak el. 39 évvel ezelőtt, 1956-ban a Petőfi Kör vitát ren­dezett az egészségügyről. Ez volt az ún. „orvosvita”. Az egyetlen megmaradt vita-szöveget a Belügymi­nisztériumban őrizték meg. Több éves harc és hada­kozás után végül sikerült a vita szövegét leközöltet­­ni, s 1994-ben megjelent a könyv. A hivatalos beje­lentésre a még aktív résztvevők közül senkit sem hívtak meg, feltehetően Fodor miniszter intézkedé­se nyomán. Mint a vitában annak idején részt vett személy tanúsítom, hogy sajnos a szövegből bizo­nyos részek .Jdfelejtődtek”. így pl. kimaradt egy Magyarországról annak idején elűzött, nagyon híres tudós neve: Dr. Wolszky biológusé. Kimaradt vala­mi okból(?) Rajk Júlia hozzászólása is. Prágay Dezső Mártély, a képzőművészek egykori s mai sza­badtéri műhelye; a Tisza-part örök nyugalma és in­telme a népben-nemzetben való gondolkodásra; az iskolák igénylése mindenekelőtt; a hetvenezer könyvet ápoló és olvasatra kínáló gimnázium, mely­nek gyarapítására 1975-ben Németh László a Kos­­suth-díjjal járó összeget adakozta; a képzőművészet és a népi kerámia mellett a mostani porcelángyár— léptékek, számbavehetők. Nem múlt el nyomtalanul a hatvan esztendő Hódmezővásárhely fölött. A szocializmusban szé­gyenfolt volt, 1965-ben Kádár János kormánya megtiltotta az írók találkozóját a harmincas évfordu­lón. Idén az írók eleget tettek a puszta s a magyar nép meghívásának. A mai magyar sajtó viszont tartotta magát az 1965-ös állásponthoz: arrafelé sem ment. Mintha nem létezne a puszta, nem élt volna Féja, Illyés, Or­­tutay, Sinka. Mintha nem is lenne az életre jelentke­ző s azt kikövetelő Hódmezővásárhely és népe. Megtörtént népünkkel 1935, s meg 1995 is. Megmarad a puszták népe itt is, ahogy meg a Mát­rában, a Hargitán s tova Bácskában is a magyar nem­zet — tagoltan, akár az egyenes beszéd. K. Kovács Imre Támogassa a Nyugati Magyarságot! Újítsa meg előfizetését, illetve fizessen elő lapunkra! Ajánlja az újságot rokonainak, barátainak és ismerőseinek is! Hirdessen a Nyugati Magyarság hasábjain! Hódmezővásárhely, 1935-1995 Találkozás a puszták népével

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents