Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-04-01 / 4. szám
1995. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal CZEGŐ ZOLTÁN: Parkettes vérmezők haszonlesői \ ADY ENDRE: A fekete Húsvét Beteg szivem most be tele-nagy, Milyen jó volna máskor élni, Máskor s tán máshol: Láz, virágzás, gyönyörű Húsvét, Jaj, itt nálunk, be fekete vagy. Mikor halt meg itt a büszkeség S volt jó itt élni nagy szivekkel, Tele szivekkel? Utat készít itt most a fátum S letépi Húsvét minden zöld diszét. Hol a magyar százfelé dacolt, Szívós és bolond erejével, Szép erejével, Mely szabadra tört, ágált mégis S kinek dolga Isten dolga volt? Rongy, züllöttség, bomlás és ború, Csoda, hogy még vannak néhányan, Szegény néhányan, Kiknek kell még ilyen országban Szabadságért a harc-bábom. Beteg szivem most be tele-nagy. Milyen jó volna máskor élni, Máskor s tán máshol, Mert itt mindent letép a Fátum: Fényes Húsvét, be fekete vagy. ________________________________________J Tiltakozó nagygyűlés a Szent István téren Nincs szomorúbb látvány, mint a lehajtott fejű magyar. Esetleg még a megalázott ír. Meg a baszk, a katalán. Ne bővítsd tovább a kört, én még hozzáteszem a világgá üldözött kurdok ábrázatát s egy öleléssel az erősen pusztuló csecseneket ebben a mostani körtáncban. Annyi mindennel vádoltak és büntettek kihallgatás nélkül bennünket, hogy egészen nyugodt szívvel vallom be nemzeti egocentrizmusomat. Ugyanis erre a mostani magyar nemzedékre sem vet semmi egy csóványi fényt sem legalább. Ha csak a szomszédos gyújtogatások lobja nem. Nincs szomorúbb, mint a lehajtott fejű magyar ember s asszony. Nem a megcsalattatások számbavételére sorakozunk föl határokon belül és kívül mostanság. Egy percig azt hittük, hogy a kényszerszülésre vettetett alapszerződések elleni küzdelem még egyszer s tán véglegesen együvé habaija nagy kétségbeesésben a Kárpát-medencei magyarságot, feledve és nem feledve Trianon békés, parkettes, bársonyos magyar vérmezőjét... Azt hittük. Nem tévedtünk. A lélek szemlélte az el-ne-hagyjatok állapotban vergődő magyar nemzetrészek rianásait, ahogy szálltak a jelzések oda s vissza. Es május 19-én gyengébbnek bizonyult a 15 milliós maréknyira zsugorodott magyarság, mint a tavaly még hazug ígéretekkel szavazatokért házaló, ma uralkodó, országló két párt kormánya: aláírták a Felvidék feje fölött, a szlovákiai félmilliós magyarság megkérdezése nélkül azt az alapszerződést, melyet magával a magyarsággal még nem is ismertettek! Ennek a kormánynak nem volt fontos a nemzet, mikor annak sorskérdésében vállalt döntést, annak ellenében! Hát velünk ez is megesett. Mondja a fáma, hogy minden nemzet megérdemli a sorsát. De — mégis: van valamelyes kétség bennem. Talán annyi áldozat után..., talán 1956 után, talán azért, mert ismét mi kezdtük ki a Nagy Berlini Falat és a Varsói Szerződést..., talán mégis másmilyen sorsot érdemelnénk... És főként másmilyen kormányt. De hát ezt kaptuk. A mostani román kormánypolitikusok kitalálták, hogy ha nekünk annyira fáj Párizs meg Trianon, hát hiszen nem kell oda menni a soron következő alapszerződés aláírása miatt. El lehet azt követni valamelyik fővárosban vagy a határ mentén. Esetleg a bugaci csárdában. Vagy Szegeden, ahol — emlékszünk még, ugye? — Grósz Károly kormány- és pártfőt Ceausescu emberei egyszerűen kivették saját (a kormány) kocsijából és a magukén vitték át Aradra, parolázni Európa legellenszenvesebb és egyben utolsó diktátorával... Velünk ilyesmik is megesnek. Az is például, hogy Meíiar szlovák kormányfő az alapszerződés aláírása után rögtön megtagadta azt, átértékelvén a szöveg cikkelyeit, igazítván a szlovák érdekekhez és az autonómia-törekvések ellenében, a magyarság rovására... De ki érzi most magát megcsalattatottnak, érdemein alul kezeknek? Románia. Ugyanis a román politikusok szerint „magyar huncutság rejlik” a március 19-i alapszerződés aláírása mögött. Szerintük a magyarok ismét rossz fénybe akarták, árnyékba juttatni Romániát a boldog Nyugat szemében. Különös logika, ám nem meglepő. A mostani román alkotmány Romániát „egységes nemzeti államnak” nevezi, ezzel kirekesztve a kétmillió magyar (s annyi más) nemzetiségű lelket a jog sán-Támogassa a Nyugati Magyarságot! Újítsa meg előfizetését, illetve fizessen elő lapunkra! Ajánlja az újságot rokonainak, barátainak és ismerőseinek is! Hirdessen a Nyugati Magyarság hasábjain! caiból. Azok—nem léteznek. Nos, nem ezen évődik a román nacionalista politika, és nem ezt tartja elítélendőnek Nyugat felé! Úgy rémlik szemében, hogy eliramlik esetleg Magyarország hamarább, mint illene—román szemszögből. A mostani román politikának sem az a lényeges, hogy minden antiszemita, nacionalista, középkori svádájú és eredeztethető gönceivel ott rostokol a maga gőgjében a balkáni dombokon. Ez utóbbi számára természetes. A riadalmat az kelti, hogy Európa esetleg később parolázik őszintén a román — akármikori — politikusokkal. Országnyi Erdélybe kapaszkodnak a románok egy mesterségesen kifundált, rózsaszínű történelmi örökösödési jog révén. Másfél évszázada hivatkoznak a rómaiakra, a dákokra, az anyafarkasra, mind a mai napig. Nem könnyít rajtam, ha infantilisnak tartom és nevezem ezt a politikai attitűdöt, nem könnyít, mert fajtámat nyomorítják ennek jegyében. És Európa anyánk csóválgatja fejecskéjét, ejnye-bejnyézik, holott milliók esengnek feléje, magyar, erdélyi milliók, felvidéki és bácskai százezrek, és nem kérvén kenyeret, csupán azt a jogot, ami Nyugaton a gyilkosnak is kijár: —jogegyenlőséget... Senki nem tagadja a románok mostani többségét Erdélyben. Miért tagadja hát Románia ma is a kétmillió magyar meglétét abban az országban? Nincs szomorúbb, mint a lehajtott fejű magyar ember. Isten megvonta tőlünk a félelmet Mogyoródnál — és sikerült győznünk. Csak a félelem horgaszthatja le a fejeket: riadalom a hiábavalóság szelében. Ettől kellene megmenekülnünk még egyszer, és most, Uram, a tehetetlenség bevallásától. Románia most is hárít, vesztesnek mutatja be önmagát, természetesen úgyan, hogy a magyar félt hibáztatja. Holott maga is tudja, hogy ezúttal ennek a Hom-kormánynak volt sietősebb az alapszerződés aláírása. Hogy az nem sikerült a keleti szomszédjával is, annak egyszerű az oka és nem magyar határozottságból eredeztethető: a nacionalista Románia és annak kormánya, pártjai hallani sem akarnak semmiféle romániai magyar szervezetről, autonómiáról, ún. ,.különleges”, tehát nemzetiségi önfenntartásról. Csupán ezen múlik az aláírogatás. És dideregtető a lehetőség, hogy egy politikailag kómás órájában ez a mostani magyar kormány esetleg még így is subscribál. Tanulmányt is olvashattunk arról, hogy csupán az elmúlt másfél évszázadban hány szerződését szegte meg szemrebbenés nélkül az 1877-ben megalakult Románia. Most nem erről van szó. Sokkal inkább a jelenünkről, a mostani szerződésekről, melyeket Románia kötött legújabban, az elmúlt öt esztendőben Európával. És azokat sem tartja be! Az eltűnt dákok nem lehetnek tényezőkké normális körülmények közötti tárgyalóasztalok mellett. Ugyanígy első Anjou-királyunk, Károly Róbert havasalföldi tapasztalatát sem rosszindulatból emlegetem itt. Történt pedig, hogy Basarab havasalföldi vajda 1330-ban átruccant rabolni a magyar királyságba, kifosztotta a Szörényi bánság egy részét. Károly királyunk ment, rendet teremtett, visszafoglalt, Basarab békét kért két ízben is, másodjára megkapta. A bő mosolyú vajda maga parancsolt vezetőket a magyar királyi csapatok elé - s a naív lovag, Károly Róbert elfogadta! hogy átvezessék a magyarokat a Fogarasi-havasok szorosain. Ott azonban a vajda seregei három nap alatt az útvesztőben szinte a teljes csapatot lemészárolták. De hadd álljon itt egy másik szerződés, csak arra példaként, hogyan nem kell viselkedni történelmi helyzetekben. 1394 őszén Mircea havasalföldi vajda nagy veszedelembe került, a török akarta lesöpörni a föld színéről. Zsigmond királyunk sietett segítségére, Kis-Nikápolynál megverte a törököket. Mircea viszont félt a győzelem következményeitől, attól, hogy ismét magára marad a török szomszédságában. Hát a hazafelé tartó magyar sereget a Törcsvári-szorosnál megtámadta. így akart „jó színben” maradni a török portánál. Jó tett helyébe... Csak úgy mellesleg tegyük hozzá, hogy a bajbajutott Mircea már az ütközet elején átállt a törökhöz, így győzött az Nikápolynál később. Az adott szó nem játék, ahogy maga a történelem sem lehet az. Különösen nem az a „szelet”, amelyet ma élünk. Mátyás király vazallusaiként védett helyzetben, a töröktől valamelyest megóva éltek a román vajdaságok. 1467-ben azonban föllázadt Mátyás ellen a moldvai vajda. Maga a király ment sereggel rendet teremteni, s annak békekötés lett a vége. Ebben a békében megnyugodván tért éjszakára a magyar sereg. És ennek apár órás szerződésnek a jegyében a vajda serege megrohanta Bajánál Mátyás seregét, fölgyújtotta a várost és nagy pusztítást végzett a táborban. Ezt a „győzelmet” hirdeti újabban tábla Mátyás lovasszobrának talapzatán Kolozsváron, Funar polgármester akaratából. A történelem állítólag nem ismétli önmagát. Nem is teheti. A tények viszont lehetnek egybevágóak. A precedens nem eleve determináló, nem is ezért említettem a szószegés példáit. Elgondolkodtató azonban, hogy azóta is, 1916-ban is, 1919-ben is, a demarkációs vonalak gátlástalan átlépésekor is megtermett a román szerződésszegés egész sor esete. Való igaz, a nagy Hunyadi János is szerződésszegő, esküszegő volt egyszer életében, akkor is Ulászló király és a pápa, valamint Cesarini bíboros unszolására. Tíz évre kötött békeszerződést rúgott fel Hunyadi, előzőleg azonban a pápai bíboros „feloldozta” a töröknek tett eskü alól. Ebből lett a várnai ütközet, óriási magyar vereség és Ulászló eleste is, 1644-ben. Isten nem ver bottal. Veszíteni tudni kell, ezt is megtanultuk. Ám hogy van az, hogy ismét egy nyugati és szomszédságbeli (kvázi antant szagú) összefogás igényei szerint kell veszítenünk?! Még hátra van, ha lészen, a magyar-román alapszerződés. Fúrják, faragják, nyújtják és metélik, kasztrálják és ködösítik. És most már nem lovagkirályokként esünk a megtévesztés, a csel áldozatául, hanem a magunk ostoba jóhiszeműsége miatt. Mert mi mindent betartunk — miközben nekünk tartanak be, s nem tisztességesen ám. Mi tranzitországává lettünk a söpredéknek. Itt csatáznak nálunk az ukrán, az orosz, a román s a szerb meg annyi más alvilágiak, mert mi szemipermeábilisak (féligáteresztők) vagyunk. Ahogy azt elvárja tőlünk az a Nyugat, amely egyáltalán nem hajlandó szóba állni ezekkel a „fölszabadult” erőkkel. Nekünk Ezernek azért, hogy életben tartsuk a kerepestarcsai tábort a törvénytelenül nálunk kószáló, raboló bangladesi, albán, sri-lankai, román, afrikai, stb. ún. menekültek, illetve átutazni kívánók számára, majd megjegyzik a művelt Nyugaton, hogy a tábor lakói panaszkodnak, nincs biliárdasztal, úszómedence a táborban és nem kapnak zsebpénzt... Mi betartjuk a szerződéseinket. Mi nem emelhetünk szót az idegenek áradata ellen, mert akkor nem vagyunk elég demokraták mások szemében. Nekünk, magyaroknak még azt is megszabják, hogy milyen másságot és mennyire kell szeretnünk, milyen hőfokon. Mert másként följelentenek Nyugaton és visszamennek Afrikába, Ázsiába... A jövőbe nem látó gyermektől megkérdi a bíró: Kinél akarsz maradni, kisfiam, hová akarsz tartozni? Felnőtt, milliós magyar kisebbségektől nem kérdezik meg ma a szerződésekre rábeszélő, a látvány kéjében remegő nyugati hatalmak és politikusok, hogy milyen elképzelésük van a mai és holnapi életvitelükről. Alapszerződésekről nem beszélhetünk az alap, az autonómia kérdései figyelmen kívül hagyásával! Az alap a jog és annak betartását biztosító garanciatényezők, a felelősségre vonásig elmenően. Alább adni nem szabad, ha nem akarunk lehajtott fejű nemzetet látni. Önmagunkat, valamilyen imaginárius ítélőszék előtt. Nem gyógynövényekkel való kereskedelemre, hanem a sebző szándék kiküszöbölésére kell kötnünk szerződéseket, ha van kivel, és olyan szinten, ahogy az törvény- és természetszerű. Évszázadok során a hódítók mellett egymást pusztítottuk leginkább, itt a szomszédságban. És pusztulunk ma is, őrjöngő és önveszejtő megalomániában, nagy-nemzet-mániában, igazi nagy nemzetek kacagó kórusa mellett. Ma kell tanulni a mából s jövőre nézvést. Az SZDSZ kezében lévő tömegtájékoztatás szabotálása és a szervezők rendelkezésére álló rövid idő ellenére mintegy húszezer „igazszívű magyar” gyűlt össze március 18-án este a Bazilika előtt, hogy tiltakozzon az alapszerződések aláírása ellen. A tiltakozó nagygyűlést a Civil Szervezetek a Magyarságért elnevezésű szerveződés kezdeményezte, melynek dr. Nagy László. Hajdú-Demeter Dénes és dr. Murányi László a szóvivője, és amely tizennégy civil szervezetet képvisel. A pártoktól független kezdeményezést Murányi László, a TV-ből eltávolított szerkesztő vezette le. Bánffy György színművész felolvasta a Fiatal Demokraták, az MDF és a KDNP közös nyilatkozatát, melyben ezek a pártok ugyancsak tiltakoznak a szlovákiai magyarság cserbenhagyásával egyenértékű szerződés aláírása ellen. Az MDF és a Kisgazdapárt az utolsó napon—sajtó útján—csatlakozott a tömegtüntetéshez. Sajnálatos azonban, hogy a nemzeti ellenzék pártj ai ez alkalommal sem tették maradéktalanul félre egymással szembeni ellenérzésüket, és a közös támogatásra csak az utolsó napon határozta el magát az MDF és a Kisgazdapárt is. Volt olyan ellenzéki pártvezető, aki az utolsó percig sem hitte el, hogy Hóm Gyula képes lesz Párizsban aláírni egy ilyen nemzetellenes okmányt. A szerződéstervezetet a polgárok nem ismerhették meg, előkészítését teljes titok övezte, az országgyűlési képviselők is csak akkor jutottak hozzá, amikor Hóm Gyula már meghozta tragikus döntését. A tömeggyűlésnek két szónoka volt: dr. Nagy László és Hajdú-Demeter Dénes. Az ismert budapesti ügyvéd és politikus ezekkel a szavakkal kezdte beszédét: „Európa egyik ősi történelmi kultúrnemzetének, a magyarnak és elszakított nemzetrészeinek védelmezésére gyűltünk itt ma össze. Hazánkért és Európa valódi békéjéért. Mi, a valódi biztonságért felelősséget érző és ezt vállaló magyarok”. Ezek után rámutatott a Nyugat felelősségére a Trianoni békediktátum megszületéséért, és hibáztatta máig tartó képmutató magatartásáért. „Szlovákiában —számottevő nemzetközi következmények nélkül—ma is hatályban tartják a hírhedt Benes-dekrétumot a magyarság kollektív bűnösségéről. Mind a mai napig nem orvosolták az anyagi javaiktól teljesen megfosztott magyar egyházak és más intézmények, de a természetes személyek alapvető követeléseit sem!" Kifejtette, hogy az alapszerződések megkerülik a valós problémákat. így semmi mást nem szolgálnak, mint elősegítik a lassú nemzethalált. Befejezésül felolvasta azt a levelet, melyet a „Civil Szervezetek a Magyarságért” és a tüntető budapesti polgárok nevében juttatnak el az Európai Stabilizációs Értekezlet soros elnökéhez, a francia miniszterelnökhöz, a német kancellárhoz és más európai közjogi méltósághoz. A tüntető tömeg éljenezte és elfogadta a levél szövegét és hosszasan, ütemesen kiáltozta: „Vesszen Hóm, vesszen Hóm!” Ezt követően Hajdú Demeter Dénes emelkedett szólásra: .Hetvenöt éve, a trianoni békediktátum ránk erőszakolása óta, nincs béke a Káipát-medencében. Különböző eszközökkel ugyan, de háború dúl, egyfolytában. Hetvenöt éve élünk a háborús feszültség állapotában. Különösen súlyos a politikai határainkon kívülre szakadtak sorsa, vérvesztesége. Hiszen nemzettársaink — nyugodtan fogalmazhatunk így: hadifogságban élnek. Gyakran túszként használják őket. Az elszakított több milliós magyarság jövőjének legfőbb záloga: a magyar iskola. Élemitől az egyetemig. Ezt ma sem Erdélyben, sem Szlovákiában nem biztosítják a magyarság számára. Változatlanul tart az anyanyelvi oktatás elsorvasztása, a kétnyelvű, de nem ritkán a szlovák és román nyelvű iskolákba terelt magyar ifjúság erőszakos asszimilációja. A román és szlovák kormány mindennapos politikai gyakorlata az erőszakos aszszimiláció támogatása! Mi célt szolgálnak akkor ezek az úgynevezett alapszerződések? Semmi egyebet, mint a jelenleg érvényesített szlovák és román politikai gyakorlat, a több milliós magyarság üldözésének, elnyomásának elismerését, jóváhagyását. Most, amikor a megváltozott politikai viszonyok lehetővé tennék számukra is az emberi életet. Ezek a szerződések a Kárpát-medencei magyarság jogos érdekérvényesítéséről való lemondást tartalmazzák, foglalják írásba! A határon túli magyarság elárulását jelentik! Ezek a szerződések tehát elfogadhatatlanok a határon túli magyarság számára, de érvénytelennek tekinti őket az egész magyar nemzet.” H-D.D.
