Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-05-01 / 5. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1994. május

TOLDI MIKLÓS:

A holokauszt tűzpróbája

n.

„A magyar zsidóság adott nagy tehetségeket a magyar szellemi életnek: Angyal Dávid, Alexander Bemát, Ferenczi Sándor, Füst Milán, Gyergyai Albert, Hevesi Sándor, Heltai Jenő, s még több tucat név tolul most eszméletembe. De az elite palástja alatt milyen sekélyes volt az átlag — s mindig ez számít! —, mindaz, amit sajtóban, színházban, könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek! Ez a .szellemi front' legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei, középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság. Ha igazságot akarunk, tessék hősiesen, feltétlenül akarni. Nem lehet pletykalapokon keresztül .szellemi szint’-et mímelni, s ugyanakkor tudatosan feladni a magasabb szellemi igényt! T udom, volt más is. Volt Osvát, a Nyugat, Ignotus is... De a tömegekhez egy sajtó szólt, amely olyan volt, amilyen, s a magyar középosztály számára árvalányhajas és nemzetiszínpántlikás zsidó Csínom Palkók habarták a konstruktív főztet, e zagyvalékot, melytől szépen butult az, aki felhabzsolta. Mikor én e lapokkal kapcsolatba kerültem, azt hittem, lehet még valamit menteni, e főzetbe csipetnyi borsot, e sötétségbe gyufaszálnyi világosságot csempészni! Tévedtem. S a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük — pontosabban: áligényük — miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét, s legvégül az egész magyarság pusztulását okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek igazán műveltek és igényesek.

Az a betéti társaság, mely a .Szegedi Gondolat’ cégére alatt huszonöt éven át kihasználta az országot, nemcsak arra vigyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasrendűbb szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igazi tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok jogán lefölözzön minden hasznot, ami a zsíros televényből felbuggyant. Nem, vigyáztak arra is, hogy sajtójuk megfelelő kísérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz, s amíg az előtérben a hazafias baritonok és buffok pöffetegen énekeltek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgették, hol andante, hol fortissimo-val.” (Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete, Püski Kiadó, 109-110. oldal.)

Valójában ők játszanak rá erre a pántlikás világra, mert nagyon jól tudják, hogy csak addig garázdálkodhatnak ezzel az átliberalizált „baloldali” korrupcióval, amíg a magyarsággal el tudják hitetni alsóbbrendű bőgatyás voltát. Náluk senki nem tudja jobban, hogy progresszív erők nélkül a politika és gazdaság nem integrálható olyan fokon, hogy az a valódi hatalomhoz vezessen!

Ennek kapcsán bizonyára mindenki számára egyértelmű, miért pénzeli Soros a lukácsi progresszió és a Demokratikus Charta híveit. Mindenesetre a Csurka körül kialakult indokolatlan nemzetközi hisztéria érzékenyen mutat rá a magyar állam szuverenitásának a jelek szerint változatlan problémáira. Mert az állami szuverenitás magyar imitációit az a kettősség táplálja, melyben a szellemi tunyaság, a szolgaiélek és az apátia az egyik oldalon, idegen bálvány, gátlástalan harácsolás és korrupció a másikon — íme az egymást kölcsönösen fenntartó mamelukszimbiózis, mely évszázadok óta idegen politikai érdekeket szolgál!

A magyarságban rejlő, szellemére mindig is jellemző dinamizmus megfelelő garancia a gazdaság fellendítéséhez nélkülözhetetlen társadalmi összefogáshoz. Szembe kell fordulni azokkal a nemzettől idegen hamis elképzelésekkel, hogy rajtunk csak a nyugati tőke „segíthet”. Bizony nem véletlen, hogy pont azok a körök a legradikálisabb hívei ennek a nyugati „segítségnek”, amelyeknek kiváltságos egzisztenciáját már évtizedek óta az a felhalmozott államadósság biztosítja, ami a korrupción és a meggondolatlan, ráfizetéses beruházások kapcsán csődbejuttatta az országot. Nincs szükségünk olyan nyugati „segítségre”, mely az ország hosszú távú érdekeivel szemben csak egy szűk pénzügyi és politikai „elit” kiváltságait jelenti! A nemzetgazdaság szempontjából végül is mindegy, hogy a tőke melyik régióból áramlik be, de ne avatkozzon a belpolitikába és nyilvánvaló haszna mellett maradéktalanul a magyar gazdaság érdekeit kell hogy szolgálja. Amelyik tőke erre nem hajlandó, azt vigyék ki az országból, nem kár érte. Nem hiszem, hogy ez az igény bárhol ellenkezne a szabad kereskedelem vagy a kapitalista világ általánosan alkalmazott jogi, politikai és kulturális normáival. Mi sem jellemzőbb erre a tőkés öntudatra ébredt „liberális baloldalra”, minthogy nyugati hitelezőire támaszkodva ma is ugyanavval a radikalizmussal fordul szembe a magyarság prioritását hangsúlyozó politikai alternatívákkal, mint annak idején Sztálin „magyar” tanítványai.

Az viszont már a magyar értelmiség nagy többségének az értékítéletét minősíti, hogy szellemi tunyaságból, gyávaságból, tájékozatlanságból minden kritika nélkül csatlakozik e „baloldal” kultúrbugris demagógjaihoz. Miközben felkészületlenül érte őket a politikai és társadalmi változás, képtelenek megszabadulni a lukácsi szellemben beléjük vert „baloldali” panelektől és egyáltalán nem ismerik fel a nemzet érdekeit. Gombnyomásra, parancsszóra — a kézivezérlés tradícióinak megfelelően — liberálisok, nemzetiek, demokraták, zsidók és keresztények lesznek, de a jelek szerint a marxizmussal — vagy az iránta érzett közönnyel — kilúgozott agyak méltó áldozatai maradtak a pártállami reflexeknek.

A híres paktum nyilván ebben az összefüggésben — megfelelve az évek óta előkészített forgatókönyvnek —jól számított ezekre a pavlovi reflexekre. A tárgyalások folyamán a tájékozatlan politikai dilettánsokkal szemben tájékozott—a várható eseményekre nemzetközi méretekben felkészített — profi gengszterek ültek, akik minden hatalom és információ birtokában tökéletesen kioszthatták a szerepeket. Ha nem így lett volna, elképzelhetetlen, hogy ne érhesse utol az igazságszolgáltatás a gyilkosokat vagy az őket felváltó szalonképesebb újságírókat, szerkesztőket és kommunista teoretikusokat. Olyan pozíciókban maradhattak, hogy a közhangulatot, a közvéleményt ma is könnyűszerrel fordíthatják a magyarságukért meghurcolt politikai és egyházi erők ellen, miközben a „baloldalon” is azokat a félrevezetett embereket dobják oda koncnak, akik naív hittel, mameluk-jellemmel szolgálták a népi demokráciát.

A pártállami reflexek nem válogatnak a megtorlás fájdalmai vagy a hatalom kegyeiből származó örömök ellentétes élményei szerint, de ezeket kiváltva csak a pártállami mechanizmusoknak engedelmeskedik a társadalom. Nagy naívság azt hinni, hogy ennek a nemzetgyilkos sajtónak azok az iskolázatlan munkáskáderek voltak a valódi vezetői, akik elvitték a „balhét”. Az igazi vezérkar az a konspirációkban oly járatos, vérszomjas és mindig bosszút lihegő teoretikus értelmiségi „elit”, amely tetten érve azonnal antiszemitizmust, zsidóüldözést ordítoz.

Ez a rendszerváltásnak nevezett fazonigazítás iskolapéldája a világméreteket öltött, mindent elpusztító hedonista pragmatizmus politikai, ideológiai kudarcának, mely kudarc előbb-utóbb a bukáshoz fog vezetni! Ezt felismerve talán éppen Magyarország lett az a hely, ahol modellértékű kísérletekkel kívánják ezt a bukást elkerülni. Ne feledjük, hogy az apokalipszis eredetileg lelepleződést jelent. Hogy a „magyar” sajtó és a médiák még mindig ilyen mérhetetlen offenzívával reagálnak a nemzet sorskérdéseit vagy a „forradalmi baloldal” zsidó teoretikusait elemző írásokra és ehhez minden infrastruktúra és apparátus kizárólag az ő rendelkezésükre áll, már önmagában bizonyítja, mi is maradt Magyarországból a magyaroké.

Hogy is engedhetnének nemzetéhez hű, öntudatos embert a közvéleményt formáló pozícióknak még csak a közelébe is, ha évtizedek óta a rákényszerített múltfelejtő bűntudattal elidegeníthették magyarságától a társadalmat? Hogy is vállalnák az emberek a magyarságot, ha a terrorral és nyomában a rettegéssel megalapozott „baloldali” oktatási rendszerben a kommunista tömegtájékoztatással, az ünnepeinket kiirtó vagy meghamisító kultúrpolitikával generációkon át degradálták a nemzeti értékeket? És erre mondja Tamás Gáspár Miklós, hogy ez a „modem” Magyarország ára. Nyilván az is a „modernségünk” ára, hogy a legelsők között privatizált újságok és kiadók külföldi tulajdonosaiban látták meg azt a garanciát, mely kizárja, hogy a magyar nép a nemzeti vagyon bármely részéhez való jogán számon kérhesse elherdált értékeinket.

Ezek után hogy is lehetne véletlen, hogy mind a mai napig érinthetetlenek maradtak azok a társadalomtudományi műhelyek, fórumok és intézetek, melyek mindig is radikális, kérlelhetetlen ellenségei voltak a nemzeti sorskérdéseket felvető nézeteknek? E műhelyek folyóirataiban, kiadványaiban nyomát sem leljük a magyar társadalom valós problémáit érintő vagy a magyarság elméleti kérdéseit felvető írásoknak. Hogy is vállalkozhatnának „kozmonacionalisták” a nemzet sorsát érintő vagy meghatározó társadalomtudományi feladatokra, ha a zsenitudatuktól izolált létükben a magyarság sohasem nyert még prioritást, és elméleti munkájukkal csak a marxizmust vagy a „modernizmust” hajlandók szolgálni? Mindezt abban a világot megváltó hitben, hogy autonóm, maguk választotta úton haladnak. De akkor mit keresnek ezek az emberek a tudományos közéletünket meghatározó elit soraiban, ha a magyarság prioritását hangsúlyozó politikai alternatívákat persona non grataként kezelhetik? Hitelt érdemlők-e az antiszemita vádak, ha a pártállami időkben a terrorral kisajátított pozíciókból most nem a forradalmárok, partizánok, antifasiszták, békeharcosok, üldözöttek, kommunisták és proletárok, hanem öntudatos zsidó polgárok védik a magyar demokráciát a magyarságtól?

Ebben a politikai bűvészmutatványban egészen nyilvánvaló, hogy a pártállami időkben megszállt diplomáciai pozíciók, a nemzetközi tudományos életben máig megtartott, majd Sorossal az élen a Világosság Alapítványban monopolizált kapcsolatok, valamint a szamizdatot és a „demokratikus ellenzék” értelmiségi „elitjét” pénzelő nyugati körök— már-már zavarbaejtő hűséggel a vörös terrorba fúlt századelős kezdetekhez — megint bagatellizálják a magyarság sorskérdéseit. Ha nem így lenne, mi indokolná azt az átlátszó, ostoba taktikát, mellyel ma is a lukácsi „progressziót” erőltetik a magyar gondolkodásra.

Mi köze lehet hát ennek a magyargyilkos „progressziónak” a magyarsághoz, ha egész szemléletében és politikai gyakorlatában ellenségesen fordul szembe a nemzet tradícióival és kultúrájával? Már hallom is a megcsontosodott érveket, amint a kultúránkat a XX. századi haladó és modem alapokra helyező urbánus névsor reprezentatív méretei igazolni látszanak a népiség és általában a magyarság konzervatív, vagy ahogy a kommunisták mondanák: reakciós voltát. A kommunista hatalom összeomlása után mi indokolja az urbánusok fékezhetetlen

(Folytatás az 1. oldalról)

tői egyoldalúan megkövetelheti, miközben obstrukciós politikájának a többséget megosztó taktikai elemévé teszi.

Köztudomású, hogy Magyarországon a kommunista diktatúrák vezéregyéniségei és véresszájú aktivistái nagyon kevés kivételtől eltekintve mindannyian zsidó származásúak voltak. Miért ne vegyültek volna el az Emlékkonferencia résztvevőiként, miért ne protestáltak volna az elhangzottak ellen, ha képtelenek tudomásul venni, hogy a magyarság túlélte az élveboncolást? Hiába tombolhattak ÁVH-s gonosztevőkben a holokauszt keltette gyilkos indulatok, hiába volt a filozófiai rabulisztika rasszista szenvedélye, a bosszúhadjárat nem érhette el célját. így tudomásul kell venni azt a világraszóló szégyent, hogy olyan nemzeten, népen kérik számon a holokauszt borzalmait, mely nemzet népe semmivel sem szenvedett kevesebbet, mint a zsidóság, és „progresszív” szellemi erői sohasem bomlasztották a más népek hierarchiáit, sohasem juttathatták a világpolitikát mozgató pénzek birtokába a nemzetet.

Az a tény, hogy egy ilyen konferencia semmilyen körülmények között nem hajlandó elhatárolni magát az anonim bűnök politikai alvilágától, az intellektuális bűnözés „liberalizmusától”, a konzumpribékek médium-monopóliumaitól, jól bizonyítja, hogy megint erősebbnek mutatkozott a rasszista szolidaritás, a holokauszt keltette gyilkos indulat, a kegyelet lepleivel burkolt bosszúvágy, mint a világ népeivel érzett evangéliumi azonosulás a megbocsájtásban, a megbékélésben. Képzeljük el, amint ott áll megalázva a magyar külügyminiszter és kénytelen befejezni a beszédét! Képzeljük el, miféle tetyetutya politikusaink lehetnek nekünk, ha személyükben így meg lehet alázni a nemzetet. Képzeljük el azt a megingathatatlan magyarságot, hűséget a nemzethez, amellyel az ilyen politikusok „képviselik” érdekeinket. És még Jeszenszky Gézának arra is futotta, hogy bocsánatot kérve elkezdjen nyilvánosan magyarázkodni...

Természetesen annak idején Landeszmann rabbi nem ereszkedhetett le idáig, amikor rasszizmusától elragadtatva „alacsonyabb” rendű fajunkra utalt, a bőgatyát emlegetve. Ehelyett ő egyszerűen távozott Kanadába, ahogy az már lenni szokott az „internacionalistáknál”. De Jeszenszky Géza maradt a külügyminiszteri székben és szűklátókörű koalíciós környezete máig nem fogta fel, hogy egy olyan országban,

szembenállását a nyugat-európaiaktól alapjaiban eltérő, a nemességet a nemzettel azonosító nemzetélménnyel, melyben a magyar nemesség soha nem szerveződött a néptől magát elrekesztő kaszttá és éppen ezért máig nem hasonlítható össze a Nyugat oly fejlett nacionalista nemzeteszméivel? Az is igaz, hogy a nemzeteszme nyugati modelljének a teljes hiánya megakadályozta a magyar társadalom feudális sáncainak a túllépését, ugyanakkor e sajátos magyar társadalmi hierarchia nem nélkülözte a protestáns hagyományokat sem, amelyek köztudottan még urbánus méretekben is haladónak számítanak. Ahelyett, hogy a nemzetélményt a magyar társadalom számára megélhetővé, mind könnyebben elérhetővé tennék, vagy közreműködnének a nemzeteszme körül kialakult történelmi és ideológiai félreértések tisztázásában, akár feldolgozva maguknak is a magyarság szokatlan, a személyes individualitás számára érthetetlen voltát, inkább szembefordulva vele megakadályozzák annak széleskörű népszerűsítését.

Az urbánus radikalizmus így fordul szembe a magyar nemesi liberalizmus bukását követő időkben a magyar nép nemzeti erőivel, így rágalmazhatja az egész világ előtt a védtelen magyarságot. A már sokszor anakronisztikussá nyilvánított, de magát változatlanul tartó népiurbánus ellentét további kiéleződése minden valószínűség szerint azt jelenti, hogy a magyarság nemzetté válása mind a mai napig nem fejeződött be! A nemesi nemzetnek, a nemzetélményt elsősorban hordozó történelmi osztálynak nem volt nemzeteszménye, ezért—a történetileg ismert török, Habsburg-, német és orosz elnyomás miatt — a modem európai körülmények között a feudális előjogok intézményes biztosítékainak vagy a polgárosodás feltételeinek híján ez az osztály nem lehetett képes a nemzet egységének, szuverenitásának megtartására.

De a magyar jogrend, a magyar hadművészetek és intellektuális sajátosságok megőrzésével a nemzet mégis fennmaradhatott. Már csak azoknak az ismert topográfiai elrendeződéseknek az okán sem alakulhatott ki a nyugatihoz hasonló feudális intézményrendszer, melyekben köztudott, hogy a magyar nemesség és a nép nagyobbrészt a vidéket lakta, míg a városok lakossága idegen etnikumokból állt. Az urbánusok szeretik elbagatellizálni a magyarság iszonyatos szenvedéseit, megpróbáltatásait és azt a történelmi tényt, hogy az idegen etnikumok nagy többsége olyan magyar területek betelepítésével jelent meg az ország életében, mely területek magyar lakosságát kipusztították a tatárok, törökök, hogy a Habsburgok céltudatos dezintegrációjáról vagy a trianoni gyalázatról most ne is beszéljünk.

Ennek a dezintegrációnak lehetett csak olyan következménye, hogy Magyarország nem is védekezhetett a területeit elárasztó idegen etnikumokkal szemben; ezt felismerve indulhatott meg nagy-nagy reményekkel a XIX. század Magyarországát elárasztó zsidó bevándorlás. Ha figyelembe vesszük ennek periódusait, talán csak a véletlen műve, hogy az 1848—49-es szabadságharc bukását követő emigrációk, majd a századvég több milliós kivándorlásai közben a Galíciából hátukon még batyuval érkezett zsidó százezrek hihetetlen karrierrel mobilizálhatták a monarchia gazdaságát. így jelent meg a megtorlásoktól elfáradt, forradalmi, függetlenségi reményeiben megtört magyarság életében az urbánus „progresszió”, melynek egoista radikalizmusa mameluk-, samesz-sorsra ítélte a gazdanépet. Ezért támad mind a mai napig már-már fékevesztett hisztériával arra a történelmi osztályra, mely évszázadokon át hűséggel őrizte kultúránkat, nemzeti méltóságunkat, ezért volt számára kitűnő történelmi alkalom az általa annyira favorizált osztályharc a „végső” leszámolásra.

Mi, magyarok, tekintettel a származásunk, az anyanyelvűnk vagy akár geopolitikai helyzetünk ellentmondásos viszonyaira, továbbá a társadalmi önállóságunkat évszázadok óta korlátozó politikai érdekekre, Mohács óta ki vagyunk szolgáltatva a nagyhatalmak szeszélyeinek. A magyar szellem, a magyar művészet Széchenyi döblini tragédiáján át Adyval, Szabó Dezsővel és Csontváryval már nem kerülhette el sorsát. A jött-magyarok és híg-magyarok finnyásan fordultak el, ha a mű nem másból, mint a maga alakját kereső, magyar szenvedélyből született. Nem is csalódtak, amikor a bálványként bámult művelt Nyugat Trianonban tisztességgel megszolgálta Jászi Oszkár és Károlyi Mihály E. W. Seton Watsonnak, a „vándorló skótnak” tett liberális szolgálatait. Ha ebben az összefüggésben értelmezzük Németh László tanulmányát, és ha van a nyelvnek logikája—ami nyilvánvaló —, ha van üzenete a zenének, melyben a költészet is fogan, akkor ki ne tudná, hogy Németh László mire gondolt. (Befejező rész a következő számban.)

ahol ezt megtehetik a külügyminiszterrel, vagy a köztársasági elnököt lejáratva és személyét felhasználva hamisított videófelvételekkel kompromittálhatják a nemzetnek elkötelezett politikai erőket, nos egy ilyen országban az állam még mindig ki van szolgáltatva az intellektuális bűnözés „liberalizmusának”, a politikai alvilág anonim gonosztevőinek. Igen, Jeszenszky Gézának még arra is futotta, hogy egy külföldi útján bocsánatot kérve elkezdjen alázatosan magyarázkodni. íme, az Örökkévaló emígyen köpi ki langyos, semmirevaló híveit, és emígyen jutalmazza a nemzet hőseit, mártírjait és hűséges szabadságharcosait megvédeni, de ünnepelni is képtelen magyar államot.

íme a „paradoxon” sajátossága, ha a holokauszt kapcsán nem lehet szó megbocsájtásról, megbékélésről, mert egy különös metamorfózisban, melyben a kereszthalál és az evangélium egyetemes érvényű etikai üzenete Jézus zsidó voltán át már csak a zsidóságért kiált, akkor hogy kerülhetnek a nemzet panteonjába azok az ÁVH-s, pufajkás gyilkosok és „nagynevű” politikusok, akik a hazánkat lerohanó Vörös Hadsereg oldalán vérbe fojtották 56 szabadságharcát, akik vérbírákkal, bértollnokokkal és internacionalista teoretikusokkal tartották rettegésben a nemzetet? Mert a holokauszt borzalmas emlékeiben és a zsidók által előszeretettel dédelgetett internacionalizmusban mindig jó apropóra talált az a mérhetetlen bosszúvágy, mely nagyon sok zsidót emberségéből kivetkőzve hívott a kommunista pártba. Ez a tény nagymértékben meghatározza a magyarországi zsidóság diktatórikus hatalmi pozícióit; ezért fojthatták a külügyminiszterbe a szót, amikor Antall Józsefet idézve kijelentette, hogy a nácizmust és a kommunizmust egyszerre kell elítélni.

Antall József már nem szembesülhet a paktum katasztrofális következményeivel, azzal a most még hólabdaként guruló lavinával, melyet értelmiségi rövidlátásával, a néptől való idegenkedésével a nemzetre zúdított. Naív elképzelés volt azt hinni, hogy ezek az ÁVH-s dinasztiák beérik Csurka István eltávolításával vagy a nemzeti érdekérvényesítés politikájához következetesen ragaszkodó erők szélsőségessé nyilvánításával. Nagyvonalú és felelőtlen volt az a tolerancia, mellyel az MDF érintetlenül hagyta az MSZ(M)P infrastruktúráit és ahelyett, hogy az államigazgatás, a médiák, az oktatás és kultúra stratégiai pozícióiból eltávolította volna a pártállam kommunista kádereit, inkább összeolvadt azok korrupt apparátusaival. (—tm—)

Vastaps a meggondolatlan külügyminiszternek