Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-03-01 / 3. szám

1994. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 11. oldal Követségben Montreali beszélgetés Pálfy Margit budapesti előadóművésszel A hazában élők közül bizonyára sokan tud­ják, hogy a kanadai magyarok milyen nagy sze­retettel, azt is mondhatnék, lelkesedéssel fogad­ják az otthonról érkező művészeket. A közel­múltban az a szerencse ért bennünket, hogy Pál­fy Margit előadásaiban gyönyörködhettünk. Háromszor lépett fel, szinte leírhatatlan siker­rel. A művésznőt először is művészi pályája kezdetéről kérdeztük. —Talán azzal kezdeném, hogy annak idején Sopronban találkoztam először Széchy Margit­tal. Csakhamar megismertem a verseit és — ér­dekes módon—azokban találtam meg önmaga­mat. O fejezte ki azokat a gondokat és gondola­tokat, amelyek engem is foglalkoztattak. Az ő verseiből állítottam össze az első önálló este­met. Miután visszamentem Veszprémbe, talál­koztam egy színházi csoporttal és azon belül kezdtem bemutatni nemcsak ott, hanem másutt is az országban a Széchy-verseket. Tulajdon­képpen ezzel kezdődött. Ezt követte az önálló „Kondor”-műsorom, akkor, amikor éppen sza­bad szellemi foglalkozást űztem. Ezután követ­kezett a Hervay- és Szilágyi-versekből álló „Ez a nyár” című pódium-műsorom. — Előadásait nagyon érdekesnek találtam, egyebek közt azért is, mert olyan műsorral, olyan írókkal és költőkkel jött, akikről a hazától három-négy évtizede távol élők még csak nem is hallottak. Őszintén megmondom, hogy én sem hallottam róluk, pedig figyelemmel kísérem a magyar szellemi életet és irodalmat. — Kezdetben sokan mondták, hogy nagy merészség kellett a vállalkozásomhoz. Széchy Margitot és a Kondort még az amerikai szerve­zőm is annyira merésznek találta, hogy azt java­solta: maradjunk csak a két tragikus erdélyi költőnél, Hervay Gizellánál és Szilágyi Domo­kosnál. — Úgy tudom, a színészi hivatásba is bele­kóstolt. .. —Hát igen játszottam a Békés megyei Jókai és a debreceni Csokonai színházban is. Az előb­binél három és fél évet, az utóbbinál négy esz­tendeig dolgoztam. Szinte mindent eljátszot­tam: tragédiát, drámát, musicalt. Főleg a drámá­kat szerettem. Játszani nagyon jó dolog, hiszen sok segítsége van az embernek. A súgó, a dísz­let, a ruha, a partner: mindenki segít. De sokkal nehezebb a pódium-művészet, hiszen egyedül kell kiállni. Egyedül kell kiválasztani és össze­állítani a műsoranyagot. Remélem, hogy most, amikor szabad szellemi foglalkozású vagyok, ismét mód lesz arra, hogy színházba kerüljek. Természetesen ez nemcsak rajtam múlik, hi­szen a színháznál nehéz helyzetben van az em­ber. Más választja ki a szerepet, mások adnak feladatokat. — Az egyetemes magyar irodalomnak me­lyik versét találja a legnagyobbnak? — Nos, én a mai modern költőkre esküdtem. Ma már az 1990-ben elhunyt Széchy Margit is klasszikusnak számít. Én azt hiszem, hogy ő a 20. század legnagyobb költője. Az ő verseit mondom már 1976 óta, annál is inkább, mert barátságban voltam vele és szeretem őt a mai napig is. O írta a „Madár-e a denevér?” című freskó-verset, amely tizennyolc perces munka. A kérdésére nagy hirtelenjében csak ennyit tu­dok mondani. — Ki a példaképe a versmondásban? — Nekem Latinovits Zoltán a példaképem. A ..SIGNAL” c. német folyóirat 1943-as és az »aller képes családi lap” jának bármelyik évfolyamát keresem. George L. Nógrády, M.D. 2580 St. Jacques O., No. 308 Montreal, QC, H3J 2M8 CANADA Ő mondta, hogy a vers maga drámai játék, tehát drámaian kell előadni. Latinovits is elemezte a verset, szinte koreográfiát készített róla és elját­szotta. Igen, ő a példaképem és éppen azért ját­szom el újra meg újra átélve a verseket. Termé­szetesen alkalmas verseket kell találnom. Nem kétséges, hogy egy „táj verset” is el lehet monda­ni nagy átéléssel, különösen akkor, ha hazafias jellegű. De azért arra törekszem, hogy olyan verset találjak, amelyet nemcsak színesen el­mondhatok, hanem látványosan el is játszhatok. Nagyon alkalmasak számomra Széchy Margit, Kondor Béla, Hervay és Szilágyi munkái. Most készülök Csoóri Sándor verseinek előadására. Remélhetőleg elég időt szánhatok rájuk, hiszen — amint már említettem is -— „szabadúszó” vagyok. —Szóval a klasszikusokkal nem foglalkozik? — Annyian mondanak klasszikusokat, hogy én inkább a modern költészetnél tettem le a ga­rast. Egyebek közt azért is, mert a 20. század vége felé járunk és a modemek életérzése éppen olyan, mint az enyém. Talán éppen ezért tudom tolmácsolni őket, olyan érzéssel, mintha én ír­tam volna azokat a verseket. —Az említett „ kedvenceken” kívül kiket tart jelentősnek? — Nagyon sok tehetséges fiatal van. Az én nemzedékemhez tartozik Tóth Erzsébet, Szer­­vácz József és még néhányan. Sajnos elment kö­zülünk Nagy László, akit nem szabad elfelejte­nünk. A maiak közül Csoórira térnék vissza, aki gondolkodóként is a legnagyobbak közé tarto­zik. Tanulmányai remekek, versei szépségesek, írásaiban pompásan elemzi korszakunkat. Most hirtelenjében nem is jut eszembe más. —Most járt először az észak-amerikai kon­tinensen? — Igen, most vagyok itt először, de remé­lem, hogy nem utoljára. Jártam Detroitban, Cle­­veland-ben, Washington-ban, New York-ban, New Brunswick-ban és még néhány más város­ban. Mindenütt sok, kedves és jó emberrel talál­koztam és rengeteg élményt szereztem. Naplót vezetek, hogy mindenre pontosan vissza tudjak emlékezni. Csak azt mondhatom, hogy utam iz­galmas, nagy kalandnak tűnik. Mindenütt nagy szeretettel, szinte rajongással fogadtak. Külö­nösen New Brunswick-ban és most itt, Montre­­álban is. Nagyon jólesett, hogy kedvesen és tisztelettel bántak velem. Szinte úgy éreztem magam, mintha királynő lennék. A hallgatók szinte itták a szavaimat. Együtt éreztek és együtt tudtak velem gondolkodni azok, akikkel a refor­mátus és katolikus egyháznál, valamint a Ma­gyar Otthonban találkoztam. Az Otthonban kezdetben nagyon féltem, hogy az idős emberek nem lesznek kíváncsiak rám. De nem volt okom a félelemre, mert minden szavamra figyeltek. — Hogyan látja a Nyugaton élő magyaro­kat? — Azt látom, hogy a magyar kultúrát itt na­gyon sokan művelik és azért küzdenek, hogy a családokban éljen és viruljon édes anyanyel­vűnk. Ezt nagyon jó látni és azt tapasztalni, hogy magyarságukat nem adják föl. Ehhez én nagyon sok erőt és kitartást kívánok, hiszen ez jó ne­künk, a hazaiaknak is. Jóleső tudat, hogy szét­szóródtunk ugyan, de lélekben magyarok ma­radtak azok is, akiket más kontinensekre kény­­szerített az élet. A következő nemzedék „meg­mentéséért” a család, a szülői ház tehet a legtöb­bet. Az angol vagy francia iskolába járó fiatalok csak a családi körben kaphatnak magyarságis­meretet. Persze igen nehéz lehet a szülők dolga. —Végül mit üzen a montreáli és általában a hazától távol élő magyaroknak? — Azt üzenem, hogy a magyar nyelv és a vers maradjon életszükségletük. — Köszönjük, hogy eljött hozzánk és élvez­hettük művészetét, és köszönöm a beszélgetést. Végh Imre r Segítse nyugdíjas honfitársaink kellemes lakóhelyét, a Magyar Otthont, a Foyer Hongrois-t adományaival, hogy azt továbbfejlesztve bentlakóinak biztosíthassuk nyugdíjas éveik gondtalanságát! 2580 St-Jacques Wv Montreal, Qué. H3J 2M8 Tel: (514) 934-1777 Felhívás a kanadai magyarsághoz Szeretett Magyar Testvéreim! Délvidéki magyar véreink segélykiáltása hozzánk is eljutott. Novemberben Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke beszámolt az ottani megrendítő helyzetről. Szervezetével fáradságot nem kímélve szállítja a vajdasági magyaroknak az összegyűjtött ado­mányokból vásárolt élelmet, orvosságot és ruhaneműt. Kozma atya felhívására megalakult a Montreáli Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amelynek működtetésével de Roth Istvánt bízta meg. Ha mi magyarok havonta legalább csak 2 dollárt felajánlunk, a vajdasági magyarok ezreinek — akik még a kisebbség keserű sorsát is viselik — nyújthatunk hathatós segítséget. A délvidéki magyarok megsegítésére összegyűjtött adományokat a Montreáli Magyar Máltai Szeretetszolgá­lat maradéktalanul a felajánlott célra fordítja. Az adományokat a következő címre kérjük küldeni: Magyar Máitai Szeretetszolgálat cl o L. Sebestyén 5000, rue Buchan, Suite 200, Montréal, Que. H4P 1T2. (Bankszámla: Magyar Máltai Szeretetszolgálat, National Bank of Canada, 10458 Gouin Bl vd., West, Roxboro, Que. H8X1X1, Account No.: B 2200903.) Adólevonásra jogosító nyugtát adunk. Szlovák Velence Errefelé a mi végeinken, hogy úgy mondjam, nem kifejezetten a turizmus jegyében telt a kis­ember élete. Neki tehát könyvekből illett tudnia mindenféle közhelyszerűséget a tűzhányókról, gleccserekről, „lappföldi eredetünkről”, ubor­katermesztésről, „új világrendről”, kutyafajták­ról, építészetről. Az én kisemberem álmából éb­resztve is fújja, hogy az építészet hazája Itália: Az igen. Ott aztán értik a csíziót. Az olaszoknál, haver, amit fölépítenek, az föl van építve. Érted, haver? Amit ők odatesznek, az ott van, vagy mi a fene. Ott a gótika olyan, mint a suviksz. Érted? Meg azok a szobrok, a sok segges nő meg a ka­­tedrális! Annak van teteje! A római Akropolisz meg a kocsmák, azt megnézheted, haver. Ott a faragás az faragás, a barokk meg barokk. Nem úgy, mint máshol, vagy mittudomén. Csak tátod a pofád, ha lagúnát látsz, meg a Dózse-palotát meg az Ornela Mutit meg mindenféle művésze­tet. Az ám a valami! De azért mi is tudunk ezt­­azt. Itt se fal védőről jöttek az építészek ám! Ha akarják, olyanra csinálják a csindzsákot (Szlo­vákiában a lakótömb helybeli, falusias elneve­zése — A szerkí), mint a pinty. Tudományosan meg mifene. Meg aztán a sok nagy csindzsák, az már modem dolog ám, haver. Jó az. Van olyan jó, mint Velencében az az izé. Kiköpött Velen­ce, no. A sógor is most kapott egy kétszobás összkomfortos kéglit. Csillognak benne a cso­­pok, meg csak úgy csikorog a parkett. Tiszta Velence... Vagyis, hát, ha a múltkor nem ázott volna be a plafon, akkor most nem hólyagoso­don volna föl a szép galambszürke tapéta meg a parkett. Úgy, hogy most penészes a fal, de ha a csótányokat kiirtják és az ablak alatt nem lesz már szeméttelep, akkor azért nem lesz az egész olyan mocskos és büdös, hogy az embert pofán­­csapja az útálat, amikor a teleköpködött lépcső­házban fölfelé kutyagol a hetedikre, mert a lift beszorult a lyukba. Ez akkor történt, amikor ki­égett, aztán a vasak összegörbültek benne. Azt látnod kellene, haver, amikor a negyediken fel­tűrt gallérral húzom a csíkot fölfelé, mert a fran­cos lépcsőházban kitörtek az ablakok és úgy húz a cúg, hogy a szibériai medve menten rángógör­csöt kapna tőle. Szóval, haver, nem egy Velen­ce, az biztos!... De a múltkor, amikor a gázömlés volt, én pedig sietve szedtem a lépcsőfokokat, kerülgetve a csikkeket meg mindenféle csutká­kat, hát úgy fölherebócáztam, hogy még most is itt a nyoma, ehe... Mondtam is a sógornak, hogy akkor lát itt engem legközelebb, amikor a lisza­­boni jelentést. Hogy a kénköves istennyila vág­na bele, haver. No de otthon mi várja az embert, he? Ugyanaz: a hang- és hőszigetelés olyan tu­dományos alapokra támaszkodik, mint az üveg­vatta, a kétmilliméteres fíberlemez, mindenféle habszivacs meg polisztirén. Ezt onnan tudom, öregem, hogy a minap rám dőlt az egyik válasz­fal. Áldom is azóta a tudományt, mert ha a leg­haladóbb tudományos átveréseket nélkülöző közönséges téglafalról lett volna szó, az bizony agyonvágott volna. Az istenfáját neki! De a tu­domány másképpen rendelkezett a mi falaink között. Tudod, haver? Megoldotta a határok lé­giesítését a konyha, a hálószoba, a WC, a lép­csőház és a szomszédok között. Estefelé mon­dom is az asszonynak mindig: - Tilda, kapcsold ki azt a rohadt tévét, és a kölök is zárja el a magnót, mert úgy vágom ki az ablakon, hogy ripittyára szakad. Jön a műsor! No, olyankor aztán nagy egyetértésben behúzódunk az ebéd­lőbe, eloltjuk a villanyt, haver, és elhelyezke­dünk a díványon. Nemsokára hallatszik ám a nyiszorgás...- A Julis mosógépe csavar — mondja Tilda.- Az eszed tokja! A kis Titusz hintázik a szekrényajtón.- De amonnan jön a hang, balról...- Az nem az, hanem az öreg Rezeda. Fúr. Féltetőt csinál a garázsa elé, mert már négy mé­ternyire kilóg belőle a perpetuum mobile, amit húsz éve épít, és vagy nyolcvan tonnát nyom.- És megy már neki?- Azt mondja, hogy már csak a bütykös ten­gely, a pörgettyűs stabilizátor és a vákuumkam­ra kell hozzá...-Aha! Figyelj! -mondjaaTilda.-Hallod az üvegeket?- Hallom, ez mindig onnan föntről jön...- Noná. A Szendike megy borért a pincébe.- És ezt ilyen ricsajjal kell csinálni?- Amikor már harmadszor megy, olyankor szokott így csörömpölni...- Pedig azt hittem, hogy a Gerzson veri őt...- A fenét. Attól kék-zöld, hogy rendszeres időközönként lebukfencezik a lépcsőn... Szóval, haverkám, az nem egy evangélium, am it a falakon túlról hall az ember. Én azt percre megmondom neked, mikor kezdi a húsklopfo­­lást Tohonyáné a harmadikon. Az ágylábak rit­musából tudom, mikor kivel csalja alkalmi élet­társát a Mannácska, innen srégen fölöttünk. Eb­ben csalhatatlan vagyok. És tudod, haver, az ember azért él, hogy zabáljon, a zabái ásnak meg mindenféle kísérőjelenségei vannak... De mit részletezzem, tanult ember vagy, te tudod, én meg hallom. No de ott tartottam, hogy mi a Til­dával már a „Dallast” sem nézzük. Jobb a házi műsor. Hiába vágsz hülye pofákat, mert neked gőzöd sincs arról, milyen az, amikor egy fiatal házaspár életében egyszercsak bekövetkezik az a változás, amiről a vállalkozási törvény előtt ál­modni sem lehetett volna... Alighogy elhelyez­kedünk Tildával a díványon, halljuk ám a kis­asszony hangját odaföntről: „...Be kellene vál­tanom...” Erre a férje: „Hagyhatnád kamatoz­ni...” „Elment az eszed? A befektetés a leg­jobb... A te pénzeddel azt csinálsz, amit a­­karsz...” „Noná. Én ingatlant veszek... Nem, kettőt!” „Mégiscsak váltok... Négymilliót!” És ez már így megy hetek, hónapok óta. A fülem kétfelé áll mindattól, amit föntről hallok: „...Én is befektetek - csicsergi a fiatalasszony - üzletet veszek... Tízmilliót kamatra helyezek, a maradékot beváltom.Ha így megy tovább, túlteszel rajtam - mondja a férje. - Én kockáz­tatok: mindent vagy semmit... Huszonöt millió­val kezdem...” Megsúgom neked, haverkám, a legutóbb már ötvenmilliót emlegettek. Meghűlt bennem a vér. Csak ültünk a díványon a Tildával, elakadt lélegzettel... Egyszer aztán csöngettek. Kime­gyek ajtót nyitni, hát, haverkám, az ajtóban ott áll a kisasszony föntről, meglehetősen kisírt szemmel, és azzal huzakodik elő, hogy adjunk már neki kölcsön két tojást meg néhány szelet kenyeret...- De kisasszony - mondom neki -, nagyon szívesen, de... de... maguknak?... Jó, hát becsu­kott az üzlet, megesik ez mással is - hötyögtem.- Nem, dehogy. Egy fillérünk sincs odahaza. Mindketten munkanélküliek vagyunk, de már kifutottunk a segélyezési időből. Igazán ne ha­ragudjanak, de most mondjam azt, hogy sem­mink sincs odahaza? De erre már a zsebkendője is előkerült, ha­verkám, én meg csak meresztgettem a szemei­met, mint bagoly a csillaghullásra.- És ha nem lennék szemtelen, egy ötvenes­sel is kisegíthetnének... Majdcsak elintéződik a szociális segély... Addig... Tudja, ezt már ki sem bírnánk, ha nem lenne az a príma játék, tudja, az a „Gazdálkodj okosan” játék. Azzal játszunk a férjemmel kettesben. Az olyan illúziót ad... Tudja, szomszéd, olyan az, mintha menne az üz­let... Nagyban... Igaziból... Erre aztán, haverkám, szótlanul becsoma­goltam a fiatalasszonynak a tojást is, a kenyeret is, a sonkát is, meg a százast is odacsúsztattam melléje. Szóval, nem egy Velence, no! Cúth János i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents