Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-03-01 / 3. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d’Occident 1994. március KELEMEN SÁNDOR: Gondolatok a karanténban „Partnerség a békéért" Lehűtötte az Európa egységének megvalósulásában hívők kedélyeit Clinton elnök szaxofonkísérettel előadott javaslata a NATO és a visegrádi országok közötti kapcsolatokról, amelynek ezt a semmitmondó címet adta: „Partnerség a békéért”. Időpocsékolás ennek a javaslatnak a tartalmáról vitatkozni, s még hiábavalóbb sértődötten hálátlanságot, bizalmatlanságot emlegetni. Ezt tényként kell tudomásul venni! Bocskait idézem: „Sem a dialektikához, sem a retorikához nem tudunk, a dolgot őt magát nézzük, csak a mi nemzetünk javát és megmaradását.” A „dolog ő maga”, a „Ding an sich” ez esetben az, hogy a politika fő alapelve az érdek. Ez határozza meg a stratégiát s csupán a taktikában van némi szerepe a diplomaták mosolygásának. Eleink sokszor megtapasztalták ezt. 1456. október 23-áért legalább déli harangszót rendelt III. Calixtus pápa, 1956 gyászos végű népfelkeléséért Eisenhower megírja levelét Hruscsovnak, megnyugtatandó őt, hogy nem lesz e tájon beavatkozás a magyar ügybe. Az eredményt megtapasztaltuk... Győzni sem tudjuk elsorolni a tapasztalatokat. John Lukacs (Lukács János) amerikai professzor könyvében olvasom Churchill kijelentését 1941- ből. Barcza londoni magyar követ búcsúlátogatásán így fogalmazott: „Legnagyobb ellenségünk a hitleri Németország. Hogy legyőzzük, ha kell fél Európát bolsevizáljuk.” Meg is történt. Jalta gyökerei e kijelentés műtrágyázott nagyhatalmi televényébe nyúlnak le. Ezek a gyökerek táplálták a vasfüggönnyel kettéválasztott Európa minden gyötrelmét s ez tette a bolsevizmust szalonképessé a keresztény Európában. Emlékezzünk! A svájci emigrációban a német vezérkar pénzelte Lenint, majd lezárt vagonban csempészte vissza Oroszországba, ami nélkül nem lett volna Szovjetunió. A II. világháború vérzivataros hónapjaiban az angol uralkodó adományozza Sztálinnak a generalisszimuszi rangot. Az USA a háború elején alig adott segítséget Angliának, s csak akkor lépett be a háborúba, amikor Japán megtámadta. De Gaulle emlékirataiból tudjuk: már 1944 novemberében kifejtette Churchillnek, hogy az „amerikaiak felelőtlenek, látjuk Kelet- Európában, amelyet felelőtlenül átengedtek az oroszoknak”. S innen ismerjük Churchill véleményét is: „Oroszország most olyan, mint az éhes farkas a birkák között. Csakhogy a lakoma után jön az emésztési szakasz.” Sajnos a történelmi tényeken semmit sem változtat, hogy a mi Telekink ezt már röviddel tragikus halála előtt látta. John Lukacs könyve tanúsítja: „A németek elvesztik a háborút, utána teljes összeomlás következik be. És akkor orosz megszállás alá kerülünk, de ez sem fog örökké tartani, a bolsevizmus összeomlik, mert embertelen.” Elrettentő, de tanulságos a nagyhatalmak magatartása. A tanulság az, hogy nem vagyunk bokréta az Isten kalapján! A történelemnek azonban van egy másik hasznos tanulsága is: nem ismétli meg önmagát. A bolsevista farkas belepusztult a birkák között az emésztési zavarokba. Más a helyzet, mint 1945-ben volt. Más, mert most legalább annyi mozgásterünk van, mint finn testvéreinknek volt a háború után. Nem kell szájtépő lelkesedéssel hevülnünk a nagyhatalmak döntésén. Okosan tudomásul kell vennünk, hogy éppen úgy a NATO lépcsőházában, vagy ha úgy tetszik: a karanténban toporgunk, mint korábban. A „Partnerség a békéért” éppen olyan laza kapcsolatot jelent, mint amilyen volt korán túlértékelt kapcsolatunk e javaslat elfogadása előtt. A jugoszláviai válság és a velejáró pusztítás kezelése a nyugati hatalmak s benne az ÉNSz részéről bölcs mértéktartásra kell intsen bennünket. Nyugaton nem eszik olyan forrón a kását, mint mi itt Kelet- Európában gondoljuk. Továbbá: jegyezzük meg, hogy a nemzetközi politikában csak az erőnek van jelentősége. Erősek pedig nem vagyunk ismert előzmények következtében. Tizenöt milliós magyarságunk három, alapvetően különböző életlehetőségeket biztosító helyzetben él. Vagyunk, akik ismert határok között élünk, vannak, akiken átmentek a határvonalak, s végül vannak, akik átmentek a határon és szerte a világban szórványként élnek. Szándékosan nem nevezem őket emigránsoknak, mert a rendszerváltással alapjában megszűnt az emigráció oka, miként ezt három esztendővel ezelőtt Miklóssi István, a Nyugati Magyarság főszerkesztője megállapította, és ugyanezt fejtette ki Pándy Szekeres László '93 nyarán a torontói Krónika hasábjain a szórvány-magyarság sajátos helyzetéről és helyes magatartásáról. Aki elment innen, azt végső soron az elmúlt rendszer gyűlölködő, elfogult ostobasága üldözte el s a hátsó ajtón volt kénytelen távozni. A „hátsó ajtón” távozottaknak nincs okuk a lelkiismeretfurdalásra, s az óhaza lakóinak sincs a vádaskodásra. Bölcsen megírta ezt Kodály Zoltán, amikor még nagy bátorság kellett hozzá 1966-ban az akkori Magyar Hírek november 15-i számában: „A külföldön élő magyarság éppen olyan része a magyar közösségnek, mint az itthoniak; egyénileg néha hasznosabb. Tudnunk kell azt, hogy ott nagy többségben élnek olyanok, akik a magyar névnek becsületet szereztek.” A kint élőknek nincs okuk a bizalmatlanságra hivatkozni s az itthon élőknek nincs joguk a bizalmatlanságra. A volt emigránsok számára egyéni döntés kérdése, hogy mikor térnek haza a főbejáraton. Ezt érzékeltette Antall József néhai miniszterelnökünknek a hazai ellenzék által oly sokat igaztalanul támadott kijelentése, miszerint ő tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát. De ez mutatja meg a különböző árnyalatú liberalizmus zászlaja alatt ágáló ellenzék súlyos vétkét, hogy a világban szétszórtságban élő magyarságtól magyarságtudatot nélkülöző módon megtagadta a passzív választójogot. Minden vonatkozásban bántó szándék nélkül merem leírni, hogy igenis minden magyarnak bármikor joga van a főkapun hazatérni. Nem azért, mert „itt van Amerika”, hanem mert itt van MAGYARORSZÁG. Egyben vallom azt is, hogy ha olyan gyökeret eresztett ott, ahol élni kényszerült, joga van minden befolyástól mentes egyéni döntés alapján a szórvány-magyarság életformáját választani. Magyarságunk nem határozható meg a vércseppek materializmusával. De még az „édes anyanyelv” sem lehet egyedüli meghatározó, bár valljuk Bessenyeivel, hogy „minden nemzet csak a maga nyelvén lehet tudós, de idegenen sohasem”. Nyelvünkön nem egyszer sajnos áruló s a magyar észjárástól és ízléstől idegen gondolatok is megszólalhattak és szóltak is bőven Landler Jenő legnagyobb magyar káromkodásától, a „nem akarok katonát látni”-tól Eörsi Istvánnak a pápához írt ízléstelen „kondom gondom” verséig, hogy hányingerünket további idézgetésekkel ne fokozzuk. A „mi” a magyar meghatározására Németh László sokat vitatott és még többször félremagyarázott „mélymagyar és hígmagyar” minősítő megkülönböztetését is a magyar megméretés mérlegének a nyelvévé tehetjük, mértékegységnek az ugyancsak némethlászlói minőség forradalmát választva. Ez nem jelent kirekesztést, de a magunk számára mértékegységet a magatartás körülírására, mert a magyarság dolga a fentiek összefoglalásaként magatartás dolga. Történelmünk a példa rá, hogy a magyarság befogadó nép volt és mindenkor kitárulkozott a tájak mindire. Bárhol voltunk a világon, mindig otthon akartunk lenni benne. Igaz, amit Illyés Gyula leírt: a nacionalizmus jogot sért, a patrióta jogot véd. E kétféle magatartás közötti áthidalhatatlan minőségi különbséget példázza Bajcsy-Zsilinszky bitófára adása '44 gyászos karácsonyán. Azóta sincs igazán békés karácsonyom, de megmaradt a ködevő nacionalizmus elleni borzongásom, miként a '45 után nyakunkba szakadt s az előbbivel alapjában azonos gyökerű bolsevizmus elleni is. Ez utóbbi esetében a mementó számomra Nagy Imre és társai megbocsáthatatlan kivégzése. Az „éhes farkas” nagy pusztítást végzett „a birkák” között. Akinek van füle a hallásra és szeme a látásra, ért a szóból. Egyedül vagyunk, miként Széchenyi írta. A népben, nemzetben gondolkodás kialakulásának útját Borbándi Gyula a Püski által New York-ban kiadott könyvében foglalja össze. A szerző müncheni dolgozószobája és a kiadó newyorki könyvesháza emlékeztet rá, hogy a haza az Illyés szerinti „magasban” akkor inkább ott volt, mint itt a „legvidámabb barakk” kádári gulyáskommunizmusában. Borbándi könyve imponáló adattömeg feldolgozásával s kiváló történelmi érzékkel tárja fel a két háború között kialakult népi mozgalomnak a gyökereit; az ország modernizálását elindító 19. század eleji magyar nemesség mozgalmáig vezeti vissza és összekapcsolva a 20. század elejének polgári modernizációs törekvéseivel arra a végkövetkeztetésre jut helyesen, hogy a harmadik reformnemzedék Ady, Szabó, Móricz és Bartók, valamint Kodály útján indult el a falu felé, hogy az addig elhanyagolt társadalmi rétegeket a nemzetbe emelje s ezzel az első két nemzedék előkészítő munkája után végre megteremtse az egységes nemzetet. A 43-as szárszói találkozó helyzetértékelő és előremutató lehetősége az volt, hogy Németh László a vesztésre álló háború derekán kimondhatta: „Ez a nagy, középkori nemzet bennszülötté süllyedt tulajdon országában... Állami életét idegenek vezetik, ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák.” A háború utáni helyzetre utalva ezt köti hallgatói lelkére: „A szabadság, melyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen. Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet”. A hallgatóság baloldalijainak azt ajánlja, hogy ne engedjék megnyomorítani azt a munkásságot, amelynek érdekvédelméről beszélnek. A végső és mindmáig érvényes figyelmeztetése ez: „A nemzet keze feleslegesen be ne véreződjék!” Aztán vége lett a háborúnak s a szárszói szekértábor előadói és hallgatói a háború adta lehetőségek szerint szétszéledtek. Háborús Magyar Élet megsárgult lapjait olvasom az „él az örök magyar szellem” ünnepi estjének beszámolójáról. Kodolányi elöljáró beszédében ezeket mondta: „Származásunkra, bölcsőnkre való tekintet nélkül egyek vagyunk a magyar nép megújulásának, örök megmaradásának szolgálatában. Nemcsak hirdetjük, hogy a magyarság egy és oszthatatlan, minden részecskéjében egyenlő jogú és ugyanarra az emberségre méltó—ezt megteszik évtizedek óta a politikusok —, de műveinkben cselekesszük... Egyek vagyunk minden döntő kérdésben. Csak a hangunk, a külsőnk, a módszereink különböznek”. Ugyanebben a számban olvasom Donáth György okos cikkét az egyesületközi együttműködésről. 1945 után tapasztalhattuk, hogy a hajdani balatonszárszói egység veszedelmesen megbomlott. A Kodolányi emlegette népi egységet elfújta a háború szele. Míg mi a parasztegységet kezdtük el munkálni a Parasztszövetségben és a háború romjain már 45^16 telén tizenhat népfőiskolát szerveztünk a semmiből és Téli esték címen közművelődési tanfolyamokon folytattuk a népi mozgalom útját, a Churchill emlegette „vörös farkas” a „birkák között” hatalmas pusztítást végzett nemcsak az orosz fegyverek miatt, de a sarlókalapácsos vörös zászló árnyékából előkerült vörös maharadzsák miatt is, na és a népi mozgalom megosztottsága következtében. 1946-ban Veres Péter elment vadászni a demokrácia somogyi vadászmezejére s vele ment Darvas és Erdei — aztán Kapósban lőttek bakot baloldali blokk néven, Rákosi örömére. Németh László örülhetett, hogy Vásárhelyen menedéket talált. Ki emlékezett már akkor szárszói figyelmeztetésére...? Sok kéz bevérződött, Donáth György a hajdanvolt Magyar Élet-bői a szalámitaktikás első konstrukciós perünkben bitóra adatott, amit logikusan követtek a többi perek, hiszen Lenin elvei szerint a forradalom útján nem lehet megállni. Bele is buktak. 1956. október 31-én Veres Péter mellett álltam a Parasztpárt Petőfi Párt néven újjáalakuló gyűlésén a Mezőgazdasági Múzeum lépcsőjén. Veres Péter bűnbánatot tartott és fogadta, hogy többé nem lesz a balekja senkinek. Kalapjába temette arcát, könnyei bajszára peregtek. Volt miért! De sokan voltak balekok a forradalom előtt is, után is, de még többen karrieristák, akiknek nem számít az ország sorsa, s voltak sokan, akik hittek a vállalt és vallott ideológiában s csak évek múlva foglalták össze életük számvetését ebben a hamis képletben: „5 meg 5 az 13”. A Szárszó ötvenéves évfordulójára rendezett szárszói konferencia sajnos nem tudott újat felmutatni. Csak az volt benne a szép és igaz, ami a múltat idézte, mint általában az érettségi találkozókon. Akarattyai kertünkben naponta olvastam a Szárszó Fórumban a beszámolókat a különböző szintű és értékű kortesbeszédekről, a múlt elemzése címén előadott magyarázkodásokról, na meg a kései siratókat. A legigazabb szavakat Makovecz Imrétől olvastam. A Magyar Nemzet augusztus 31 -i számában így beszél a régi és új Szárszóról: 50 éve kétségbeesett emberek jöttek össze, mert tudták: a fasizmusból kilábolva és a bolsevizmusba „menetelve” mi fog következni. Mit várhat ma az ország? Félünk attól, hogy a választások eredményeképpen olyan koalíció kerül Magyarország élére, amelyiknek nem számít Magyarország. Úgy érezzük, az ellenzék ellenséggé vált. A '93-as Szárszó megmutatta a megosztottságot. Karanténra utaltságunk ideje ad-e erőt és időt arra, hogy a megosztott népi mozgalom helyreállítsa egységét és a szekértáborból erős vár legyen? Lesz-e erő és akarat négy esztendő mulasztásait bepótolni? A holnap kérdése s egyben jövőnk záloga, hogy képesek leszünk-e a helyes válaszra. American Express utazási szolgáltatások Magyarországon TIWEL RELATED SERVICES An American Express company Repülőjegyek • Hitelkártya-szolgálat • Utazási csekkek • Pénzváltás • Városnéző utak • Ügyfélposta • • Szállodai szobafoglalás • • Express pénzátutalás (MoneyGram) • • Speciális szolgáltatások csoportoknak • • Találkozók, tárgyalások szervezése • Konferenciák • • Jutalomutak szervezése • AMERICAN EXPRESS MAGYARORSZAG 1052 Budapest, Deák Ferenc u. 10. Telefon: 266-8671 Telefax: 267-2027 Telex: 22-2124 Az American Express kártyát több mint 3000 helyen fogadják el Magyarországon. Van már műholdas televízió, a DUNA TV. amely a magyarság szellemi értékeit közvetíti Európa-szerte. Az utódállamokban élő magyarok különösen igénylik, nagy szeretettel néznék a műsort, ha mindannyian rendelkeznének a vételhez szükséges ANTENNA-val. Kérjük magyarországi és nyugati honfitársainkat, segítsenek abban, hogy a környező országok magyarlakta vidékeit megfelelő antennákkal láthassuk el! Támogatásukat (..ANTENNA” megjelöléssel) a Magyarok Világszövetsége bankjaiba szíveskedjenek eljuttatni: Deviza számlaszám: 401-0109-897-99 Magyar Külkereskedelmi Bank Forint számlaszám: 209-17898 Budapest Bank