Nyugati Magyarság, 1992 (11. évfolyam, 4-7. szám)
1992-04-01 / 4-5. szám
1992. április-május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal BORBÁNDI GYULA: Szórványmagyarság A végéhez közeledő huszadik század magyar történetének fontos mozzanata a korábban egy tömbben élt nemzet feldarabolása és szétszóratása. A század elejének kivándorlási hulláma, az első világháború utáni országcsonkítás, a második világháborús vándorlások és pusztulások, újabb kétszeri nagy exodus, a kommunizmus és az iparosítás okozta belső migrációk, kisebbségi megpróbáltatások szórványokra osztották és szigetéletre kényszerítették a magyarság jelentős hányadát. Ennek a folyamatnak az érzékeltetésére és következményeinek bemutatására vállalkozott a közelmúltban ^.Korunk c. kolozsvári folyóirat. Az 1989. végi romániai fordulat megváltoztatta a magyar kisebbség szellemi intézményrendszerét és megújulásra késztette folyóiratait is. Közöttük a Korunk-at, amely Kántor Lajos irodalomtörténész irányításával jó úton halad, hogy a századvég legfontosabb magyar irodalmi, kritikai és társadalomtudományi orgánumai közé emelkedjék. A Kántor által bevezetett újdonságok közé tartozik a tematikus számok bevezetése. A hagyományos rovatok megtartásával egy-egy szám anyagát a szerkesztő úgy állítja össze, hogy az valamely tematikai súlypont köré szerveződjék. Ilyen alapon állt össze az 1991-es év két utolsó számának „Szórványban” (11. sz.) és „Vándorlás, Kivándorlás” (12. sz.) című kötete. Az anyag oly bőséges volt, hogy számíthatunk e tárgykörbe tartozó további írások megjelenésére. Az ötlet tehát életrevalónak bizonyult. A téma időszerű és sokakat foglalkoztat. Lehetségesnek tartom, hogy a Korunk két száma újabb részletek vizsgálatára és további kutatási eredmények összegezésére ihlet. A két említett kötet munkatársi gárdája eléggé nemzetközi. Találunk bennük nyugat-európai és román szerzőket, a magyarok között pedig erdélyieket, magyarországiakat és nyugatiakat. A „Szórványban” nyitó tanulmányát Guy Heraud írta. Ebben áttekintést ad Európa etnikai problémáiról, a különböző népcsoportok hely-Az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete április 23-26. között a Toledo Egyetemen (Ohio, USA) tartotta tizenhetedik évi konferenciáját. Tizenhat ülésszak során ötvenöt szakelőadás hangzott el a „multikulturális”, „multietnikus” társadalmak és régiók történelmi és szociológiai, gazdasági és pszichológiai, oktatási és művelődési, nyelvi és emberjogi, politikai és vallási helyzetéről, olykor harmonikus, gyakorta konfliktusos jelenségeiről. Az Egyesület közgyűlése határozatot hozott többek között arról, hogy támogatja az Anyanyelvi Konferenciának a Magyarország határain kívüli magyar nyelv és kultúra megtartása és művelése érdekében végzett nagy jelentőségű nemzetközi munkáját, és hogy hivatalos képviselőt küld aKonferencia aug. 12-15. között Esztergomban rendezendő tanácskozásaira. zetéről és a nyelvközösségek helyéről a majdani egységes Európában. Vetési László az erdélyi szórványgondokról értekezik. A romániai magyarok elszórvány osodását égető kérdésnek nevezi és a probléma megoldására összmagyar szórványprogramot sürget. Bartók Miklós az erdélyi magyarok menekülésének okait vizsgálja és ismerteti azokat a nehézségeket, amelyekkel Ausztriában szembesülniük kell, ha az új társadalomba beilleszkedni akarnak. A jövőt illetően az a véleménye, hogy Ausztriába nehezen lehet majd bejutni és az ottani .magyar szórvány nem számolhat többé az erdélyi utánpótlással”. Kozma Zsolt az erdélyi magyar szórványosodás történetét tekinti át és őt is az a kérdés foglalkoztatja, hogy mit lehet ellene tenni. A nyugati magyar diaszpóra ügyeibe kínál bepillantást Szente Imre beszámolója a svédországi magyarok életéről és teljesítményeiről, Gömöri György cikke két angliai értelmiségi kör, az oxfordi Hungarian Club és a londoni Szepsi Csombor Kör tevékenységéről, Monoszlóy Dezső és Major-Zala Lajos vallomása idegenben kiteljesedett írói életpályájuk alakulásáról, Szépfalusi Istvánnak az ausztriai összmagyar érdekképviselet létrehozása ügyében megfogalmazott javaslata, valamint egy áttekintés az Új Látóhatár-ban tárgyalt erdélyi témákról és publikált erdélyi szerzőkről. Nyugati magyar szerző, Skultéty Csaba elmélkedik a kárpátaljai magyarság jövőjéről, abban a beszélgetésben, amelyet Balia D. Károly készített vele. A gazdag anyagból említést érdemel még Kántor Lajos emlékezése azokra a találkozásokra, amelyeken a nyugati magyar szórványokkal szembesült, Major Árvácska emlékei egy kis népek irodalmával foglalkozó finnországi konferenciáról, Tőkés László gondolatai a szétszórtságban élők nemzeti, szellemi és hitbéli mivoltukban való megmaradásának szükségéről, Rüdiger Wolffum cikke az európai kisebbségvédelemről, Beke György írása a muraközi magyarokról, Tankó Gyula ismertetője a Részletes adatokkal dokumentált határozatban tiltakozott a közgyűlés a magyar kisebbségek magyar nyelvű oktatását minden szinten veszélyeztető romániai, szerbiai és csehszlovákiai jogfosztó intézkedések, törvények és törvényjavaslatok ellen. Az Egyesület és tagsága támogatásáról biztosítja a kisebbségi magyar tanárokat hivatásuk szabad gyakorlásáért folytatott küzdelmükben. Felszólítja és felkéri a határozat az Egyesült Államok és Kanada kormányzatát és törvényhozóit, valamint az emberi jogok biztosítására létrehozott nemzetközi testületeket, hogy Romániát, Szerbiát és Csehszlovákiát érintő tárgyalásaik és döntéseik során tegyék alapvető feltétellé az ottani magyar nemzeti kisebbségek emberi jogainak, nyelvhasználatának és magyar oktatásának teljes biztosítását is. Nagy Károly gyimesi csángók magyarságtudatáról, Vetési László arcképvázlatai a végeken való helytállás három erdélyi hőséről. Szinte minden átmenet és magyarázat nélkül folytatódik a téma aKorunk„Vándorlás, Kivándorlás” című számában. A bevezető tanulmány fogalmak tisztázására készült. Tófalvi Zoltán a nemzetközi szakirodalom alapján arra vállalkozott, hogy meghatározza, mi az emigráció, a kivándorlás, a letelepedés és a velük rokon fogalmak. A szerző azzal zárja fejtegetéseit, hogy a kivándorlás nem egyetlen ország belügye, hanem érinti az egész régió jövőjét, sőtkorunkban általános emberi üggyé vált. Salat Levente, aki egyébként a Korunk főszerkesztő-helyettese, egy érdekes, a menni vagy nem-menni kérdését, a távozás gyötrelmeit taglaló 1989-es dokumentumot ismertet. A budapesti Fülei-Szántó Endre a peregrináció filozófiai megközelítésére tesz kísérletet és a fogalom néhány értelmezési lehetőségére mutat rá. Cseke Péter svédországi magyar értelmiségiekkel való találkozásáról számol be. Ez a dél-svédországi Tängagärdeben, a Stockholmi Magyar Ökumenikus Önképzőkör harmadik nyári táborozásán történt. E szerény elnevezésű társaság az európai és amerikai magyar értelmiségi szervezetek tanulmányi napjainak mintájára szervezi táborait, és kissé szégyenkezve említem, hogy egy erdélyi folyóirat révén kell a szélesebb nyugati magyar nyilvánosságnak erről tudomást szereznie. A stockholmi „önképzőkör” megérdemelné, hogy évi táborozása ismertebbé és népszerűbbé váljék. A folyóirat további írásai közül figyelemre méltó Egyed Ákos tanulmánya a századelő erdélyi kivándorlásairól, azok méreteiről, irányáról és a kivándorlók további sorsáról. A bécsi Deréky Pál a nyolcvanas évek elején végzett kutatómunkájára pillant vissza. Ebben az ausztriai és németországi magyar fiatalok (ott születettek vagy ott nevelődöttek) magyarságtudatára és magyarságeszményeire volt kíváncsi. Cikkében kitér arra is, hogy a tíz évvel ezelőtt megkérdezettek élete hogyan alakult a közben történt átalakulások során. Tar Károly arról cikkezik, hogy mit tanultak Svédországban az oda telepedett magyarok. Rendkívül érdekes Eger György beszélgetése a bécsi Deák Ernővel, aki információkban gazdag képet fest az Ausztriában letelepedett magyarok teljesítményeiről, törekvéseiről és a burgenlandi magyar kisebbséghez való viszonyáról. Hegedűs János a Bécsi Magyar Iskola szervezésében szerzett tapasztalatairól számol be. A Korunk ismertetett számai a nyugati országokban élő magyarok számára két szempontból is érdekfeszítőek és izgalmasak. Az egyik az a körülmény, hogy az elmúlt évtizedekben nem akadt nyugat-európai vagy amerikai folyóirat, amely hasonló felmérésre vállalkozott volna, jóllehet voltak hozzá szakemberek, hiszen a Korunk szerzőinek is jó része nyugati magyar. Nem azt hiányolom, hogy a nyugati diaszpórák és kivándorlási hullámok áttekintése nem történt meg, csakhogy ami e tárgykörben megszületett, elszórtan jelent meg és hiányzik egy, az erdélyihez hasonló gyűjtemény. A Korunk közvetve a nyugati magyarok jövendő feladatainak egyikére is felhívta figyelmünket. Arra ugyanis, hogy minél gyorsabban el kellene végezni a magyar szigetek, a nemzeti és nyelvi szórványok történetének feldolgozását. Gyakran szó esik arról, hogy a nyugati magyarságnak még számos tennivalója van és a szorosan vett emigráciős politikai szerep elmúltával tevékenységi körének át kellene alakulnia. Valóban, a rendszerdöntés és a szabadság kivívása, az abban való közrműködés után most már a figyelmet elsősorban arra kellene fordítani, hogy a magyarok megőrizzék származásuk tudatát, a magyar néphez való tartozás érzését és a sorsközösséget a nemzet többi részével. Ehhez nemcsak magyar műveltségre lenne szükség, hanem kellő önismeretre is, vagyis a Nyugatra került magyarok történetének ismeretére. A gyökerek nemcsak Magyarországba nyúlnak, hanem azokba a magyar kolóniákba, szórványokba is, amelyek még a múlt században alakultak, vagy századunk történelmi sorsfordulói következtében az elmúlt évtizedekben keletkeztek. Halaszthatatlan feladat, hogy a nyugati magyar diaszpórák történetét ugyanolyan szívós kitartással derítsük fel és hozzuk nyilvánosságra, mint ahogyan az erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek és kárpátaljaiak teszik a maguk történetével. TILTAKOZÁS Megdöbbenéssel tapasztaljuk és a leghatározottabban elítéljük azokat az újságcikkeket és egyéb megnyilvánulásokat, amelyek Magyarországon az utóbbi időben rágalmazó, becsületsértő módon támadják tagtársunkat, Király Bélát Szomorúan látjuk, hogy egyesek a sajtó új szabadságát személyre szóló kirohanásokra, becsületbe vágó gyanúsítgatásokra, olykor gyalázkodásokra is használják. Még felháborítóbb ez akkor, amikor olyanokat is becsmérelnek, akik életük jelentős évtizedeit az országon kívül élve is a magyarság sorsa jobbítására áldozták, mint ahogyan az elmúlt években Püski Sándor és Hámos László tagtársainkat is támadások érték néhány magyarországi sajtótermékben. Elismerés helyett sárral dobálás? Értékfelmutatás helyett ellenségkeresés és gyűlölködésszítás? Még mindig? Már megint? Király Béla harmincnégy évig tartó emigrációja alatt történelmi jelentőségű eredményeket ért el annak érdekében, hogy — az ő szavaival élve — „tényekkel helyesbítsük, igazsággal öregbítsük a magyarság hírét a nagyvilágban”. Egyetemi tanárként több ezer hallgatójában, washingtoni konzultánsként nagy számú törvényhozóban és kormánytagban keltette fel és tartotta ébren az 1956-os magyar forradalom függetlenség-, szabadság - és demokrácia-törekvései iránti tiszteletet Két történelmi forrásértékű könyve SzövetségünkTanúk—Korukról sorozatában jelent meg. Atlantic Research könyvkiadója révén angolnyelvű tudományoskötetek tucatjaikezdik végre be tölteni az eddigi vészes inform ációhiánytKözép- Európa valóságairól. Természetesnek és jogosnak tartjuk, hogy aki népünk, nemzetünk tragédiákkal és vészkorszakokkal is terhes utóbbi évtizedeiben vezető pozíciókat is vállalt, az megmérettessék. Bízunk ugyanakkor abban is, hogy a magyarországi újságolvasó közönség és a felelősen gondolkodó közvélemény ma már nem téveszti össze a befeketíteni törekvő, denunciáló vádaskodást a tárgyilagos tényföltárással, és ugyanúgy elutasítja és elítéli az alantas módon támadó botrány-propagandát, mint mi. 1992. március 25. Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, New-Brunswick, NJ, USA Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete 17. évi konferenciája SZABÓ T. ATTILA Anyanyelvűnk* Századunk egyik legnagyobb és legöntudatosabb nyelvművésze, Kosztolányi Dezső úja valahol: életében azt tartja a legnagyobb dolognak, hogy magyarul beszél és magyarul ú. Nem az elzárkózó nemzetieskedés, nem a faji kizárólagosság elfogult, csak önmagára néző, más kincseivel, drágaságaival nem törődő vallomása ez, hanem azé a feltétlen, mindenről elfeledkező ragaszkodásé, amelyet a vérbeli úóművésznek magától értetődően éreznie kell legnagyobb kincse, anyanyelve iránt. Ebben a vallomásban benne van a minden más nyelv, minden más ember anyanyelve iránt való tisztelet is. Az igazi anya ragyogó arccal hajol minden más aszszony gyermekének bölcsője fölé is. Nem csoda tehát, ha nekünk is, akiknek magyar anyanyelvűnk olyan drága, legkeserűbb emlékeink közé éppen azok a támadások tartoznak, amelyeket ellenünk anyanyelvűnk szabad használata terén követtek el a múltban, és követnek el, sajnos, ajelenben is. A harmadfél évtizedes kisebbségi korszakban a magyar nyelv használata terén lealázóbb támadások értek éppen azért, mert anyanyelvűnk használatában semmi törvényes védelemre nem számíthattunk. Újabban, anyanyelvűnknek a magánéletben való védelmére hivatott törvény korában is még ott tartunk, hogy egyes húlapárusokat „felelőtlen elemek” büntetlenül mindegyre megtámadják, újságpéldányaikat elszaggatják csak azért, mert magyar nyelvű újságokat árulnak. Ott tartunk, hogy—nap mint nap— „ismeretlen egyének” magyar emléktáblákat, cégtáblákat, feliratokat törnek össze, tüntetnek el vagy mázolnak össze még akkor is, ha ott van párhuzamosan az állam hivatalos nyelvén is a szöveg. A hatóságok nemhogy tennének ez ellen valamit, de az állami és városi hivatalok járnak elöl jó példával, amikor 1945. március 6- a után az addig kétnyelvű felúatokat rendrerendre egynyelvűekkel cserélik föl még itt Kolozsvárott is, ahol a város lakosságának többsége magyar. (Ma, 1992-ben, kb. 30% a magyarság részaránya Kolozsvárott.) Más észak-erdélyi városokban még szomorúbb a helyzet, Dél-Erdélyben meg éppen sötét. Mikor például legutóbb átutazóban Tordán jártam, megdöbbenve láttam, hogy a kereskedésekben egyetlen magyar nyelvű felirat sincs. Torockón, ebben a szinte színtiszta magyar városkában és a többi erdélyi faluban, ahol megfordultam, nem lehet egyetlen magyar nyelvű feliratot sem látni. A magyar nyelv iránti gyűlölet lángjai azonban nemcsak elvétve villannak fel. Legutóbb megtörtént az is, hogy az ország legnagyobb nemzeti ünnepén a Magyar Népi Szövetség szónokának üdvözlőbeszéde is belefúlt abba a fülsüketítő zajba, amellyel az ünneplő tömeg jónak látta tüntetni nem a mondottak ellen, mert hiszen a szónok államhűségéhez szó sem férhetett, hanem az ellen a puszta tény ellen, hogy — magyarul beszélt. Van kolozsvári román napilap, amely a magyar nyelvet csak gúnyolódó célzattal használja, bizonyságot téve ezzel arról a lelkűidről, mely a használat mögött lappang. Mire vezet mindez? Megbékélésre, megértésre aligha. Az anyanyelvűnkön kimondani nem engedett szók és mondatok tüze égeti ugyan a lelket, de meg is acélozza anyanyelvűnkhöz való ragaszkodásunkat. Mi már túl vagyunk azon, hogy az ilyen bánásmód megtagadtassa és elfelejtesse velünk anyanyelvűnket, arra azonban mindenesetre jó, hogy olyan lelkiállapotot teremtsen, amely sem az állam, sem általában a közösségi élet szempontjából nem üdvös. Most így néha hallgatnunk kell, néha halkabban, visszafojtott hangon, de lelkűnkhöz szorosabban hozzáforrott, nekünk még drágább szavakban és mondatokban suttogunk és beszélünk addig is, míg a törvény úott malasztjából valóság lesz. Addig a reménylett jobb korig, mikor az anyanyelv használatát akadályozókra nem is a törvény szigora, hanem elsősorban minden, bármilyen nyelvet beszélő, velünk együtt élő művelt ember megvetése mond majd megfellebbezhetetlenül lesújtó ítéletet. ♦Eredetileg az Erdélyi Múzeum 1946-os évfolyama számára készült. Az akkori cenzor azonban nem engedte megjelentetni. így az írás a budapesti Magyar Múzeum-ban jelent meg először, 1992-ben. Ma is éppúgy időszerű, mint 1946-ban Kolozsvárott. —A szerk.