Nyugati Magyarság, 1992 (11. évfolyam, 4-7. szám)
1992-06-01 / 6-7. szám
12. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1992. június-július TAKÁCS TIBOR: Házi vetítőmben: Sinka, a sértett* Sinka Istvánt 1958-ban ismertem meg a Földmívelő című lap szerkesztőségében. Akkor Szentiványi Kálmán volt e szakszervezeti lap szerkesztője, s hozzásegítette nehézsorsú és mellőzött népi íróbarátait a megjelenéshez. Ugyan kicsinyke volt a honorárium, de mégis szívesen jöttek és még szívesebben adtak egy-egy novellát, verset, itták meg a jó szívvel kínált kávét s beszélgettek, melegedtek. Kikre emlékszem? Sinkára, Erdélyire, Jankovichra, Kádár Péterre. Sinka egy négyflekkes novellát hozott, kézzel írottat, szépen olvashatót. B iztosan nem jelent meg, mert a kéziratot évekkel később mentettem ki egy halom nem közölt írásból. Aztán a hetvenes évek elején László Gyulának ajándékoztam, aki szerint,.kéziratokat én gyűjtök, és a Széchenyi Könyvtár”. 1963 szeptemberében kerestem a találkozást Sinkával. Barátaim azt mondták: kudarcot vallók, bizonyosan nem áll kötélnek. Felhívtam telefonon. Mondtam a nevem. Magyaráztam, miért keresem. De erre felcsattant: —Már be ne mutasd magad nekem. Megsértesz. Le akarsz filmezni? Engem? Hogy ez legalább neked eszedbe jutott. Mert engem tudomásul se vesznek. És hol akarsz filmezni? — Ahol akarod. —Akkor a Bimbó úton találkozunk. A nagy mellvéd alatt. Ott szeretek sétálni. Oda süt a nap. Most szép az ősz... Hát ez igen romantikus találkozás lesz, gondoltam. Nem a lakásában, nem az otthonában, hanem a szabad természetben. Visszacsengett fülemben a hangja: — De nem egyedül jövök ám! Nem baj? Hallottam, hogy szép asszonya van, fiatal, csinos, kedves. Gondoltam, elkíséri. De egyedül várt, mert hamarabb érkezett. Kalap a fején, sétabot a kezében. — Mondtam, hogy nem egyedül jövök! Ez az én társam, ez a sétabot. El nem hagyom és ő sem hagy el engem. Hamiskásan csillog a szeme. — Azt mondtad, napfény kell a filmezéshez. Hát itt van. Bőséggel. Meg nem akartalak felvinni magamhoz. Nyomorultul élek. Kálmán is ígérte, hogy lehoz tőlem valamit. Aztán semmi. Megijednek a nevemtől. Á, Sinka, jobb nem háborgatni. — De hát... az Eltűnik a hóri domb... — mondom bátortalanul. — Ugyan már, az csak porhintés volt a világ szemébe. Ezek — mondja s megfagy a derűs szeptemberi levegőég körülöttünk —, gyűlölnek engem. Mert én vagyok az egyetlen magyar úró, aki nem engedek a kommunistáknak. Azt hiszed, nekem nem üzenték meg, hogy ha megírom az általuk kért, bocsánatért esdeklő versemet, akkor szabad út nyílik előttem? Megüzenték! Mert szemtől-szembe nem merik. Tudják, Sinka Pista hajlíthatatlan! — Sértődött vagy? — óvatoskodom. — Én? Egy fenét! Én nem sértődött vagyok, hanem sértett! És ez óriási különbség. Annyi a különbség, mint az ég és a föld között. Tudod, mit üzentek? Hogy írjak egy olyan verset, mint Erdélyi Jóska! Miért? Kinek? Minek? Kit kövessek meg én, s miért? Engem akartak keresztútra állítani?! Nem merekközbeszólni. Hagyom, hogy beszéljen. S magamban azon morfondírozok, ha hangos lenne ez a film, micsoda kordokumentum lenne majd egyszer, később. Sinka már majdnem sír. — Csak nekem nem tudnak megbocsátani! De miért, mit vétettem én? Mindig a népre hivatkoznak. Mit vétettem én a nép ellen? Nincs egy se, aki azt mondaná: nézze, Sinka úr (mert elvtársuk sose leszek!), elismerjük, hogy nagy költő, kiadjuk a verseit. Huzakodnak csak, ígérgetnek. Olyan lektorokat zúdítanak a nyakamba, akik nem tudnak mást, csak kötekedni. Persze, a szemembe mézes-mázosak. Ismerem én ezeket. Aztán felsorolják: ezt és azt a verset ki kell venni a kötetből. Tudod, mit felelek ilyenkor ezeknek? Nem! Akkor azt mondják, írjak helyettük másikat! Erre is „nem” a felelet! Hát én ennek a hatalomnak egy neki tetsző sort sem írok! Egyetlen dicsérő jelzőt se, egyetlen szót se. Akarod látni a verseimet? Felolvasok neked én olyanokat, hogy beleborzongsz a gyönyörűségtől. Nem mondhatom magamról, hogy költő vagyok? Hogy én vagyok a legjobb költő? Miért ne mondhatnám? Hallgatok. El-elindítom a gépet, de ilyenkor menten elhallgat, csak néz a gépbe, a napba és hunyorog. Kemény, ráncos, sokat próbált arc néz a kamerába. De égnek a szemei. Gyújtanak. Lángot vet körülöttünk az avar. — Tudod, azért is hívtalak ide, mert itt legalább kiönthetem a szívem. — És ha megírom? — Először is, ezt úgysem adják le sehol, ha azt írod, amit mondok. Másodszor is: írd csak meg! Felszólítalak, kérlek rá! De azt is írd ám meg, hogy nekem van az országban a legtöbb Kossuth-díjam. Csak nézel, ugye? Pedig a józan eszemnél vagyok. Amikor Kossuth-díj-osztás van, egyre-másra kapom a forintokat... Most mondjam meg, hogy kitől, mennyit? Azt gondolom, tudod, hogy Illyés megkapta az első Kossuth-díját, és nekem adta. Mások úgy tudják, szétosztotta. Bizonyára másoknak is küldött. Többet küldött szét, mint három Kossuth-díj összege volt. Újra duruzsol a gép. Sinka még beszél. Ha nem lenne olyan szomorú a helyzete, azt mondanám, dicsekszik. — Tudod, hogy máig kapok különböző helyekről pénzt? Hamis címek szerepelnek feladóként. Van, hogy csak néhány száz forintot küldenek. Úgy veszem, hogy egy-egy vers honoráriumát. Most írom aMesterekutcáját. Valaki megsúgta, hogy mi szerepel rólam a készülő Irodalmi Lexikon harmadik kötetében. Ezek a marhák azt írták: „A felszabadulás után hoszszabb időre kirekesztette magát az irodalmi életből”. Légy nyugodt, eljő még az a kor, amikor megírják a hiteles, színtiszta valóságot: kirekesztettek az irodalmi életből. Most is láthatatlan gátak között élek! Oly an vádakat gyűlölködnek rám, amelyek nem igazak, amelyeket soha le nem írnak; védekezni sem lehet ellenük. Sinka szenvedélye nem csillapodik. Ülünk egy pádon. —Aztán, majd meg lehet-e nézni magamat? — érdeklődik. — Miért ne? Eljössz hozzám és levetítelek. — Nem is tudod, hogy milyen örömöt okozol ezzel. Hogy valaki rám is gondol. Magamagától. Tudod, hogy megtiszteltél... —Ha ilyeneket mondasz, már megyek is. Ha esetleg verseimet dicsérnéd, azt örömmel fogadnám. Tudod, mi ez a kis felvevőgép? Egy játékszer. Az én csodálatos játékom. S mert érdekli, elsorolom, ki mindenki van már filmen. Hallgat. Hümmög. Aztán megjegyzi: — Azért ne hagyd ki Erdélyi Jóskát se. Tudom, mániákus, a múltkor is találkoztunk, nem lehet vele szóba elegyedni. Látod, mit ért el, hogy visszakönyörögte magát az irodalomba? Ha hallanád, csupa sírás! Üldözési mániában szenved. Én más voltam, más vagyok és más is leszek, amíg csak élek! Száz vers közül meg lehet állapítani, hogy melyik az az egy vers, amit én Mám! Lentről, a Bimbó út aljáról egy nagyon csinos, szemrevaló, ifjú hölgy közelít. Szép a menése, szép az alakja. Ketten figyeljük már. Ő is ránk néz. Egyenesen felénk tart. Hű, de szép a szeme! Ragyogó... — Tetszik? — kérdezi Sinka. — Te is megnézed a nőket? — kérdem viszsza. Rám nevet, talán először a mai délutánon. Boldogan, felszabadultan. A nő megáll előttünk. Sinka felpattan. Eddig öregesen csoszogott, botjával uraskodott, de most kihúzza magát... — Ő az én mindenem. Ismerkedj meg vele. Ő meg az én filmező író-barátom—mutat rám. Elképedek. Tudtam Pista válságba jutott házasságáról, de távol állt tőlem, hogy egyetlen szót is kérdezzek szíve rejtett titkairól. Kezet csókolok. Pista újra nevet. — Mondtam, hogy nem egyedül jövök! — De hát... a botod... — Ó, a botomra csak akkor van szükség, ha nincs velem a szerelmesem. A sétabot csak szükséges rossz, az asszony meg a szükséges jó. Lefilmezed őt is? —De én elrontom a filmet—tiltakozik a nő. — Ettől lesz szép — udvarolok. — De ettől ám! Legalább mindenki láthatja, ki szerette Sinka Istvánt — elmondhatatlanul. Pista most 66 éves. Mi marad még hátra? Kettejük megörökítése. Pista megrendezi a jelenetet. — Tudod, mit? Mi elmegyünk arra lefelé, mert nekem már lefelé megy az életem. Lesz benne jelkép is . Annak lenni kell egy filmben, ugye? Na, kezdj hozzá! Belekarol az asszonyba. Felvágja fejét. Elin/--------------------------------------------------------------------------------------------------------\ „Gróf Mikó Imre” Alapítvány Felhívás az Erdélyi Magyar Tudományosság támogatására Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859-ben alakult, Mikó Imre fáradozása nyomán, azzal a céllal, hogy a magyar társadalom erőit mozgósítsa a Kolozsváron 1841-ben létesített Erdélyi Nemzeti Múzeum fenntartására és a magyar tudományosság erdélyi fejlesztésére. Az alapítók az új intézménynek múzeumi-kutatóintézeti és akadémiai feladatkört szántak az erdélyi művelődési életben. Az Egyesület az erdélyi magyar tudományosság nemzetiségi összefogó szervezeteként 1950-ig látta el a fenti kettős szerepet, amikor is a kommunista hatalom betiltotta működését. Közel másfél évszázados fennállása alatt létrehozott tudományos gyűjteményei (múzeumi tárgyak, könyvtár, levéltár), nagyszámú kiadványai komoly értékkel gyarapították a magyar tudományt. A diktatúra bukása után 1990-ben újjáalakult (az új kormányzat által engedélyezett) Múzeum-Egyesület, amely a tudományok teljességét felölelő szakosztályai révén—a felsőoktatási intézmények sajnálatos hiánya ellenére is—összefogó keretet biztosít a romániai magyar tudományos kezdeményezéseknek. Szakosztályaiba néhány hónap leforgása alatt közel ezer magyar értelmiségi szakember tömörült a bölcsészet, a nyelv-és irodalomtudomány, az esztétika, a lélektan, apedagógia, a néprajz, a történelem, a különböző természettudományok, a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, jog- és társadalomtudomány, a közgazdaságtan, az orvostudomány, a műszaki tudományok, stb. művelésére. A szakosztályok munkájának tudományos eredményeit az Egyesület újraindítandó folyóirataiban és egyéb kiadványaiban kívánja közzétenni, rendezvényei útján pedig tudományos ismeretterjesztésből is kiveszi részét a magyar lakosság körében. A fenti célok megvalósítására az Egyesületnek jelenleg csupán a tagdíjakból és adományokból befolyó összegek állnak rendelkezésére. Minthogy a kormány által jóváhagyott alapszabályok értelmében az Egyesületnek pártoló tagja lehet bárhol élő és bármilyen állampolgárságú (fizikai és jogi) személy, kérjük mindazokat, akik felelősséget éreznek a magyar tudományosság nagymúltú erdélyi ágának jövendője iránt, és támogatni óhajtják annak újjáélesztését, lépjenek be az Erdélyi Múzeum Egyesület pártoló tagjainak sorába, és erkölcsi, szakmai, valamint anyagi tekintetben segítsék céljai megvalósításában. Ennek megkönnyítésére jött létre a „gróf Mikó Imre Alapítvány”, melynek bankszámláira befizethetik az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek szánt, tetszés szerinti pártoló tagdíjukat és adományukat devizában: Gróf Mikó Imre Alapítvány, Commercial and Credit Bank Ltd., Budapest Branch: Kossuth tér 18/227., Swift Code OKHBHUHB címre (az Amerikából jövő átutalásoknál Chips szám: 295491). Forintszámlánk: Kereskedelmi és Hitelbank Rt. 227-02384. Csekkbefizetési lapot kérésre a Kuratórium küld. A Kuratórium postai címe: Prof. Entz Géza, Budapest, XI. Bakator út 16. H-1118. Belépési nyilatkozatukat kérjük erre a címre eljuttatni. V____________________________________________________ v-----------------------------------------------S NAGY LÁSZLÓ: Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten ' fényeket, temetők helyett életet — nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem. dúlnak ketten, lefelé a Bimbó úton. Ragyog a szikrázó, szeptemberi fény. Boldogan megy ez a két ember. Összeölelkezve, hogy soha ne engedjék el egymást. Október 11-én jött el megnézni a filmet. Az asztalra kikészítettem a Magyar Élet Kiadónál megjelent kötetét, a Vád című híres verseskötetét. — Neked ez megvan? — örvendezett. Kezébe vette, belelapozott. — A legkedvesebb könyvem... Talán a legjobb! Ez a délután a miénk volt. Előbb az Erdélyiről készített filmet akarta látni, amiben persze felvonultak az erdélyi írók. Megnéztük Kolozsvárt, Nagyenyedet, Vajdahunyadot, Dévát, a Hideg-Számos tavaszi pompáját, Dés szépségét, Nagybánya hangulatát, aztán a filemen szereplő írókat: Kányád! Sándort, Penek Zoltánt, Huszár Sándort, Lászlóffy Aladárt, Majtényi Eriket, Bajor Bandit, Bálint Tibort, Fodor Sándort, Jánki Bélát, Jancsó Elemért, Benczédi Sándort, a szobrászt, Gy. Szabó Bélát, a fametszőt. Néztük a filmet és bort ittunk keserűség ellen. A végén azt mondta: — Milyen jó, hogy megmutattad... — Akkor te következel — mondtam. A szalagot oda állítottam, ahol őt mutatja a kamera. Most látta magát először. Még soha, senki nem filmezte. — Csak én vagyok a filmeden? — Dehogyis, sokan. Áprilytől kezdve Dutkán át Gellért Oszkárig mindenki. —Csodát csináltál. Add ide a Vádat, írok bele valamit. Ezt Ma: „Szeretettel ajánlom ezeket az énekeket Takács Tibornak, mert megérdemli a szeretetet: örökíti a magyar írókat, a régi magyar városokat, azokat, amik ma már idegen nevek alatt léteznek. Szeretettel, mert ő is író nehéz időkben, nehéz körülmények között, vagyis — ahogy lehet! Buda, 1963. október 11. — Sinka István”. Megittuk a maradék bort. Kibeszéltük magunkból a fájdalmakat. Amikor menni készült, lekísértem. Az utcán összeölelkeztünk. Elindult. Ment, legényesen, mint amikor a Bimbó úton sétált szerelmesével. *1963—65 között egy 8 mm-s filmfelvevővel megörökítettem idős íróbarátaimat. Mivel a film néma, másnap megírtam a filmezés történetét. — T.T. ( “ ~ ^ KULTURÁLIS ALAPÍTVÁNY ERDÉLYÉRT Angol nyelvű könyveket Erdélynek! Az Alapítvány könyveket gyűjt az RMDSz részére egy angol könyvtár felállításához. Könyv- vagy pénzadományaikat a következő címre kérjük: Cultural Foundation For Transylvania, P.O.Box 1487, Washing^ ton, D.C. 20013-1487, USA.___________j
